Előfizetés

Rablókecske

Az ember azt gondolná, hogy aki a saját pénzügyeivel jól sáfárkodik, az nyilván az országéival is. Az ember persze téved. Ügyeskedő újgazdagok egész soráról derült már ki, hogy egészen más dolog a rendszert kijátszani, mint kiépíteni és a köz javára üzemeltetni. Példákért nem kell Oroszországig mennünk, akad közelebb is olyan „szakember”, aki kormányzati felelősségvállalása előtt és után sokkal hatékonyabb volt, mint abban a néhány évben, amikor pont a közjó érdekében kellett volna kamatoztatni a tudását. Más kamatoztatás valahogy jobban érdekli őket, úgy tűnik.
Most, hogy Oroszország a szupererős elnöki rendszerről a mindössze hihetetlenül erős elnöki rendszerre látszik átállni, Vlagyimir Putyin belenyúlt a cilinderébe, és kihúzott belőle egy ízig-vérig csinovnyiknak látszó, ártalmatlan külsejű, enyhén pufók adóhivatali főnököt. Mihail Misusztyinról az oroszok még annyit sem hallottak, mint mi annak idején Némethné Zsuzsáról, aki pedig aztán miniszterként milyen jól fejlesztette a nemzetet, vagy az Egyesült Államokból történt kitiltása előtt Vida Ildikóról. Aztán, ahogy Putyin kinevezte, az oroszok megismerték Misusztyint, legalábbis arról az oldaláról, hogy a jövedelménél nagyobb vagyont halmozott föl, amelyet rugalmasan íratott át hol a felesége, hol az anyja és nővére nevére, mikor melyik volt előnyösebb. Helyben vagyunk, ez itt még mindig a vadkelet.
Amikor moszkvai tudósítóként a 90-es években az orosz főváros peremén, Himkiben lévő számítógépes zsibvásáron megvettem az első, i386-os processzorral és persze feltört szoftverrel kínált számítógépemet, tudtam, hogy ezen valaki sokat keres. Most már azt is, hogy az akkor a komputerbizniszben utazó Misusztyin vagyonának megalapozásához sikerült hozzájárulnom. Persze, rablóból lesz a legjobb pandúr. No de kecskére káposztát?

Visszafoglalás

Megesik, hogy a legjobb szándék is rossz ötleteket szül – ez jutott eszünkbe, amikor megtudtuk, mire készül Trencsényi László egyetemi tanár, az Eleven Emlékmű aktivistája. Arra készült ugyanis, hogy a száz évvel ezelőtt meggyilkolt Somogyi Béla, a Népszava szerkesztője, baloldali politikus, pedagógus emlékére vörös szegfűket visz a Vértanúk terére. Oda, ahol Nagy Imre mártír miniszterelnök eltávolított szobrának helyén, pedánsan letérkövezett környezetben tavaly ismét felállították a „nemzet vértanúinak” emlékművét.
Somogyi Béla – és fiatal népszavás kollégája, Bacsó Béla – a fehérterror különítményeseinek áldozata volt. A Vértanúk terén lévő emlékművet viszont kifejezetten a vörösterror áldozatainak szentelték, a talapzaton ez olvasható: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben”. Kövér László házelnök a szoboravatáson közölte, hogy a „Lenin-fiúk ma is itt állnak velünk szemben”.
Bár Somogyi Béla nem kommunista, hanem szociáldemokrata volt, morbid gondolatnak tűnt, hogy valaki éppen a Horthy-korszak reprodukált kultuszalkotásánál akar tisztelegni emlékének.
Aztán kiderült, hogy mégis van benne logika. Trencsényi László, miután néhány megemlékező társával elhelyezte virágait a Hungária istenasszonyt (vagy mi a szöszt) ábrázoló kompozíciónál, elmondta: a rettenetes, művészileg és politikailag is nagyon erősen vitatható emlékoszlop maga a megtestesült történelemhamisítás. Biztos abban, hogy eljön még az idő, amikor a főváros köztereit a társadalmi megbékélés, a köztársaság és a szabadság emlékei fogják ékesíteni. Most pedig annyi történt, hogy „Somogyi Béla nevében jelképesen visszafoglaltuk a Vértanúk terét”.
Tegyük hozzá gyorsan: ahhoz, hogy a jelképesből valóságos térfoglalás legyen, nem elég a kormányváltás. Valamiféle közös emlékezetpolitikára is szükség lenne. Ennek létrehozása pedig sokkal nehezebb, mint bármifajta egyeztetés nélkül rusnya és hazug szobrokat állítani.

Kelet-európai farsang

Közölte a kislányom, hogy az oviban nyártündérnek öltözik farsangra, s kérdezte tőlem, hogy ha nekem is jelmezbe kellene öltöznöm, akkor vajon mi lennék. Mire kapásból azt válaszoltam, hogy civilizált ember Kelet-Európából. Először azt hittem, hogy viccelek, de miután összeráncolt homlokkal eltöprengett rajta, hogy mit is mondtam neki, rájöttem, hogy nem kellett volna egy hat és fél évesre ráereszteni a gonoszt. Hiba volt. 
Szaladt a sarokban világító földgömbhöz, s arra kért, hogy mutassam meg neki Kelet-Európát. Rosszat sejtettem, de csak magamat okolhattam, senki mást. Hiszen mondhattam volna azt is, hogy jó lenne wifinek öltözni – éppen a napokban hallottam, hogy a vakok és gyengénlátók farsangján az egyik vak illető kinyilvánította, hogy ő most a wifi. A társaságnak nem volt más lehetősége, el kellett képzelniük, hogy az milyen is lehet – megtapogatni mindenesetre nem tudták.
Mentünk hát a földgömbhöz, s megmutattam leánykámnak Kelet-Európát. Sokáig nézte a sárgás-barnás foltot, majd azt mondta, hogy milyen szép. Nocsak, gondoltam, sikerült nemzenem egy patrióta kelet-európait, de büszkeségem hamar elmúlt, mert a kislány azt kérte, hogy mutassam meg neki Franciaországot is. Habár kicsi meg, de Marseille-ben többször járt – legutóbb éppen tavaly év végén, amikor nagybátyámat temettük –, jövő hónapban meg Bordeaux-ba készülünk. Izgatja hát a dolog. Kérdeztem tőle, hogy Kelet-Európáról miért Marseille jutott eszébe, mire azt válaszolta: – El akarom képzelni a távolságot.
Jaj, édesem, azt ugyan képzelheted. Nem, ezt nem mondtam ki hangosan, de valami efféle riadalom szaladt át agyamon, miközben néztem a kis kelet-európait. Hiszen évszázadok óta mást sem teszünk, csak a Nyugattól való távolságot méricskéljük. Hol közelebb, hol távolabb vagyunk – de sohasem ott. Fényes elmék igyekeztek rálelni a megfejtésre, s hol közelebb voltak hozzá, hol távolabb – de pontosan meghatározni sosem tudták. Mi lehet a titok nyitja? Talán a tenger és a folytonosság – a fényes elmék legalábbis azt mondják. Nyugaton a gazdasági fejlődés egyik kulcsa az olcsó partmenti hajózás volt: nincs annál gazdaságosabb közlekedési eszköz a kereskedelemben. 
– Nekünk nincs tengerünk – jelentette ki kislánykám a földgömböt nézegetve, s be kellett ismernem, hogy igaza van. De nem csupán tengerünk nincsen, édesem. Ebben az országban utoljára a reformkor előtt élt négy-öt nemzedék viszonylagos nyugalomban, amikor az apák és nagyapák által felhalmozott vagyon valamelyes biztonságban az utódokra szállhatott. Az a korszak termelte ki a reformkor értelmiségét. Minket pedig csak az elmúlt száz évben kilenc rendszerváltás sújtott felülről irányított fosztogatással, mire az értelmiség elmenekült vagy behódolt. 
De neked, kislánykám, neked milyen sorsot szán ez a sárgás-barnás folt, ahová születtél? Menekülsz majd, vagy behódolsz? Veled mi lesz, te farsangi nyártündér, ha elér az ősz? Tán neked is örökös jelmezbe kell majd öltöznöd, mint mindannyiunknak, hogy elrejtsd innen magadat?