Előfizetés

Egyetlen öltés

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:16

Fotó: Népszava
Apám mindig is úgy mesélte, hogy neki volt nehezebb. Pedig én törtem ki a fogam. Addig-addig rágtam a fülüket, hogy végül születésnapomra (a tizennegyedikre talán) megkaptam a versenybiciklit. Mi hívtuk így a váltós bringát a behajlított kormánnyal, és előbb a legjobb barátom, a szomszéd srác kapott ilyet. Egyedül rótta a piros biciklivel a köröket az udvaron, és nagyon unta, hogy senkivel sem versenyezhetett. Bezzeg amikor én is kaptam egyet! Még azon a héten ki is kerekeztünk a strandra, mert ott volt egy zavartalan és hosszú aszfaltcsík, s hogy akkor majd azon összemérjük, ami összemérhető. Nem igazán volt kedvem hozzá, még csak szokogattam azt a nagy biciklit, mégsem futamodhattam meg. Mögötte tekertem végig, és egészen biztos volt, hogy veszteni fogok, hiszen ő sokkal magabiztosabban ült a nyeregben, de valami felágaskodott bennem, megpróbáltam előzni, és akkor az én első kerekem hozzáért az ő hátsó kerekéhez, én meg a fizika törvényeit illusztrálva akkorát repültem, hogy annál szebbet nem is lehet. Az arcomon értem földet, és egyből kiköptem a nagy metszőm felét. Meg a másiknak a sarkát. Amikor apám fogorvosként meglátta, hogy mi lett a szép lapátfogaimmal, elsírta magát. Ezen nagyon csodálkoztam, mert én viszont nem, még akkor sem, amikor megláttam magam a tükörben. Innentől lett koronám, vagy ahogy a suliban mondták az osztálytársaim, „bóti fogam”. És minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom, amikor erre terelődött a szó, hogy apámnak volt nehezebb lecsiszolni a csonkokat (pedig az nekem fájt nem is kicsit), mert ez szülőként elviselhetetlen. Biztos voltam benne, hogy csak a sztori miatt túloz, de hagytam, hadd élje ki magát. Hadd fájjon neki is, ami igazából nekem fájt. Hadd lopja el a show-t. Ha most fel tudnám hívni, akkor elmesélhetném neki, hogy mindent értek. Még tavaly vettünk hirtelen felbuzdulásból Dusinak egy rollert, és ezzel önbeteljesítő jóslatként azt is biztosítottuk, hogy innentől folyamatosan lemenjen a máz a térdéről és a könyökéről. Mert ahogy megtanulta a technikát, azonmód fel is bátorodott, mindent kunsztot kipróbál, és persze esik-kell, azzal a példás lendülettel, amellyel egy öt és fél éves szokott. Aztán ebből van „sebesedés” és „lyukadás”, kisebb-nagyobb sírások. A nejem arcán ilyenkor látom, hogy a pokolba kívánja a régi, még engedékeny önmagát, akiben egyáltalán felmerült a pókemberes roller gondolata. Én viszont egész jól viseltem, mondogattam is neki, hogy ez fiúknál már csak így megy, ha nem a roller, akkor valami más vezetne hasonló eredményre, nekünk csupán egy dolgunk van: menedzselnünk kell az egészet, gyógyítópuszit kell adnunk a kisebb sérülésekre és ragtapaszt a nagyobbakra. És nem letörni a lelkesedését. Aztán jött Valencia, és a városon áthúzódó park. Még a nyolcvanas évek végén terelték el a Túria nevű folyót, mert az árvizek túl sok kárt okoztak, a helyét pedig – mert az itteniek nem engedték, hogy autópályát építsenek oda – beparkosították. A maga száztíz hektárjával Spanyolország legnagyobb közparkjának számít, és miközben úgy néz ki, mint egy botanikus kert, tele van játszóterekkel, bicikliutakkal és futópályával, sportpályákkal, tavakkal – és lejtőkkel. A hidakról (ez egyébként a legfurább, a parkon átívelő régi és új hidak) ugyanis a legtöbb helyen így lehet lejutni a régi mederbe. Ezek egyikén zúgott le a gyerek is, mi meg persze mondtuk a varázsszavakat, hogy csak lassan és óvatosan, de aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a lejtő végén szabályosan fejre állt. A nagy sírás közben az is kiderült, hogy a homloka beszakadt, és a másfél, kétcentis sebből dőlt a vér. A sapkáját gyorsan rászorítottuk, és indultunk a kórház felé. Persze mire megtalált minket a taxis, a vérzés elállt, az egész egyáltalán nem tűnt vészesnek, katonadolog, hallottam a számból a régi szavakat, de a nejem ragaszkodott hozzá, hogy valaki megnézze. Dusi kicsit szeppenten ült a kórházban, annak viszont mindig örül, hogy ilyenkor tutira kap valamit az automatákból. Azt persze már nem értette, amikor azt mondtam, hogy lehet, össze kell majd varrni a sebet. Összekötni? Átölteni? Aztán amikor előkerült a görbe tű, akkor vált világossá a kifejezés konkrét jelentése. Én csak annyit tudtam mondani a menekülni vágyó gyereknek, hogy hunyja be a szemét. Pedig nekem kellett volna. A spanyol orvosnő még kedélyeskedett egy sort, hogy látott ő már szülőt összeesni. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez én is lehetek. Egyetlen öltés volt csupán, de kétórás műtétként éltem meg, miközben le kellett fognom a gyereket. Abba is belementem volna, hogy tulipánt hímezzenek a bokám fölé, csak Dusit hagyják békén. Azóta sem értem, hogyan lehetséges mindez, hogyan fut ki ilyenkor az erő az ember lábából. Miféle varázslat ez. Aztán már békésen kortyoltuk a kialkudott üdítőt a kórház előtt, a gyerek vigyorgott, és az én arcszínem is visszatért. Odahúztam magamhoz, és elnézést kértem tőle, hogy ezt én majd mindenkinek el fogom mesélni. De hát neked nem is fájt, nézett rám nevetve. Majd harminc év múlva beszélünk, feleltem neki magamban, és nagyot kortyoltam az üvegből.

Legyetek résen!

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:15
1983. Magyarország a felvétel a munkásőrség tömegoszlatási gyakorlatán készült
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Mentőautóra nem lövünk - tartja a mondás. Nem tudom honnan ered, de igaza van. Nem lövök, de gondolkodom. Mi értelme Munkásőrséget alakítani? Társadalmi szervezetet és nem szedett-vedett (lumpen)proletárokból álló milíciát, amelynek célja a munkások-parasztok-haladó értelmiségiek megfélemlítése. De mégis mit csinálnak majd? Kék overallban dobtáras géppisztollyal parádéznak, úgyis mint a párt ökle? Hol van már az a párt? A hajdani Munkásőrség a nagy Hazugság kis ragozása volt. Azt kívánta elhitetni, hogy Magyarországon munkások és parasztok vannak hatalmon, s az előző évben nem munkások és parasztok gyermekeire lőttek a testvéri tankok. A haladó értelmiség szervezeteit éppen betiltották, lapjait elkobozták, legjobbjait menekülésre kényszerítették. Ebben a véres operettben léptek színpadra a munkásőrök. Maradjunk az igazságnál: a statiszták nem ontottak vért, csak vonultak balra a díszletek mögé, azután jobbról megint a rivaldafénybe. Kevesen voltak, de soknak szerettek volna látszani. Daloltak munkásmozgalminak nevezett rigmusokat is, amelyeket nem olajszagú csarnokokban írtak, hanem körúti kávéházak asztalánál. De ki törődött mindezzel? Teltek az évek, a társadalom megadta magát. Eleinte csak túlélni akart, azután ráébredt, hogy a dolog évtizedekig fog tartani és kiegyezett. A munkásőrök már nem védték a proletárdiktatúrát (nem volt kitől), hétvégeken visszavonultak bográcsozni a tábor legvidámabb barakkjába. Azután eljött a négyigenes népszavazás és feloszlottak. Béke boraikra. Az új társadalmi szervezet vezetője harminc éves, éppen akkor született, amikor az őrség elhalálozott. Feltételezem, hogy tájékozódott, mielőtt a szervezésbe vágott volna. Ha így van, bizonyára tudja, hogy a Munkásőrségnek semmi köze sem volt a magyar munkásmozgalom hagyományaihoz. Ezeket a valós hagyományokat a szociáldemokraták és a szakszervezetek képviselték. A magát munkás-paraszt kormánynak nevező csoport nem a munkásmozgalom, hanem a sztálinizmus, a szovjet alávetettség hagyományát képviselte. 1949-ben a hagyomány a szociáldemokrácia megsemmisítésében, a szakszervezetek kiherélésében, Rajk László és társai akasztófára küldésében nyilvánult meg, 1956 után munkások és parasztok és más kommunista politikusok meggyilkolásával folytatódott. Nem feltételezem, hogy a feltámasztott munkásőrök ezt a hagyományt kívánják folytatni. De ez esetben mégis, mire készülnek? A Magyar Gárda, a Betyársereg és a hasonló neonáci szervezetek tükörképeként velük kívánják felvenni a harcot? Ököllel, fegyverrel? A Jobbik éppen ezektől távolodik, a Fidesz, bár jó úton halad, de még nem süllyedt le a fenyegető-verekedő csőcselék színvonalára. A cafatokra szakított magyar társadalomnak sok mindenre van szüksége, de polgárháborúra egészen biztosan nem! Az új Munkásőrség ha jól értem, a fiatalokat akarja megszólítani. Nos, ez valóban hiánycikk. A rendszerváltás után az úttörőmozgalom elsorvadt, az újjászervezett cserkészetnek pedig nem sikerült hajdani befolyását visszaszerezni. Egy mind vallási, mind ideológiai kötelmektől mentes ifjúsági mozgalom nem bontakozott ki. Természetjárás, az elesettek megsegítése, önképzés, az együttélés szabályainak elsajátítása – mindez parlagon maradt. Ha én harmincéves lennék, tele jóindulattal, energiával, ilyen mozgalomhoz keresnék társakat. Szerényen, külső támogatásra nem számítva, befolyásolási kísérleteket elutasítva. Baden-Powell? Makarenko? Mindenféle hagyományból lehet meríteni, de még inkább a jövőből, amely nem hasonlíthat a múltra.

Száz éve gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait

Csunderlik Péter
Publikálás dátuma
2020.02.15. 19:35

Fotó: Marabu
Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság.
„Amióta a megfeszítettel ajkukon, a fehérség tógájába burkolódzottan Budapest és az ország fórumán megjelentek a »tisztítás«, az »újjászületés«, a »reneszánsz« lovagjai, amióta a rágalmak özöne úgy hömpölyögtette az árját, mint a Duna, amikor a piszkos, haragos vizektől megduzzasztva gátakat tör és pusztulással fenyeget mindent: azóta nem volt nap, hogy a túlsó oldal a halál, a vég, a fölkoncoltatás rémét ne vigyorogtatta volna nemes mesterünk felé. (…) Miért neki? Miért éppen ő? Mert a mi lapunk, a munkások lapja, a szegénység lapja, az elnyomottak, a nyomorultak, a védtelenek, az üldözöttek újságja éppen az ő nevét viselte” – így magyarázta a Népszava 1920. február 22-i, „Temetünk” című gyászkeretes vezércikkében, hogy miért lett a fehérterror áldozata Somogyi Béla, a lap szerkesztője és vele együtt Bacsó Béla fiatal újságíró. A nekrológnak ezt a részét azonban törölte a cenzúra (a cikk kéziratát köszönöm Varga Lajosnak), úgyhogy a szociáldemokrata napilap csak fehér foltokkal jelent meg.

Milyen volt a fehérterror?

Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság – nem véletlenül került Szabó László és Pintér István 1964-ben megjelent népszerű pitavalának, A század nevezetes bűnügyeinek élére is. Emblémája lett a fehérterrornak, amelynek veszett gyilkosait ma egyesek nem átallnak „népi hősökké” kozmetikázni (ahogy azt Héjjas Ivánnal, Prónay Pállal és a Rongyos Gárdával kapcsolatban megteszik). De milyen is volt valójában a fehérterror, amellyel Grósz Károly még 1988-ban is riogatott? Sajnos az árnyalt válaszokkal sokáig adós maradt a magyar történettudomány. A kommün alatti erőszakos haláleseteket A vörös uralom áldozatai című 1921-es munkájában összeszámoló Váry Albert ügyésznek ugyanis a Horthy-korban nem engedték, hogy hasonló áttekintést készítsen a fehérterror áldozatairól is – az elkövetők 1921 novemberében közkegyelmet kaptak Horthy Miklóstól. A kormányzót bálványozó életrajzok szerzői pedig azt állították, hogy az úgynevezett „fehérterrort” csak kommunista emigránsok, a csehszlovák és román titkosszolgálat ügynökei és külföldi újságírók találták ki, hogy lejárassák Magyarországot. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba szorult baloldali politikusoknak és íróknak érdekük volt, hogy minél sötétebb képet fessenek a „Horthy-Magyarországról”. Miképp a proletárdiktatúra vörösterrorjának nagyságát démonikussá növesztette a jobboldali emlékezet, úgy az ellenforradalmi fehérterror mértékét a baloldali recepció túlozta el: a külföldön megjelent munkák – mindenekelőtt Pogány József A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyve – valóságos pokolként festették meg az 1919 utáni Magyarországot. (Ezekből a kiadványokból a Magyar pokol című 1964-es válogatáskötet ad ízelítőt.) A Rákosi-rendszerben aztán végképp megszaladt a fehérterrorról író történészek kezében a toll. Például A fehér terror Magyarországon című 1951-es összefoglalást egyenesen az USA-ellenes propaganda szolgálatába állították: „Gyilkolták a magyar proletariátus felszabadításáért küzdő munkásokat és parasztokat – a Wall Streetnek ez tökéletesen megfelelő volt. Horthy kellően értékelte az amerikai imperializmus támogatását. (…) Ma, 1951-ben – amikor az amerikai agresszorok vadállati kegyetlenséggel gyilkolják a koreai asszonyokat, gyerekeket, barbár bombázásokat hajtanak végre a koreai falvak és városok ellen, érthetőbbé és világosabbá válik számunkra az antant, ezen belül főleg az amerikai katonai misszió 1919–1920-as magyarországi működése.” Mondani se kell, hogy ebben a kiadványban Rákosi Mátyás 1924-es hazaérkezése vet véget a fehérterrornak. De még a késő Kádár-kori „tízkötetes” Magyarország-történet 1976-ban megjelent, vonatkozó kötetében is túlzó leírás szerepelt az ideológiai nyomás miatt. Bár megjelentek az egyes résztémákat alaposan körbejáró összefoglalások – mint például Gergely Ernő és Schönwald Pál 1978-as könyve a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról –, de a fehérterror áldozatainak 5 ezres száma megkérdőjelezhetetlennek számított a rendszerváltásig. Az elmúlt évek kutatási eredményeinek köszönhetően azonban sok minden tisztázódott. Bödők Gergely ezer alá teszi a fehérterror dokumentálható áldozatait (de ez a szám nem tartalmazza a fogságban és táborokban kínzástól és éheztetéstől elpusztultakat), Paksa Rudolf írásai segítenek megérteni az 1919-es erőszak „logikáját”, Turbucz Dávid pedig az újjáéledő Horthy-kultusz közepette mutatott rá Horthy felelősségére a fehérterrorban. Hiszen Horthy már 1919 augusztusában megelőlegezte, hogy „néhányan fürödni fognak”, ha a tiszti különítmények megérkeznek a „bűnös” fővárosba. És a Nemzeti Hadsereg fővezére nem a fürdők megnyitására gondolt. Mostanra elkészült az első korszerű „fehérterror-monográfia” is. Bodó Béla egyelőre csak angolul olvasható The White Terror – Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 című, tavaly megjelent könyvében bemutatja, hogy a munkások és a baloldali értelmiségiek mellett számos olyan áldozata is volt a fehérterrornak – mint például a Fonyódon meggyilkolt gazdag, zsidó származású Tószegi Albert –, akikre 1945 után ideológiai okokból kényes volt emlékezni (hiszen osztályellenségnek minősültek), és Bodó azt is hangsúlyozza, hogy jellemzően nem a bosszú vezette a fehérterroristákat. Prónay Pál különítményeseinek csak egyötöde számolt be a proletárdiktatúra alatti sérelmeiről, tehát ők nagyrészt nem voltak a kommün „áldozatai”. Hanem szadista alakok, brutalizálódott veteránok, vagy csak olyanok, akik élvezték a hatalmaskodást, hogy büntetlenül megverhetnek valakit, csak mert piros nyakkendőt visel. Ezzel Bodó cáfolja azt a jobboldalon ma is előszeretettel felhozott érvet, amely szerint a fehérterror pusztán csak a vörösterrorra adott érthető reakció volt. 1919 augusztusa után nem a korábbi áldozatokból lettek a terroristák, és az áldozatok se a „vörösterroristák” közül kerültek ki.

Bírálta a proletárdiktatúrát

Somogyi Béla sem egy „vérivó” kommunista volt, akin „jogos” bosszút lehetett volna a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján (amelyre az Imposztorok című 1969-es, szatirikus film Prónayról mintázott Doborján alezredese is hivatkozik). Somogyi a Tanácsköztársaság alatt éppen hogy a belső ellenzékhez tartozott, 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén olyan szenvedélyesen bírálta a proletárdiktatúrát, hogy hozzászólását kihagyták a kommün parlamentjének publikált jegyzőkönyvéből. Somogyit éppen azért nevezték ki a rövid szünet után, 1919. szeptember végén újrainduló Népszava szerkesztőjévé, mert a Tanácsköztársaság idején nem kompromittálta magát. Somogyi Béla elsősorban pedagógus volt, az egyik alapítója a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületének és a baloldali radikális tanítók lapjának, az 1906 és 1919 között működő Új Korszaknak. 1918 őszén a Károlyi-kormány közoktatásügyi államtitkárává nevezték ki. Ő is azok közé tartozott, mint Szabó Ervin, akik a korszerű műveltség terjesztésében az osztályharc eszközét látták, és ezért szorgalmazták az oktatás reformját: „A tudatlanság a rabszolgák legerősebb bilincse és legmegbízhatóbb porkolábja. Tudják ezt a magyarországi munkásság kizsákmányolói is, ezért állják útját a nép felvilágosításának” – írta a „Harc a tudományért” című 1914-es művében. Életrajzát Révész Mihály – a magyar szociáldemokrácia történetének krónikása, aki minden Népszava-cikket kivágott, rendszerezett és félretett – írta meg a Somogyi Béla élete és munkássága című 1925-ös művében.  Ám míg a dualizmus korában a tanszabadságot veszélyeztető politikusokkal és heccelőkkel vívta a harcot, 1919 őszétől az ellenforradalmi terror lett Somogyi írásainak fő célpontja, valamint azok a lapok, amelyek hallgattak a bűncselekményekről. „Az, aki csak ezeket a lapokat olvassa (…) azt hihetné, hogy amióta Kun Béla kitette a lábát Magyarország területéről, itt teljes a személy- és vagyonbiztonság és hogy itt semmiféle baj és viszály által meg nem zavart béke és boldogság uralkodik. Pedig hát a kommün bukása óta úgy méreteiket, mint áldozataikat, valamint tetteseiket tekintve, ugyancsak szenzációs bűntények színhelye ez a szerencsétlen ország (…) Napról napra jutnak el hozzánk a részletek arról a rettenetes emberirtásról, amelyet a fehér terror Dunántúl rendezett és most is rendez” – állt a Népszava „A siófoki fehér terroristák foglárja” című 1919. október 4-i cikkében, és a lap azután is folytatta a felháborító esetek leleplezését, hogy Horthy Miklós Nemzeti Hadserege és a tiszti különítmények megérkeztek Budapestre. A Népszava elleni első terrorakció nem sokat késett: 1919. december 8-án feldúlták a szerkesztőségét, és a Világosság Nyomdában is törtek-zúztak. Somogyiék azonban a másnapi, „A csőcselék uralma” című vezércikkben leszögezték: „A szocialista eszmét gépek összetörésével, könyvek megsemmisítésével nem lehet megölni. Ez a vasárnapi merénylet a szociáldemokráciának csak rövid, átmeneti időre árthat, de további hatásában igen nagyon fog ártani a keresztény eszmének, amelynek nevében aljas demagógok és éretlen sihederek véghezvitték. Évszázadok óta ilyenek kompromittálják a keresztény eszmét. Mi megyünk előre!” A következő két hónapban azonban Somogyit annyiszor megfenyegették, hogy elhatározta, külföldre menekül, az útlevelet azonban megtagadták tőle, és álnéven se tudta elhagyni az országot. A biztonsága érdekében a Népszava Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztősége közelében bérelt szállást, és a lap egy-egy munkatársa vállalta, hogy esténként hazakíséri. 1920. február 17-én este éppen a huszonnyolc éves Bacsó Béla, a Kassai Munkás korábbi munkatársa volt a kísérő, aki csak november óta dolgozott a Népszavánál. De őt is betuszkolták a gépkocsijukba azok a fehérterroristák, akik a Blaha Lujza téri régi Nemzeti Színház hátsó bejáratánál vártak a hazafelé sétáló Somogyira. Nem sokkal éjfél előtt a megyeri Duna-parton brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a két újságírót: megkötözték, ujjaikat eltörték, összeszurkálták, majd fejbe lőtték őket és a Dunába dobták a testeket.

Horthy felelőssége

Somogyi Béla holttestére már másnap ráakadt egy Duna-parton rőzsét szedő asszony, s a gyilkosság hatalmas felzúdulást keltett. Horthy Miklós környezetében kísérletet is tettek arra, hogy a Népszava-szerkesztő meggyilkolását a szintén eltűnt Bacsó Bélára kenjék, akit veszett „kommunistaként” írtak le. De február 21-én Bacsó Béla hullája is előkerült Dunakeszinél. A kettős gyilkosság – ahogy arra Hajdu Tibor rámutatott a 2010-es megemlékezésében – igen rosszul jött az éppen 1920. március 1-jei kormányzóvá választására készülő Horthy Miklósnak, akinek elvitathatatlan a felelőssége a történtekben. A Somogyi-Bacsó-gyilkosság közvetlen előzménye ugyanis egy Gellért Szállóban rendezett februári vacsora volt, amely közben felolvasták egy cenzúrázott Népszava-cikk kefelevonatát. A cikk feldühítette az asztaltársaságot, és ezért megjegyezték, hogy „ezt a gaz Somogyit a Dunába kéne tenni”, mire Horthy Miklós állítólag úgy felelt: „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” Ezután önállósították magukat az Ostenburg-Moravek különítmény tagjai, hogy a kormányzó kedvében járjanak. A tetteseket – Kovarcz Emilt és társait –, akik ellen bizonyítékok sora szólt az azonosított gépkocsijuktól egy tetthelyen hagyott monogramos zsebkendőig, nem is hagyták az út szélén. Bár a kettős gyilkosság nemcsak óriási hazai, hanem nemzetközi felháborodást is okozott, a nyomozást 1920-ban leállították. Sőt, végül azokat büntették meg, akik a történtek ötéves évfordulón fényt akartak deríteni a gyalázatra. A mindig az elnyomottak pártján álló Fényes László oknyomozó újságíró – Faludy György rajzol róla szép portrét a Pokolbeli víg napjaimban – 1925 februárjában „Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkoltatásának története” címmel közölt cikksorozatot a polgári radikális Világban (a lapot egy évvel később betiltották, miután kirobbantotta a frankhamisítási botrányt), a perújrafelvétel koronatanújának pedig a szociáldemokraták megnyerték Beniczky Ödönt, aki belügyminiszter volt a Somogyi-Bacsó-gyilkosság idején. Beniczky utóbb legitimista szimpátiája miatt szembekerült a kormányzóval, akit IV. Károly elárulójának tekintett. Miután a hivatali titoktartási kötelezettsége alól feloldást nyert, Beniczky vállalta, hogy tanúskodik a perben: ritka becsületes gesztus volt ez a XX. századi magyar történelemben. A bíróság előtti tanúságtételét azonban ellehetetlenítették, s a Horthy Miklóst kompromittáló vallomása miatt, amelyet címlapon hozott Az Ujság 1925. május 31-i száma, még Beniczky Ödönt ítélték börtönbüntetésre kormányzósértés miatt. Szabadulása után később gyanús körülmények között fejbe lőve találták, a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett. Okkal írta hát később József Attila a Hazám című versében: „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”