Előfizetés

Orosz tragédiák stuttgarti operaszínpadon

Miklós Gábor írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.03.03. 12:30

Fotó: Alexey Furman / AFP/Anadolu Agency
Az áprilisi budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz Szvetlána Alekszijevics. A Nobel-díjas, orosz nyelven alkotó író a háborúk után a szerelemről ír könyvet.
Különös művet mutatott be nemrég a stuttgarti operaház. A színpadon Muszorgszkij Borisz Godunovának jelenetei fonódnak össze Szergej Nyevszkij Berlinben élő orosz kortárs zeneszerző zenéjével, amelyet Szvetlána Alekszijevics szövegeire írt. A monológokat a Nobel-díjas író elhordott múltjaink című könyvéből választotta ki a zeneszerző. A történetek a múlt század kilencvenes éveinek Oroszországát írják le, illetve a honvédő háború eseményeiről szólnak. Az operabemutató alkalmából Alekszijevics egy sor interjút adott. Szvetlána Alekszijevics személye és írói teljesítménye megemészthetetlen az orosz hatalom számára. A hivatalos Belarusz sem az ország büszkeségeként kezeli a rendszerkritikus írót, aki a Nobel-díjak térképére rakta az országot. Az általa feltárt tragikus magántörténelmek a hatalom által propagált heroikus narratívával szembe beszélnek. A putyini rendszer eszmei alapja pedig éppen a második világháborús győzelem „szeplőtelensége”, amivel igazolná a sztálinizmust. A demokrácia így vált szitokszóvá, az idegen befolyás szinonimájává. Ezért kínálkozott a művészi kísérlet, hogy a Puskin-dráma alapján írt Muszorgszkij operát, a Borisz Godunovot, és Alekszijevics kilencvenes évekről szóló szövegeit egy művé formázzák. Hiszen a Borisz épp a Rettenetes Iván halála utáni „zavaros időkről” szól, s ráadásul megjelenik benne a nyugati befolyás réme is.  Az író nyilatkozataiban egyre-másra száll szembe a történelmi mítoszokkal. A stuttgarti operaelőadás egyik tőle származó betétje egy olyan zsidó fiú elbeszélése, aki kimenekült a minszki gettóból, s a partizánok között élte túl a háborút. A mítoszt a szöveg alaposan megtépázza, amikor a partizánok zsidógyűlöletéről szól. Alekszijevics egy interjúban azt mondja, hogy parasztok a partizánoktól sokkal jobban féltek, mint a németeket rendőrként kiszolgáló rendőröktől. Ezek többnyire a falvakban ültek, s ritkán vettek részt megtorlásokban. „Egész életemben a policájok országában éltem” – mondta a Meduza.io rigai orosz nyelvű portálnak, utalva arra, hogy hazájában is tömeges volt a kollaboráció. A Deutsche Welle orosz nyelvű kiadásában nem mulasztja el, hogy ne méltassa az egyszerű orosz/szovjet katonák, az „Aljosák” hőstetteit és áldozatát, de a sztálinizmust hibáztatja, hogy ezekből a hősökből az elnyomás eszközeit faragta. Alekszijevicsnek rengeteg konfliktusa volt abból, hogy könyveinek hősei később – sokszor erős külső nyomás alatt – azt állították, hogy meghamisította elbeszélésüket. Olyan légkört is teremtett a hatalom, hogy 2000 és 2012 között kénytelen volt elhagyni Minszket és Nyugat-Európában élt. Most azt mondja: „meg kell békélnem vele, hogy a mi embereink nagyok, amikor el kell viselni a szenvedést, de nem óriások, amikor értelmezni kell ezeket a szenvedéseket. Ezzel nincs mit kezdeni. Ezért is járunk körbe-körbe. (…) A mai emberek a mai nap túszai, az erőszakkultúra túszai, nagyon nehéz ebből kiszabadulni.” Alekszijevics az orosz kultúrát okolja, amely csak tűrésre tanít. Az iskolában nincs boldogságóra, csak azt tanítják, hogyan haljunk meg a hazáért - mondta. Időnként szembesítik őt a váddal, hogy olyan történeteket is megszerez interjú közben, amelyeket alanyai nem akarnak elmondani, szinte kirázza belőlük a sztorikat. „Hogy új módon halljuk a történeteket újfajta kérdezés kell. És nagyon barátságos hangulat, mert mindenkinek megvan a maga titka, amelyet senkinek, rokonoknak, barátoknak sem mondanak el. (…) Nem vagyok sajnos szupernő. Csak leülök és beszélgetek, előkészített kérdések nélkül. A társalgás véletlen folyama nagy szabadságot ad. Ha keményen kérdezősködnék, nem nyílnának meg.” Ezzel a módszerével most a szerelemről és az öregedésről ír könyvet. Először arra készült, hogy a szerelemről két könyvet ír, egyiket a női, másikat a férfi oldalról. A második kötetről lemondott: nem tudok eléggé hozzáférkőzni a férfi lélekhez, vallotta be egy interjúban. Más módon látjuk a dolgokat, nem tudom, mit kérdezzek, mikor kérdezzek. A nőket, úgy látszik értem – mondta.    

Az „amatőr” profizmusa - Thomaz Farkas életműve Budapesten

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.03.03. 11:30

Fotó: THOMAZ FARKAS ESTATE/INSTITUTO MOREIRA
Megmutatni Brazíliát a braziloknak – szerepelt Thomaz Farkas tervei között, ám munkái túlmutatnak a dél-amerikai ország határain. A magyar származású fényképész és dokumentumfilm-rendező életművét most Budapesten is meg lehet ismerni.
Magyar gyökerei voltak, élete nagy részét azonban Brazíliában töltötte. Főként fotográfusként és dokumentumfilm-rendezőként ismert, de volt producer, tudós, vállalkozó, kulturális nagykövet is. Művei a New York-i MoMA, és a londoni Tate Modern gyűjteményeinek is részei, most először hazánkban is láthatóak. Thomaz Farkas megörökítve a brazil kultúrát és alakítva annak vizuális szemléletét jelentős művészeti örökséget hagyott hátra, ám képein sokoldalú, lendületes személyisége szintén nyomott hagyott. A fény ritmusa című kiállítás válogatást mutat be a negyvenes-ötvenes években készült fényképeiből és dokumentumfilmjeiből, a korabeli brazíliai hangulat mellett a fotográfus őszinte lelkesedését is prezentálva. Thomaz Farkas első éveit a budapesti Pannónia utcában töltötte, mígnem hatéves korábban szüleivel – akik már korábban is szerencsét próbáltak Brazíliában –, visszaköltöztek São Paolóba. Édesapja Fotoptica néven alapított és működtetett üzlethálózatot Brazília-szerte. Fia fiatalon kezdett nála dolgozni; nyolcévesen kapta meg első fényképezőgépét, s rövidesen olyan tehetségesnek bizonyult, hogy a Foto Cine Clube Bandeirante legfiatalabb tagjaként választották be a társaságba (az amatőr fotográfusokból álló klub tagjai forradalmasították az országban a modern fotográfiát). Ahogy arról az alkotó fia, Kiko Farkas, a Thomaz Farkas Estate képviselője lapunknak beszámolt, apja gyorsan alkalmazkodott Brazíliához, ám részben magyar is maradt: fegyelmezettebb volt a sokkal improvizatívabb braziloknál. Rengeteget gyakorolt. Eleinte az absztrakció, az árnyék, a kompozíció felé, majd más irányok felé fordult: meg akarta érteni az ország helyzetét, az ott élőket. Idővel a képeken szereplő emberek váltak a legfontosabbá. Nem kizárólag fekete-fehérben fotózott, holott úgy hitte, a színek elvonják a figyelmet a lényegről, mesélte Kiko Farkas. Mindig nála volt Leica fényképezőgépe, és nem telt el úgy nap, hogy ne fotózott volna, ezért sem meglepő, hogy a Moreira Salles Institute (Moreira Salles Intézet) harminchatezer negatívot őriz tőle.
Ő volt az első, aki 1949-ben fotókiállítást rendezhetett a Museu de Arte Moderna de São Paulo (São Pauló-i Modern Művészetek Múzeuma) intézményében. Azt követően a képeket dobozba zárta, s csak ötven év múlva kerültek elő újra, ismertette Kiko Farkas. Néhány évig még készített képeket, de a hatvanas évektől a dokumentumfilmezés felé fordult. Akkoriban nagy változások zajlottak Brazíliában, és úgy érezte, fontos mindezt dokumentálni. A futball, a szamba, valamint az ország észak-keleti részének kiveszőben lévő tradíciói éppúgy foglalkoztatták, ahogy a politikai események, és építészeti attrakciók. Kis csapattal utazták be az országot, és harmincnál is több filmmel tértek haza. Céljuk az volt, hogy megmutassák Brazíliát a braziloknak, s bár rövidfilmjei az iskolákba és tévékbe nem jutottak el, jelenleg a Vimeo videómegosztón elérhetők, néhányat a kiállításban is láthatunk. Aktív részese volt a fotográfusok, filmrendezők, művészek és dizájnerek nemzetközi hálózatának, amelyben üzlethálózata, a Fotoptica fontos szerepet játszott. Igazi szervező alkat volt: a fénykép népszerűsítése érdekében kezdeményezte számos fotólabor kialakítását, s azonos néven futott az a fotográfiai magazin és galéria is, amely új és ismert tehetségek alkotásait tette közzé. Fia elmondása alapján mindig azt vallotta, hogy amatőr, sosem akarta eladni képeit, inkább ajándékozott. Jellemző történet – mesélte Kiko Farkas –, hogy egy költözés alkalmával apja számos vintage printet halmozott fel kidobásra szánva. Egy közeli ismerős azonban azt kérte, hogy adja inkább neki, amire ő rábólintott. Ezek a képek jelenleg tizenöt-húszezer dollárért (négy-hatmillió forintért) kelnek el. Nyitott volt környezete felé, szerette a forróságot, szeretett enni, inni, úszni a tengerben, együtt lenni másokkal. Ám sosem vesztette el európai gyökereit: visszahúzódó volt, nem engedte, hogy más tudomást szerezzen az érzéseiről. Gyakran beszélt parabolákban, ki kellett találni, mire is gondol, idézte fel Kiko Farkas. A kiállításon néhány album, személyes fénykép és a szakmabeliekhez írott levelei mellett egy jegyzetfüzetet is találunk, amelyben aprólékosan vezette kedvelt zenéit és a beszerzendő lemezeket. A feljegyzések között Bartók neve is szerepel. Komoly könyvtárral és zenei gyűjteménnyel rendelkező otthonában gyakran hallgatott magyar zenét, bár a harmonikát és a hegedűt nem kedvelte. Jól tudta, egy fotográfus számára nélkülözhetetlen a kíváncsiság, hogy minél inkább ismerje az őt körülvevő valóságot. Thomaz Farkas karakteres lénye, hajthatatlan munkakedve fia szerint abból is származott, hogy ő nem csupán nézett, látott is. Infó: Thomaz Farkas: A fény ritmusa Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Nyitva: április 5-ig. Kurátor: Claudia Küssel A kiállítás a Budapest FotóFesztivál része. 
Kiko Farkas, apja budapesti tárlatán mesélt Thomaz Farkasról
Fotó: Erdős Dénes / Népszava

A város avatásának napja

A fotográfus 1960. április 21-én kamerájával kísérte azt az emblematikus napot is, amikor Brazíliavárost a fővárossá avatták. A brazil állam első két korábbi fővárosa, Salvador és Rio de Janeiro a partvidéken épült fel, ám már a tizenkilencedik században kezdeményezték, hogy helyezzék át belső területekre. 1891-ben, az első brazil alkotmány kijelentette, a város meg fog épülni, majd kijelölték a helyet, és a tervezés elkezdődött. 1956-ban Juscelino Kubitschek de Oliveirát választották államelnöknek, aki megalapított egy az új várossal foglalkozó vállalatot, és megbízta Oscar Niemeyert a város építtetésének vezetésével. Az építés jogát Lúcio Costa nyerte el, aki terveit Le Corbusier eszméi alapján készítette. Noha 1960. április 21-én a főváros még nem készült el, Kubitschek arra vágyott, hogy ő legyen a város alapítója, ezért még annak elkészülte előtt felavatta.

Ismét Budapesti FotóFesztivál

Csaknem ötven tárlat szerepel az április 20-ig tartó fesztivál programjában, amely a fotográfia különféle irányzatait vonultatja fel. Több elismert nemzetközi alkotó munkáival is találkozhatunk: az olasz fotóművész, Paolo Ventura Velencei történet / Automaton című kiállítása a Műcsarnokban látható, míg a Deák17 Galériában három fiatal művész, Weronika Gesicka lengyel, Bara Prasilova cseh és Maria Svarbova cseh fotográfus mutatkozik be. A magyar alkotókra is kiemelt figyelem irányul: a Kiscelli Múzeum harmadszorra megvalósuló nagy, csoportos, Testképek című kiállítása az akt műfaját járja körbe, és lesz számos egyéni kiállítás is. Kudász Gábor Arion munkáit a Faur Zsófi Galériában mutatják be, az Artphoto Galériában Benkő Imre kubai utazásáról készült fotóit állítják ki, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban Szilágyi Lenke képreflexióiból nyílik tárlat Töredék Tandori címmel.

Meghalt Zana József

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.03.02. 13:41

Fotó: Shutterstock
A színművész 81 éves volt.
Március 2-án hajnalban, hosszan tartó betegség után elhunyt Zana József – írja az AC News, a portálnak a színművész lánya erősítette meg a hírt. Hozzátette: édesapja egy ideje nagyon rosszul volt, többször volt kórházban az utóbbi időben. Zana József, Ganxsta Zolee édesapja a Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában végezte színészi tanulmányait 1956–1959 között. 1959-1962 között a Vígszínház tagja volt. 1962–1964 között a Music Comedy Színházban lépett fel. 1964–1965-ben egy évadot játszott a Faluszínházban, majd a Békés Megyei Jókai Színház tagja lett 1965-től 1966-ig. 1967–2002 között a Vidám Színpad és a későbbi Centrál Színház tagja volt. 1990-től rendezett is. A színház profiljának megváltozását követően önálló show-műsorokkal lépett színpadra. 2005-ben Vidám Kabaré néven a régi kabaréhangulat feltámasztását tervezte, mint művészeti vezető, rendező, Kemény Györggyel közösen a Guttenberg Művelődési Házban, ami nem valósult meg. 15 évig nem állt színpadra, amikor 2016-ban Kriszt László, a Kazán István Kamaraszínház vezetője hívta meg egy musical-estre. A színész mindvégig újabb, és újabb önálló esteket tervezett, hiszen a színpad volt a második otthona.