Az elfelejtett háború

Publikálás dátuma
2020.03.08. 13:31

Fotó: JACQUES PION / AFP - Jacques Pion / Hans Lucas
A minszki egyezmény hatálybalépése óta Európa megfeledkezni látszik Kelet-Ukrajnáról. Pedig a helyszínen a fegyverek sem némultak el teljesen, a lakosság pedig hovatovább öt éve szétlőtt házakban, bedeszkázott ablakokkal, nem működő közszolgáltatások mellett reménykedik, hogy előbb-utóbb újra normális emberi életet élhet.
„Nem véletlenül nevezik a helyet »szürke zónának«. Az itt lakó embereknek az élete is szürke: nincs világítás, sem víz, sem gáz. Katerina Dmitrivna lakásában nincs egy ép zug sem. A bejárati ajtóba golyó fúródott. Az ablakok betörtek, az üveg helyét műanyaggal töltötte ki, a konyhában bedeszkázta. A hűtőben van némi ennivaló, csakhogy a készülék nem működik rendesen. Tizenkét percenként leáll, így figyelmezteti a tulajdonosokat arra, hogy alacsony a feszültség. Ebédet készíteni majdnem ugyanolyan nehéz, mint a világűrben. Nincs víz, az elektromos tűzhelyt nem lehet bekapcsolni, a palackban lévő folyékony gáz pedig már egy hónapja elfogyott. A folyosón a különböző nemzetközi szervezetektől kapott száraz élelem várakozik. A kenyér ritkaságszámba megy, a helyi üzletbe csak alkalmanként hoznak. A kiszáradt péksütemények a konyhaasztalokon aszalódnak kétszersültként, ezek kerülnek majd a makarónilevesbe. Nem sok mindent lehet készíteni a ház közelében megrakott tábortűzön, a sokemeletes házak kevés megmaradt lakója ezért összedolgozik. Az egyik nagyobb edényt hoz, a másiknál még akad kevés krumpli a lakásban, a harmadiknál tűzifa maradt vagy némi gáz a palackban.” 

Sorskönyv a frontról

Nem valami világvége katasztrófafilm forgatókönyvéből származik a fenti idézet, hanem Eperjes Ildikó és Olekszandr Kacsura Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok című kötetéből. A magyar–ukrán szerzőpáros 2016-2018 között, a minszki békemegállapodások hatálybalépése utáni időszakban, az EBESZ által is felügyelt tűzszünet idején térképezte fel a frontzóna tényleges mindennapjait. A nagyvilág már alig-alig figyel a Donbászban (ismertebb nevén a Donyec-medencében) történekre. Messziről nézve béke van, ám belelapozva a Sorskönyvbe, más körvonalazódik – az elfelejtett háború nagyon is valóságos még mindig az ott élőknek. A minszki béke által diktált kompromisszum nemigen van ínyére azoknak, akik fegyverrel harcoltak minden talpalatnyi földért, majd vissza kellett vonulniuk olyan területekről, amelyeket véráldozattal szereztek meg. Most már csak időnként „szórják meg egymást” lövegekkel, „amikor az EBESZ nem figyel oda”, mesélik az önkéntesek, hozzátéve, hogy az oroszok folyamatosan provokálnak, magasról tesznek Minszkre, nagy kaliberű, tiltott lövedékeket használnak, miközben az ukrán hadsereg számára kötelezővé tette a kijevi vezetés a megállapodás előírásainak tiszteletben tartását.  

A nem is létező orosz katona

A Kossuth Kiadónál megjelent mű kordokumentum. Szociográfia, amely mellbevág és elgondolkodtat, megfogalmazza bennünk a kérdést, meddig dughatja homokba a fejét a világ, miközben emberek millió élnek katasztrófafilmbe illő körülmények között Európában. Megrögzött pacifistaként megdöbbent a megszólaltatott önkéntesekben buzgó harci kedv, az, hogy egyesek máig büszkék arra, hogy hány oroszt szedtek le a túloldalon, hogy a mesterlövész puskája nyelére vésett rovátkákkal számolja áldozatait. Ugyanakkor az is megfogalmazódik bennem, vajon ugyanilyen döbbenettel olvasnám mindezt, ha az én hazámat érte volna katonai agresszió, ha az én otthonomat lőtték volna szét hivatalosan nem is létező katonák. A donyecki származású Olekszandr a háború kezdetétől dokumentálja a frontzóna mindennapjait, a kötetben is jelent meg interjú, amit orosz katonával készített, aki ugyebár a Kreml szerint be sem tette a lábát ukrán területre. Olyan orosz katonával is beszélt, aki a tavaly év végi nagy fogolycsere keretében szabadult. „Moszkva egyébként a fogolycserével lényegében elismerte, hogy a saját katonái harcolnak a Donbászban” – mondta megkeresésünkre Olekszandr. Az ukrán újságíró kolléga a könyv anyagainak lezárása, 2018 decembere óta is tartja a kapcsolatot a könyv szereplőivel. „A napokban beszéltünk például telefonon Filipovics Péter kárpátaljai magyar katonával, aki elmondta, hogy hamarosan Budapestre érkezik. A Monja nevű zsidó mesterlövésszel egy hete beszéltem, ő március első felében jön a harci cselekmények zónájába, hogy folytassa a harcot. Gyenisz káplánnal is szinte mindennap beszélek. Ha külföldi újságírók érkeznek a Donbászba, akkor feltétlen elviszem őket Anatolij Vodolazkijhoz, akit a szeparatisták megkínoztak, miután ukrán zászlóval a kezében tüntetett Druzskivka város főterén 2014-ben. Nem tartjuk viszont a kapcsolatot az orosz állampolgárságú hivatásos katonával, akivel egy ukrán börtönben készítettünk interjút, ám visszakerült Oroszországba a legutóbbi fogolycsere keretében, pedig megígértük neki, hogy kap egy példányt a könyvből” – meséli. 

Zöld asztalnál más a valóság

Olekszandr a háború kezdetétől készített riportokat és interjúkat a Vosztocsnij Farvater internetes újság számára. Eleinte még azt gondolta, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz. Az azonban mintha növekvő intenzitással folytatódna, mondja ma, 2019 márciusában, amikor a nagyvilág befejezett háborúként tekint a donbászi konfliktusra, amelyet a normandiai négyek (Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna) a zöld asztalnál előbb-utóbb megoldanak. Olekszandr Donbászból azonban másképpen látja. „Kijevnek az erő pozíciójából kellene tárgyalnia Oroszországgal, nem csapatkivonásokkal” – vélekedik. „2014–15-ben a minszki tűzszüneti megállapodásoknak megvolt a maguk jelentősége. Elsősorban az, hogy szünet állt be a harcokban. Bizonyos mértékig visszatartó erő is volt, csakhogy kizárólag Ukrajna tartotta vissza magát az európai közvélemény nyomására. Az oroszok viszont továbbra is kitartóan megszegik a megállapodásokat, mivel látják, hogy semmilyen retorzió nem éri őket. Mind Porosenko előző, mind Zelenszkij jelenlegi elnök azt hangoztatja, hogy a minszki megállapodásoknak nincs alternatívája, és ez nagyjából így is van. Csakhogy Ukrajna bármit is írjon alá Oroszországgal, az oroszok megsértik az egyezményeket. Ott volt például az 1994-es Budapesti Memorandum, amely elvileg biztonsági garanciákat adott Ukrajnának, garantálta területi integritását cserébe azért, hogy Kijev feladta atomfegyvereit. A memorandumot Oroszország is aláírta, aztán éppen ő sértette meg azzal, hogy elcsatolta a Krímet. A csapatkivonásnak pedig az kellene legyen a lényege, hogy az orosz csapatok eltávoznak az ukrán–orosz határon túlra, az ukránok pedig az orosz határig érvényesítik a szuverenitásukat. Az viszont, hogy az ukránok is hátrálnak, meg állítólag az oroszok is, abszurd, mert még ha 30-40 km-re lennének is, az sem garancia arra, hogy nem lesz lövöldözés” – értékeli a helyzetet Olekszandr. Az ukrán kolléga elmondása szerint a csapatkivonás a gyakorlatban azt jelenti, hogy az oroszok által támogatott szeparatista erők visszavonulnak egy kilométert, és ugyanígy tesznek az ukrán katonák is. Ily módon keletkezett egy két kilométeres ütközőzóna. Elvileg ez a helyzet kedvező, mert lőfegyverrel már nem tudják egymást elérni, ezért nem alakulnak ki tűzharcok. Csakhogy emiatt aztán tüzérséggel kezdik el egymást lőni. Az oroszok a lakott települést használják pajzsnak. Az általuk kilőtt lövedékek jelentős része lakott területen csapódik be, de az ukrán válaszcsapások is. „Ez az egész helyzet, nem is tudom, kinek jó. Teljesen abszurd” – teszi hozzá.  

Magyar lány a Donbászban

Az, hogy egy Ukrajnában élő férfi újságíró éveken át dokumentálja a frontvonal mindennapjait, kétségtelenül bátor vállalkozás, de kevésbé meglepő, mint az, hogy a Sorskönyv másik szerzője Eperjes Ildikó magyar újságíró. Őt az a meggyőződés vitte Donbászba, miszerint ez a háború nem az ukránok ügye, mindannyiunk számára fordulópont. „A modern kori európai történelem 2014-ben új fejezetéhez érkezett, amikor – a második világháború után először – egy állam (Oroszország) egész egyszerűen elcsatolta egy szomszédos ország, Ukrajna területének egy részét: a Krím félszigetet. A Kreml ráadásul fegyverekkel és katonákkal kezdte el támogatni a kormányellenes lázadókat Kelet-Ukrajnában, és propagandaháborút indított, hogy aláássa Ukrajna, valamint a Nyugat demokratikus berendezkedését. A világ az atomháború szélére sodródott. Elkezdődött az új hidegháború. Engem mindez mélységesen megdöbbentett, az pedig lesújtott, hogy az évek múltával a világ kezdett beletörődni abba, hogy háború dúl Európa határán. Külpolitikai szerkesztőként úgy gondoltam, továbbra is fontos hitelesen tájékoztatni a közvéleményt e történelmi változásokról, ezért készítettem 2018-ban az ATV számára az Ukrajna háborúja című dokumentumfilmet, aztán pedig könyvírásba fogtam” – mondja Ildikó. Az Olekszandrral folytatott közös munka és a Sorskönyv létrejötte stílszerűen talán a sors műve volt, Ildikó egyik kiküldetése során alakult ki közöttük kiváló munkakapcsolat. Amikor pedig felvetette az ötletet, hogy jó lenne könyvet írni a háborúról, Olekszandr kapva kapott az alkalmon, mert neki akkor már több tudósítása, interjúja megjelent a harcok résztvevőiről. Az ő írásai jelentették a kiinduló alapot, amelyeket Ildikó kárpátaljai magyarokkal, grúzokkal, csehekkel és több más szereplővel készített interjúkkal egészített ki. Míg Olekszandr számára személyes, húsba vágó élmény ez a háború, Ildikó úgymond „felülről” is tudja szemlélni ezt a drámát. „Számomra az ukrajnai konfliktus kétfajta társadalmi berendezkedés, illetve irányítási stílus között is folyik. Az egyik a birodalmi jellegű szemlélet, amikor egy »istenember«, illetve annak beállított személy irányít egy közösséget, akit ezért nem is lehet demokratikus úton eltávolítani a hatalomból. Vallásos tiszteletet vár el, és csak a teljes odaadást mutató »hívei« érvényesülhetnek. A másik pedig a demokratikus játékszabályok betartása, amikor tudomásul veszi mindenki, hogy a választásokon lehet veszíteni, és amikor egy rossz vezetőt akár menet közben is elzavarhat a nép.”
Szerző
Frissítve: 2020.03.08. 13:32

Törvénykezz, ne háborúzz!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:56

Fotó: ROBIN UTRECHT / BELGA / AFP
A háború pokol. Ben Ferencz Európában tanulta meg az örök leckét, 1944–45-ben. A náci bűnösök pereinek egykori legfiatalabb főügyésze nagy utat járt be Erdélytől Amerikáig, Nürnbergtől Hágáig. Jövő szerdán ünnepli 100. születésnapját.
Januárban, pár nappal azután, hogy amerikai dróntámadás végzett Kászem Szolejmáni altábornaggyal, az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének parancsnokával, olvasói levél jelent meg a The New York Timesban. A levélíró kijelentette, ez az „erkölcstelen akció” nyilvánva­lóan­ sérti az amerikai és a nemzetközi jogot, mert megkerülte az igazságszolgáltatásra hivatott intézményeket. Nem nevezte néven a merényletre parancsot adó Trump elnököt, hanem úgy zárta sorait: meg kell változtatni azok gondolkodását, akik a háborút előnyben részesítik a joggal szemben. Az aláírás: Benjamin B. Ferencz, Delray Beach, floridai lakos.  

Drakula szomszédai

Ferencz Benjámin 1920. március 11-én született Erdélyben; ha amerikai hallgatóságnak beszél, rendszerint hozzáteszi, Drakula szomszédságában. Falujukban nem volt áram, se vezetékes víz. A nyomort már megszokták, bár a háborús évek alatt sokat romlott a helyzet. Ám a Monarchia fegyverletétele után a román hadsereg megszállta a vidéket, és ez félelemmel töltötte el a magyar zsidó családot. Bár a határt módosító békeszerződést csak június elején írták alá, a kisfiú már de facto román uralom alatt született. Ferenczék, Trianon üldözöttei, fogták nagyobb lányukat meg az újszülöttet, és néhány rokonukkal együtt elmenekültek. Kitántorogtak Amerikába. Az atlanti hajóútra harmadosztályú jegyet vettek, „mert nem volt negyedosztály”. A nagymama menet közben, az óceánjáró fedélzetén tüdőgyulladásban meghalt. A szegény bevándorló fiú 1921 januárjában lépett be az Egyesült Államokba, ami persze képletesen értendő: nem valószínű, hogy tíz hónaposan saját lábán tette meg az első félelmetes lépéseket az ismeretlen Újvilágban. A szülők a mindennapi betevőért gürcöltek Bronx többi szegénye között, az apró termetű, jó eszű, kitűnően tanuló fiú pedig ösztöndíjat nyert a Harvardra, az elit egyetemen jogot tanult. Miután Amerika belépett a második világháborúba, önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. A szövetségesek európai inváziójának résztvevőjeként egy brit hajóról szállt partra Normandiában, 1944 nyarán. Amíg a combközépig érő vízben gázolt társaival, az ingajáratban közlekedő csapatszállítóról a tengerészek a szárazföld belseje felé mutattak: „Berlin arra van. Sok szerencsét, fiúk!” A kis közlegény a nyugati fronton harcolta végig a hátralévő csatákat. Tapasztalataiból hamar arra a meggyőződésre jutott: war is hell, a háború pokol. Honnan is sejthette volna, hogy a német fegyverletétel után jön az igazi sokk? A németül is beszélő, jogvégzett katona különleges feladatot kapott Patton tábornok főhadiszállásán. Dokumentálja a háborús bűncselekményeket, gyűjtsön bizonyítékokat a náci vezetők ellen tervezett perekhez a felszabadított haláltáborokban. Nem volt más választása, sorra járta a lágereket Buchenwaldtól Mauthausenig. Iszonyatos dolgokat látott mindennap. Részletes beszámoló helyett érjük be a szemtanú egyszavas jellemzésével: horror. Alig várta, hogy végre leszereljen, és visszatérhessen Amerikába, a normális életbe. Többé be sem akarta tenni a lábát a borzalmak földjére.

Nürnberg Benjáminja

Ám a sors másként rendelte. Alighogy berendezkedett New Yorkban, megkereste a Pentagon. Felajánlották, folytassa a megkezdett munkát tiszti rangban, a Szövetséges Ellen­őrző Bizottságok tagjaként. Ben Ferencz azt felelte, békeidőben nem lép be a hadseregbe, hogy ne kelljen engedelmeskednie „törvénysértő vagy ostoba parancsoknak”. Mégis ragaszkodtak hozzá, így végül civilben, jogászként csatlakozott a nürnbergi perek előkészítőihez. A főperben Göring, Hess, Ribbentrop, Keitel tábornagy és húsz társuk ült a vádlottak padján. Ez volt a legemlékezetesebb, de utána még tucatnyi hasonló eljárást tartottak. A fiatal jogász kevésbé ismert gyanúsítottak ügyein dolgozott. Arra kereste a magyarázatot, hogyan történhetett meg egy olyan civilizált országban, mint Németország, hogy ennyien váltak Hitler cinkosává. Orvosok, tudósok, művészek, tábornokok, jogászok, hivatalnokok, diplomaták, gyárosok. Berlinben talált, a keleti frontról küldött jelentések alapján ő göngyölítette fel az „Einsatzgruppen-ügyet”. Ezek a „bevetési csoportoknak” nevezett SS-alakulatok a meghódított területeken civileket gyilkoltak, úgynevezett ellenséges elemeket. „Többségüket azért ölték meg, mert nemzetiségük, vallásuk vagy világnézetük nem egyezett a tettesekével.” A hírhedt különítményeknek mintegy háromezer tagjuk volt, áldozataik számát százezrekre becsülik; ők követték el a Babij Jar-i mészárlást is (1941). Az Einsatz­gruppen-per (hivatalosan: Amerikai Egyesült Államok kontra Otto Ohlendorf és társai) a kilencedik volt a nürnbergi perek közül, 1947–48 fordulóján. Huszonketten ültek a vádlottak padján, azért csak an­nyian,­ mert többen nem fértek volna el. Ennek az eljárásnak lett a főügyésze az akkor 27 éves fiatalember. A vádlottakat kivétel nélkül bűnösnek találta a bíróság, tizennégyüket halálra ítélte. Egyikük sem mutatott megbánást (lásd keretes írásunkat).

Vietnam, Kongó, Hága

Hazatérve magáncégeknél dolgozott, de Vietnam hatására föladta az állását, hogy újra kezdje a hajszát a háborús bűnösök ellen, függetlenül attól, hogy azok éppen milyen nemzetiségűek. Kollégái ugratták: „Csak nem azt akarod elérni, Ben, hogy az emberiség hagyjon fel a háborúzással?” „De, pontosan azt akarom”, válaszolta. Addig is, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények többé ne maradhassanak megtorlatlanul. Jogászprofesszor létére a hippiktől kölcsönzött jelszót. A „Szeretkezz, ne háborúzz!” (Make love, not war) kiforgatásával megalkotta saját mottóját: „Make law, not war” (szabad fordításban: Törvénykezz, ne háborúzz). Az elsők között sürgette, hogy az ENSZ hozzon létre állandó nemzetközi büntetőbíróságot (ICC). Ezt 1998-ban meg is alapították, de újabb hosszú évekbe telt, mire tényleg dolgozni kezdett. Az első vádlott a véreskezű kongói hadúr, Thomas Lubanga Dylo volt, aki elrabolt gyerekeket kényszerített privát milíciáiban harcolni a polgárháborús afrikai országban. Hágai perében Ben Ferencz, Nürnberg akkor már egyetlen élő ügyésze mondhatta el a vád zárszavát, 91 évesen (2011). Csak azt sajnálja, hogy az igazi nagy halak, mint Szaddám Huszein vagy Oszama bin Laden fölött nem ítélkezhetett az ICC. „A jelenlegi rendszer úgy működik, hogy fiatalembereket küld, hogy megöljenek más fiatalembereket, akiket nem is ismernek. Ez tiszta őrület!” A felháborodás nem csitult az idővel. Tartsák bár naiv idealistának, nem képes beletörődni, mennyi pénzt költenek fegyverkezésre ahelyett, hogy iskolákat, kórházakat, utakat építenének belőle. Nem fér a fejébe, hogyan lehet az emberiség ennyire önsorsrontó. „Veszélyes világban élünk, sokkal inkább, mint azelőtt bármikor”, fordult hallgatóihoz egy előadásán, 100. születésnapjához közeledve. „Az én időm már véges. Nem magam miatt, hanem önökért aggódom.”

Vádemelés a Gonosz ellen

Hollandiában, a nemzetközi büntető törvényszék hágai épülete mellett gyalogutat neveztek el Benjamin Ferencz tiszteletére. Ám a nürnbergi perek utolsó élő főügyésze csak tavalyelőtt lett ismert a szélesebb közönség előtt. A Prosecuting Evil (Vád­emelés a Gonosz ellen) című dokumentumfilm egy csapásra médiasztárt csinált az életvidám, energikus, szellemileg és fizikailag bámulatosan fitt, 98 esztendős férfiból. Barry Avrich rendező utólag elárulta: az első forgatási nap aggódott, bírja-e majd erővel az idős beszélgetőtárs. Aztán úgy alakult, hogy kilencórányi munka után a stáb dőlt ki, pedig a fáradhatatlan házigazda még mesélt volna tovább. Megegyeztek, a többit másnapra halasztják. Amíg a filmesek csomagoltak, a nagy idők tanúja jó pihenést kívánt, csinált néhány fekvőtámaszt, majd alkonyatkor még úszott egyet floridai házának medencéjében.

Parancsra öltek

A kilencedik nürnbergi per, az Einsatzgruppen-ügy vádlottjai nem tagadták, hogy védtelen civileket, nőket, gyerekeket gyilkoltak orosz és ukrán földön, mégsem érezték magukat bűnösnek. A megbánás legcsekélyebb jele nélkül próbálták igazolni rémtetteiket a bíróság előtt. Az elsőrendű vádlott Otto Ohlendorf SS-Gruppenführer arra hivatkozott, hogy a német nép élethalálharcot vívott a bolsevizmus ellen, a tömegmészárlás „önvédelem” volt. Bűntársai közül a kirívóan kegyetlen Paul Blobel vissza­utasította, hogy kommandójával Babij Jarnál 33 ezer embert küldött a halálba, szerinte „csak” 10–15 ezren lehettek. Erich Naumann visszatekintve is úgy látta, a Führer utasításai helyesek voltak, Waldemar Klingelhöfernek csak a birodalom győzelme számított. Ernst Biberstein azt vallotta, azért vett részt a kivégzésekben, mert élményekre vágyott. A többiek egyszerűen azzal védekeztek, hogy parancsot hajtottak végre.

Hipnózis: tiltástól a terápiáig

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:45

Fotó: Népszava
A szociál-pszichobiológia kifejezéssel indítani egy riportot az olvasottság rohamos csökkenéséhez vezetne, ha nem tennénk hozzá gyorsan: egy erről szóló előadás két és fél órára székbe szegezett másfél száz embert, és nem csak azért, mert a rák „gyógyításáról” is szó esett. Bányai Éva alighanem bármiről beszélhetne, úgy lekötné a hallgatóságot, mintha hipnotizálták volna. A pszichológus professzor emeritustól ez sem állna távol: a hipnózist kutatja ötven éve. Balassa Tamás riportja.
A magyarságtudat megéléséről indokolatlanul sok szó esik a szavak szintjén, miközben ha figyelnénk például a köztünk élő tudósokra, kézenfekvő válaszokat kapnánk. Bányai Éva elő­adása közben elöntött a nemzeti büszkeség. Már hogyne öntött volna el, hiszen a magyar pszichológus döntötte meg a szállóigeként is elhíresült Nobel-díjas orosz tudós, Ivan Petrovics Pavlov részleges alvásként leírt hipnóziselméletét. De nem állt meg itt. A magyar tudósnak és munkatársainak, tanítványainak is nagy szerepe van abban, hogy a kommunista vezetés által fasiszta trükknek vélt és szigorúan tiltott hipnóziskutatás a nem kis hendikep után mára a világ élvonalába került.

Fasiszta okkultizmus

Az idős Pavlovot már jó egy évtizeddel azelőtt legyőzte egy tüdőgyulladás Leningrádban, amikor a budapesti Diana úti általános iskola hétévesei éppen vasgyűjtőversenyben jeleskedtek. Ekkor még alig száradt meg a tinta Rákosi Mátyás A fordulat éve című, a vas és acél országát megalapozó munkáján, de ennek nem érezték jelentőségét az 1. b-sek. Csak nyerni szerettek volna, amit legkisebbekként az esélytelenek nyugalmával élhettek meg. Nem úgy a kis Éva, aki odapenderült a 8. osztályosok fiúkaréja elé, mondván, tudja a svábhegyi lelőhelyet. Tényleg tudta, érdeklődő, kíváncsi kislány volt. A fiúk követték, és rengeteg vasat vittek az iskolába. De nem maguknak, hanem az 1. b-nek cipekedtek, így ők megnyerték az ország újjáépítését célzó első hároméves terv végén a vasgyűjtőversenyt. „Édesanyám a szülői értekezletről hazatérve mesélte a tanítónő által elmondott történetet: én odamentem a fiúkhoz, akik mintha csak hipnotizálták volna őket, követtek. Ekkor hallottam először a hipnózisról, ami ettől kezdve nagyon érdekelt” – meséli a professzor asszony. A fordulat évétől 1957-ig Magyarországon még a pszichológia oktatása is tiltott volt, nemhogy a hipnóziskutatás. A kommunista vezetők az önálló akarat befolyásolását látták benne, Hitler ön- és tömegszuggesztivitását is ezzel magyarázták, és ezt a nézetet erősíthette Thomas Mann bűvész-hipnotizőr Cipollája is, akit az olasz fasizmus ihletett. A gyanús okkult, polgári áltudomány szakirodalma indexre került, könyvtárakba száműzték, ahol csak a kutatók férhettek hozzá. Bányai Éva számára nem volt kérdés, kutatóvá kell válnia, hogy vizsgálhassa a hipnózist, ezért jelentkezett az ELTE pszichológia szakára, ahol kétszáz jelentkező közül negyedmagával kezdhette meg a tanulmányait 1961-ben. Öt évvel később párhuzamosan szerzett pszichológusi és magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. A hipnózis kutatása azonban még ettől nem vált szabadabbá, a gyakorlati, gyógyító célú alkalmazása továbbra is a „nem kívánatos” kategóriába esett. Menlevelet Pavlov neve jelentett, miután érdekes módon a Szovjetunióban szabadon vizsgálhatták e jelenséget, és az eredményeket kevésbé érdekes módon ott az alkoholizmus elleni küzdelemben hasznosították. A leningrádi orvosegyetemen végzett Mészáros István professzor is, akit Bányai Éva először látott hipnotizálni, megtanulta tőle az eljárást is, és később egy kutatócsoportban együtt vizsgálták a hipnózisban bekövetkezett élettani és magatartás-változásokat, s az átélt élményeket. Idehaza azonban jó ideig élettani kutatásokkal lehetett fedősztorit gyártani ennek a kutatási tevékenységnek, és miután a pécsi idegélettani laboratórium neurofiziológusai nyitottak voltak erre, az egyetemista lány minden nyarát ott töltötte. Inspiráló időszak volt Grastyán Endre élettan- és Szentágothai János anatómiaprofesszor környezetében vitázni arról, hogy van-e az állatoknak tudatuk. Ha kellett, egy éjszaka elolvasta az ajánlott irodalmat, hogy másnap azzal felvértezve érvelhessen. Utolsó éves egyetemistaként Roy John pszichológus-agykutató asszisztenseként segédkezhetett macskák elektrofiziológiai vizsgálatában egy nemzetközi workshopon, a professzorok magasan kvalifikált közönségének nem kis meglepetésére. Ezért hívta meg 1970-ben Ádám György professzor az ELTE ­Összehasonlító Élettani Tanszékének humán elektrofiziológiai akadémiai kutatócsoportjába. „Mint kezdő pszichológus kutatónőt a tanszék orvos végzettségű férfi munkatársai egy ideig megpróbáltak asszisztensként kezelni, de később letettek erről” – mondja mosolyogva Bányai Éva. Tudományos munkatársként élettant is oktatott, és mivel alig volt idősebb a hallgatóinál, tegeződött velük. Ezt fenntartással nézte a professzora, mondván, így nem lehet fegyelmet tartani. Adott hát egy előadási feladatot egy nehezen oktatható anyagcsere-témakörben, amivel nem egyszerű lekötni a legérdeklődőbb fiatalságot sem, majd az egész tanszék egyemberként figyelte a hatást. A fiatal tudóst megtapsolták, a közvetlenség elfogadott formula lett.

A pavlovi exelmélet

Bányai Évát hajtotta a kíváncsiság, hogy mindent megtudjon a hipnózis természetéről. Ez a sokáig misztikusnak tartott módosult tudatállapot valóban csak alvásszerű élményként élhető meg? Egy 1971-es kutatás során 24 személy közül húszan megerősítették a főáramú definíciót. Négyen azonban egész másról számoltak be: az élményük nem volt alvásszerű, ellenben kristálytisztán fogott az agyuk. Az elektrofiziológiai változások is az éber állapothoz közelítettek. „Négy kivétel, ami erősíti a szabályt!” – kétkedő professzora magyarázatát így írhatta a naplójába. „Melegen ajánlom Önöknek, hogy ha úgy érzik, igazuk van, a világ legnagyobb szaktekintélyeitől se hagyják magukat eltántorítani” – fűzte hozzá ehhez Bányai Éva. Az volt ugyanis a feltevése, hogy a hipnózis nem okvetlenül alvásszerű állapot, és az éberség növelésével, aktivitásfokozással is létrehozható. Ezzel megdőlt volna Pavlov passzív, álomszerű módosult tudatállapotról szóló hipnóziselmélete (a latin hüpnosz jelentése: alvás). A megérzése megerősítéseit a legváratlanabb helyekről kapta. Egyszer a Lenin körúti Híradó moziban nézett egy vietnami háborúról szóló dokumentumfilmet, amikor egy katona arcára közelített az operatőr. A harcos a legkevésbé sem aludt, hiszen – mint a barátjától megtudta – Uzi típusú gépfegyverrel a kezében ölni készült éppen, ám a maszkszerű arca, a fókuszáltan tekintete hipnotizált benyomását keltették. Heuréka-élménnyel szaladt ki a moziból. Később eszébe jutottak az önkívületben kerengő dervisek és a sámánok, akik aktivitásfokozással hozzák magukat transzba. Ezek a ri­tuális példák azt erősítették benne, hogy a hipnózist kontrollált laboratóriumi körülmények között is létre lehet hozni aktivitásfokozó eljárással. „Csak nem képzeli, hogy maga fogja megdönteni a pavlovi hipnóziselméletet?” – kételkedett Ádám professzor, közölve, ilyen hazárd kísérletek nyilvánvaló fantazmagóriákkal nem kezdődhetnek a tanszéken. Bányai Éva azonban nem adta fel az elképzelését: doktori értekezésének a végére beleírt egy másfél oldalas részt, ami számára szellemileg a legizgalmasabb volt, és ami az aktív-éber hipnózis lehetőségéről szólt. Az MTA pénzdíjas pályázatára adta be a munkáját 1972-ben, és Tücsök jeligéjű pályaműve tulajdonosaként deresedő, joviális tudós tekintélyek gyűrűjében, miniszoknyában, tűsarkúban vette át a díjat. „Sose adják föl, ha van egy eszméjük!” – szűrte le a tanulságot a professzor emeritus. Mindeközben már harmadik éve levelezett a Stan­ford Egyetemmel és Ernest R. Hilgarddal, a világ egyik leghaladóbb pszichológiai kutatóműhelyének vezetőjével, mivel úgy érezte, ott tudna a legtöbbet tanulni a hipnózisról. „Még ott van a tojáshéj a fenekén, mit szólna inkább Leningrádhoz? Nagyon szép város” – jegyezte meg jóindulatúan Ádám György professzor. Az akadémiai tudósok számára szűkös lehetőséget azonban továbbra is a tengerentúlon kereste a fiatal kutató, erre azonban nem sok esélye volt. Miután azonban a szűk magyar kontingens egyik idős tagja elhalálozott, előkerült a „miniszoknyás pszichológus csaj” neve. Nyolc hónapot töltött Hilgard professzor szárnyai alatt a világ minden tájáról érkezett tizenegy ifjú ­posztdoktor társaságában. Bebizonyították, hogy a relaxációs és az aktív-éber hipnózis között nincs számottevő különbség: az alanyok azonos arányban hajtják végre a szuggesztiókat, a megtapasztalt élmények és az átadott kontroll is hasonló, a figyelem ugyanúgy beszűkül, és az agyi elektromos aktivitás is szinte azonos. A kerékpár ergométeren végzett 50 perces tekerések azt igazolták, hogy a hipnotizált nem fárad ki, nem érez izomlázat, és endorfin, vagyis boldogsághormon termelődik. Vagyis beigazolódott: a hipnózis aktivitásfokozó eljárással is kiváltható, és így is a belső folyamatokra és a hipnotizőrre szűkül be a figyelem.

Napló a gyógyuláshoz

Hilgard professzor éppen akkoriban dolgozott ki a betegek számára egy hipnóziseljárást, aminek a sztender­dizálásában Bányai Éva is részt vett. Azt vizsgálták, hogy viszonylag rövid idő alatt milyen hipnotikus jelenségeket élnek át a betegek, fájdalomcsillapító szuggesztió nélkül. A magyar kutató a Palo Altó-i veteránkórházban egy végstádiumú gyomorrákos beteggel találkozott; pergamenbőr, tónustalan arc, amibe mély árkokat vágott a fájdalom. Beleegyezett a morfium megvonásába, hogy hipnotizálható legyen. „A halálra készülő idős férfinak huszonöt perc után kipirult az arca, elsimultak a ráncai. Amikor az amnéziáját föloldottam, gyenge, reszkető hangon elkérte a kezemet, és bár ez ott nem szokás, megcsókolta. Könnycseppek hullottak a kezemre. Azt mondta: »Köszönöm, hogy elhozta nekem a békét, most már nem zombiként, hanem emberi méltósággal tudok szembenézni a halállal«.” A férfi öt napra rá halt meg. E sorsfordító élmény volt Bányai Éva első találkozása a rák gyógyíthatatlan formájával. Egyszersmind elszégyellte magát: Magyarországon alighanem a legjobban tud egy módszert, és arra használja, hogy kutatásokat végezzen. Ami ugyan egy magas szintű tudományos tevékenység, de mégiscsak játék a halálos betegséghez képest. Akkor elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem sikerül a tiltásból a terápiába visszahoznia a hipnózis eljárását. A hipnoanalízist akkor Erika Fromm német-amerikai pszichológustól tanulta Chicagóban, majd hazatérve Mészáros Istvánnal folytatta a kutatómunkát. Később fiatal kétgyermekes betege is volt 1991-ben, akiről egy interjúban beszélt tavaly novemberben. A négyes stádiumú, kis sejtes tüdődaganattal az orvosok esélyt sem adtak a túlélésre. Az anya viszont élni akart, hogy lássa a gyermekeit felnőni. A pszichológus-hipnoterapeuta nem ígért neki életet, csak azt, hogy elszánt szövetségese lesz a gyógyulásban. A páciense a mai napig él. A gyógyulást magán is megtapasztalta. „2001. szeptember 11-én diagnosztizálták nálam a mellrákot. Amikor a bátyámnak telefonon elmondtam, akkor ő azt kérte, kapcsoljam be a tévét: a Világkereskedelmi Központ ikertornyait abban a pillanatban rombolta a terror. Halálos beteg vagyok, hát persze, hogy összedől a világ” – meséli első gondolatáról, majd az önreflektív énje hamar korrigált. Elővett egy füzetet, és ráírta: Gyógyulási napló; önszuggesztív módon nem azt, hogy Betegségem rémtörténete. Bányai Éva ma több intézményre kiterjedő kutatást vezet, amelyben a hipnózis magas kockázatú melldaganatos betegek gyógyítására gyakorolt hatását vizsgálja a munkatársaival. A hét egy napján kora reggeltől késő estig fogad betegeket, ahol szintén a terápiás eljárást igyekszik hasznosítani.

Apai-anyai hipnózis

Mindeközben az aktív-éber hipnózist világszerte egyre több helyen alkalmazzák. Itthon is szép eredményeket érnek el vele Bányai Éva tanítványai, munkatársai. Egyik kollégája egy olimpiai bajnok evezős sportolót kezelt, aki a hajrázás közben rendre lemerevedett, de pozitív emocionális hatással sikerült ezt a gátat áttörni. A depresszió és az addikciók – pél­dául alkohol- és drogfüggőség – esetén is hatásos lehet az eljárás, de egy bélfekélyes beteget is gyógyított, akit a hipnózis 1956-ig vitt vissza az időben, ekkor hurcolták börtönbe az apját. Az eljárás közben Bányai Éva is érezte a beteg fájdalmát a saját szervezetében. Egyszer pedig egy korábbi laborató­riumi kerékpározás után – a hipnotizőr által érzett – izomláz indította el az úttörő interakciós kutatásokat. Ezekben a hipnotizált és a hipnotizőr egyidejű vizsgálatával kiderítették, hogy a két személy az etikailag és szakmailag védett közegben olyan szoros kapcsolatba kerül, ami általában csak az intim személyközi kapcsolatok sajátja (ezért az eljárás típusait anyai és apai hipnózisnak nevezték el), és amelyben nagyon hasonló élettani változásokat és élményeket élnek át. Ez a megközelítés vezetett a hipnózis szociál-pszichobiológiai elméletéhez, amit egyre szélesebb körben tartanak a tudomány fontos elméletének. Egyszer a hipnotizált és a hipnotizőr a mérések alapján ugyanakkor – s mint később elmesélték – ugyanazt a képet írták le: a sárga napfényt. És ez egyre erősebb reménysugár a holnap kutatásaira nézve…
Szerző