Simonka vármegye

Ha a Fidesz ellenes-gyűlölettel nehezen megvádolható ügyészség vádiratának csak a negyede bizonyul igaznak, már tényként lehet kijelenteni, hogy Simonka nagyúr uruszágában pár évtizedes kihagyással visszatért a feudalizmus. Simonka családtagjaiból, familiárisaiból, várjobbágyaiból kiterjedt hálózatot szervezett, amely szigorú vazallusi függésben volt a képviselőtől. Nem egyszeri csibészség történt: ezek a famulusok éveken át, fizették meg Simonkának a dézsmát, így jött össze az adófizetőket ért 1,4 milliárdos kár. Elvileg a rendszer korrigálja magát, hiszen lám, a fideszes Döbrögik egy részére lesújtott a népharag, Mengyi „Voldemort” nemzetes úr éppen börtönbe készül, Simonka a vádlottak padján van, Boldog István főbetyár pedig kissé magasabb vérnyomással nyitja ki a reggeli újságokat. Csakhogy az országot behálózó hűbéri rendszer ettől még érintetlen marad, a fideszes Szent Szövetség él és virul. Hogy mást ne mondjunk: Simonka érthetetlen mód éveken át szabadlábon volt, dacára, hogy tanúkat befolyásolt, nyomozókat vesztegetett meg, sőt törvényt is módosíttatott a saját érdekében, valahogy a vármegyei pandúroknak nem akarózott áristomba vágni a képviselő urat. Mindez nem hozta zavarba a kormánypártot, az ügyről nyilván alulinformált Orbán vígan fotózkodott Simonkával egy hónappal a vádemelés előtt. Hogy mégis mi okozta a néhány fideszes nagyúr bukását csak tippelni lehet. A feudális rendszerekben is bevett műsorszám volt például, hogy a vezér időnként látványosan rendet vágott az elkanászodott ispánok között. Ki tudja, talán pár év múlva majd lehet is Kusturica-szerű vígjátékokat gyártani a magyar ugar politikus-báróiról, akik papírmasé bárdokkal, huszárkacagányban eljátszották a nemzetes urat, két templomi szentbeszéd között kurvás-kokainos yachtokon hemperegve pihenték ki a közpénzlopás fáradalmait. Addig is azonban marad az orrunk előtt a fideszes uram-bátyám világ, amíg van, aki ezt finanszírozza – az EU – és van aki eltűri – a magyar nép.   
Szerző
Batka Zoltán

Öngyilkos diktatúra

Manapság az iráni az egyik legdepresszívebb nemzet. Egy tavaly októberi kimutatás szerint 2018-ban százezren vetettek véget önkezükkel életüknek. 2014-2018 között százezer főre lebontva 94-ről 125-re emelkedett az öngyilkosok száma. A nyugati országoknál ez 11,5 fő. Különösen drámai: a legszörnyűbb döntést választók 75 százaléka 15 és 34 év közötti. Hiába gondolkodik a hatalom az emberek helyett, s mondja meg nekik, az egyes kérdésekről hogyan kell vélekedniük, a túlnyomórészt fiatalokból álló helyi társadalomnak már nagyon elege van az „atyáskodó” államból. Ők modern életet akarnak, de az ajatollahok csak saját hatalmuk megőrzésén fáradoznak. Az 1979-es Iszlám Forradalom óta rendre bebizonyosodott, minden eszközt képesek bevetni ezért a Baszidzs nevű félkatonai szervezet révén. Hogy terrorral nem lehet huzamosabb ideig megfékezni az indulatokat, azt Ali Hamenei vallási vezető is újra és újra megtapasztalhatja. Az elcsalt 2009-es elnökválasztás óta hat jelentősebb tüntetéshullám rázta meg az országot. A hatalom mindegyiket leverte, a halálos áldozatok száma sosem érdekelte a síita papságot. Most azonban valami végleg eltört. Ezúttal nem egy iráni menekült a reménytelenség elől az örökkévalóságba, hanem a rezsim írta alá saját halálos ítéletét. Olyan baklövést követett el, amilyet azok a rendszerek tudnak, amelyek már csak a terrornak, az agymosásnak, az elnyomásnak köszönhetik, hogy még hatalmon lehetnek. Kasszem Szolejmani amerikai drón általi megölése a teheráni vezetés számára óriási esélyt teremtett arra, hogy ismét egységesítse a mindennapi megélhetési nehézségek miatt széthúzó társadalmat. Az most másodlagos, hogy a Forradalmi Gárda külföldi műveletekért felelős parancsnoka nem szent volt, hanem stratéga, aki külföldre exportálta az iráni terrort. Ám a televíziók képsorait nézve kizártnak tartjuk, hogy azok a milliók, akik kivonultak búcsúztatására, csak félelemből gyászoltak. Az ultrakonzervatív vallási vezető, Ali Hamenei épp ebből a gyászból kísérelt meg politikai tőkét kovácsolni. Úgy látszott, ez sikerül is, a „hős” megölése miatti Amerika-ellenes düh annyira felkorbácsolta az indulatokat, hogy a február 21-i parlamenti választást simán nyerik a konzervatívok. Irán ellencsapást hajtott végre az amerikaiak iraki bázisa ellen, de kínosan ügyelt rá, hogy egyetlen amerikai katona se haljon meg. Ám az iráni légvédelem ellentámadástól tartott, készültségben volt, majd éppen egy ukrán utasszállítót lőtt le, amelyen az ország több tucatnyi állampolgára is utazott. Az incidenst el akarták titkolni, ám a nyugati titkosszolgálatok bizonyítani tudták a ballépést. A rezsim tehát nem csak saját állampolgáraira lőtt, le is akarta tagadni ezt. Olyan bizalmi válság alakult ki a rezsimmel szemben és akkora már a szakadék az emberek nagy része és a vezetés között, hogy ilyen tekintélyvesztést nem lehet helyrehozni. Senki sem hisz ezek után Hameneinek és csapatának. A pénteki imát ugyan az ország első számú irányítója vezeti majd, ilyet csak válsághelyzetekben szokott, ám ezzel nem oldja meg a problémát. A válság forrása ugyanis ő maga.
Szerző
Rónay Tamás

Háború vagy béke?

Természetesen a béke sokkal szimpatikusabb, de vannak esetek, amikor a háborút kell választani. Tudjuk, 1938-ban Chamberlain azt hitte, hogy békét kötött Hitlerrel. Megláthatta a világ, mekkorát tévedett a brit miniszterelnök. Budapest új, kormány-ellenzéki szavazatokkal megválasztott főpolgármestere Chamberlain példáját követi. Azt hiszi, Orbán Viktor kevésbé veszélyes demagóg, mint a Führer volt, együtt lehet működni vele. 
Azonban Karácsony Gergely  és mindenki más is biztos lehet, hogy vele megegyezni képtelenség. Pontosabban formailag talán igen, ami viszont a chamberlain-i útra vezet. Ő maga mondta magáról: mindegy, mit ígér, az a lényeg, amit csinál. És neki céljai vannak, amelyek sajnos kivétel nélkül önzőek és alantasak. A szellemi polgárháború régóta folyik. Orbán a „nemzeti együttműködés” hazugságával a pajzsán könnyedén teríti le hazai – hozzá képest patyolat tiszta –, békés ellenzékét. Ilyen a média demokrácia. 
A rokonszenves, szelíd városvezetőnek át kell értékelnie politikai helyzetét. Ő minden budapesti képviseletét tartja hivatásának, ami igazán szép dolog. Csakhogy vélt híveinek jelentős része inkább tart a NER-rel, mint vele. Például akik Tarlóst akarták. Hogy még cifrább legyen a helyzet, hadseregének vezérkarába is benyomtak furcsa múltú hölgyeket és urakat az őt támogató, levitézlett pártok. És a kerületekben győzedelmes ellenzéki polgármesterek között is akadnak, akik már ki is egyeztek a NER-rel. Hát igen, ez is együttműködés, ez is egyfajta béke. Csakhogy ebből sohasem lesz szabad város, és szabad ország se. 
Karácsony Gergelynek rendeznie kell a sorokat, és csatamezőt kell választania: erre a budapesti népszavazást javaslom. Két kérdés vár megválaszolásra. Az első az, hogy a budapestiek elfogadják-e, hogy városuk bevételeinek 95 százalékát a kormány használja? A helyes válasz: nem. A második kérdés úgy szól, hogy jónak és/vagy szükségesnek tartják-e a budapestiek, hogy a történelmi városmagot kisajátítsák a kormányhivatalok? Nem tarthatják jónak, és a kommunikációs technika illetve a közlekedés mai viszonyai között szükségesnek sem. 
Aztán jöhetnek a tárgyalások, a kompromisszumok és a béke. A szerző orvos
Szerző
Haskó László