Amerikai üzenet

Szép dolog a romantika, a fiatalos lendület, de most mindennél fontosabb, hogy Donald Trumpot végre eltávolítsák a Fehér Házból. Ez az amerikai „szuper kedd” üzenete, nem az, hogy a Demokrata Párt megosztott. 
Mert hát megosztott, persze, hiszen olyan, sokban eltérő érdekű rétegeket foglal koalícióba, mint a feketék, a latínók, a szervezett dolgozók, az értelmiség és a jómódú elővárosi családok. Köztük van, akinek az általános társadalombiztosítás bevezetése lenne fontos. Esetleg a nagyobb társadalmi mobilitást eredményező ingyenes diploma. Mások szívesen látnának radikális klímavédelmi lépéseket, például a belsőégésű motorral készült autók teljes tilalmát 2030-ra. És olyanok is vannak, akik szerint ez, bár vonzó, egyelőre irreális. Meg kell elégedni azzal, hogy az Egyesült Államok csupán „normális” ország legyen, amelynek elnöke nem a saját természetfeletti értelmi képességeiben, a Twitterben és a gyűlöletben bízik, hanem a józan észben, a tudományban és a toleranciában.
A Demokrata Párt nem a legjobb programmal rendelkező jelöltet keresi, még csak nem is a leginkább realistát vagy a kampányát a legbőkezűbben finanszírozó politikust. Az egyetlen szempont az, hogy ki tudja legyőzni Trumpot. Ha egy 77 éves, sokszor leírt, hibázásra hajlamos, kicsit fantáziátlan, gyenge debattőr, unalmas szónok esélyei a legjobbak, akkor legyen ő a jelölt, a katarzis, a forradalom, a nagy átalakítás még várhat. Van ebben logika, hiszen Trump már eddig is egész nemzedékek biztosnak vélt társadalmi vívmányait rombolta le, egyelőre a maradék megvédése is jelentős eredmény lenne.
Van az úgy, hogy a közös ellenfél ereje miatt az összefogás az egyetlen megoldás. 
A politikusok mindenhol egyformák: győzni akarnak. Eleve azért lépnek erre a pályára, mert meg vannak győződve róla, hogy ők tudják a legjobban, mi kell az embereknek. A nagy egók összecsapásában gyakran öncéllá válik a győzelem, amivel aztán nem is mindig tudnak mit kezdeni, mert horizontjuk eleve csak a választás napjáig terjed. Politikustól nem lehet nagyobb áldozatot kérni, mint hogy ismerje be, most másnak kell vezetnie a rohamot. 
Joe Biden meglepő feltámadásában több más tényező mellett annak is kulcsszerepe volt, hogy a dél-karolinai eredmények láttán Pete Buttigieg és Amy Klobuchar is visszalépett, sőt, egy dallasi nagygyűlésen ki is állt a korábbi vetélytárs mellett. Barack Obama volt alelnöke kis különbséggel megnyerte a texasi előválasztást, a különbséget jelentő voksok jelentős részét éppen Dallasban szerezte meg.
Visszatekintve nem volt véletlen, hogy Trump még az impeachment kockázatát is vállalta, csak hogy elvágja Biden útját a jelöléshez. De nem ő az egyetlen, akinek politikai jövőjére árnyékot vet ez az előválasztási fordulat. Biden sokat tud Magyarországról, és ennek zömét néhai barátjától, a szélsőjobbot és Orbánt is közelről ismerő Tom Lantostól tanulta.
Persze nem szabad túlságosan előre szaladni. A hivatalban lévő elnöknek mindig jó esélye van a folytatásra – főleg, ha működik a gazdaság.
Szerző
Horváth Gábor

Népfelség

Ne a belvárosban, hanem a településtől délre épüljön fel a kerékpáros- és gyalogoshíd, döntöttek a szentendreiek, legalábbis azok, akik részt vettek az elmúlt két hétben lezajlott népszavazáson. A valamivel több, mint 22 ezer szavazásra jogosultból 2622-en voksoltak, a négy szóba jöhető helyszín közül 55 százalékuk a déli hídépítést támogatta. 
Persze lehet mondani, hogy a 12 százalékos véleménynyilvánítás messze nem a többség, ám éppenséggel pont 12 percenttel több, mint amekkora beleszólást egy település vezetése általában  enged a helyiek életét nagyban meghatározó döntésekbe. Vagy akár csak a kicsikbe. Idehaza ugyanis a megválasztott képviselők, polgármesterek – nem beszélve a magasabb pozíciókról -, arra hivatkozva, hogy mandátumukat az emberektől kapták, felhatalmazást éreznek, hogy személyesen döntsenek bármiről. 
Így próbált például gumiégetőt telepíttetni a város határába a kaposvári közgyűlés kormánypárti többsége 2016-ban, hogy aztán éppenséggel egy népszavazási kezdeményezés hatására hátráljon meg. De így került le a kormány napirendjéről a budapesti olimpiai terve is: a fővárosi aláírásgyűjtés sikeressége láttán a hatalom nem mert beleállni a referendumba. Ezek után már nem is meglepő, hogy a szentendrei Fidesz-KDNP frakció szerint a népszavazás – melyet az ellenzéki pártok támogatásával októberben megválasztott civil városvezetés írt ki – nem más, mint a felelősség áthárítása. Ami meglehetősen érdekes álláspont - ezek szerint a nép megkérdezése a gyengeség jele. Egyúttal rámutat a jelenlegi hatalom gondolkodására: láthatóan próbálja nem tudomásul venni, hogy a demokrácia olyan rendszer, mely a nép részvételére épül a közügyekben. A népfelségben a nép a fontos, érti, felség?
Amit lehet negligálni, elfelejteni, csak éppen akkor előbb-utóbb úgy járnak majd, mint a szentendrei Fidesz-KDNP frakció tagjai: mindannyian listán kerültek a közgyűlésbe, az egyéni körzetekben ugyanis úgy döntöttek a helyiek, nem kérnek belőlük.
Lassan ideje lenne meghallaniuk a nép szavát. Nekik is.
Szerző
Vas András

Nemzeti alap

Anyám mesélte mindig, hogy kezdő tanár korában rendszeresen beült a nagymamám óráira. Figyelte, hogyan tanítja a hatéveseket írni, olvasni, számolni, de különösen azt a pillanatot imádta, amikor eljött a cipőpucolás ideje. Előző nap beírták az üzenőbe, hogy kefét, rongyot, pasztát kéretik vinni, aztán cipőt le, és az első elemisták nyelvüket kidugva nekiálltak fényesíteni az aprócska bakancsokat, félcipőket.
Meggyőződésem, hogy aki az én nagymamámnál volt elsős, az egyrészt mindmáig tökéletesen kanyarítja az o betűt, sosem téved az összeadásban és kivonásban, arról nem is beszélve, hogy ki nem menne az utcára porlepte, sáros cipőben.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy Takaró Mihály, aki az emberminiszter megbízásából a korábban viszonylag épelméjű Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbosításának nehéz és felelősségteljes feladatát ellátta, odanyilatkozott, hogy „az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát”. 
Attól tartok, hogy az én egyébként jobboldali, mélyen hívő katolikus nagymamám erre csak annyit mondott volna: egy frászt, édes fiam. Nem mintha sokat gondolkodott volna azon, mi az iskola feladata, egyszerűen csak negyven éven át az volt az élete. Elméletek gyártása nélkül, zsigerből tudta, hogy az iskola kifejezetten a gyermekek igényeit kielégítő intézmény: az a lényege, hogy a hozott hátrányokat megszünteti, egy életre szóló, hasznos tudással vértez fel, megtanít tanulni, folyamatosan továbbképezni önmagunkat. Azért élt, hogy azok, akiket az ő osztályába vetett a sors, biztos alapokat kapjanak, megtanulják, mi a felelősség, de közben lehetőleg ne szorongjanak.
Persze, emellett ráérő idejében átörökítette a nemzeti kultúrát is. Mi mást tehetett volna: magyar volt ő is, mint mi, mindahányan.
Szerző
N. Kósa Judit