Törvénykezz, ne háborúzz!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:56

Fotó: ROBIN UTRECHT / BELGA / AFP
A háború pokol. Ben Ferencz Európában tanulta meg az örök leckét, 1944–45-ben. A náci bűnösök pereinek egykori legfiatalabb főügyésze nagy utat járt be Erdélytől Amerikáig, Nürnbergtől Hágáig. Jövő szerdán ünnepli 100. születésnapját.
Januárban, pár nappal azután, hogy amerikai dróntámadás végzett Kászem Szolejmáni altábornaggyal, az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének parancsnokával, olvasói levél jelent meg a The New York Timesban. A levélíró kijelentette, ez az „erkölcstelen akció” nyilvánva­lóan­ sérti az amerikai és a nemzetközi jogot, mert megkerülte az igazságszolgáltatásra hivatott intézményeket. Nem nevezte néven a merényletre parancsot adó Trump elnököt, hanem úgy zárta sorait: meg kell változtatni azok gondolkodását, akik a háborút előnyben részesítik a joggal szemben. Az aláírás: Benjamin B. Ferencz, Delray Beach, floridai lakos.  

Drakula szomszédai

Ferencz Benjámin 1920. március 11-én született Erdélyben; ha amerikai hallgatóságnak beszél, rendszerint hozzáteszi, Drakula szomszédságában. Falujukban nem volt áram, se vezetékes víz. A nyomort már megszokták, bár a háborús évek alatt sokat romlott a helyzet. Ám a Monarchia fegyverletétele után a román hadsereg megszállta a vidéket, és ez félelemmel töltötte el a magyar zsidó családot. Bár a határt módosító békeszerződést csak június elején írták alá, a kisfiú már de facto román uralom alatt született. Ferenczék, Trianon üldözöttei, fogták nagyobb lányukat meg az újszülöttet, és néhány rokonukkal együtt elmenekültek. Kitántorogtak Amerikába. Az atlanti hajóútra harmadosztályú jegyet vettek, „mert nem volt negyedosztály”. A nagymama menet közben, az óceánjáró fedélzetén tüdőgyulladásban meghalt. A szegény bevándorló fiú 1921 januárjában lépett be az Egyesült Államokba, ami persze képletesen értendő: nem valószínű, hogy tíz hónaposan saját lábán tette meg az első félelmetes lépéseket az ismeretlen Újvilágban. A szülők a mindennapi betevőért gürcöltek Bronx többi szegénye között, az apró termetű, jó eszű, kitűnően tanuló fiú pedig ösztöndíjat nyert a Harvardra, az elit egyetemen jogot tanult. Miután Amerika belépett a második világháborúba, önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. A szövetségesek európai inváziójának résztvevőjeként egy brit hajóról szállt partra Normandiában, 1944 nyarán. Amíg a combközépig érő vízben gázolt társaival, az ingajáratban közlekedő csapatszállítóról a tengerészek a szárazföld belseje felé mutattak: „Berlin arra van. Sok szerencsét, fiúk!” A kis közlegény a nyugati fronton harcolta végig a hátralévő csatákat. Tapasztalataiból hamar arra a meggyőződésre jutott: war is hell, a háború pokol. Honnan is sejthette volna, hogy a német fegyverletétel után jön az igazi sokk? A németül is beszélő, jogvégzett katona különleges feladatot kapott Patton tábornok főhadiszállásán. Dokumentálja a háborús bűncselekményeket, gyűjtsön bizonyítékokat a náci vezetők ellen tervezett perekhez a felszabadított haláltáborokban. Nem volt más választása, sorra járta a lágereket Buchenwaldtól Mauthausenig. Iszonyatos dolgokat látott mindennap. Részletes beszámoló helyett érjük be a szemtanú egyszavas jellemzésével: horror. Alig várta, hogy végre leszereljen, és visszatérhessen Amerikába, a normális életbe. Többé be sem akarta tenni a lábát a borzalmak földjére.

Nürnberg Benjáminja

Ám a sors másként rendelte. Alighogy berendezkedett New Yorkban, megkereste a Pentagon. Felajánlották, folytassa a megkezdett munkát tiszti rangban, a Szövetséges Ellen­őrző Bizottságok tagjaként. Ben Ferencz azt felelte, békeidőben nem lép be a hadseregbe, hogy ne kelljen engedelmeskednie „törvénysértő vagy ostoba parancsoknak”. Mégis ragaszkodtak hozzá, így végül civilben, jogászként csatlakozott a nürnbergi perek előkészítőihez. A főperben Göring, Hess, Ribbentrop, Keitel tábornagy és húsz társuk ült a vádlottak padján. Ez volt a legemlékezetesebb, de utána még tucatnyi hasonló eljárást tartottak. A fiatal jogász kevésbé ismert gyanúsítottak ügyein dolgozott. Arra kereste a magyarázatot, hogyan történhetett meg egy olyan civilizált országban, mint Németország, hogy ennyien váltak Hitler cinkosává. Orvosok, tudósok, művészek, tábornokok, jogászok, hivatalnokok, diplomaták, gyárosok. Berlinben talált, a keleti frontról küldött jelentések alapján ő göngyölítette fel az „Einsatzgruppen-ügyet”. Ezek a „bevetési csoportoknak” nevezett SS-alakulatok a meghódított területeken civileket gyilkoltak, úgynevezett ellenséges elemeket. „Többségüket azért ölték meg, mert nemzetiségük, vallásuk vagy világnézetük nem egyezett a tettesekével.” A hírhedt különítményeknek mintegy háromezer tagjuk volt, áldozataik számát százezrekre becsülik; ők követték el a Babij Jar-i mészárlást is (1941). Az Einsatz­gruppen-per (hivatalosan: Amerikai Egyesült Államok kontra Otto Ohlendorf és társai) a kilencedik volt a nürnbergi perek közül, 1947–48 fordulóján. Huszonketten ültek a vádlottak padján, azért csak an­nyian,­ mert többen nem fértek volna el. Ennek az eljárásnak lett a főügyésze az akkor 27 éves fiatalember. A vádlottakat kivétel nélkül bűnösnek találta a bíróság, tizennégyüket halálra ítélte. Egyikük sem mutatott megbánást (lásd keretes írásunkat).

Vietnam, Kongó, Hága

Hazatérve magáncégeknél dolgozott, de Vietnam hatására föladta az állását, hogy újra kezdje a hajszát a háborús bűnösök ellen, függetlenül attól, hogy azok éppen milyen nemzetiségűek. Kollégái ugratták: „Csak nem azt akarod elérni, Ben, hogy az emberiség hagyjon fel a háborúzással?” „De, pontosan azt akarom”, válaszolta. Addig is, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények többé ne maradhassanak megtorlatlanul. Jogászprofesszor létére a hippiktől kölcsönzött jelszót. A „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Make love, not war) kiforgatásával megalkotta saját mottóját: „Make law, not war” (szabad fordításban: Törvénykezz, ne háborúzz). Az elsők között sürgette, hogy az ENSZ hozzon létre állandó nemzetközi büntetőbíróságot (ICC). Ezt 1998-ban meg is alapították, de újabb hosszú évekbe telt, mire tényleg dolgozni kezdett. Az első vádlott a véreskezű kongói hadúr, Thomas Lubanga Dylo volt, aki elrabolt gyerekeket kényszerített privát milíciáiban harcolni a polgárháborús afrikai országban. Hágai perében Ben Ferencz, Nürnberg akkor már egyetlen élő ügyésze mondhatta el a vád zárszavát, 91 évesen (2011). Csak azt sajnálja, hogy az igazi nagy halak, mint Szaddám Huszein vagy Oszama bin Laden fölött nem ítélkezhetett az ICC. „A jelenlegi rendszer úgy működik, hogy fiatalembereket küld, hogy megöljenek más fiatalembereket, akiket nem is ismernek. Ez tiszta őrület!” A felháborodás nem csitult az idővel. Tartsák bár naiv idealistának, nem képes beletörődni, mennyi pénzt költenek fegyverkezésre ahelyett, hogy iskolákat, kórházakat, utakat építenének belőle. Nem fér a fejébe, hogyan lehet az emberiség ennyire önsorsrontó. „Veszélyes világban élünk, sokkal inkább, mint azelőtt bármikor”, fordult hallgatóihoz egy előadásán, 100. születésnapjához közeledve. „Az én időm már véges. Nem magam miatt, hanem önökért aggódom.”

Vádemelés a Gonosz ellen

Hollandiában, a nemzetközi büntető törvényszék hágai épülete mellett gyalogutat neveztek el Benjamin Ferencz tiszteletére. Ám a nürnbergi perek utolsó élő főügyésze csak tavalyelőtt lett ismert a szélesebb közönség előtt. A Prosecuting Evil (Vád­emelés a Gonosz ellen) című dokumentumfilm egy csapásra médiasztárt csinált az életvidám, energikus, szellemileg és fizikailag bámulatosan fitt, 98 esztendős férfiból. Barry Avrich rendező utólag elárulta: az első forgatási nap aggódott, bírja-e majd erővel az idős beszélgetőtárs. Aztán úgy alakult, hogy kilencórányi munka után a stáb dőlt ki, pedig a fáradhatatlan házigazda még mesélt volna tovább. Megegyeztek, a többit másnapra halasztják. Amíg a filmesek csomagoltak, a nagy idők tanúja jó pihenést kívánt, csinált néhány fekvőtámaszt, majd alkonyatkor még úszott egyet floridai házának medencéjében.

Parancsra öltek

A kilencedik nürnbergi per, az Einsatzgruppen-ügy vádlottjai nem tagadták, hogy védtelen civileket, nőket, gyerekeket gyilkoltak orosz és ukrán földön, mégsem érezték magukat bűnösnek. A megbánás legcsekélyebb jele nélkül próbálták igazolni rémtetteiket a bíróság előtt. Az elsőrendű vádlott Otto Ohlendorf SS-Gruppenführer arra hivatkozott, hogy a német nép élethalálharcot vívott a bolsevizmus ellen, a tömegmészárlás „önvédelem” volt. Bűntársai közül a kirívóan kegyetlen Paul Blobel vissza­utasította, hogy kommandójával Babij Jarnál 33 ezer embert küldött a halálba, szerinte „csak” 10–15 ezren lehettek. Erich Naumann visszatekintve is úgy látta, a Führer utasításai helyesek voltak, Waldemar Klingelhöfernek csak a birodalom győzelme számított. Ernst Biberstein azt vallotta, azért vett részt a kivégzésekben, mert élményekre vágyott. A többiek egyszerűen azzal védekeztek, hogy parancsot hajtottak végre.

Hipnózis: tiltástól a terápiáig

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:45

Fotó: Népszava
A szociál-pszichobiológia kifejezéssel indítani egy riportot az olvasottság rohamos csökkenéséhez vezetne, ha nem tennénk hozzá gyorsan: egy erről szóló előadás két és fél órára székbe szegezett másfél száz embert, és nem csak azért, mert a rák „gyógyításáról” is szó esett. Bányai Éva alighanem bármiről beszélhetne, úgy lekötné a hallgatóságot, mintha hipnotizálták volna. A pszichológus professzor emeritustól ez sem állna távol: a hipnózist kutatja ötven éve. Balassa Tamás riportja.
A magyarságtudat megéléséről indokolatlanul sok szó esik a szavak szintjén, miközben ha figyelnénk például a köztünk élő tudósokra, kézenfekvő válaszokat kapnánk. Bányai Éva elő­adása közben elöntött a nemzeti büszkeség. Már hogyne öntött volna el, hiszen a magyar pszichológus döntötte meg a szállóigeként is elhíresült Nobel-díjas orosz tudós, Ivan Petrovics Pavlov részleges alvásként leírt hipnóziselméletét. De nem állt meg itt. A magyar tudósnak és munkatársainak, tanítványainak is nagy szerepe van abban, hogy a kommunista vezetés által fasiszta trükknek vélt és szigorúan tiltott hipnóziskutatás a nem kis hendikep után mára a világ élvonalába került.

Fasiszta okkultizmus

Az idős Pavlovot már jó egy évtizeddel azelőtt legyőzte egy tüdőgyulladás Leningrádban, amikor a budapesti Diana úti általános iskola hétévesei éppen vasgyűjtőversenyben jeleskedtek. Ekkor még alig száradt meg a tinta Rákosi Mátyás A fordulat éve című, a vas és acél országát megalapozó munkáján, de ennek nem érezték jelentőségét az 1. b-sek. Csak nyerni szerettek volna, amit legkisebbekként az esélytelenek nyugalmával élhettek meg. Nem úgy a kis Éva, aki odapenderült a 8. osztályosok fiúkaréja elé, mondván, tudja a svábhegyi lelőhelyet. Tényleg tudta, érdeklődő, kíváncsi kislány volt. A fiúk követték, és rengeteg vasat vittek az iskolába. De nem maguknak, hanem az 1. b-nek cipekedtek, így ők megnyerték az ország újjáépítését célzó első hároméves terv végén a vasgyűjtőversenyt. „Édesanyám a szülői értekezletről hazatérve mesélte a tanítónő által elmondott történetet: én odamentem a fiúkhoz, akik mintha csak hipnotizálták volna őket, követtek. Ekkor hallottam először a hipnózisról, ami ettől kezdve nagyon érdekelt” – meséli a professzor asszony. A fordulat évétől 1957-ig Magyarországon még a pszichológia oktatása is tiltott volt, nemhogy a hipnóziskutatás. A kommunista vezetők az önálló akarat befolyásolását látták benne, Hitler ön- és tömegszuggesztivitását is ezzel magyarázták, és ezt a nézetet erősíthette Thomas Mann bűvész-hipnotizőr Cipollája is, akit az olasz fasizmus ihletett. A gyanús okkult, polgári áltudomány szakirodalma indexre került, könyvtárakba száműzték, ahol csak a kutatók férhettek hozzá. Bányai Éva számára nem volt kérdés, kutatóvá kell válnia, hogy vizsgálhassa a hipnózist, ezért jelentkezett az ELTE pszichológia szakára, ahol kétszáz jelentkező közül negyedmagával kezdhette meg a tanulmányait 1961-ben. Öt évvel később párhuzamosan szerzett pszichológusi és magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. A hipnózis kutatása azonban még ettől nem vált szabadabbá, a gyakorlati, gyógyító célú alkalmazása továbbra is a „nem kívánatos” kategóriába esett. Menlevelet Pavlov neve jelentett, miután érdekes módon a Szovjetunióban szabadon vizsgálhatták e jelenséget, és az eredményeket kevésbé érdekes módon ott az alkoholizmus elleni küzdelemben hasznosították. A leningrádi orvosegyetemen végzett Mészáros István professzor is, akit Bányai Éva először látott hipnotizálni, megtanulta tőle az eljárást is, és később egy kutatócsoportban együtt vizsgálták a hipnózisban bekövetkezett élettani és magatartás-változásokat, s az átélt élményeket. Idehaza azonban jó ideig élettani kutatásokkal lehetett fedősztorit gyártani ennek a kutatási tevékenységnek, és miután a pécsi idegélettani laboratórium neurofiziológusai nyitottak voltak erre, az egyetemista lány minden nyarát ott töltötte. Inspiráló időszak volt Grastyán Endre élettan- és Szentágothai János anatómiaprofesszor környezetében vitázni arról, hogy van-e az állatoknak tudatuk. Ha kellett, egy éjszaka elolvasta az ajánlott irodalmat, hogy másnap azzal felvértezve érvelhessen. Utolsó éves egyetemistaként Roy John pszichológus-agykutató asszisztenseként segédkezhetett macskák elektrofiziológiai vizsgálatában egy nemzetközi workshopon, a professzorok magasan kvalifikált közönségének nem kis meglepetésére. Ezért hívta meg 1970-ben Ádám György professzor az ELTE ­Összehasonlító Élettani Tanszékének humán elektrofiziológiai akadémiai kutatócsoportjába. „Mint kezdő pszichológus kutatónőt a tanszék orvos végzettségű férfi munkatársai egy ideig megpróbáltak asszisztensként kezelni, de később letettek erről” – mondja mosolyogva Bányai Éva. Tudományos munkatársként élettant is oktatott, és mivel alig volt idősebb a hallgatóinál, tegeződött velük. Ezt fenntartással nézte a professzora, mondván, így nem lehet fegyelmet tartani. Adott hát egy előadási feladatot egy nehezen oktatható anyagcsere-témakörben, amivel nem egyszerű lekötni a legérdeklődőbb fiatalságot sem, majd az egész tanszék egyemberként figyelte a hatást. A fiatal tudóst megtapsolták, a közvetlenség elfogadott formula lett.

A pavlovi exelmélet

Bányai Évát hajtotta a kíváncsiság, hogy mindent megtudjon a hipnózis természetéről. Ez a sokáig misztikusnak tartott módosult tudatállapot valóban csak alvásszerű élményként élhető meg? Egy 1971-es kutatás során 24 személy közül húszan megerősítették a főáramú definíciót. Négyen azonban egész másról számoltak be: az élményük nem volt alvásszerű, ellenben kristálytisztán fogott az agyuk. Az elektrofiziológiai változások is az éber állapothoz közelítettek. „Négy kivétel, ami erősíti a szabályt!” – kétkedő professzora magyarázatát így írhatta a naplójába. „Melegen ajánlom Önöknek, hogy ha úgy érzik, igazuk van, a világ legnagyobb szaktekintélyeitől se hagyják magukat eltántorítani” – fűzte hozzá ehhez Bányai Éva. Az volt ugyanis a feltevése, hogy a hipnózis nem okvetlenül alvásszerű állapot, és az éberség növelésével, aktivitásfokozással is létrehozható. Ezzel megdőlt volna Pavlov passzív, álomszerű módosult tudatállapotról szóló hipnóziselmélete (a latin hüpnosz jelentése: alvás). A megérzése megerősítéseit a legváratlanabb helyekről kapta. Egyszer a Lenin körúti Híradó moziban nézett egy vietnami háborúról szóló dokumentumfilmet, amikor egy katona arcára közelített az operatőr. A harcos a legkevésbé sem aludt, hiszen – mint a barátjától megtudta – Uzi típusú gépfegyverrel a kezében ölni készült éppen, ám a maszkszerű arca, a fókuszáltan tekintete hipnotizált benyomását keltették. Heuréka-élménnyel szaladt ki a moziból. Később eszébe jutottak az önkívületben kerengő dervisek és a sámánok, akik aktivitásfokozással hozzák magukat transzba. Ezek a ri­tuális példák azt erősítették benne, hogy a hipnózist kontrollált laboratóriumi körülmények között is létre lehet hozni aktivitásfokozó eljárással. „Csak nem képzeli, hogy maga fogja megdönteni a pavlovi hipnóziselméletet?” – kételkedett Ádám professzor, közölve, ilyen hazárd kísérletek nyilvánvaló fantazmagóriákkal nem kezdődhetnek a tanszéken. Bányai Éva azonban nem adta fel az elképzelését: doktori értekezésének a végére beleírt egy másfél oldalas részt, ami számára szellemileg a legizgalmasabb volt, és ami az aktív-éber hipnózis lehetőségéről szólt. Az MTA pénzdíjas pályázatára adta be a munkáját 1972-ben, és Tücsök jeligéjű pályaműve tulajdonosaként deresedő, joviális tudós tekintélyek gyűrűjében, miniszoknyában, tűsarkúban vette át a díjat. „Sose adják föl, ha van egy eszméjük!” – szűrte le a tanulságot a professzor emeritus. Mindeközben már harmadik éve levelezett a Stan­ford Egyetemmel és Ernest R. Hilgarddal, a világ egyik leghaladóbb pszichológiai kutatóműhelyének vezetőjével, mivel úgy érezte, ott tudna a legtöbbet tanulni a hipnózisról. „Még ott van a tojáshéj a fenekén, mit szólna inkább Leningrádhoz? Nagyon szép város” – jegyezte meg jóindulatúan Ádám György professzor. Az akadémiai tudósok számára szűkös lehetőséget azonban továbbra is a tengerentúlon kereste a fiatal kutató, erre azonban nem sok esélye volt. Miután azonban a szűk magyar kontingens egyik idős tagja elhalálozott, előkerült a „miniszoknyás pszichológus csaj” neve. Nyolc hónapot töltött Hilgard professzor szárnyai alatt a világ minden tájáról érkezett tizenegy ifjú ­posztdoktor társaságában. Bebizonyították, hogy a relaxációs és az aktív-éber hipnózis között nincs számottevő különbség: az alanyok azonos arányban hajtják végre a szuggesztiókat, a megtapasztalt élmények és az átadott kontroll is hasonló, a figyelem ugyanúgy beszűkül, és az agyi elektromos aktivitás is szinte azonos. A kerékpár ergométeren végzett 50 perces tekerések azt igazolták, hogy a hipnotizált nem fárad ki, nem érez izomlázat, és endorfin, vagyis boldogsághormon termelődik. Vagyis beigazolódott: a hipnózis aktivitásfokozó eljárással is kiváltható, és így is a belső folyamatokra és a hipnotizőrre szűkül be a figyelem.

Napló a gyógyuláshoz

Hilgard professzor éppen akkoriban dolgozott ki a betegek számára egy hipnóziseljárást, aminek a sztender­dizálásában Bányai Éva is részt vett. Azt vizsgálták, hogy viszonylag rövid idő alatt milyen hipnotikus jelenségeket élnek át a betegek, fájdalomcsillapító szuggesztió nélkül. A magyar kutató a Palo Altó-i veteránkórházban egy végstádiumú gyomorrákos beteggel találkozott; pergamenbőr, tónustalan arc, amibe mély árkokat vágott a fájdalom. Beleegyezett a morfium megvonásába, hogy hipnotizálható legyen. „A halálra készülő idős férfinak huszonöt perc után kipirult az arca, elsimultak a ráncai. Amikor az amnéziáját föloldottam, gyenge, reszkető hangon elkérte a kezemet, és bár ez ott nem szokás, megcsókolta. Könnycseppek hullottak a kezemre. Azt mondta: »Köszönöm, hogy elhozta nekem a békét, most már nem zombiként, hanem emberi méltósággal tudok szembenézni a halállal«.” A férfi öt napra rá halt meg. E sorsfordító élmény volt Bányai Éva első találkozása a rák gyógyíthatatlan formájával. Egyszersmind elszégyellte magát: Magyarországon alighanem a legjobban tud egy módszert, és arra használja, hogy kutatásokat végezzen. Ami ugyan egy magas szintű tudományos tevékenység, de mégiscsak játék a halálos betegséghez képest. Akkor elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem sikerül a tiltásból a terápiába visszahoznia a hipnózis eljárását. A hipnoanalízist akkor Erika Fromm német-amerikai pszichológustól tanulta Chicagóban, majd hazatérve Mészáros Istvánnal folytatta a kutatómunkát. Később fiatal kétgyermekes betege is volt 1991-ben, akiről egy interjúban beszélt tavaly novemberben. A négyes stádiumú, kis sejtes tüdődaganattal az orvosok esélyt sem adtak a túlélésre. Az anya viszont élni akart, hogy lássa a gyermekeit felnőni. A pszichológus-hipnoterapeuta nem ígért neki életet, csak azt, hogy elszánt szövetségese lesz a gyógyulásban. A páciense a mai napig él. A gyógyulást magán is megtapasztalta. „2001. szeptember 11-én diagnosztizálták nálam a mellrákot. Amikor a bátyámnak telefonon elmondtam, akkor ő azt kérte, kapcsoljam be a tévét: a Világkereskedelmi Központ ikertornyait abban a pillanatban rombolta a terror. Halálos beteg vagyok, hát persze, hogy összedől a világ” – meséli első gondolatáról, majd az önreflektív énje hamar korrigált. Elővett egy füzetet, és ráírta: Gyógyulási napló; önszuggesztív módon nem azt, hogy Betegségem rémtörténete. Bányai Éva ma több intézményre kiterjedő kutatást vezet, amelyben a hipnózis magas kockázatú melldaganatos betegek gyógyítására gyakorolt hatását vizsgálja a munkatársaival. A hét egy napján kora reggeltől késő estig fogad betegeket, ahol szintén a terápiás eljárást igyekszik hasznosítani.

Apai-anyai hipnózis

Mindeközben az aktív-éber hipnózist világszerte egyre több helyen alkalmazzák. Itthon is szép eredményeket érnek el vele Bányai Éva tanítványai, munkatársai. Egyik kollégája egy olimpiai bajnok evezős sportolót kezelt, aki a hajrázás közben rendre lemerevedett, de pozitív emocionális hatással sikerült ezt a gátat áttörni. A depresszió és az addikciók – pél­dául alkohol- és drogfüggőség – esetén is hatásos lehet az eljárás, de egy bélfekélyes beteget is gyógyított, akit a hipnózis 1956-ig vitt vissza az időben, ekkor hurcolták börtönbe az apját. Az eljárás közben Bányai Éva is érezte a beteg fájdalmát a saját szervezetében. Egyszer pedig egy korábbi laborató­riumi kerékpározás után – a hipnotizőr által érzett – izomláz indította el az úttörő interakciós kutatásokat. Ezekben a hipnotizált és a hipnotizőr egyidejű vizsgálatával kiderítették, hogy a két személy az etikailag és szakmailag védett közegben olyan szoros kapcsolatba kerül, ami általában csak az intim személyközi kapcsolatok sajátja (ezért az eljárás típusait anyai és apai hipnózisnak nevezték el), és amelyben nagyon hasonló élettani változásokat és élményeket élnek át. Ez a megközelítés vezetett a hipnózis szociál-pszichobiológiai elméletéhez, amit egyre szélesebb körben tartanak a tudomány fontos elméletének. Egyszer a hipnotizált és a hipnotizőr a mérések alapján ugyanakkor – s mint később elmesélték – ugyanazt a képet írták le: a sárga napfényt. És ez egyre erősebb reménysugár a holnap kutatásaira nézve…
Szerző

Akiknek az esőerdő a hátsó kert

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:44

Kézfertőtlenítő automaták, üres folyosók, lemondott programok, és nők, akiket a világjárvány sem képes visszatartani attól, hogy a környezetvédelemért, az emberi jogokért és a fenntarthatóságért hallassák a hangjukat. Brüsszelben jártunk, ahol megtapasztaltuk a „zárlat” alá került Európai Parlament hangulatát, élőben figyelhettük Greta Thunberg szenvedélyes beszédét, és hallhattuk a brazíliai esőerdő elhagyott szegletében emberi jogokért és az Amazonasért napi fenyegetések mellett harcoló aktivista történetét.
Belgiumban nem okoz gondot a koronavírus – ebben a tudatban szálltunk fel a Brüsszelbe tartó repülőre. Másnap már egyetlen csoportként jutottunk be az ­Európai Parlamentbe (EP), miután három hétre felfüggesztették a látogatásokat a fertőzés miatt. Háromszáz programot mondtak le, és kérdésessé vált, megtartják-e az egyenjogúsággal, családon belüli erőszakkal és klímavédelemmel kapcsolatos, többnapos nőnapi szeminá­riumot. A vírus azonban sem minket, sem az elszánt aktivistákat, a jogvédőket és Greta Thunberget sem tarthatta vissza.

A fizikával nincs üzlet

Ugyan az EP épülete néhol szellemházhoz hasonlított, a zárlat ellenére több százan szorongtunk egy szűk folyosón a biztosi kollégium ülésére várva, ahol perceken belül a világ leghíresebb, 17 éves svéd klímaaktivistája, Greta Thunberg kéri számon Európa vezetőit, amiért nem elég hatékonyak a környezeti válság kezelésében. Greta most is szenvedélyesen beszélt az unió legfrissebb, aznap közzétett klímavédelmi törvényéről, mely szerint 2050-re karbonsemlegessé kell tenni az unió gazdaságát. Az elmúlt másfél évben ő és a Fridays for Future aktivistái feláldozták az oktatásukat, hogy tüntettessenek a politikusok tétlensége ellen. Szeptemberben a világ minden részéről 7,5 millió ember vonult utcára, hogy követelje az összefogást a fiatalok jövője érdekében. Ezt köve­tően­ novemberben az EP klíma- és környezetvédelmi vészhelyzetet hirdetett. Greta szerint az új klímatörvény indirekt módon feladja a párizsi egyezményt. „Egy olyan krízisben élünk, ami sosem volt valódi krí­zisként kezelve” – mondta. Arra is felhívta a figyelmet, hogy bár sok briliáns megoldás létezik és megszámlálhatatlan segítőkész, lelkes ember van, de hiányoznak a tudatos vezetők, és idő sincs. „Hogyan is lehetnének az EU vezetői a klímaválság elleni harc élén, ha közben a fosszilis energiahordozókra épülő infrastruktúrát támogatják?” – tette fel a jogos kérdést, melyet a képviselők egy része gyorsan megtapsolt. Azok a negatív kibocsátású technoló­giák, amikre a törvény épít, egyébként még nem is léteznek és talán soha nem is fognak. „Szembe kell nézni a kényelmetlen valósággal, hogy változtatni kell a viselkedésünkön és a társadalmunkon. A természet nem alkudozik, és nem lehet üzletelni a fizikával sem, mi pedig nem engedjük, hogy feladják a jövőnket!” Beszédét ováció követte, több képviselő felállva tapsolt.

Füttyszó a szkeptikusnak

Azonban nem mindenki bizonyult ilyen lelkes aktivistának. Sylvia Sardone, a Marine Le Pen-féle euroszkeptikus Identitás és Demokrácia-frakció politikusa azt fejtegette, vajon a fiatalok hajlandóak lennének-e lemondani a gyorséttermekről, az olcsó repülőjegyekről és az okostelefonjukról a klíma érdekében, és tudják-e, hogy a klímavédelem és a kibocsátás csökkentése elszegényedéshez vezet? Kitért arra is, hogy Kínában és Indiában kellene tüntetéseket tartani, ott még sincsenek ilyen megmozdulások. Felháborodást kiváltó beszédét kifütyülték, aztán gyorsan távozott. A korlátozások és az események törlése ellenére szenvedélyes női aktivistákból később sem volt hiány. A szeminá­rium­ leleményes szervezői ugyanis nem törődtek bele, hogy a vírus miatt nem juthatnak szóhoz. A programok egy részét átmenekítették az EP-ből egy közeli hotelbe, ahol kiscsoportos meetingeken találkozhattak az újságírók jogvédő ügyvédekkel, képviselőkkel, klímaaktivista filmrendezővel és érdekvédőkkel. Claudelice Silva brazil klíma- és nőjogi aktivista egy zsúfolásig megtelt kisteremben arról mesélt, milyen körülmények között élnek a világtól elzárt brazil falvakban a nők, hogyan próbálják védeni a nekik csak hátsó kertnek számító esőerdőt, és milyen úgy élni, hogy folyamatosan életveszélyes fenyegetéseket kapnak pusztán azért, mert kiállnak a bántalmazott nők érdekeiért. Silva egy kamerákkal teli házban él, és állandóan figyelnie kell a lányai biztonságára is. „Ha arról beszélünk, hogy a világban sok helyen sérülnek a nők jogai, képzeljék el az amazóniai esőerdő területén élő nőket, akik gyakran a családon belüli erőszak áldozatai. Ezek a nők teljes elszigeteltségben élnek azokban az esőerdőkben, amiknek egyébként ők a legnagyobb védelmezői, hiszen onnan származnak az erőforrásaik, a tradicionális orvosságaik és a spiritualitást is ott tapasztalják meg. De nem csak ezért próbálják védeni azok elől, akik felgyújtják, hanem azért is, mert ez az erdő nem csak az övék, hanem a Föld összes emberéé” – mondja Claudelice Silva.

Kriminalizált jogvédők

Az asszony 2011 óta aktivista, azóta, hogy a testvére és a sógornője orgyilkosság áldozatai lettek. „Azért gyilkolták meg őket, mert környezetvédelmi jogvédők voltak” – mondja. Brazíliában a nők szerinte gyakran válnak gyilkosságok és nemi erőszak áldozatává, és az igazságügyi rendszer sem védi őket megfelelően. Olykor éppen őket hibáztatják azért a bűncselekményért, amelyet elszenvedtek. „Próbálunk kiépíteni egy hálózatot a jogvédők között, de mivel ezek nagyon elzárt területek, egyáltalán nem működik semmiféle kommunikáció, ha esik az eső. 2016-ig teljesen egyedül voltam, nem volt, aki segítsen. Az utóbbi néhány évben már nemzetközi szervezetektől is kapok támogatást, a helyzet azonban így is egyre rosszabb, és nemcsak a nők elleni erőszak, hanem a nők jogaival szembeni gyűlöletbeszéd és a propaganda tekintetében is.” Lapunknak arról is mesélt: a tavalyi erdőtüzet farmerek okozták, de ahelyett, hogy őket vonták volna felelősségre, az aktivistákat kriminalizálták. Amikor arról kérdeztük, fontolgatta-e valaha, hogy elhagyja Brazíliát, határozott nemmel válaszolt, de pár másodperc múlva már könnyek között beszélt arról: 14 és 18 éves lányai miatt nem hagyná el az országot, de nagyon aggasztja a jövőjük.

Egyenlőség és karbonvám

Kutatások szerint a nők sokkal érzékenyebbek az emberiség karbonlábnyoma és más környezetvédelmi kérdések iránt. Éppen ezért a politikai reprezentációjuk növelése emelné a téma iránti érzékenységet is – tudtuk meg Cseh Katalin EP-képviselőtől (Momentum). Szerinte az is látszik, hogy a szegénység és egyenlőtlenség problémája világszerte nehezebb helyzetbe hozza a klímaváltozás által érintett közösségeket. A szegényebb rétegnek ugyanis megterhelőbb lehet átállni egy környezetkímélőbb életmódra, hiszen szűkebbek a gazdasági lehetőségeik. A nők fogyasztási szokásai is különböznek a férfiakétól, kevesebb olyan eszközzel élnek, aminek nagy a kar­bon­lábnyoma. „Alaposabban fel kellene térképezni, hogy ez miért van, de az már most látszik, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem politikai céljainak is van olyan aspektusa, ami a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségekre mutat rá” – mondja Cseh Katalin, aki a karbonvám kérdését is felveti az unión kívüli országokra vonatkozóan. „Másfajta megítélés alá eshetnének az unión kívülről behozott, szennyező módon előállított termékek, mint azok, amiket klímatudatosan állítottak elő” – mondja.

Szerző