Ady és Nagy László

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:39

Koczkás Sándornak most jelent meg első önálló tanulmánykötete: húsz évvel a halála után. Nemzedékeket tanított az egyetemen, valamikor, hatvan évvel ezelőtt én is hallgatója voltam, írónemzedékek sorát segítette pályára állni, én is neki köszönhetem első recenzióim megjelenését az Élet és Irodalomban, és ő vitt be a Rádió Irodalmi osztályának könyvismertető műsoraiba. Lelke volt az Ady-életmű akadémiai kritikai kiadásának, ő fedezte fel Bálint Györgyöt a literátus közönség számára, a legjobb Radnóti-kutatók közé tartozott. Nem feledte, hogy egy hallgatójának tehetséget ígérő versét megjelenéshez segítse, de az nem jutott eszébe, hogy saját cikkeit, saját írásait, tanulmányait időnkét kötetbe rendezze és közreadja. Ezt a mulasztást most Hegedős Mária pótolta, aki nemcsak felesége volt, hanem maga is az irodalmi élet résztvevője.

***

A kötet címe egy idézet: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”, alcíme pedig: Ady Endre és Nagy László Koczkás Sándor műhelyében. A kéziratból a Fekete Sas Kiadó készített szép könyvet, és Széchenyi Ágnes írt hozzá utószót, Hegedős Mária pedig az összeállítást indokolta meg röviden. T.i. a kötet nem pályaátfogó válogatás Koczkás Sándor (szó szerinti értelemben) hátrahagyott írásaiból, nem avval a céllal készült, hogy érzékeltesse a kritikusi-irodalomtörténészi pálya színes sokféleségét, figyelmének szerteágazó útvonalait. Ellenkezőleg. Egyetlen irányt emelt ki belőle, amelyet két névvel jelölt meg. Azokból az írásaiból, tanulmányaiból kapunk egy kötetre valót, amelyek Ady Endréről és Nagy Lászlóról szólnak. Egy szövegválogatás és szerkesztés a válogató és szerkesztő látásmódját is megjeleníti, nem túlzás azt mondani, hogy jelentést teremt, önálló jelentést ad. Vagy éppen csatlakozik egy meglévőhöz. Ez a válogatás önként kínálja fel mondanivalóját: Ady Endre és Nagy László összetartoznak. A mai olvasónak talán meglepő állítás ez, de aki járatos a szakirodalomban tudja, hogy ezt a szellemi kapcsolatot Diószegi András már hosszú évtizedekkel ezelőtt fölvetette, Czine Mihály, pedig ilyesmiket írt: „Ady Endre csillagra akasztott ostorát – ha szabad kölcsön venni a költői képet – Nagy László vette kezébe.” A tanulmánykötet első fele, tizenhat tanulmány Ady Endréről szól, a legkorábbi írás 1957-ben született, a legkésőbbi pedig negyven évre rá, 1997-ben jelent meg, Olvashatunk bennük Ady humoráról, amit még nem sokan fedeztek fel, olvashatunk költői eszközeinek kialakulásáról, olvashatunk a Csáth Gézához is hasonlítható novellista Adyról, ami máig ritkaságszámba megy a szakirodalomban, és Koczkás remek kis tanulmányban boncolja a levelezésből kibontakozó (Németh László által éppen hiányolt) költői tudatosságot. De bővebb tartalmi ismertetés helyett ennek a tizenhat írásnak csak két vonását szeretném kiemelni. Az első az, hogy már a legkorábbi sem vett tudomást a megelőző korszak kötelező Ady-képéről, a Révai-féle kétlelkű Adyról. Ismeretes, hogy Révai József Adyt Petőfivel és József Attilával együtt a progresszív, ahogy akkor nevezték, haladó magyar irodalom csúcsára helyezte, de megkülönböztette a forradalmárt és a szimbolistát. Király István hatalmas négykötetes monográfiájában még küszködött evvel koncepcióval, és érvelt ellene. Koczkás Sándornál már az 1957-es írásában is egy Ady van. Nála fel sem merült, hogy a szimbolizmust ideológiai fenntartásokkal kezelje. Az írások másik, nem kevésbé jellegadó vonása, hogy Koczkás Sándor még nem vonta kétségbe a közösségi reprezentáció lehetőségét. Nem lépett ki abból az irodalomtörténeti szemléletből, hogy egy költő egy egész közösség nevében szólalhat meg, sőt, megtestesíthet egy a közösséget. A horvát irodalom nagy alakját, Miroslav Krležát idézte erre tanúbizonyságul: „Ady Endre mindannak fájdalmas szintézise, ami magyarnak tekinthető ezen a glóbuszon, Mindazt, amit a magyarok 1848-tól 1918-ig átéltek egy birodalmi csalásban, nem jelenti a magyarságot, a magyarságot Ady Endre jelenti.” Ezt a szemléletet, ezt az úgymond „hozzáállást” nem azért emelem ki, mert az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől a hazai irodalomtörténet-írás és irodalmi kritika éppen evvel helyezkedett szembe, és Németh G. Bélától Szegedy-Maszák Mihályon át a Kulcsár-Szabó Ernő-iskola követőiig ennek a szemléletnek a legitimációját kérdőjelezték meg, mondván, az irodalomról, mint művészetről folytatott diskurzus ne a reprezentációról, hanem a prezentációról szóljon. Nem ezért emelem ki. Ők akár a kései német szellemtörténetből, Emil Staigerből, akár a késő heideggeri nyelvfilozófiákból, akár Gadamerből, Jaussból, indultak ki, akár az angol-amerikai új-logikára, akár a modern kommunikációelméletek valamelyikére alapozták értekezéseiket, ezek igényességét, gondolati színvonalát senki sem vonhatja kétségbe. Azért emelem ki, mert a legutóbbi időkben felütötte fejét és kezd teret nyerni egy Ady-kritika, amely száz év elmúltával visszatérni látszik a XX. század elejének buta nacionalizmusához, az ostoba ellenvetésekhez és primitív előhozakodásokhoz. Alkoholista szabadkőműves. Tudjuk, egyik totalitásra törekvő államhatalom sem elégszik meg a politikai és gazdasági hatalommal, minden totalitásra törekvő államhatalom uralni akarja a szellemi élet szféráit is. Az 1948-at követő fordulat is ezt tette. De ők legalább a legjobb írók közül válogattak, azt mondták, Petőfi, azt mondták, Ady, azt mondták József Attila, azt mondták Móricz Zsigmond. Közben, igaz, nagy írókat szorítottak háttérbe, nagy írókat vontak ki az irodalmi életből, de azért nem a másod- és harmadosztályra próbáltak ideológiát építeni. Most elsőrangú hatalmi pozíciókból másodrangú írókat kanonizálnak harmadrangú irodalmárok, akiknek nem kell Ady Endre. 
SzSz_20o_Kenyeres_Ady Endre Csinszkával 1914-ben
Fotó: Székely Aladár felvétele
*** „Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötörtetőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.” Ezt már Nagy László írta. A tanulmánykötet két része közé Hegedős Mária ugyanis közbeiktatott - a tartalmi összekapcsolás érdekében - egy két lap terjedelmű, rövid kis esszét Nagy Lászlótól. Ebből való a kötet címe is. És Nagy László tanúságtétele Adyról valóban összefűzi a kötet két részét. Tizenegy írás olvasható ebben a második részben, köztük két nagyobb tanulmány, az egyik egy pálya-összefoglaló áttekintés 1967-ből, a másik az egyik leghíresebb Nagy László verset (hosszú költeményt), a Menyegzőt elemzi, s a szövegelemzés köré rajzolja fel a pálya 1986-ban legfontosabbnak tartott vonásait. A két tanulmány között majdnem húsz év telt el, sok minden megváltozott a világban és a társadalomban, megváltozott az irodalom és vele változott az irodalmi ízlés is. Ady nagyszabású imagizmusát és Nagy László képvilágát felváltotta a szavak alapjelentésével folytatható intarziás nyelvi játék, és a képi minimalizmus. Ez már Tandori Dezső korszaka volt, Esterházy Péter korszaka volt. A változások elhomályosították a folytonosság útvonalait a közelmúlttal, ez a tényállás pedig megnövelte az irodalomtörténet felelősségét, hogy a változások ellenére fenntartsa a párbeszédet a sokféle egyidejűség és a sokféle múltbeli értékek között. Koczkás Sándor az évtizedek alatt nem változtatta meg véleményét Nagy Lászlóról, a Nyugat esszéhagyományait követő elemzőből nem lett se strukturalista, se hermeneutikai, se recepció-esztétikai, se medialitási elemző. A versek poétikai elemzései teltebbek, bővebbek lettek, de irodalomtörténészi alapállása, hogy a poétikai elemek mögött a poétikai elemek alkalmazóját se tévessze szem elől, nem változott meg. Ezt nem dicséretként jegyzem meg, és nem is bírálatképp. Már az 1967-ben keletkezett pályaáttekintésben (s evvel Czine Mihály és Bori Imre mellett az elsők közé tartozott) a versekben egy erkölcsi magatartás esztétikává átlényegülését kereste. Más szóval, úgy gondolta, Nagy László verseinek különös szépségét és erejét az erkölcsi magatartás hitelesíti. Az erkölcsi tartás. Még rövidebben, a tartás. De hogy kivel, mivel szemben, azt nem nevezte meg. Konkrétan azokkal szemben, akik könnyebben behódoltak az uralkodó irodalompolitikának? Vagy általánosan úgy értelmezhetjük, hogy nem jöhet létre esztétikai érték erkölcsi érték nélkül? (Ez utóbbi szép gondolat lenne, de sajnos nem így van.) Vagy még elvontabban, a „létben való erkölcsi jelenlétről” van szó? A későbbi tanulmány fenntartotta a homo aestheticus és a homo moralis összetartozásának idealitását, de már megnevezhető kategóriát akart találni az elvont általánosság helyére. „Nagy László a teremtő jóság gondolatába mentette át és formálta újjá ifjúsága megtépázott, de ki nem alvó forradalmas meggyőződését” - írta 1986-ban. Tíz évvel később egy szavalóest bevezetőjének szánt kis írásban ezt a megfogalmazást is helyesbítette, és egy metaforával próbálta megmagyarázni jelentését. A teremtő jóság nem más, mint „Káin agresszív csillaga ellenében” az „Ábel-i sugárzás”. Evvel az újabb megfogalmazással viszont „ Ady ostorától” egy kicsit Pilinszky krisztianizmusa felé mozdította el Nagy László költészetét. 
Nagy László
*** Az 1986-os tanulmány eredetileg egy 1985-ös Nagy László konferencián hangzott el, és a konferencia anyagaként az Alföld 1986 februári számában jelent meg. Alig félévre voltunk akkor a monori találkozótól, attól a rendszerkritikus értelmiségi tanácskozástól, amelyen utoljára csillant fel annak reménye, hogy az ún. népi ellenzék közös nevezőre tud jutni az ún. demokratikus ellenzékkel. A konferenciára is ennek megfelelően többféle véleményt képviselő írót, művészt, irodalmárt hívtak meg, s az Alföldnek ez a száma alighanem máig a Nagy László-recepció legérdekesebb dokumentumai közé tartozik. Olvasható benne az Aczél-féle kultúrpolitikát támogató Szabolcsi Miklós (tegyem hozzá, Nagy László költészetének értékeit nem vitató, korrekt) tanulmánya, és olvasható benne a nyíltan ellenzéki Nagy Gáspár verse is. A szám élén Csoóri Sándor írása állt, szerepelt benne Görömbei András, Tamás Attila, Tornai József, Tőkei Ferenc, Jánosi Zoltán, Kósa Ferenc, hogy csak néhány nevet emeljek ki a tartalomjegyzékből. Koczkás, aki alighanem a fő referátumot tartotta, és Nagy Lászlót egy Ady–Bartók–József Attila–Illyés Gyula vonalban helyezte el, ami ma is indokolható lenne, persze több név kiegészítésével. Csurka István viszont neveket átugorva kijelentette: „Ady Endre óta nem vett magyar költő ilyen mély lélegzetet”. Ő volt az is, aki Nagy Lászlótól azt a mondatot idézte, ami most Hegedős Mária összeállításában Koczkás kötetének címe lett. E nagyra, sőt legnagyobbra értékelést a konferencián Nyilasy Balázs ellenpontozta, aki elismerve Nagy László költészetének jelentőségét, fölvetette (föl merte vetni) költészetének néhány költészettani problémáját a „pátosz és személyiség-öntudat esztétikai hitelességétől” kezdve a néha előforduló „esztétikai érvényesülést gátló” hangvételi, megformálási zavarokig. Ma olvasva Nyilasy kritikai szavait, azt lehet mondani, hogy érvelése minden ponton a szakmai kereteken belül maradt, és nem volt még benne semmiféle politikai mozzanat. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert akkor már kezdett átpolitizálódni a szellemi élet, és alig egy évvel később már valamelyik lövészárokban találta volna magát egy Nagy Lászlóról szóló ilyesfajta állásfoglalás. 1985 és 1986 eleje még a béke utolsó ideje volt. Egy évvel később, a lakiteleki találkozó után már eloszlott az illúzió, hogy a magyar értelmiség egységes frontot képes alkotni a Kádár-rendszerrel szemben. Abban az évben jelent meg a Mozgó Világban Spiró György két esztendővel korábban (és sajnos nem indokolatlanul) írott verse, a Jönnek, és kezdett éleződni - a nyílt színfalak mögött mindig is létező - népi-urbánus vita, amit Király István azokban az években írott naplójában a magyar értelmiség alapvető ellentétének nevezett. Ebben a kontextusban jelent meg 1989-ben a 2000 folyóirat szeptemberi számában Kálmán C. György Mi a bajom Nagy Lászlóval? című írása. Ő már félretette a kötelező udvariaskodásokat, a minden elismerésem ellenére-szerű fogalmazást, és Nagy László költészetét áperte a sutba vágta, úgy ahogy van, elejétől a végéig jóformán egyetlen megmenthető sort nem talált benne. „Üres és parancsoló hang, kétpólusú értékrend, a szent és mágikus költészet kultusza, egyhangú motívumkészlet és statikus jelleg (…)” Ma olvasva megvallom, még ha fölháborodom is rajta, briliáns írás. De akkor nem lett volna szabad megírni. Éppen akkor nem. Nyilasy két évvel korábban fölvetett, ehhez sokban hasonló töprengései még más környezetben, lövészárkok fölött hangoztak el, Kálmán C. már a törésvonalnak, mondhatnám a belső frontvonalnak csak egyik oldalához tartozott, és ellentéteket élezett. Egy világnézet ízlésformája szólalt meg cikkében, bejelentve, hogy most már és ezentúl konszenzuskeresés nélkül lép elő, ami egy normális helyzetben természetes lett volna. De akkor éppen önkorlátozások sorára lett volna szükség, mert egyetértések sorát kellet volna kidolgozni. De a szétválásokat, úgy látszik, nem lehetett megállítani, és a magyar értelmiség konszenzusok nélkül, egymás ellen vitatkozó csoportokban indult el a rendszerváltás felé. Koczkás Sándor évekkel később, 1995-ben már hiába emelt szót a „darabolók és boncolók” ellen. Az erről szóló írásával fejeződik be a kötet. S mi, a mai értelmiségnek az a kisebbsége, akik még mindig megegyezéseket szeretnénk látni a nemzeti elköteleződés és az európai egység hívei között, aggodalommal konstatáljuk a mai akadályokat.  („Nekem Ady Endre ostora tetszik” - Ady Endre és Nagy László Koczkás Sándor műhelyében. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2018. 266 l. )

Vashegyi, az archeológus

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:33

Fotó: Orfeo Zenekar Facebook oldala
Rendkívüli témájú és színvonalú hangversenynek örülhetett a debreceni publikum január utolsó vasárnapján. Örömét fokozhatta, hogy előbb élvezhette ezt a csodát, mint a budapesti, a párizsi és a lyoni közönség. Megtiszteltetésben, meglepetésben és felemelő élményben egyaránt részesülhettek a Debreceni Egyetem auláját betöltő, okkal hálás zenekedvelők. Megtiszteltetésben, mert ők hallhatták először a koncertet; meglepetésben, mert a műsoron szereplő egyik mű alig, a másik soha nem volt eddig hallható; a felemelő élmény pedig nem szorul magyarázatra, ha a Purcell Kórusról és az Orfeo Zenekarról beszélünk.
A koncert kivételességét jelezte, hogy Vashegyi György rövid tájékoztatást adott a műsor első részében előadandó két darabról. Mint az írott ismertetőből is kiderült: az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Esterházy-gyűjtemény hatalmas, jórészt feldolgozatlan, kéziratos kottaarchívumában kutatva bukkant rá a karmester a művekre. Johann Georg Albrechtsberger (1736-1809) az egyik mű szerzője, aki korának híres orgonistája és zenetanára volt. Két évig Győrben, az orsolyita templomban, majd élete jelentős részében Bécsben működött, először II. József udvarában volt orgonista, 1792-től haláláig pedig a Szent István székesegyház karnagyaként dolgozott. A koncerten a Domine, secundum actum meum kezdetű halottak napi responzóriuma hangzott el. Az este másik felfedezettje nem más volt, mint Joseph Haydn elődje az Esterházy udvarban: Gregor Joseph Werner (1693-1766), aki életének utolsó, hosszú szakaszában karmesterként szolgált Eisenstadtban. Werner Der Gute Hirt című oratóriumát Vashegyi György együttesei már bemutatták a tavalyi év elején a Zeneakadémia nagytermében, ezen az esten Debrecenben pedig az 1763-ban keletkezett c-moll Requiemjét hallhattuk. „A mű modern gondolkodású, az ellenpontban igen jártas zeneszerzőről tesz tanúbizonyságot" - fogalmaz a tájékoztató füzet. A művek modern partitúráját a Purcell Kórus tagja, Pintér Ágnes készítette el. Ha valaki figyelemmel kíséri Vashegyi György pályáját, nemcsak a szakmai igényességet, kutatói alaposságot érzékelheti, hanem azt az intellektuális megalapozottságú lelkesedést, amellyel képes vonzerőt gyakorolni fiatal zenésztársaira és bevonni őket együtteseinek munkájába. Erről bárki meggyőződhet, aki belehallgat a Bartók Rádión hallható vasárnap esti műsorába, amely Kalandozások a régizene világában címmel hangzik el. Ebben megszólaltatja fiatal, kutatásra kész szellemi társait, zenészeit, énekeseit.
A két, méltán világpremiernek tekinthető ősbemutató mellett Mozart Sancta Maria, mater Dei című opusza hangzott el a koncert első felében. Alig ocsúdtunk fel az első rész szépségeiből, a szünet után felhangzó Mozart-mű, az Ave verum corpus, majd a Requiem rendített meg és emelte föl a lelkünket. Ismert, hogy az aula akusztikája nem a legjobb – ami a prózai megszólalások esetében a legfeltűnőbb. Ez sem csökkentette azonban az esztétikai élvezetet, mert a produkció olyan mélységben kidolgozott, megformált és átható erejű volt, melyen sem irigy idő, sem más elem nem ronthatott. Felfoghatjuk ezt a hangversenyt, mint egy európai turné első állomását, mint egy nagyszabású főpróbát, ahol először hangzanak fel ünnepélyes körülmények között, részben szakmai közönség, részben egyszerű, zeneszerető közösség előtt az eddig idő-rejtette művek.
Az Orfeo Zenekar koncertmestere Simon Standage volt. A szoprán szólamot Baráth Emőke, az altot Balogh Eszter, a tenort Zachary Wilder, a basszust Kovács István énekelte, átélten, pontosan, a nagyívű előadáshoz méltón. Vashegyi György és együttese sokrétű, elmélyült és kifinomult kapcsolatban áll egymással, kérdés, hogyan szólna a kórus és a zenekar, ha nem ő dirigálna. De ne is játsszunk ezzel a lehetőséggel: így, ahogy hallottuk, volt nagyszerű. Ide illik Gregor Joseph Werner Requiemjéből e néhány sor, mert mit is lehet írni ilyen zene hallgatása után: „Quid sum miser tunc dicturus / Quem patronum rogatorus, / Cum vix justus sit securus? (Én szegény ott mit beszéljek, pártfogómul kit reméljek, hol a szent is alig él meg?)

(A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenye a Debreceni Egyetem aulájában 2020. január 26-án)
Szerző

Hajtóvadászat

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:33

Fotó: Roger-Viollet
Arra vigyázz, hogy sose kerülj a lővonalba, maradj mindig mögöttünk - magyarázta G. bácsi. A Bocskai úti házban volt a szomszédunk a G. család. Fiúkkal, Péterrel igen jó barátságba keveredtünk a bratyómmal, bár néhány évvel idősebb volt nálunk. Ő már gimnazista volt, amikor mi még a Bocskai úti általános iskolába jártunk. G. bácsi pedig vadászott, s egyszer hívott, tartsak velük. Bár mindig taszított a vér, az erőszak látványa, nem tagadom, izgatott a kaland. Ha jól emlékszem, ami persze nem biztos, korán indultunk, s Péter is velünk tartott. Amikor megérkeztünk, már több puskás ember ácsorgott egy ligetes erdő szélén. Előttünk széles lapály, ritkás bozóttal benőtt mező terült el. G. bácsi elővette a bőrtokból a puskáját és csatlakozott a többiekhez. Rövid megbeszélést követően odajött hozzánk és elmondta, hogy nyúlra mennek és hamarosan indulnak a hajtók, majd elhangzott a fenti figyelmeztetés. A távolból meghallottuk a hajtók kiáltozását, majd ahogy közeledtek, a kezükben tartott botok koppanását a bokrokon. G. bácsi beállt egy fa mellé és feszülten figyelte a mezőt. Arra nem emlékszem, hogy Péternél is volt-e puska, de ahhoz talán még ő is fiatal volt. A ’60-as évek végén igen szigorú szabályok írták elő, ki tarthat lőfegyvert, így vadászpuskát. G. bácsi izgatottsága ránk is átragadt, bár emlékeim szerint nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban, azt, hogy sikerüljön a vadászat vagy azt, hogy megússzák a nyulak, és elszeleljenek. Az élet, vagyis a halál megoldotta ezt a dilemmát. G. bácsi hirtelen a vállához kapta a fegyvert, és a puska kétszer gyors egymásutánban eldördült. Később az Európa hetilapnál riportot írtam a dunai flottilláról, akkor ért hasonló sokkhatás, a gépágyú hangja a vadászpuskáénál is sokkal fülrepesztőbbnek bizonyult. Csakhogy míg a monitor gépágyújába vaktöltényeket töltöttek, G. bácsi sörétes puskája kis acélgolyókat ontott ki a dupla csövön.
Csak annyit láttam, hogy egy jókora nyúl nagyot bukfencezve elterült a fűcsomók között. Körös-körül dörögtek a fegyverek, de nekem ennyi is elég volt. Miután véget ért a hajtás, a vadászok büszkén és kipirult arccal, izgatottan mesélték egymásnak, ki hogyan, hány nyulat, esetleg fácánt lőtt. Amikor G. bácsi odahozta és megmutatta a zsákmányt, s én megpillantottam a nyulak fénytelen, halott szemét és oldalukon a kis véres sebeket, éreztem, hogy ez nem az én világom, soha többé nem kívánkoztam vadászat közelébe se.
Ám ez az óhajom nem teljesült. A ’90-es évek közepe táján a Kurír című intelligens bulvárlapnál dolgoztam (ebben az esetben, különösen a mai színvonalat tekintve, az „intelligens” jelző nagyon is indokolt volt). Egy napon megjelent a szerkesztőségben egy kerek arcú, dekoratív, negyvenes éveiben járó szőke hölgy, aki elhatározta, újságíró lesz. Kiderült, hogy vadászik, s felajánlotta, elvisz egy vadkacsavadászatra. Gondoltam, riporttémának érdekes lehet, hiszen akkortájt több írás is megjelent a tenyésztett fácánokról, amelyeket úgy kellett „kiseprűzni” a jól fizető külföldi, s hazai vadászok fegyverei elé. Néha még botrány is kerekedett abból, hogy szerencsétlen madaraknak eszük ágában sem volt az öngyilkosság e kegyetlen módját választani és az istennek sem akartak fölröppenni. De lássuk, mi újság a vadkacsáknál! Hajnalban indultunk K.-val, fotóriporter cimborámmal és M.-el, a kissé testes Dianával. A helyszínen már ott álltak körben a vadászok, s a helyi fővadász ismertette a szolgálati szabályzatot. Mindenki bólogatott, nyilván már a könyökükön jött ki a kötelező balesetvédelmi oktatás. A kompánia elindult és hamarosan egy mesterséges tóhoz ért. És kezdetét vette a rémálom, a gyomorforgató valóság. A tavon rengeteg vadkacsa úszkált mit sem sejtve. Egyszer csak a parttól elvált egy fém ladik. Ketten ültek benne. Egyikük evezett, a másik kezében egy jókora husángot szorongatott. A ladik teljes gőzzel a kacsák közé vágódott, s a riadt madarak rémülten igyekeztek a levegőbe emelkedni. És akkor eszeveszett fegyverropogás kezdődött. Hullottak a kacsák a vízbe, de sok madár túlélte a mészárlást és visszaereszkedett a tóra. Akkor a ladik ismét akcióba lépett, és a „hajtó” a méretes karóval bőszen ütögette a vizet és üvöltözött. A mai napig nem értem, hogy a vadkacsák miért nem menekültek el a gyilkos puskatűz elől, és miért szálltak vissza a túlélők a tóra, hogy újra meg újra, kifulladásig, a halálig fölröppenjenek a puskák célpontjaként. Nem tudom meddig tartott ez az öldöklés, végig bénultan álltam, a torkomat az undor fojtogatta. A hajtók összeszedték a vízen úszó tollas tetemeket, többször is fordultak, és a parton kiterítették a zsákmányt. A kipirult és elfáradt „sportvadászok” egymás után rakták be terepjáróik csomagtartójába a még meleg, vérző kis tetemeket. Én valami búcsúzásfélét hebegve valósággal elmenekültem K.-val a tömeggyilkosság helyszínéről. A riportot megírtam. Azt hiszem, a cikk megjelenését követően M.-et soha többé nem hívták meg abba a vadásztársaságba. De az is lehet, hogy ezt csak én gondolom így, valami csekélyke elégtételt szolgáltatva a kacsáknak.
Szerző
Témák
vadászat