Előfizetés

Úgy tűnik, a főváros kezdi komolyan venni a dugódíj bevezetését

Szalai Anna
Publikálás dátuma
2020.03.07. 16:10

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Hozzákezdett a főváros a forgalom- és légszennyezéscsökkentő eszköz, a városi útdíj bevezetésének előkészítéséhez. A civilek még jobban gyorsítanák a folyamatot.
A főváros egyre későbbre tolná a dugódíj bevezetését - véli Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke, aki a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésen ismertette a civil szervezetek 25 pontos követeléseit, benne a városi útdíjjal, amelyet Karácsony Gergely még jelöltként elfogadott. Csakhogy ha most, a választások utáni lendületben nem kezdenek hozzá a bevezetés előkészítéséhez, akkor ebben a ciklusban már nem lesz belőle semmi és a város újabb öt évet veszít. A Levegő Munkacsoport szerint Budapest élhetőségének megőrzése, a légszennyezettség okozta egészségügyi és gazdasági károk csökkentése érdekében elengedhetetlen a gépjármű-forgalom piaci eszközökkel való szabályozása. Ehhez a kormány támogatása is szükséges. Fürjes Balázs Budapestért felelős államtitkár válaszában kiemelte, hogy a kormány fontosnak tartja a rendszeres közúti torlódásokból fakadó negatív környezeti hatások csökkentését. A dugódíj bevezetését csak akkor támogatnák, ha a „legkorszerűbb technológiákat alkalmazó, felhasználóbarát, valamint az igénybevétel-, emissziószint- és torlódásarányos megoldást” dolgoz ki a főváros, beleértve a bevezetés pontos ütemezését, a várható költségeket és a finanszírozást. A kormány nem fogja ezt kezdeményezni, de a városvezetéstől ők sem kaptak eddig semmiféle tájékoztatást.
Karácsony Gergely főpolgármester a választások óta többször elismételte, hogy jó lenne megfordítani a „negatív spirált”, és a az autósok átülnének a metróra, buszra, villamosra. De ehhez előbb fejleszteni kellene a közösségi közlekedést, és sok új P+R parkolót kellene építeni. A ciklus vége felé egy népszavazást is kiírnának, hogy meglegyen a bevezetéshez szükséges felhatalmazás.
Óvatosságra intett Vitézy Dávid, a Budapest Fejlesztési Központ vezetője, korábbi BKK vezér is, mondván Madridban „fejek hullottak” a szigorú belvárosi forgalomkorlátozás miatt. A behajtási díj szerinte is csak akkor lehet sikeres, ha megvan a megfelelő infrastruktúra, és bírja a budapestiek támogatását. A fővárosi klímastratégia kapcsán lebonyolított konzultáción mindenesetre a budapestiek háromnegyede azt mondta, hogy a klímaváltozásra tekintettel kész változtatni az életmódján. Ez jó alap a városi autózás határairól való társadalmi vitához.
- Sehol se bukott bele senki. Se Madridban, se másutt, a P+R parkolók bővítése felesleges, mert nem segít. A lakosság megnyerését pedig kezdhetnék a teherautók városi útdíjával – ajánlja Lukács András, aki szerint most van itt a történelmi pillanat, hogy a városvezetés érdemben tegyen ezért valamit – a választások előtti időszak erre már nem lesz alkalmas. A korábbi - a pesti és a budai oldal belvárosi zónáiban bevezetendő fizetős zónákra vonatkozó – elképzelés helyett sokkal finomabb forgalomszabályozási módszer a kilométer-, útkoptatás-, szennyezés- és torlódásarányos útdíj. Ennek összege a megtett út hosszától, az időtől, a jármű össztömegétől és környezetvédelmi besorolásától függne. Bevezetése komolyabb beruházást nem igényel, akár egy okostelefon applikáció is megteszi, ami a műholdas pozíció alapján számítja ki a fizetendő összeget. Első lépésként akár egy napi Budapest-matrica is elegendő lenne. Számításaik szerint egy jól bevezetett útdíjból akár több tízmilliárd forint is befolyhatna Budapest kasszájába. Lukács úgy véli, az idén bevezethető lenne a napi Budapest-matrica, jövőre a városi útdíj.
A fentiekkel kapcsolatban megkerestük a fővárosi önkormányzatot is, amely meglehetősen óvatosan azt válaszolta, hogy rendszeresen egyeztetnek a Levegő Munkacsoporttal, a civilek 25 pontos követelései sorvezetőként szolgálnak Budapest városvezetése számára, és számos ponton jelentős előrelépés történt a választások óta. Példaként említik többek között a klímavészhelyzet kihirdetését, az uniós pályázatot a légszennyezettség korszerű és pontos mérőrendszerének kiépítésének érdekében, stb. A városvezetés összetett forgalomcsillapító terven dolgozik, amelynek csak egyik eleme a dugódíj. Már zajlik a komplex tervezés, amelynek keretében vizsgálják a különféle forgalomcsillapítási lehetőségeket, beleértve a kilométer- és szennyezésarányos útdíj bevezetésének lehetőségét. A megvalósítás módja, a hatásterület lehatárolás és az ellenőrző infrastruktúra kialakítása még előttük áll. Budapest idei költségvetésében a P+R parkolók kialakítására, forgalomtechnikai és csökkentési intézkedésekre és a közúti forgalomirányítás fejlesztésre 3,6 milliárd forintot terveztek be. A főváros nem válaszolt arra a kérdésre, hogy meddig vár még Brüsszel. Mint ismeretes, a dugódíj bevezetését Demszky Gábor vezette Fővárosi Közgyűlés vállalta be a 4-es metró építésének uniós támogatásáért cserébe. Brüsszel már többször jelezte, hogy a bevezetés módjába nem szól bele, de elvárja a teljesítést. 

A P+R nem segít?

A Budapesten kívül lakók autói adják a belső személygépkocsi-forgalom közel felét, az autóáradatot sokan a P+R parkolóhelyekkel fognák meg. A Levegő Munkacsoport szerint ez tévedés. Budapesten mintegy 5700 P+R parkoló van. A fővárosba kívülről naponta körülbelül 330 000 személygépkocsi lép be, és mintegy százezer indul befelé a külső kerületekből. Ennek a 75-szörös különbségnek még a töredékét sem lehet áthidalni újak építésével – erre se hely, se pénz nincs. Ráadásul a szám ütemesen növekszik: 2012 vége és 2018 vége között Budapesten 94 ezerrel, Pest megyében pedig 116 ezerrel nőtt a személyautók száma. A parkolóépítés, fenntartás jelentős költséggel jár, ami nem hárítható az autósokra, mert akkor nem használják. A több P+R parkolóhely még több autót vonz. Jó példa erre az Őrmező. Az agglomerációs települések vasútállomásainál még érdemes lenne P+R parkolókat létesíteni. A főváros körüli 81 településen mindössze 5000 P+R parkolóhely van, de ez sem növelhető nagyon a jelentős zöldterület- és közpénzigény miatt.

Dolgozni kell a szerencsén – Bruno Bourel és a budapesti utca

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.03.01. 18:01

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Szinte a véletlennek köszönhetően három évtizeddel ezelőtt járt először Budapesten, ma már azonban folyékonyan beszél magyarul, és nehéz lenne elképzelni a fővárosi utcákat, vagy az egykori Jégbüfét ikonikus képei nélkül. Bruno Bourel francia fotográfus szerint a választása egyszerű volt: itt sokkal több a fény, mint Párizsban.
A Sorbonne-on zenét, majd filmezést tanult, ám hamar rájött, sem a forgatókönyvírás, sem a rendezés nem való neki igazán, így fényképezni kezdett. Először egy Polaroid géppel, majd egy New York-i galériás javaslatára „komolyabb” szerkezetet keresett: ekkor szerezte be azt a fekete-fehér negatívra dolgozó Leicát, amely mai napig táskájában lapul. 1989-ben jött először Budapestre a Magyar Fotóművészek Szövetségének pályázata révén, talán a sors akaratából. Húzással dőlt el, hogy ő is azok között lesz, akik eltölthetnek egy hetet a magyar fővárosban, hogy aztán az itt készült képeiket Párizsban bemutassák. Az egyhetes útból aztán hat hét lett, annyira megtetszett neki a változások kereszttüzében lévő, Párizsnál sokkal naposabb – jobb fényviszonyokkal rendelkező – ország. Ittléte alatt ellátogatott képeivel a Francia Intézetbe, így egy év múlva ismét Budapesten találta magát: kiállítást rendeztek a munkáiból. '92-ben aztán újra visszatért a francia külügy kulturális ösztöndíjával: a vasfüggöny leomlását, a lebontott határrészeket dokumentálta – egy kölcsönkért autón járta be a országot. Most szomorúan tapasztalja, hogy újra építeni kezdték a határokat. Kérdésünkre elmondta, az évtizedek során saját bőrén tapasztalta meg a változást, beleértve a politikai történéseket, a fotográfiát érintő technikai előrelépéseket, és számos apróságot is: akkoriban könnyedén lehetett fotózni bárhol, ma gyakran zárt kapukba ütközik. Míg a kilencvenes években még nem okozott gondot, ha valaki kamerával a nyakában sétált, az elmúlt tíz évben úgy érzékeli, ez sokkal inkább feszültséget gerjeszt. Nem csak Budapesten, az egész világon.
Miután 1993-ban egykori zenetanárával Budapestre költözött – mai napig nagy szenvedélye a zongorázás –, egy fiatalokból álló külföldi társasággal együtt megalapították a Budapest Week című hetilapot, amelyet az itt tartózkodó külföldieknek készítettek információs-kulturális-közéleti tartalommal. Mint mondta, ez azért is volt fontos vállalkozás, mert a kilencvenes években minden egész más volt még: semmit nem lehetett érteni a moziműsorokból, nehezen lehetett tájékozódni a metróban, stb. Számos képet közölt az újságban, és közben külhoni lapok tudósítóival is együtt dolgozott. Ezalatt megházasodott, első gyermeke 1996-ban született. A kilencvenes évek végére elegendő anyaga összegyűlt Budapestről – amire tudatosan törekedett, mint mondta, egy fotós számára lényeges, hogy minél előbb kiadjon egy albumot –, s Parti Nagy Lajos szövegeivel együtt 2001-ben jelentette meg Fényrajzok – Budapest című könyvét a Magvető kiadónál, egyéni befektetések révén. A kötet mostanáig további négy kiadást ért meg, amelyeket saját cégén keresztül, további szponzori támogatásoknak köszönhetően valósított meg. Noha absztrakt Polaroid korszaka után teljesen áttért a fekete-fehér emberábrázolásokra, napjainkban ismét készít színes képeket is (következő albumát ezekből szeretné megjelentetni). De elsősorban a fekete-fehéret részesíti előnyben, külön világ számára: játék a sötétkamrával, a kémiai anyagokkal és a fénnyel. Az egyik probléma szerinte a színes felvételekkel, hogy nehéz minden színt felvonultatni; ahhoz, hogy igazán frappáns legyen egy kép, megfelelő viszonyok kellenek. Érdekes viszont – jegyezte meg –, hogy a fotótörténetből is nehéz olyan mestereket kiemelni, akik színes képekkel dolgoztak.
A 2000-es évek elején vágott bele fekete-fehér fényképeiből – és ismert fotósok munkáiból – készített képeslapok kiadásába is. A kezdetekkor egyáltalán nem volt népszerű a műfaj – részletezte –, míg számos európai múzeum boltjaiban igen, itthon alig néhány darabot árusítottak. Eleinte csak egy-két fotóval kezdte, mára már negyvenkét képe van forgalomban, s szintén az ő kiadásában láthatjuk Balogh Rudolf, Escher Károly és mások képeit a lapokon. Mondhatni lejárta a lábát érte, hogy a legfontosabb fővárosi múzeumok boltjaiban elinduljon a lapok árusítása, de aztán nagyon népszerűvé váltak, mostanra félmilliónál is több példányt adott el. Az utcákat járva észre se venni, ahogy csendes gépével dolgozik, felvételei mégis Budapest és az itt élők számos történetét őrzik. A Jászai Mari téri filmforgatás, a 100 Tagú Cigányzenekar prímásának temetése, az újságolvasó úr a Duna parton, és megannyi pillanat, amelyet képein keresztül ismerhetünk. Akárcsak a Jégbüfé betérő vendégeit, kiket az évek során napról napra arra járva kapott lencsevégre. A legendás cukrászda hatalmas üvegablaka elmondása szerint egy egész világot nyitott meg előtte: emberek életébe nyert bepillantást általa, akik naponta öttől kilencig ott ittak, ettek, tárgyaltak, dolgoztak, aludtak. A patinás helyszín azóta már átalakult, ám képei ma is sűrűn előkerülnek. S habár a kirakatban üldögélő, álmos tekintetű, tej-bajuszú öregurat sajnálatára sosem ismerte meg, Ilyen a szerelem című tematikus könyvéből – amely közösségi finanszírozásból valósult meg 2015-ben – épp azért került ki egy fotó, mert találkozott a Batthyányi téri aluljáróban lefotózott szerelmespár tagjaival, akkor azonban már szétváltak útjaik, és arra kérték, hagyja ki őket a kötetből. Bruno Bourel mégsem tartja magát művésznek. Neki a fogalom is értelmezhetetlen, csak nálunk találkozott vele. A fényképésszel sokkal inkább tud azonosulni, különösen mert a számára meghatározó fény szóból ered. Észrevette ugyan, hogy Magyarországon „mindenki művész”, de szerinte ez félrevezető: művész az, aki kompromisszumok nélkül él. Ez a fotózással nincs így – világított rá –, rengeteg döntést meg kell hozni (az egyik legnehezebb, kidobni a szükségtelen képeket), nem elég egy jó kép, ki is kell találni, mire használja majd a fotós az elkészült képet, és alkalmazkodni kell a piac változásaihoz, a különféle igényekhez. Fontos szerinte, hogy egy fényképész időnként másoknak is megmutassa képeit, habár azt vallja, a jó felvételeket sokáig kellene a fiókban őrizni, majd néhány évente újra elővenni: az idő mutatja meg igazán a kép értékét.
Úgy véli, fiatalként egyáltalán nem könnyű a szakmában elhelyezkedni. Nem is kizárólag a tehetségről vagy a tudásról van szó szerinte – a fotótörténetet rövid idő alatt át lehet tekinteni, s a technika elsajátítása sem nagy feladat –, sokkal fontosabb, hogy a fotósnak személyiséget kell konstruálnia: a megfelelő látásmód eléréséhez minél inkább tájékozódnia kell, filmeket, festményeket nézni stb. S gyakran szükség van arra a gerillamarketingre, amelyet ő is folytat mind a mai napig. Ezenfelül úgy látja, nem is csak az számít, hogy valaki jó vagy rossz képeket készít, hanem hogy aztán mire használja azokat: ha a fiók mélyén porosodnak, nem érnek semmit. Nem minden műfaj olyan szabad azonban, mint az utcafotósoké – jegyezte meg –, egy fotóriporternek háttérbe kell szorítania önmagát, és az adott médium által kiszabott kereteknek megfelelően az aktuális eseményt kell dokumentálnia. Noha hozzátette, szerinte egy jó képnek szöveg nélkül is hatnia kell: érdekes lenne egyszer például a sajtófotó kiállítás képeit cím, történet és a készítő nevét nem tudva is megnézni – vélekedik –, egész más jelentést hordoznának a felvételek. Szintén izgalmasnak tartja, hogy a harmincas-negyvenes években számos nyugati divatlap – például a Vogue vagy a Harper's Bazaar – külön oldalakat szentelt elismert fotósok (nem divat-) képeinek; holott ez jó gyakorlat volt, manapság a megváltozott piaci szempontok és igények okán sehol nem látni ilyet. Kíváncsisággal fordul a legújabb technológiai változások felé, némileg mégis idegenkedik tőlük, noha több mint harmincéves gépe mellett telefonját is gyakran használta fényképezésre az utóbbi években. Bár úgy hiszi, egy jó kép születéséhez az eszköznél fontosabb, hogy a kép készítője magából is adjon valamit. Persze – tette hozzá –, a szerencse is fontos: dolgozni kell rajta, várni, bújni, türelmesnek lenni, amíg el nem jön a megfelelő pillanat.

Névjegy

Bruno Bourel 1957-ben született Párizsban. Zenei és filmes tanulmányai után, egy Polaroid SX 70-essel kezdett fényképezni a hetvenes évek végén. 1993-óta Budapesten él és dolgozik, több kiállítása is volt. A fővárosban készült fényképekből összeállított Fényrajzok című kötete Parti Nagy Lajos kísérőszövegével 2001-ben jelent meg, immár az ötödik kiadásnál jár. 2015-ben látott napvilágot közösségi finanszírozásból létrejött Ilyen a szerelem című kötete. Számos fényképe online is megtekinthető.

Marha, zsömlében

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.03.01. 14:37

Fotó: Shutterstock
A nagy-e a pofám közvéleménykutatás eredménye még családom és barátaim körében is az lenne, hogy „hajaj, de még mekkora”. Ahhoz azonban mégsem elég nagy, hogy decens harapó és rágómozdulatokkal végezzek ki egy hamburgert, ami valóban hamburgerszerű – értsd: a húspogácsa hasas, alatta saláta és hagymalekvár, felette sült szalonna, zamatos cheddar, miegymás. Ahányszor megkíséreltem, annyiszor lett csúf vége az egyben-fogyasztásnak. Az erőteljes harapástól a hús ugrott meg és fogott cuppanva asztalt, szaftját felszabadultan permetezve a körülülőkre, másszor a satuként szorító ujjak ugyan a helyén tartották a darált marhadarabot, ám a nyomás hatására minden laza és folyékony halmazállapotú hozzávaló a tenyérbe fröccsent, majd lefelé vette az irányt, így a kézelővel együtt temethetem az inget is. Most mondom az okosoknak, én is tudom a megoldást, a Kádár-kori terminológiával bucinak becézett hamburgerzsemle kalapját le kell emelni, és máris kulturáltan fogyasztható. De ki akar egy magányos félzsemlén nyammogni, még akkor is, ha átjárták mindenféle szaftok. Nem vitás, ha az ember dupla hússal rendel, akkor mindkét félbuci klasszikus szendviccsé lényegül, és a probléma ad acta. Hát nem! Ugyanis a honi hamburgeripar zöme csak a pluszhús fogalmát ismeri. Értsd: egy helyett két marhadarabot tuszkol, oszt' annyi. Komolyan nem a most dívó hipszter-buddhizmus szellemében kötözködöm, de hol marad az egyensúly? Egy uszkve 15-20 dekás hús felborítja a komponált harmóniát: a csípős elgyengül, barbecue-szósz elszaftosodik, a szalonna füstössége megcsappant, és így tovább. Persze lehet, hogy álszent dolog ilyesmiket nyűglődni, miközben számos horrorárú belvárosi helyen ipari kecsapot hazudnak kávés árnyalatú barbecue-szósznak vagy hagymalekvárnak, szikkadt bucit adnak fel házi készítésű hamburgerzsömlének, remoulade mártásnak álcázzák a zöldfűszeres majonézt és Angus-marhaként reklámozzák a nagyüzemi, honi darált húst. (Csak mellékesen, ma mindenki a brit barom húsára esküszik, miközben a legtöbben képtelenek különbséget tenni a külhoni és a hazai fajták íze között.) Mégis, akinek nem elég nagy a szája, illetve dupla húsról álmodik, az ne essen kétségbe. Budapesten akad néhány hely ahol, mindkét vágy testet ölthet. A lassanként lánccá terebélyesedő Bamba például elég sokat tud a barbecue-szószról, a marháról és a kecskesajtról. A Zing eleve tervezett „két marhás verziót”, és tudja, hogy a kéksajtos mártás nem idegen a hagymától és a szalonnától. Az Attaboy pedig klasszul kikacsint a marhák világából, és csülökkel is támad.