Előfizetés

Elnökkel perben, haragban

Avar János
Publikálás dátuma
2020.02.09. 12:14
US President Donald Trump delivers the State of the Union address
Fotó: OLIVIER DOULIERY / AFP
Donald Trump úgy lépett a kongresszusi pódiumra az „Unió helyzetéről” szóló üzenetének felolvasására, hogy nem fogadta el Nancy Pelosi házelnök – formálisan vendéglátója – feléje nyújtott kezét. Durcás volt: Pelosi indíttatta el az elnök elleni alkotmányos eljárást. S noha az elnök már a beszéd idején, kedd este is biztosra vehette, hogy a szenátusban többségben lévő pártja fel fogja menteni, erre még egy napot várnia kellett. 

Akár le is lőhetne valakit

Vagyis még vádlottnak számított amikor a beszédet mondta, mindössze harmadik elnökként az amerikai történelemben (két évtizede Bill Clinton is hasonló „státuszban” mondta el kongresszusi üzenetét, ámde őt már nem is lehetett újraválasztani). Talán ezért sem ejtett szót sem az impeachmentről, amit persze egyéb megnyilvánulásaiban, pláne twittereiben imád gyalázni. De netán a tőle tényleg ritkaságszámba menő tapintat volt az ok: kínos lett volna az őt kampánygyűlések stílusában ünneplő republikánus szenátoroknak, ha az országos tévéközönséget emlékeztetik megalkuvásukra. Kedden és szerdán körmönfont okoskodással, logikai bakugrásokkal magyarázgatták sorra felszólalva a szenátus ülésén, miért vetik el a képviselőházi vádemelők által aprólékos gonddal bizonyított vádakat, amelyeket többen nem is próbáltak tagadni, s miért utasították el tanúk és kormányzati dokumentumok beidézését esetleges kétkedéseik tisztázására. Ez ugyanis még csúnyán visszaüthet rájuk, főként az ősszel a szavazók elé állókra, hiszen az amerikaiak bő kétharmada tartotta volna fontosnak a tanúvallomásokat. E tőle szintúgy szokatlan önmegtartóztatását, Trump bőven kompenzálta a nagyon is ismert öndicsérő tirádáival, szinte percenként felugrásra és ovációra kényszerítve pártja szenátorait és képviselőit. S noha – egy kampánygyűlési szónoklattal ellentétben – a szövetségi törvényhozásnak az unió helyzetéről jelentő elnökként illett volna nem gátlástalanul bánnia a tényekkel, Trump most sem adta alább több tucat torzításnál, kifejezett hazugságnál. Ízelítőt adva arról, mi vár ránk e választási esztendőben. Erre utalva viszonozta a nyitány udvariatlanságát a rendíthetetlenül higgadtan mosolygó Pelosi, amikor a beszéd végén teátrálisan széttépte a neki az elején odanyújtott szöveget. Ha valami, e nyitó- és zárójelenet híven tükrözte a már jó ideje, Obama elnöksége nyitánya óta zajló hideg polgárháború eldurvulását: a legendás kétpártiságnak már a látszatára sem adnak. Amint a konzervatív The Wall Street Journal publicistája írja, senki sem próbálja már takargatni az árkot: nincs elemi udvariasság, formális tiszteletadás. S még csak most jön a haddelhadd. A demokraták nem alaptalanul hiszik, hogy a szenátorai által kimentett Trump még inkább elszabadult hajóágyú lesz, akinek immár papírja is van arról, hogy nem kell betartania a törvényeket. Vészesen kezd megvalósulni hírhedt kiszólása, hogy akár le is lőhetne valakit. Hiszen a védőjévé vált (ahogy hajdan O.J. Simpsonnak is) híres harvardi jogprofesszor a per során kifejtette, hogy az elnök a maga egyéni érdekeit bízvást keverheti az országéval: ha Trump a saját választási hasznára óhajtotta Kijev segítségét (vagyis a külföldi beavatkozást az amerikai választásba), az sem ok felelősségre vonására. 

Aki nem lép egyszerre...

Komikusan hangzó naivitás egy (nehéz újraválasztás előtt álló) republikánus szenátor vélekedése, hogy Trump nyilván okult az impeachmentből, mert az mégiscsak „nagy lecke volt”. Lecke annak, akinek a „sajnálom” és „tévedtem” szavak hiányoznak a szótárából? De hiszen az elnök akkor sürgette ukrán kollégáját a Biden ex-alelnökkel szembeni nyomozásra, amikor számára kedvezően lezárult Mueller ügyész vizsgálata a 2016-os, javára szóló orosz beavatkozásról. S Trump máig állítja, per ide vagy oda, telefonhívása az ukrán elnökhöz „tökéletes” volt - miért ne kapott volna rögvest vérszemet?! S a per után miért is zavartatná magát pár mentegetőző republikánus óvatos reménykedésétől? Körbenézve a teremben, láthatta milyen lelkesen tapsolnak neki olyanok, akik megválasztása előtt kígyót-békát kiabáltak rá, s utána fenekedtek, hogy majd megszelídítik. Mára oda jutottunk, hogy a Fehér Házból kiszivárgott: megnézheti magát az a republikánus politikus, aki bármiben szembe mer menni Trumppal. Meg nem erősített változat szerint: „karóra tűzik a koponyáját”. Illene e szóhasználat Trumphoz, aki a Vanity Fair szerint gondosan jegyzi, ki nem lépett egyszerre az elnökper során, s „az ellenségek listája naponta bővül”. Lévén rajta persze a Trumpot bőszítő demokraták is, élükön Pelosival és a fővádló Schiff képviselővel, de az „árulók” előretolakodtak, az elnököt bűnösnek nyilvánítani merő Romney utahi szenátor (Obama 2012-es republikánus ellenfele) kiváltképp. Nem feledve persze John Boltont, a nyáron kiebrudalt (önként távozott?) nemzetbiztonsági tanácsadót, akinek márciusban megjelenő könyvéből megsemmisítő részleteket idézett a The New York Times. Merthogy elmondja: az elnök őt is utasította az ukrajnai nyomásgyakorlásra. Vagyis első kézből erősíti meg, amit – az elnöki törvénysértést – a képviselőházi vádlók egy sor közvetett bizonyítékkal olyannyira alátámasztottak, hogy több republikánus szenátor sem merte vitatni. A Vanity Fair cikke szerint Trump Bolton elleni bűnügyi vizsgálatot szeretne, s azért hívogat embereket, hogy szálljanak rá a hűtlenné vált tanácsadóra. Jogászai pedig keresik a lehetőségét, hogyan lehetne meggátolni Bolton könyvének kiadását. Ezek után és a „felmentett” Trumptól várható lépéseket megsejtve, a demokraták is „rászállnának” Boltonra: a képviselőház jogi bizottságának elnöke máris jelezte, hogy ha a szenátus nem idézte be, majd ők megteszik (a tavalyi vizsgálat idején is szerették volna, de akkor az ex-tanácsadó bírósághoz készült fordulni, s az sok hónapos halasztást jelentett volna). Bolton ugyanis ez év elején tudatta: kész tanúként elmenni a szenátusba, tehát immár nem keresne jogi kibúvót. De ez csupán egyik, bár kulcseleme a demokraták stratégiájának: szó sem lehet arról, hogy a vizsgálat lezárult, felejtsük el. Ha Trump várható elszabadulására gondolnak, aligha tehetnek mást, mint tovább ütni vasat. Már csak azért is, mert ahogy az impeachment decemberi képviselőházi megszavazása óta hetente, ezután is számíthatnak újabb leleplező anyagok előkerülésére. S Pelosi, ismerve a szenátusi erőviszonyokat, tehát megelőlegezve az elnök pártalapú felmentését, sejthetően az egész választási kampányban használható fegyvert akart adni az impeachment során bizonyított vádakkal pártja politikusainak az elnök és a többi republikánus ellenében. Legfőképpen nyilván a demokrata elnökjelöltnek, aki bizton számíthat a még a Hillary Clinton ellenit is alulmúló gyalázkodásokra (keddi üzenetében Trump máris odavágott a balos és előre törő Sanders szenátornak: majd ad ő a szocialista próbálkozásnak…)

Leértékelődött iowai nyitány

Csakhogy a demokrata előválasztási-sorozat nyitánya nemcsak még kiszámíthatatlanabbá tette az elnökjelölt személyét, hanem az iowai pártkorifeusok kétbalkezessége folytán példátlanul kínossá is: még két nap múltán sem lehetett eldönteni, ki nyert és ki vesztett. Márpedig a sorozatnyitó két kis állam, e héten Iowa, a jövő kedden New Hampshire éppen azzal harcolta ki kiemelt helyét (és a négyévente ráirányuló világfigyelmet) az elmúlt fél században, hogy egy bő esztendő napi felmérései után először valóságos voksokat is számolhatunk, nemcsak reprezentatív kutatások eredményeit. S lévén kis államok, a jelöltek szó szerint ellephetik őket: az iowai polgároknak alighanem bujkálniuk kellett, ha nem akartak beleütközni egy, velük parolázni akaró elnökjelöltbe. Ez adott némi, főleg persze jelképes jelentőséget annak az Iowának, amelyben az amerikaiak egy százaléka sem lakik és a nyári demokrata elnökjelölő konvenció küldötteinek csak egy százalékát adja. Nem csoda, ha körömszakadtáig ragaszkodott elsőségéhez, s ódivatú (indián szóval) caucus nevű jelöltválasztásához: másfél ezer iskolában, csarnokban jöttek össze az emberek, s nyílt színen álltak oda valamelyik politikus zászlajához (és ahová 15 százalékuknál kevesebben, azokat másodlagos jelöltválasztásra szólították fel, tovább bonyolítva a képletet és persze a számolást is). De az idő szelleme a káosz is: a helyi pártvezetők tartottak a (netán külföldi) hekkerektől, titkolták és túlbiztosították komputereiket, amelyek – miként több szakértő megjósolta – a kellő tesztelés híján becsődöltek. Mivel szerencsére minden megvan a jó öreg papíron is, lehetett kikászálódni e csávából. Ámde csak a technikaiból, a politikaiból nem: Iowa szinte biztosan elveszti jeles helyét. Mivel nem lehetett egy álló héten át az iowai győzteseket és veszteseket ajnározni és csepülni, a nyitány leértékelődött. S talán nemcsak a gúnyolódó Trump, hanem a rosszul kezdő Biden (esetleg az eleve a márciusi Szuper Keddre váró esélyleső Bloomberg) örömére: nagyobb súlyt kaphatnak (végre) a küldöttek és szavazók igazi tömegeit adó államok. S ezt aligha bánták az Iowa által az elsőbbségből „kitúrt” New Hampshire-ben.

Az olcsó természet ára

Sidó Zoltán
Publikálás dátuma
2020.02.09. 11:09

Fotó: NINA LARSON / AFP
Miért van klímaváltozás? A kérdés egyszerűnek tűnhet, a válasz mégsem teljesen magától értetődő. Hiába kapunk ugyanis rengeteg hírt és beszámolót az ökológiai válság hatásairól – erdőtüzekről, úszó szemétszigetekről, pusztuló fajokról –, ezek ritkán nyújtanak átfogó képet a jelenségről és annak pontos okairól. Ez pedig elsősorban azért probléma, mert ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen folyamatok hevítik a bolygót, akkor érdemi megoldásokkal sem tudunk előállni. Ezért számít napjainkban megkerülhetetlennek Jason W. Moore amerikai gondolkodó életműve. Első könyve csupán négy éve jelent meg Capitalism in the Web of Life címmel, azóta azonban Moore a kritikai ökológiai gondolkodás központi figurájává vált. Vonzereje elsősorban abban rejlik, hogy munkáiban kreatívan használja a politikai gazdaságtan, a kritikai földrajz, a világrendszer-elmélet és az ökofeminizmus eszközeit és belátásait, ezek segítségével pedig izgalmas és újszerű válaszokat ad arra a kérdésre, hogy mi vezetett napjaink klímaválságához, és hogy mi várható ezután.

A kapitalocén korszak

Ahogy az már említett, első könyvének címéből kiderül („Kapitalizmus az élet hálójában”), Moore szerint a klímaváltozásról nem az emberiség tehet általában – az ökológiai válság ehelyett jól körülhatárolható társadalmi-gazdasági folyamatokra, konkrétan a kapitalizmus felhalmozási logikájára vezethető vissza. Természetesen a kapitalizmust megelőző társadalmi és gazdasági rendszerek is hatással voltak környezetükre, sokszor kifejezetten mély sebeket ejtve azon. Moore szerint azonban a kapitalizmus XV. századi kialakulásával minőségi váltás következett be emberiség és természet kölcsönhatásaiban. A kapitalista gazdaság egyrészt minden addiginál gyorsabban és nagyobb mértékben alakította át környezetét, másrészt pedig példátlan növekedésének köszönhetően a történelem során először vált a teljes bolygót uraló – és azt mára létében veszélyeztető – rendszerré. Éppen ezért Moore szerint napjaink földtörténeti korszakát a kapitalizmus korának hívni az emberiség kora helyett (antropocén helyett kapitalocén korszak). De pontosan hogyan ragadható meg kapitalizmus és természet viszonya? Moore alapállítása voltaképp nagyon egyszerű: a kapitalizmus lényege minden körülmények között az, hogy adott mennyiségű értékből még több értéket hozzon létre. Ezt pedig a rendszer úgy tudja elérni, ha egyrészt kizsákmányolja a munkaerőt, másrészt pedig olcsón elsajátítja a természeti erőforrásokat. Ezt az alábbiakban kifejtjük egy kicsit bővebben: tegyük fel, hogy valaki befektet 20 millió forintot egy vállalkozásba. Ez a vállalkozás profitot termel és így bizonyos idő múlva 20 helyett 25 millió forintot ér a befektetőnek. A politikai gazdaságtan hagyományos elméletei szerint ezt a többletet (az ötmillió forintot) a munkások termelik meg: a vállalkozás termékeit ugyanis ők állítják elő, a bevételeknek azonban csak egy részét kapják meg fizetésként – a pénz maradéka (amit nem fizetnek ki bérként és nem is fektetnek vissza a vállalkozásba) profitként a tulajdonoshoz kerül. Moore szerint azonban ez önmagában még nem lenne elegendő a tőke jövedelmezőségéhez. Ehhez ugyanis a munka kizsákmányolása mellett arra is szükség van, hogy a rendszer hozzájusson az "olcsó természethez", azaz a négy olcsó erőforráshoz: az energiához, a nyersanyagokhoz, az élelmiszerhez és a munkaerőhöz. Ha ezeket az erőforrásokat a rendszer nem tudná olcsón elsajátítani, és a vállalatok csak viszonylag drágán jutnának például energiához vagy nyersanyagokhoz, vagy több bért kellene kifizetniük a munkásoknak a magasabb élelmiszerárak miatt, az jelentősen felnyomná a kiadásokat és egy ponton túl ellehetetlenítené a profitcsinálást – ez pedig bedöntené az egész rendszert. A kapitalizmusnak tehát a fentiek miatt elemi érdeke, hogy olcsón zsigerelje ki a természetet. Ennek azonban van egy fontos előfeltétele: az "olcsó természetet" meg is kell teremteni. Moore szerint minden civilizáció csak a természettel kölcsönhatásban érthető meg: minden társadalomra hatással van a természet és fordítva – minden társadalom hatással van a természetre. Ennek ellenére az elmúlt néhány évszázadban mind a tudományos diskurzusban, mind a hétköznapi közbeszédben viszonylag világos határt vontunk társadalom és természet közé. Ez az elválasztás a modernitás eredménye: a modern tudomány volt az, amely a természetet a társadalomtól alapvetően különböző, külső, idegen és elvont szférává változtatta, amit meg lehet mérni, fel lehet térképezni – és végül le lehet igázni. Moore szerint tehát a modern tudomány a kapitalizmus fontos szövetségese, a természet külsődleges szféraként való felfogása pedig a tőkefelhalmozás egyik alapfeltétele. 

Újrateremtés

Ha csak ennyiből állna Moore munkássága, akkor nem lenne különösebben érdekes. Rosa Luxemburg már a XX. század elején megállapította, hogy a kapitalizmusnak szüksége van egy külsődleges szférára, amit a rendszer gyarmatosíthat és elsajátíthat; az ökofeminista hagyomány szerzői pedig már az 1960-70-es években rámutattak arra, hogy a természet tudományos leírása az alávetés egyik eszköze. Moore azonban továbbmegy ennél és amellett érvel, hogy a kapitalizmus sikerének titka nem csupán abban rejlik, hogy egyfajta eredeti tőkefelhalmozás során elsajátítja a Föld nyersanyagait. A titok az, hogy a rendszer a tudományos és technológiai innovációk, valamint a birodalmi terjeszkedés eszközeinek segítségével képes rendszeresen újrateremteni az "olcsó természetet". Ahhoz, hogy ezt megértsük, előbb röviden vázolnunk kell a világrendszer-elemzés, illetve annak is egyik legjelentősebb képviselője, Giovanni Arrighi megállapításait a kapitalizmus történetéről. Eszerint a kapitalizmus főszabálya, miszerint adott értékből mindig több és több értéket kell teremteni és felhalmozni, mindig egy konkrét, országokból és birodalmakból álló (világ)rendszerben szerveződik meg. A kapitalista világrendszer ötszáz éves története azonban nem egy egységes, monolitikus egész: abban bő százévente ún. tőkefelhalmozási ciklusok váltották egymást. Minden felhalmozási ciklusnak volt egy központi, hegemón hatalma, amely a tőkefelhalmozás adott ciklusát megszervezte: a kapitalizmus hajnalán az észak-olasz városállamok (elsősorban Genova) töltötték be a hegemón szerepét, őket a következő ciklusban Hollandia és Németalföld, majd a Brit Birodalom követte, míg végül az Egyesült Államok került a hegemón pozícióba. Ezek a szereplők határozták meg az adott ciklus kizsákmányolási és elsajátítási formáit: előbbi alatt például újszerű termékeket és munkaszervezési módszereket kell érteni, utóbbi alatt pedig azt, hogy a termeléshez pontosan milyen nyersanyagokat és energiaforrásokat használtak és hogyan jutottak ezekhez hozzá. E felhalmozási ciklusok azonban idővel mindig kimerültek, azaz egy idő után már nem voltak képesek biztosítani az egyre nagyobb tőkefelhalmozást: egyrészt azért, mert a fokozódó versenynek köszönhetően a korábban újdonságnak számító termékek és vállalatok veszítettek versenyképességükből, másrészt pedig azért, mert az adott hegemón hatalom már nem volt képes biztosítani az "olcsó természet" megfelelően alacsony árát. Egy-egy ilyen felhalmozási ciklus végén azonban mindig megjelent egy új hatalom, amelyik tudományos-technológiai innovációk és gyarmati terjeszkedés segítségével képes volt visszaállítani a rendszer jövedelmezőségét. De mégis hogyan lehet az "olcsó természetet" újrateremteni? Ezt Moore történeti példákkal világítja meg: Hollandia elsődleges energiaforrása a fa volt, ehhez pedig Norvégia és a Baltikum kiterjedt erdeiből szerzett olcsó faanyagot. Ez a felhalmozási ciklus az 1760-as évekre kimerült, amikor is a Brit Birodalom a technikai találékonyság és a földrajzi jószerencse kombinációjának köszönhetően az egyre drágább fáról áttért az egyre olcsóbb széntüzelésre. Egy idő után az olcsó energia ezen formája is kimerülni látszott, amikor az Egyesült Államok a szénnél is olcsóbb kőolajra alapozva vált a kapitalista világrendszer hegemón hatalmává. De ugyanez a folyamat zajlott az "olcsó élelmiszer" újrateremtésével is: a XIX. század közepének növekvő élelmiszerárait az észak-amerikai kontinenst meghódító tőkeintenzív családi farmok segítségével sikerült letörni; ez a hullám azonban csupán a második világháború végéig tartott ki, amikor is az ismét felfelé kúszó élelmiszerárakat az ún. zöld forradalom segítségével szorították le újból. (Ennek keretén belül műtrágyák, növényvédő szerek és nemesített vetőmagok segítségével radikálisan átalakították a periféria, például India mezőgazdaságát, ami minden korábbinál olcsóbb élelmiszert eredményezett.) Egy utolsó példával szemléltetve ezt a logikát: ugyanez történt az olcsó munkaerő újrateremtésével az 1980-as években. A második világháborút követő növekedés részben azért torpant meg, mert a folyamatos bérnövekedésnek és a komoly szakszervezeti aktivitásnak köszönhetően jelentősen megdrágult az európai és az amerikai munkaerő ára. Ezért az 1980-as évektől kezdve az ipari termelést a centrumországok elkezdték kiszervezni Mexikóba, Kínába és Kelet-Európába, így teremtve újra az "olcsó munkát". A sort még hosszan lehetne folytatni. A lényeg az, hogy a tőkefelhalmozáshoz olcsó erőforrásokra van szükség, ezeket pedig a rendszer egészen mostanáig képes volt mindig újrateremteni. Moore szerint tehát a kérdés napjainkban elsősorban az, hogy képes lehet-e a rendszer ismét megújulni és tudományos-technológiai innovációk, valamint földrajzi terjeszkedés segítségével újrateremteni a négy olcsó erőforrást?
Az egyre súlyosbodó klímakatasztrófa árnyékában ez első hallásra persze képtelenségnek tűnhet, ám a rendszer valamilyen torz formában való megújulása nincs teljesen kizárva. Ha körülnézünk a világpolitikában, akkor feltűnhetnek erre vonatkozó erőfeszítések: Mike Pompeo, az Egyesült Államok külügyminisztere néhány hónapja azt nyilatkozta,hogy az Északi-sark jégtakarójának elolvadása remek üzleti lehetőségeket rejt magában, hiszen ezáltal rengeteg nyersanyag válik könnyen hozzáférhetővé. De ebbe a mintába illeszkedik az óceánfenéken található nyersanyagok kitermeléséért folytatott aranyláz-szerű hajsza, Afrika összeszerelő üzemmé alakítása, vagy akár az űrutazás iránti vágy újbóli fellángolása (gondoljunk csak Elon Musk és Jeff Bezos űrgyarmatosító projektjeire vagy Kína Holdra szállással kapcsolatos terveire).

Újragondolás

Jason W. Moore egyelőre viszonylag rövid, ám rendkívül tartalmas életműve elsősorban azért nagyon tanulságos, mert képes világos és átfogó módon magyarázni napjaink gazdasági és ökológiai válságát. E keretben az ipari termelés áttelepítéséből fakadó társadalmi feszültségek, a klímaváltozás és az elsősorban a nőkre nehezedő gondoskodási válság nem különálló problémák, hanem egyazon rendszerválság különféle megnyilvánulásai: elvégre Moore szerint mindegyik a tőkefelhalmozást az "olcsó természet" egyre kevésbé sikeres elsajátításán keresztül megvalósító rendszer válságtünete. Ebből fakadóan az is világossá válik, hogy az ellenállás és az alternatívaépítés mely fajtái haszontalanok valójában. Felesleges például abban bízni, hogy majd valamilyen technológiai megoldás hozza el a megváltást, például hogy a benzines autókat elektromosra cseréljük, vagy hogy a kőolaj helyett napelemekre állunk állt. A rendszer ilyen „áthuzalozása” ugyanis megint csak nem kezd semmit azzal az alapvető ténnyel, amit Moore ír le, hogy a gazdaság jövedelmezőségének az előfeltétele a természet és az emberiség jelentős részének olcsó elsajátítása, ezt pedig nem oldják meg olyan tüneti kezelések, mint a műanyag zacskók betiltása, vagy az elektromos autók elterjedése. Az elektromos autókat ugyanis ugyanúgy környezetszennyező gyárakban gyártják le, az akkumulátoraikhoz rengeteg nemesfémet kell kibányászni környezetterhelő módon, arról nem is beszélve, hogy a villanymotorok feltöltéséhez is rengeteg energiát kell előállítani. Más szóval, ha az összes benzines autót elektromosra cserélnénk holnap, az nem oldaná meg a problémát. Ezek a technológiai intézkedések legfeljebb csak időben vagy térben kicsit eltolják a problémát, de valójában nem oldják meg azt. Érdemi válaszokhoz a gazdaság, a társadalom és a mindennapi élet alapvető újragondolására és újraszervezésére van szükség. Hogy ezt pontosan hogy is kell megcsinálni, arra Jason W. Moore írásaiban nem tér ki. Ezt magunknak kell kitalálnunk és kikísérleteznünk, többek közt az általa tett megállapításokból tanulva.

Adornóval a boltban

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2020.02.09. 11:08

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
- Honnan veszik, hogy mégis megkapják a cigányok a milliókat? Már több helyen is olvastam. Orbán világosan megmondta, hogy egy fillért sem szabad adni ezeknek. Az ügyvédeik, meg a bíróság mehetnek a francba - mondta egy férfi az ismerősének.
- Tudsz erről valamit?
- Ez a jogvédőknek, a Soroséknak köszönhető. A haszonleső ügyvédeknek, na meg a bíráknak, akiket biztos lefizettek. Örülök hogy Orbán így döntött, most nagyon meg kell mutatnunk, hogy vele tartunk. Elvégre mi vagyunk az állam, egy jogállamnak a nép igazságérzetét kell tükrözni.
Duplán is nyerő lehet

Két férfi beszélgetett nyugodt hangnemben a boltban, nem használtak ocsmány jelzőket, de volt egy fojtott düh a hangjukban. Miféle sérelmek dúlnak honfitársainkban, melyeket a miniszterelnök kirohanása most szalonképessé tett. Mi lesz ha ez tömegessé válik? 
- Elnézést, de tudják, hogy a bírák a törvények alapján, amiket nem mellesleg 2010 után hozott a parlament, döntöttek? - kérdeztem, de már mentem is tovább, vigyázva vérnyomásomra. Azt még hallottam, hogy "Ez a zsidó mit szól bele?" Nem lepett meg. Ez Orbán bázisa. Vacak történelmünknek köszönhetően egyértelműen kijelenthető, hogy őseim között nincs zsidó, de van például örmény (továbbá német és magyar), ám az ilyenek szerint aki nem szereti Orbánt, az "nem a mi fajtánk". Így kívülállóként úgy látom, hogy Orbán kezét most köti az adott bírói ítélet és nem akarja, hogy Strasbourgig menjen az ügy. Nem lepne meg, ha később lennének törvénymódosítások a kártérítési ügyek terén. Az a benyomásom, hogy, fenyegetései ellenére, Orbán szeretne a Európai Néppárt frakciójában maradni. Ha kifizeti a kormány a megítélt kártérítést, nem lesz újabb ügy, ami muníciót ad azoknak, akik szerint nálunk sérült a jogállamiság. Így Orbán duplán is nyerő lehet. Tábora helyesli, hogy nem akar fizetni a cigányoknak és a fogvatartottaknak. Ez olyan, mint amikor kiállt a halálbüntetés mellett, pedig tudta, hogy az EU ezt nem hagyja szó nélkül. Brüsszelnek pedig azt mondja, hogy nem igaz, hogy itt sérült a jogállamiság, mert mondhat ő bármit, a bírósági döntés érvényben maradt. Ugyanakkor erősíti a hangulatot a "brüsszeli bürokraták" ellen, akik "diktálnak nekünk" és így tábora úgy érzi, hogy még szorosabban kell felzárkózni mögé. Már több hét eltelt a miniszterelnöknek a Hir TV kérdésére adott (ál)felháborodott válasza óta - kiadták a riporternek, mit kérdezzen? -, de "az emberek igazságérzete" maradt a téma. Furcsálltam is, ahogy beszéde elején békülékeny volt az ellenzék kapcsán, kiállt a demokrácia mellett, míg később a jogállamiságot durván sértő megjegyzéseket tett. A másnapi Népszava is rámutatott erre: "Egy show, két Orbán", írta a lap. Gondolkodó, tisztességes emberek nem akartak hinni fülüknek, elvégre Orbán jogot végzett. Nekem eszembe jutott, amit T. B. Bottomore tanárunk mondott a bűnbak szerepéről a politikában: a szegényeket megosztani, uszítani a még szegényebbek ellen, sok politikusnak bejött. 

Politikai haszonlesés

Gulyás Gergely szerint "azért kell a sok közvélemény-kutatás, hogy megismerjük a lakosság véleményét". Árulkodó mondat. Mi jön be a lakosság nagy részének? Mi nem? Vagyis politikai haszonlesés. A valódi helyzet nem érdekes. Egy kormánynak, pláne tíz év kormányzás után, ismernie kellene az ország problémáit. Egészségügy, oktatás, szegénység, regionális lemaradottság, stb. Ehhez szakemberek kellenek, nem a tudatlan lakosság ötletbörzéje. Viszont a tömegek manipulációjához nagyon is jól jön az állandó kapcsolattartás, és már önmagában az sem mellékes, hogy az embereknek jólesik, hogy valaki "ott fönt" kikéri véleményüket. Azt nem tudják, hogy az elmúlt néhány évben kb. 100 milliárdot költöttek el erre, persze közpénzből. És akkor sorolhatnám a Soros-plakátok, a konzultációk (melyek lényegtelen kérdésekről szólnak), a megjelentetett kormányzati propagandaoldalak költségét. (Javasolnám az ellenzéknek, amikor ilyen összegekről adnak hírt, tegyenek hozzá valami közérthető információt, például hogy 100 milliárdból hány bérlakást lehetne építeni.) Érdekes lenne egy országos közvélemény-kutatás tabutémákban. Tudjuk, hogy a lakosság többsége halálbüntetés-párti, de vajon hányan záratnák elkülönített gettókba a cigány lakosságot, és hányan támogatnák zsidó honfitársainkkal szemben minimum a numerus clausust? Ha az olvasó ez utóbbit felháborítónak véli, felidézném Kósa Lajos október végi beszédét a Fidelitas összejövetelén, ahol jelen voltak miniszterek, közméltóságok, KDNP és Fidesz politikusok is. Kósa az ellenzékre szavazó zsidó polgártársain "viccelődött". Kiderült, hogy a Fidesz alelnöke nem ismeri hazájának történelmét. Trendi akart lenni a Fidelitas-bulin, a fiatalok kacagása serkentően hatott, na, akkor csapjunk bele, rúgjunk egyet a zsidókba is. Közönsége vette, jó móka volt, és Kósa szemmel láthatóan úgy érezte, hogy ez bizony jól sült el. Utóbb derült ki, mivel Kósa csak két nap múlva adta ki magyarázkodó nyilatkozatát, hogy nem volt ott egyetlen ember sem, aki megszólalt volna, hogy "Ezt ne!" Ami nem meglepő, mivel ezek a fiatalok alig várják, hogy pozícióba jussanak, amihez a Fidelitas jó ugródeszka. Kósa fel se fogta a helyzetet, és elment Breuer Péter műsorába, ahol siralmasan viselkedett. A fair play megkívánja, hogy megemlítsem, hogy később bocsánatot kért a zsidóságtól. De miért csak tőlük? Minden tisztességes embert sért a rasszista, idegengyűlölő, antiszemita duma. És ha ezek így gondolkodnak, mit várhatunk a sok tudatlan, előítéletes embertől? Idősebb nyomdászok emlékezhetnek, mit jelentett a "camera-ready" kézirat. A leadott "fényképezésre kész" oldalakat csak lemezre kellett tenni és indulhatott a nyomdagép. Most 30 év után azt mondanám, hogy az ország lakossága nem volt "demokrácia ready" 1990-ben. A kommunista párt bukásától egy gyorsan bekövetkező osztrák szintű életszínvonalat várt a lakosság; nemigen hallottam beszélgetéseket a fékek és ellensúlyok szükségéről, míg arról inkább, hogy hol érdemes vásárolni Bécsben. Azon túl, hogy azonnali intézkedések kellettek, hogy ne omoljon össze a gazdaság, minden lehetőséget fel kellett volna használni a lakosság felvilágosítására, már az 1990-es választások előtti kampánnyal kezdődően. Ez nem történt meg. Viszont hamar jött a Horthy-nosztalgia és a zsidózás. És ma is itt tartunk. De legyünk hálásak az ilyen Kósa-percekért. Vezetőink néha kimondják, amit valóban gondolnak, és az önleleplezés bepillantást enged, hogy valójában milyen emberek markában vagyunk. Ilyen volt Lázár János "akinek semmije nincs, az annyit is ér" kijelentése is (amin későbbi magyarázkodása sem segített). 

Nem tanultunk semmit

November végén maga a miniszterelnök beszélt a keresztényüldözésről szóló nemzetközi konferencia megnyitóján. Szerinte Európát csak az mentheti meg, ha visszatalál keresztény identitásához. Mondja ezt az az ember, aki mindent megtesz, hogy az egyik Magyarországon létező keresztény gyülekezetet, az Iványi Gábor vezette Evangéliumi Testvérközösséget tönkre tegye. Iványi "bűne", hogy keresztény hite alapján meri kritizálni az Orbán kormányt. Az "istenadta nép" meg olyan amilyen. Hallottam egy idős hölgyet beszélgetni a rendelőben aki teljesen odavolt az említett konferencián elhangzott Orbán beszédtől. A kormányfő Szent István intelmeiből olvasott fel: "Légy irgalmas mindenkihez, aki erőszakot szenved, lélekben soha ne feledkezz meg ama isteni intelemről, hogy irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Légy kíméletes mindenkivel szemben, ne csak a hatalmasokkal, hanem azokkal szemben is, akik híján vannak a hatalomnak." (Közben Röszkén menekülteket éheztetnek.) "Légy becsületes, hogy senkinek se keltsd szándékosan rossz hírét!" (Orbán sok százmillió közpénzt költ a Soros György elleni hazug kampányára.) A kormányfő így folytatta: "És most a kedvencünk, magyarok kedvenc idézete: »vésd az emlékezetedbe, hogy indulat, dölyf és gyűlölség nélkül, békességben, lélekben alázatosan és szelíden kell uralkodnod, mivel minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.« Ebből dolgozik ma is a magyar kormány." (Közben megy az urizálás, a szegények mellőzése, milliárdok gyűlöletkampányokra, és a népbutítás. Decemberben megvonták a fogyatékos 26 éves Nikolette anyjától a havi 90 ezer forint támogatást és megduplázták Áder János fizetését, aki most majd közel hárommilliót kap havonta. Csak nem félnek, hogy külföldön vállal melót?) Theodor Adornónak volt egy gondolata, ami leegyszerűsítve úgy szól, hogy "Auschwitz után már nem lehet verset írni". Szerencsére lehet, sőt, auschwitzi túlélők beszámoltak versekről, melyek ott születtek. De értem Adorno szándékát: legyen Auschwitz egy éles választóvonal, semmi sem folytatódhat úgy mint korábban. (Adorno 1949-es szövege szerint "barbár dolog verset írni Auschwitz után", de később ezt visszavonta.) Helyében azt mondanám, hogy Auschwitz után nem lehet rasszista kijelentéseket tenni. De látjuk: lehet. Nem tanultunk semmit. 1989-90-re emlékezik több színvonalas előadás mostanában. Mi történt? Mentek a kommunisták - legalábbis, akik annak mondták magukat - és jöttek Csurka és társai. És 2019-ben jön Kósa Lajos, aki zsidó embertársaink örök gyászán viccelődik. (Azért ez sem semmi: még holtan is jók bűnbaknak!) És persze nem csak Kósa; dorogi szurkolók kiabálták az MTK elleni meccsen a közelmúltban, hogy "Csak a kéményen át!" Fricz Tamás meg a "Rothschildék, Goldsmithék, Sorosék" terveiről hord össze butaságokat a Magyar Nemzetben. Már rég ideje lenne, hogy aki bármilyen rasszista szöveget nyom, minimum automatikusan kiírja magát a közéletből. Ez nem a szólásszabadság elleni merénylet, hanem ugyanaz jelenség, hogy tilos "Tűz van!"-t kiabálni egy teli színházban. Legyen ez újévi fogadalmunk: tanuljunk rémes történelmünkből!