Előfizetés

Statuálás

Tíz év kormányzás után Varga Mihály pénzügyminiszter megtalálta a magyar gazdaságot sújtó legnagyobb versenyképességi problémát, az önkormányzatok által beszedett helyi iparűzési adót (hipa), amit legott csökkentene is. Formálisan ugyan a Nemzeti Versenyképességi Tanács vetette fel a javaslatot, ám láthatóan egyezett a miniszter ízlésével. Nota bene a miniszternek igaza van: a cégek évtizedek óta panaszkodnak, hogy a hipa rendszeridegen, a társasági adóval szemben egy bevételarányos adó, meg bonyolult és harminc éves. Egyesek már rég felvetették, hogy legegyszerűbb lenne az egész hipa-t eltörölni és beolvasztani a társasági nyereségadóba – ez valódi reform lenne. Csökkenne az önkormányzatok, a cégek adminisztrációs terhe, átláthatóbbá válna a magyar adórendszer, igaz a településeknek ezután is meg kell kapniuk a nekik járó részt, csak majd a társasági adóból, ami nem megoldhatatlan a mai informatikai rendszerekkel. De ehhez egyeztetni kell a cégekkel, önkormányzatokkal, szükség lenne adóvízióra, s ez mind olyan demokratikus macera, ami nem felel meg a korszellemnek. A hipa átalakításra érett, ám a kormány tíz év alatt nem tett semmit ennek érdekében. A tanácsnak azonban - nem tudni milyen sugallatra -, épp az októberi választások után jutott eszébe, hogy a legfontosabb önkormányzati adó tizedére rúgó kedvezményeket kellene adni az vállalkozásoknak. A miniszter szempontjából ez win-win javaslat, mert a cégeknek úgy kedvez, hogy az a költségvetésnek nem kerül semmibe, ráadásul még meg is felel annak a kormányzati elvárásnak, hogy az ellenzéki önkormányzatokat ott kell megszorongatni, ahol csak lehet. Ahogy Karácsony Gergely főpolgármester lapunknak a hír hallatán megjegyezte, a javaslatban nem lehet nem észrevenni a hátsó szándékot. Hisz régóta tudjuk, hogy a statuálás a lényeg.

Egy igaz ember

Csak négy szenátor volt rá kíváncsi, mit mond a Trump elnök elleni impeachmentről Mitt Romney. Utána ketten könnyezve jöttek ki a teremből. Bent ugyanis olyasmi történt, ami ritka, mint a fehér holló: egy politikus a saját politikai érdeke helyett az elveit választotta. A republikánus szenátor ezt rövid, de az amerikai politikai retorika legszebb hagyományait idéző beszédben indokolta meg. Felidézte, hogy az eljárás előtt mindenkinek Isten előtt kellett pártatlanságot fogadnia, márpedig ő mélyen vallásos, ez életének meghatározó eleme. Tisztában van vele, minek teszi ki magát, hogy pártjában és odahaza, Utahban bírálni, sőt vehemensen támadni fogják, hogy nem kíméli majd az elnök és környezete, de nem cselekedhet másként. Ugyanis szerinte Trump igenis elkövette az alkotmányban a „főbenjáró bűnök és vétségek” kifejezéssel körülírt, azonnali hivatalvesztést követelő tényállást: visszaélt az amerikai nép bizalmával. Vállalja a következményeket, de legalább gyermekeinek és unokáinak majd elmondhatja, hogy élete legnehezebb döntésénél, amikor az volt a kérdés, hogy szembeforduljon-e saját pártjával, amelynek az elnök a vezetője, a lelkiismeretére hallgatott. Romney a Republikánus Párt egyik legismertebb politikusa. Nézeteit tekintve mérsékelt konzervatív, vallása alapján mormon. Akkor tűnt fel, amikor a 2002-es Salt Lake City-i téli olimpia pályázatát, majd szervezését irányította, s utána a liberális Massachusettsben megnyerte a kormányzóválasztást. 2008-ban és 2016-ban indult a republikánus elnökjelöltségért, de alulmaradt John McCainnel, illetve Donald Trumppal szemben. 2012-ben ő volt a Republikánus Párt elnökjelöltje, de nem tudta legyőzni Barack Obamát. A közte és Trump között kialakult viszonyra jellemző, hogy a 2016-os kampány egy pontján a milliárdos „a republikánus politika történetében az egyik legostobább és legrosszabb” jelöltnek nevezte és azon gúnyolódott, hogy amúgy nem lebecsülendő vagyona elmarad az övé mögött. Romney ezek után bejelentette, hogy nem szavaz Trumpra – igaz, Hillary Clintonra sem. Trump győzelme után elterjedt, hogy Romney lehet a külügyminiszter. Meghívót kapott egy ebédre, ám utána leforrázva távozott a Fehér Házból és Trump újra kigúnyolta, amiért egy percig is azt gondolhatta, hogy majd őt fogja felkérni. De Mitt Romney nem erre hivatkozott, amikor szerdán megszavazta az első vádpontot, a hivatallal való visszaélést. Nem hozta fel Trump emberi gyarlóságát, stílusát, kíméletlen támadásait – sőt, azt mondta, ő sok mindenben egyetért vele, szavazata az esetek 80 százalékában egybeesett a Fehér Ház szándékaival. Csak hát ott van az a fránya fogadalom Isten előtt, meg a tény: Trump egy nehéz helyzetben lévő külföldi országot akart zsarolással az ő hazai politikai riválisára nézve káros lépésekre kényszeríteni. A világban sok cinikus politikus most kineveti Romney-t. De ez nem változtat azon, hogy szerdán bevonult a történelembe. Ő az első szenátor, aki egy impeachment során a saját pártjából való elnök menesztésére szavazott.

Vírus

Hétköznapjainkban az abszurd válik elfogadottá. Ezt tapasztalhatjuk mi is, napról napra, kis világunkban. Ám van egy bizonyos pont, amikor már nem szabad engedni azt, hogy az álhírek világa váljon uralkodóvá. A társadalom elhülyítése ugyanis, amint azt gyászos történelmi példák igazolják, tragikus következményekkel járhat. A művészeknek is megvan a maga szerepe abban, hogy görbe tükröt tartsanak elénk és ráébresszenek arra: nem a visszatükröződő kép a torz, hanem a világ, amelyben élünk. Ezt mutatja be az irodalmi Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek színdarabjában, amelynek csütörtökön, Bécsben tartották az ősbemutatóját. Heinz-Christian Strache, az FPÖ egykori elnökének botrányát mutatja be, a hatalommal való visszaélést, az álszentségbe csomagolt korrupciót, de legfőképpen azt, hogy mennyire veszélyes a jobboldali populizmus vírusa és milyen alattomosan szedi áldozatait. Maga Elfriede Jelinek sem sejtette előre, hogy „királydrámája” mennyire időszerűvé válik. Egy nappal ugyanis az ősbemutató előtt Türingiában robbant a bomba, olyan tabudöntés történt a keletnémet tartományban, amilyenre Németországban a második világháború óta nem volt példa. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt szavazataival választották meg a szabaddemokrata Thomas Kemmerichet tartományi miniszterelnöknek a favoritnak számító, s balpárti Bodo Ramelow-val szemben. Vagyis egy szélsőséges párt vált a mérleg nyelvévé. Sötét múlt emléke elevenedik fel, hiszen a húszas években a szélsőjobb először Türingiában ért el sikert. Évek óta a jobboldali populisták előretörésének lehetünk tanúi egy sor országban. Akad olyan állam, s nem is kell messzire mennünk, ahol a gyűlöletkeltés, a kirekesztés a kormányzati politika részévé vált. A Strache-ügy is megmutatta: a szélsőjobb, ha hatalomra kerül, nem válogat az eszközökben. Türingiában még talán vissza lehet csinálni a dolgokat, de annak még senki nem találta meg az ellenszerét, hogy lehet visszaszorítani a populizmus, idegenellenesség vírusát. Talán még nem késő.