Bombabukást hozott Johnny Depp Berlinbe

Publikálás dátuma
2020.02.23. 19:59
A Minamata csalódás, ám Johnny Depp miatt még így is lázba jöttek a berlini rajongók
Fotó: BERLINALE.DE
Mennyire ízléses, korrekt a holokausztról olyan filmet forgatni, amit végigröhög a közönség? Kérdéseinket a Perzsa leckék rendezőjének, Vadim Perelmannak is feltettük a Berlinalén.
Régen mindig jobb volt – most, a 70. Berlinale alatt is sokan bedobják az örök szlogent. Vannak, akik azért, mert a rendezvénynek helyt adó Potsdamer Platz metrómegállója félig le van zárva, mások azon vannak felháborodva, hogy a sajtószobát kirakták a palotából, mert a Magic Mike revü díszlete van ott (lévén, hogy az épületet eladták és most tulajdonképpen egy musical színház). Én leginkább Johnny Deppre haragszom, mert producerként és főszereplőként létrehozta a Minamata című filmet és Berlinben elvett két órát az életemből. Persze, a Japánban történő higanymérgezés igaz története, mely W. Eugene Smith fotóriportja leplezett le, fontos téma, de Depp, aki rettenetes Smith szerepében, egy olyan rendezőt szerződtetett le Andrew Levitas személyében, aki az alkotás minden egyes jelenetében megmutatja: ízlése nincs, és amúgy minden szakmai szempontból is dilettáns. Persze, ettől függetlenül Depp volt a fesztivál első harmadának a nagy sztárja, aki miatt lehetett őrjöngeni a rajongóknak, a kritikusoknak meg dühöngeni.

Egészen szélsőséges reakciókat váltott ki az ukrán Vadim Perelman Persian Lessons (Perzsa leckék) című műve, mely egy franciaországi lágerben játszódó holokausztfilm. Hőse, Gilles (Nahuel Pérez Biscayart) egy teherautón utazik a mű elején, ahol a fél szendvicsét elcseréli egy perzsa nyelvű könyvért. Mikor a járműről leterelik vele együtt az összes zsidót, őt csak azért nem végzik ki, mert azt állítja: perzsa, és Rezának hívják. Szerencséjére a közeli koncentrációs tábor egyik vezető SS-tisztje, (Lars Eidinger) mániákusan meg akarja tanulni a perzsa nyelvet, Gilles-nek meg kell őt tanítania. Így a koncentrációs tábor minden borzalma mellett még ki kell találnia egy perzsának előadott álnyelvet, amit évekig tanít a katonának.
Nahuel Pérez Biscayart és Lars Eidinger
Fotó: BERLINALE.DE
Perelman filmje számos etikai és esztétikai kérdést felvet. Az egyik: vajon ízléses, korrekt-e a holokausztról olyan filmet forgatni, amit végigröhög a közönség? Például, van benne egy olyan jelenet, mely a koncentrációs tábor vezetőjének a péniszméretére van ráhangolva, a Szeszélyes évszakok hangulatában. Az is kérdéses: érdemes-e a szerelmi civakodásokat és intrikákat az SS-tisztek esetében szappanoperát is megszégyenítően bő lére ereszteni, vagy mennyire hiteles krematóriumokat melodramatikus giccsel fűszerezve megmutatni? Perelmannak mindenre van válasza. Ahogy lapunknak elmondta: az ő filmjét csak ihlette a valóság, nem igaz történet. Ha meg valaki realisztikus filmet akar a témában, akkor nézze meg a Saul fiát Nemes Jeles Lászlótól. Álláspontja szerint ő drámát forgatott és meglepték a hangos röhögések a díszbemutatón. Amiatt ruházta fel a németeket érzelmekkel, mert nem akarta robotokként ábrázolni őket, ettől szerinte még borzalmasabbak a vásznon. Az pedig, hogy tiszteletlen lenne, fel sem merült benne – ő maga is zsidó. Szerinte, ha valakit az etikusság alapján el kellene ítélni, az Taika Waiti, aki Hitlerként ugrabugrált és bohóckodott a JoJo nyuszi című, Oscarra is jelölt filmben. A vitát majd a magyar nézők is megélhetik, mivel a Cirko be fogja mutatni a hazai mozikban. A versenyprogram is zajlik, az itt vetített filmek közül eddig egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből az amerikai Kelly Reichardt First Cow című neo-westernje. A címe (Első tehén) beszédes, története az 1820-as években játszódik az oregoni vadnyugaton. Hőse, az egykori pék, „Cookie” Figowitz (John Magaro), aki kínai barátjával, King Luval (Orion Lee) új vállalkozásba kezd: fánkot süt és árul. Ehhez a környék angol uraságának (Toby Jones) a tehenét használjak fel, amit minden éjjel megfejnek. A problémák akkor kezdődnek, amikor az uraság rákattan Cookie sütijére és a két szegénylegény a figyelem középpontjába kerül. Addig akarják pörgetni az üzletet, míg a környékre megérkezik a többi tehén, így nem is tudnak időben kiszállni. Reichardt esetében nem is az elmesélt történet a legfontosabb, hanem ahogy atmoszférájában és szabályrendszerében dekonstruálja és újrafogalmazza a westernt műfaját. Méghozzá zseniálisan.
Az amerikai Kelly Reichardt zseniálisan fogalmazta újra a western műfaját
Fotó: BERLINALE.DE

Cseh Tamással a Váróteremben

Publikálás dátuma
2020.02.23. 18:15

Fotó: Kleb Attila
Két, lényegében telt házas produkcióval élesztette újjá és értelmezte át a Cseh Tamás-legendát február 21-én a kongresszusi központban tíz népszerű hazai színész és a Bonus Track Band.
Ne afféle emlékkoncertet képzeljenek el, sokkal inkább egyfajta szcenírozott előadást, melynek a Cseh Tamás-dalok adták ugyan az ívét, ám azzal, hogy az est rendezője, Keresztes Tamás jelenetekbe álmodta őket, a nosztalgikus múltba révedés helyett ma is érvényes korrajzot, felvillanó hangulatképeket kapott a közönség.
A helyszín: egy szimbolikus díszletezéssel megoldott vasúti váróterem valamikor a hatvanas években, ahol „munkába igyekvő” micisapkás alakok lézengenek – a zenekar. Hangosbemondón megszólal az eltéveszthetetlen MÁV-szignál, majd ahogy elindulnak az első taktusok, egyenként beszivárog a fellépő utazóközönség is: kezükben bőrönddel, szájukon a Budapest-dal nagyon erős intrót adó soraival: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” Egymás után érkeznek a színpadra a színészek (a váróba az utasok), és lassan, ahogy a dal a végéhez közelít, a kérdőjel pedig ponttá (vagy talán inkább felkiáltójellé) határozódik – „Maradunk itten, maradunk itt, maradunk!” – megtelik a pódium. A vonat, amire várnak, megállás nélkül elhúz ugyan a peron mellett, de a váróban egy képzeletbeli utazás veszi kezdetét, amely a nézőket is magával rántja a hatvanas-hetvenes évekbe. Oda, ahol …fellazult tételben fogalmazódott meg a világ… és konszolidációt hullámzott a szép Balaton – kántálja Miczura Mónika és Jordán Adél. Keresztes Tamás a Krakkói vonattal idéz meg lámcsakvolt-élményeket; Tasnádi Bence Apa kalapját nyomja virtuálisan – nem csak a saját – fejébe. Három dal, és már sztoriban is van a néző, mely Giret Gábor hangszerelésétől lágyan hullámzó (afféle ragadozó madaras) szárnyra kap – kevéssé balladisztikus, nem a Cseh Tamástól megszokott, a szavalva énekelést megtámogató egy szál gitár, hanem inkább lírai, gitárszólókkal tarkított, Szabó Tamás lúdbőröztető harmonikajátékával megspékelt zenekari mű.
A vonat csak nem jön, ám a történet Bereményi Géza szövegsínein és Fekete Linda lehengerlő hangján zakatol tovább: „Aki előtt a kaput becsukják, és azt állítják: rosszkor születtél! Megáll a csöndben, és arra vár még, hogy tán kiszólnak, talán csak játék”… Trokán Anna Somlai Margitról mesél a várakozóknak; Tasnádi Bence pedig óceánon túli távlatokat nyit a Ballada öcsémről című dallal – Bereményi Géza kérésére az eredeti Laci álnév helyett most először Tomiként megnevezve az író öccsét. Ezen a ponton már biztos, hogy a vonat nem fog megérkezni, szedelőzködnek az utasok, előkerül egy szőnyeg, és a színpad ötven évvel ezelőtti „házibuli”-helyszínné avanzsál. „Légy ma, gyerek, és játssz megint velem” – szólít fel keringőre, akarom mondani, tangóra Trokán Nóra. „Játsszuk azt, hogy félünk megint / Játsszuk azt, hogy játszunk megint / Hogy az időre hályog tapad…” – szól a tangó katonás lüktetésében, minden erőltetés és ráutalás nélkül is borzongatóan aktuális felhanggal. Aztán alkonyattájt, „még mielőtt szétmegy minden”, Ónodi Eszter lélegzetbennakadósan lejátssza az égről a Keresztben jégesőt, majd Thuróczy Szabolcs is betántorog a buliba (a színpadra), hogy a Batthyány térrel szétzilálja, összerázza a kereteket: „Du-du-du-du-du-du / Az üveg eltörött / Állj meg, állj meg, megőrülök.” Hajszállal azelőtt, mielőtt bárki megőrülne, az előadás könnyedebb hangra vált: Ki mit tud? – avagy Ódor Kristóf befut a Tanulmányi kirándulásról. Tudják, ahol „Vértes földrajztanárnővel, a barna trottőr cipőssel, a kékszínű melltartóssal” megtárgyalták a bibék és porzók működési mechanizmusát. A feloldó, viccesre figurázott blokk (Munkásszállás, Illegalitás) után újra súlyosbodik kissé a tér, emelkedik a terep, ahogy a vonat futna völgyön s hegyen át. Trokán Anna gyerekkort idéz (Gyerekkorom), Jordán Adél izzadságszagú ajkakkal hevíti a várost (Forró város), az „aranyéletű házaspár”, Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs pedig vallomásos duettben öntik ki a szívüket: „Százféle változatban te vagy velem…”
Miczura Móni és a Meztelen ember, ahogy két éve, a Cseh Tamás 75-emlékkoncerten, most is rengetik a falakat, ami után akár már megőrülni is ér, ahogy Keresztes Tamás meg is teszi a Metróval. Fordulunk rá a fináléra: Ónodi Eszterből útra válik a jobbik része, Fekete Linda és Shakespeare William megénekeltetik a közönséget, majd Trokán Nóra mindent és mindenkit visszacsendesít: „Dicsérő éneked én nem leszek, / Mi más is lehetnék: csak csönd neked.” Az utazás lassan véget ér, újra ott vagyunk a váróteremben Thuróczy Szabolccsal, és „…neonfény serceg, várjuk a csatlakozást”. Végül is, minden jó így, ahogy van, ötven, hatvan, hetven éve, csak tíz, húsz és száz év múlva már inkább ne ez a dal legyen! Erre mintha a díszlet-hirdetőoszlopról az előadást „végignéző” Cseh Tamás-portré is kacsintott volna… Infó Váróterem – Cseh Tamás-est Rendező: Keresztes Tamás Budapest Kongresszusi Központ, február 21.

További előadások

A Váróterem című produkciót nyáron az Ördögkatlan Fesztivál is vendégül látja, illetve júliusban, az Óbudai Kulturális Központban is látható majd belőle egy kivonatolt minimál verzió.

Szerző

5FDP: a hazai pálya előnye

Publikálás dátuma
2020.02.21. 19:08

Fotó: Török Hajni
Megadeth és Five Finger Death Punch: igazi metálünnep volt a Budapest Sportarénában.
1986 Szilveszter délutánján egy győri lakásban ültünk. Sajnos nem él már mindenki azok közül, akik ott voltak, de aki él, biztosan emlékszik. Mindannyian Metallica-fanatikusok voltunk, és azért jöttünk össze, hogy véleményt mondjunk a Megadeth frissen megjelent, Magyarországon még csak az illegális terjesztésben forgó (mondjuk Győrben ez sosem jelentett akadályt, a lemezboltosok behozták Ausztriából) Peace Sells… albumáról. Azzal a prekoncepcióval kezdtük hallgatni, hogy adunk egy negyedórát ennek a Metallica-epigonnak, aztán megyünk a dolgunkra – nyakunkon az év utolsó napja, ugye –, és úgy álltunk föl kevesebb mint 40 perc múlva, hogy mostantól két kedvenc zenekarunk van.
A Metallicánál nagyobb árnyéka nem sok együttesnek van egy-egy zenei irányzaton belül, a Megadeth pedig úgy tudott hatalmasra nőni ebben a szinte fénymentes árnyékzónában, hogy olyan nagyon sosem próbált meg eltávolodni a Bay Area Thrash-nek nevezett közös ősforrástól. Mintha a cél nem az lett volna, hogy a Metallicából kiebrudalt tékozló fiú, azaz Dave Mustaine énekes-gitáros valami mást csináljon: ő – már csak dacból is – ugyanazt akarta csinálni, csak „jobban”, azaz gyorsabban, keményebben és következetesebben. A végeredmény egy, a Metallicáénál kevésbé nagyívű, de műfajban, hangzásban és talán minőségben is egyenletesebb életmű lett, amelyből bárhová nyúlva, akár vaktában is ki lehet választani egy koncertre való hibátlan anyagot. A szóban forgó életmű „jóságának” és egyenletességének pedig nem nagyon van más garanciális eleme, mint Mustaine, tekintve, hogy ő az egyetlen, aki a kezdettől máig ott van a zenekarban.
Amikor a saját jogán is világszám Megadeth melegítőzenekarként lép föl valamelyik aktuális kedvenc – most éppen a Five Finger Death Punch (5FDP) – előtt, a már csak az életkora miatt is gyanakvó hallgatóban önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon a legnagyobb slágereket (Tornado of Souls, Hook in Mouth, In My Darkest Hour) az utózenekar fényének növelése érdekében nem játsszák-e. Ezek a cinikus gondolatok aztán rögtön el is illannak, amikor az első dal, esetünkben a Hangar 18 elkezdődik. Egyrészt maga a Hangar, a Dystopia, a Symphony of Destruction, a Peace Sells, a Holy Wars külön-külön is simán megér egy estét, másrészt a hangzásban nem volt semmi előzenekaros (lekevert) jelleg, és akkor még a remek színpadképről, az újraértelmezett kivetítőhasználatról nem is beszéltünk. Csúcspontot nehéz lenne kiemelni, de ha mégis, akkor azt a pillanatot mondanám, amikor a zenekarvezető a mikrofonba mondta, hogy 100 százalékig kigyógyult a rákból, és hamarosan jön az új lemez – ha egyszer valaki egy súlyos betegség miatt átmenetileg eltűnik, akkor így kell visszatérni. Ha már szóba kerültek a kivetítők: nem gondoltam volna, hogy a század második évtizede táján nagyzenekari színpadon valaki megkockáztat egy óriáskivetítők nélküli felállást, de az 5FDP simán behúzta, és tulajdonképpen be is jött nekik. Mondjuk ők a Budapest Sportarénában valójában kockázat nélkül próbálkozhattak bármivel – a fővárosból elszármazott (1995-ben Amerikába távozott) Báthory Zoltán a maga bájosan tört magyarságával el is mesélte, hogy előre szólt a tagoknak: ez lesz az egész turnén a leghangosabb koncertjük (mármint a többször megskandáltatott, és egyébként is az egész műsort végigéneklő közönség részéről), és valószínűleg úgy is lett. A 2005 óta a pályán lévő, és az elmúlt néhány évet már a csúcson töltő zenekar most járt először Magyarországon, és talán nem merészség megjósolni, hogy ha így megy tovább, jövőre már kicsi lesz nekik az Aréna.
Az 5FDP alapvetően Báthory projektje – ő találta ki, ő rakta össze, ő vezeti –, de aligha működne az Ivan Moody énekesből áradó kiapadhatatlan energia nélkül. Ő az a fajta előadó, aki alighanem (szinte) bármilyen könnyűzenei műfajban sikeres lenne – azt sem zárnám ki, hogy valahol mélyen legbelül a rap vagy a hiphop is közel áll hozzá. Mindenesetre a metálzene dress code-ját aligha tartja magára nézve kötelezőnek – a Jekyll and Hyde-ot például (mű)nyúlszőr cilinderben, fekete-fehér sétapálcával tolta végig, de úgy, hogy közben nem változtatott az alapszetten, ami felemás cipőből (az egyik piros vászon magasszárúnak, a másik valami fehér, fényes dolognak tűnt) rikító zöld, nagymintás szörf (deszkás?) nadrágból és valamelyik kedvelt amerikai sporthoz (hoki? baseball?) használt felsőből állt. A legnagyobb sikert – ruházati értelemben – azzal aratta, amikor egy időre a magyar válogatott címeres mezébe bújt. Zenei szempontból – merthogy alapvetően a zene végett gyűlt egybe az a 6-7 ezer ember, aki a küzdőteret teljesen, a széksorokat pedig nagyrészt megtöltötte – az egyik csúcspont mindenképpen a műsor első harmadában elhangzott Wash It All Away volt, többet pedig azért nehéz kiemelni, mert valahogy a hangulat és nagyrészt a fordulatszám is kezdettől végig, a Lift Me Up-tól a ráadás ráadásáig felfokozott maradt. A semleges tudósítónak az volt a benyomása, hogy akik eljöttek, azoknak csak a kisebbik hányada volt szimpla érdeklődő: a többség pontosan tudta, hogy mire fizetett be, és igyekezett végigtombolni az estét a pénzéért. A megfigyelő státuszúak – velem együtt – valószínűleg arra jutottak, hogy az amerikai recept Magyarországon is beválik: jó énekhang, profi zenészek minden poszton, végiggondolt megjelenés, pontosan adagolt mennyiségű ritmus és dallam, tizenvalahány évnyi szorgos munka, és máris kész a világsiker. Relatíve új a dobos (nekem a régi, azzal az emblematikus karmozdulattal, amelyik leginkább az iskolai kislabdadobás „ablakos” rávezető gyakorlatára emlékeztet, egy kicsit hiányzott), a többiek teljesítőképességét és maximalizmusát pedig már mindenki ismeri, aki akár csak egyetlen Youtube-videót is látott tőlük. A számunkra legismertebb arcon, Báthory Zoltánon a babérok learatásának szándéka helyett inkább a megilletődöttség/meghatottság érződött – a publikumon pedig az öröm, hogy végre a metál szekcióban is van saját, magyar világsztárunk.

Infó:

A Megadeth és a Five Finger Death Punch a Budapest Sportarénában február 20.

Frissítve: 2020.02.21. 19:13