Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava

Mesteremberek dicsérete

Szerző
Frissítve: 2020.02.14. 16:05
A Katti Zoób Divatház nem egy épület, a divattervezés sem magányos műfaj – vallja Zoób Kati, akinek munkásságát retrospektív kiállításon mutatja be a Pesti Vigadó.
Csak családi elbeszélésekből ismerem azt a szabót, akinek a műhelye a szomszéd utcában volt még a háború után. A környék nála készíttettet szinte mindent: kabátot, zakót, kosztümöt, esküvői ruhát. Azok a ruhák még ma is ruhák, nem találni rajtuk nem szép varrást. A szabó felesége kiváló varrónő volt, még egy gombot is úgy varrt fel, hogy annak ma is csodájára lehet járni. A Belváros már akkor is drágának számított, de mivel minden környéken volt egy-egy ilyen mesterember, nem számított luxusnak a méretre készíttetett ruha. Méretre dolgozott az ingszabó is a színház szomszédságában, méretre a cipész, a kalapos. És akadt olyan szabó is, aki kifejezetten csak fehérneműket készített, de persze nem volna ildomos elfeledkezni az ágyneművarróról sem. Aztán elterjedt a konfekció, majd a rendszerváltás után megérkezett az olcsó importáru, a műhelyek száma pedig egyre jobban megritkult. Egy haute couture divatházat persze sosem lehetett egy az egyben párhuzamba állítani egy szabósággal a szomszéd utcából, mindig is mások voltak a léptékek: utóbbinál a ruhák drága anyagokból készülnek akár több száz órán is át a legjobb szabók, varrók keze alatt, az egyediséget és szépséget pedig egy-egy tervező fantáziája és ízlése garantálja – de a műgond mindkettőnél alapvetés. A Katti Zoób Divatház retrospektív kiállítása sem csupán a tervező személyét helyezi reflektorfénybe: a bemutatott ruháknál feltünteti a készítőinek nevét is, részben így nyugtatva meg a látogatót: sok mesterember mégsem tűnt el teljesen. Zoób Kati hitvallása ugyanis: a divatház nem egy épület, hanem a mesteremberek alkotócsapata, ami nélkül a tervező csak félsikert érhet el – a divattervezés sem magányos műfaj. A tervező szerint nem is divattervezőnek, hanem olyan mesterembernek kell inkább lenni, akik ilyen ruhákat létre tudnak hozni. Első látásra meglepő: ami a Pesti Vigadóban – Kiss Szilárd stylist válogatásában – látható, az a maradék, a legszebb darabok ugyanis már elkeltek. A kurátor nem kronologikus, hanem tematikus rendben mutatja be Zoób Kati világát, amely a képzőművészethez hasonlóan egyszerre törekszik az állandóságra és a folyamatos változásra. Színek, technikák, témák szerint rendszerezve a ruhakölteményeket, amelyek igyekeznek különböző stílusokat és hangulatokat ötvözni. Motívumaiban merít a kortárs képzőművészeti elemekből és az antikból, a reneszánszból, a népművészetből, a Wiener Wekstätte és az art deco világából, vegyíti a geometrikus és az organikus formákat, felhasználja akár a XVIII. századi bútorintarziák mintáit (például egy Christie’s bútorárveréshez kapcsolódóan), vagy Lesznai Anna mesés képzőművészeti motívumait. De egy-egy ruhában visszaköszön a tervező nagymamájának díszpárnája, egy brüsszeli csipkedarab, vagy épp egy XVIII. századi hintótakaró bordűrje is.
A műgond – a különböző bravúros technikák alkalmazása, mint például a labirintusos zsinórhímzés – mellett, amelyet például egy-egy ruhára ráhímzett (nem pedig festett, nyomott) minta is jellemez, olyan anyagokkal, anyag- és ruhapárosításokkal találkozhatunk, amely sokaknak meglepetés lehet. Vízesésselyem, fémszálas zsakard, a szecessziós ruhákra visszautaló, pamuttal és selyemmel vegyített fémszálak, az 1920-as évek mintájával megszőve, damil és selyem, selyem-zsorzsett és bőr, díszes estélyi steppelt bőrdzsekivel – csupa játék, amelyben a Zoób Kati fő motívumai – a kocka, az akantuszlevél, a rózsa és a szamár – vissza-visszatér. Az időtlenséget jellemzi: egy 1998-ban és egy 2020-ban készült két, egymás mellé tett ruha között nem tudnák megmondani, melyik mikor készült. A szárnyaló képzelet persze drága, olasz anyagokban öltöttek testet – az egyik gyár például a Valentino beszállítója. Zoób Kati ruhái megjárták Párizst, Londont, Sanghajt is – de a tervező húsz éve tisztában van azzal, legyen bármilyen jó is, a nagy világmárkák közé nem tud bekerülni. Egy párizsi bemutatón megkérdezték tőle: hányszor is hirdet az amerikai Vogue-ban? Ilyen marketingversenyben egy magyar cég nem tud részt venni. További nehézség az európai kézművesipar válsága, több neves olasz gyár is már bezárt. Ilyen körülmények között, a túltermelés világában kell őriznie, felmutatnia Zoób Katinak és a magyar tervezőknek a személyességet, az egyedit.    Infó: Repertoár: Az ellentétek harmóniája Zoób Kati 25 éves retrospektív kiállítása Pesti Vigadó, VI. emeleti kiállítótermek, február 24-ig Kurátor: Kiss Szilárd

Az állam és Zoób Kati

A Magyar Foundation of North America nevű nonprofit szervezeten keresztül 2018-ban a magyar állam mintegy 33 millió forinttal támogatta a washingtoni nagykövetségen megrendezett Zoób Kati Fashion Show-t – írta korábban az Átlátszó. Szintén az oknyomozó portál számolt be arról 2015-ben, hogy Zoób Kati cége és a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató állami cég, a Kézmű Kft. 2011-ben állt össze, hogy egy új magyar divatvállalkozást indítson el, ám az Attitude súlyos veszteséget termelt. Arról a 24.hu számolt be, hogy a tervező a 2017-es vizes világbajnokság idején is kapott állami forrást: a megnyitó keretében Balatonfüreden tartottak Zoób-bemutatót.

A kórház mint szentély – Szíria szó szerint alulnézetből

Publikálás dátuma
2020.02.14. 08:45

Fotó: National Geographic
A föld alatti kórház háborús hétköznapjai az Oscar-jelölt alkotásban.
A szíriai dokumentumfilmes, Feras Fajjád 2016-ban szinte egész évben követte kamerájával kezében az aleppói csatában dolgozó önkéntes mentőket. Az úgynevezett Fehérsisakosokat, akik a bombázások és utcai harcok ellenére próbálták meg pótolni a profi mentősöket, és sok embert mentettek meg azzal, hogy kihúzták őket a romok alól. Fajjád a felvételeiből összevágta Az utolsó emberek Aleppóban című filmjét, amely megnyerte a Sundance fesztivál nagydíját, és jelölték a 2018-as Oscar-díjra is. Ezek után – ahogy szokás mondani, a sikeres filmes bármit megtehet – Fajjád elfogadta a National Geographic ajánlatát, hogy időben 2016-ba visszatérve, egy olyan földalatti kórház történetét mesélje el, amit egy nő vezet. Ez lett a The Cave – barlangnak hívták a helyiek az intézményt –, a Oscar-jelölt dokumentumfilmet Az undergroud kórház címmel vetíti a NatGeo.  – A film témája már 2012 és 2016-között megfogalmazódott, amikor az Aleppót készítettem: nagyon sokszor forgattunk kórházakban, mivel az orosz bombázók sokszor kifejezetten a civil célpontokat támadták – mondta telefonon lapunknak a rendező, akit Los Angelesben értünk utol, épp az Oscar ceremónia előtt pár nappal. A filmes hozzátette: azért is tartotta kiemelten fontosnak, hogy a szíriai kórház intézményét a polgárháború alatt megmutassa, mert itt nem csak a sebesülteket és a betegeket látták el, hanem egyfajta szentélyként is működött az emberek szemében, hiszen csak a föld alatt érezhették viszonylag biztonságban magukat. A cselekmény a polgárháborúban sokat szenvedő Al Ghouta városának (a borzalmak 2013-ban egy vegyi támadással kezdődtek) keleti részében játszódik, ahol egy egy nő, Amani Ballour doktor vezeti a „kórházszentélyt”. Fajjád ezzel csavart is egyet a filmje témáján, amely legalább annyira szól a nők helyzetéről az arab kultúrában, mint Aszad-rezsim árulásáról, illetve az orosz agresszióról. Mert ugyan körbe van zárva a város, nincs kereskedelem, így a régi eszközökkel és gyógyszerekkel kell beérniük, egy férfi azért méltatlankodik, mert szerinte ha férfi vezetné a kórházat, akkor minden bizonnyal lenne olyan gyógyszer, ami most nincs. Elvégre a nő helye otthon van, a férfi meg elintézi a dolgokat. Igen ám, de a kórház férfi orvosai is úgy gondolták, Amani Ballour a legalkalmasabb ember közöttük a kórház vezetésére. Csak egy példa a doktornő leleményességére: mivel nem volt fájdalomcsillapítójuk, telefonról klasszikus zenét játszottak a betegnek a műtétek során.
A karakterben a rendező meglátta a filmes lehetőséget, de a doktornő hallani sem akart arról, hogy viszont lássa magát a vásznon vagy a képernyőn. Ám amint megnézte Az utolsó embereket Aleppóban megértette Fajjád művészetének erejét, és belegyezett a közös munkába. A „régi” 2016-os felvételek mellé 2018-ban forgattak újabbakat, azért, hogy az elmesélt történet kerek legyen. Igen komótosan indul tehát Az underground kórház, hiszen még egy háborúban sem folyamatos a borzalom, vannak olyan napok, napszakok, amikor a betegek élelmezése nagyobb probléma, mint az életmentés. Fajjád az Aleppóhoz hasonlóan építkezik, az igazi drámát a végére hagyja, amikor összeszorul a szívünk egy masszív orosz bombázás következményei láttán. Ezek a képsorok annyira erősek, hogy tényleg összerezzenünk, amikor megjelenik egy repülő a város felett. Arra a kérdésünkre, hogy a rendező használt-e bármilyen effektet a felvett ezerkétszáz órányi anyagot erősítendő, határozott nem volt a válasz. Szavai szerint nem volt ilyenre szükség, mert amikor bombázó repült el a fejük fölött, az valóban olyan fülsértő volt, mint amilyennek a filmjében tűnik.

Infó:

Az underground kórház szíriai-német-dán-katari-amerikai dokumentumfilm rendező: Feras Fajjád National Geographic 21.00

Témák
Szíria Aleppo

Több fiatal szerző, több háttérzene

Publikálás dátuma
2020.02.13. 18:05
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
Az Artisjus Zenével jobb! programja a tudatosabb zeneválasztásban segíti a vállalkozásokat.
Mindannyian tapasztaltuk már, hogy egy vendéglátóhelyhez, üzlethez nem illő zene szól a háttérben, esetleg unásig ugyanazokat a dalokat ismétlik, főleg a karácsonyi időszakban. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület szeretne jobb gyakorlatot teremteni: februárban indult Zenével jobb! programjuk keretében a tudatosabb zeneválasztásban segítik a vállalkozásokat. A statisztikák szerint ugyanis egyre több kereskedelmi és szolgáltatóhelyen szól zene, 2019-ben csaknem harminchétezer hazai üzlet és vendéglátóhely használt háttérgépzenét, és fizetett jogdíjat az alkotóknak. Az összes kifizetett szerzői jogdíj majdnem egyharmada, 2,5 milliárd forint származott ebből a nem zeneipari területként számon tartott részből. Tizenhétezer új dal született 2019-ben, és csaknem ötmilliárd forint jogdíjat vehettek át a hazai alkotók egy év alatt – derült ki az Artisjus éves zenepiaci statisztikáiból. A zeneszerzők és szövegírók közös jogkezelője a korábbi éveknél több, összesen 9,3 milliárd forintot osztott fel a dalok, zeneművek magyar és külföldi alkotói (és jogutódjaik) között. A pénzek megoszlása is változott az előző évekhez képest, amelyben szerepet játszhatott a TV2-csoport fizetési elmaradása, majd a tartozás rendezése is. Az egyesület 13819 magyar szerző és jogutód számára fizetett ki jogdíjat, s csaknem másfél ezerre nőtt azoknak a száma, akik havonta legalább ötvenezer forintot kaptak, ebből havi egymillió forint felett negyvenheten részesültek. Tavaly 1501 új zeneszerző, szövegíró regisztrált az Artisjushoz, többségben harminc év alatti fiatalok, akik aránya évről évre növekszik. Míg a műfajok között 2018-ban nagyobb az átrendeződés – a rock/metal kategória megerősödött, és visszaesett a popzene –, addig 2019-ben nem történt ilyen drasztikus változás. A rockhoz sorolt művek aránya enyhén mérséklődött, s a popzene ismét első helyre került a leggyakoribb műfajok listáján, miközben a klasszikus/instrumentális kategóriába sorolt művek száma tovább csökkent, mialatt a hiphop és a filmzene enyhén erősödött. Egyre gyakoribbak a többszerzős művek, a csapatmunkát a szerzői egyesület is igyekszik elősegíteni, például az idén harmadszor megrendezendő Dalszerző Expo-val – ismertette a sajtótájékoztatón Tóth Péter Benjámin, üzleti transzformációs igazgató.
Havi egymillió forint felett negyvenheten részesültek
Szerző