Kínos

A Fidesz kéjjel belerúg egyet a jogállamiságba, aztán, amikor ezért bírálatot vagy elmarasztalást kap, előveszi szokásos agyzsibbasztó szövegét. Most sem történt másképp. Emberi jogi szervezetek szerint a végéhez közeledik a kötelezettségszegési eljárás, ami a civiltörvény megbélyegző rendelkezései miatt indult. A magánélethez való jogot és az egyesülés szabadságát is sértheti, hogy nyilvántartásba kell foglalni a civilek külföldi támogatóit. A kormány által hangoztatott célok ezt nem igazolják, az Európai Unió bírósága jó eséllyel elkaszálja a törvényt. A Fidesz hozta a formáját: „a törvényre továbbra is szükség van, mert a Soros-hálózat milliárdokat mozgat azért, hogy keresztülvigye egész Európán a Soros-tervet, és bevándorlóországgá tegye Magyarországot is”. A folytonosan uniós támogatásokért kérincsélő kormány tehát kártékony képződménynek akarja láttatni azokat a szervezeteket, amelyek külföldi forrásokhoz jutnak. Magára vessen, aki érdek nélkül beveszi ezt a marhaságot. Nem árt felidézni azonban, hogy ebben az esetben a Fidesz kissé túlhevítette saját propagandáját. Miközben a kormány segédcsapata, a Civil Összefogás Fórum kérkedve hirdeti, hogy „külföldről nem támogatott szervezet” (naná, a CÖF-re magyar adófizetők pénzéből öntik a százmilliókat), mások amolyan járulékos veszteségként váltak a fideszes hadjárat áldozatává. Bekerült a szórásba például a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet is. Ennek honlapja rögzíti, hogy a vonatkozó törvény szerint „külföldről támogatott szervezetnek” minősül, majd magyarázkodva hozzáteszi, büszke arra, hogy tevékenységét nemzetközi adományozók is támogatásra érdemesnek tartják. Fölöttébb kínos módon arról a szervezetről beszélünk, amelynek egyik jószolgálati nagykövete régóta a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó. Csupán egyetlen kérdésünk van: Soros?!
Szerző
Czene Gábor

Főemlősök között

Egy bevásárlóközpont pénztáránál álltam a sorban, előttem pedig egy férfi telefonált, és nem hagyta abba, araszoltunk előre, de ő egyre csak harsogott, szinte ordítva mesélte valakinek az előző esti filmélményét, s ezen a bunkóságon lassan kezdtem úgy felhúzni magamat, hogy éreztem: ha nem hagyja abba, kiütöm a kezéből a telefonját, s miután leesett a földre, még meg is taposom. Nem gyakran idegesítem fel magam ennyire, mert be szokott válni a stratégiám: a nagyvárosi tömegben igyekszem arra koncentrálni, hogy erdőben vagyok, és körülöttem a folyamatos zaj csak a lombok susogása, a szél zúgása, a szélben meg-meghajló törzsek ropogása. Be szokott jönni. Ha nem segít, akkor előveszem a B-tervet: erdő helyett állatkertbe képzelem magamat, és körülöttem az embereket úgy kezdem figyelni, mint érdekes, egzotikus, színes főemlősöket, akik nem tehetnek róla, hogy a társadalmi együttélés alapvető viselkedési normáival nincsenek tisztában. Ez is be szokott jönni, ilyenkor a belémszorult, lefojtott agresszió oldódni kezd, és ha senki nem néz a szemembe, akkor az utcán végig tudok menni görcsöktől és feszültségtől viszonylag mentesen. Abban a bevásárlóközpontban a pénztárnál azonban azonnal a B-tervet vettem elő, mert éreztem, hogy az erdőbéli nyugalmi technika itt már nem segít. Telítődni kezdett a fejem a zajokkal és a fényekkel, azt hittem, szétreped, ráadásul a szomszédos pénztárnál állók közül többen a szemembe néztek, ami belül fájt: úgy éreztem, mintha minden szemvillanás pengét szúrt volna az agyamba. És ott volt előttem ez a bunkó, aki rá se hederített, hogy nem egyedül van, hanem hahotázva mesélte az előző este látott film poénjait, majd rátért arra is, hogy közben mit evett és mit ivott. Pánikszerű menekülési roham vett rajtam erőt, nem kaptam levegőt, de aztán nyugalomra intettem magam: mindjárt a bunkó kerül sorra, fizet, én is fizetek, és vége. Higgadtan végiggondoltam, hogy amikor a bunkó a kosarát pakolni kezdi, a telefonját majd elteszi, az ordítást abbahagyja, csöndben lesz, fizet, köszön, távozik. Nem így lett. A bunkó a kosarát egy kézzel pakolta ki, a másikban a telefonját tartotta, és azt tudatta velünk, hogy mozi után még beült egy gyorsétterembe. A pénztárosnak nem köszönt, rá se nézett, fél kézzel húzta is elő a bankkártyáját, hogy fizessen, de közben: beszélt. A kurva anyádat, gondoltam. Most azonnal fejezd be, vagy neked ugrom, érdekes, egzotikus, színes főemlőssé változom, és ledugom a torkodon a telefonodat. De a dühöm egy pillanat alatt elpárolgott, amikor a pénztárosra néztem. Huszonéves nő volt, hatalmas, kifejező, barna szemekkel, aki egy darabig összeszorított szájjal figyelte a bunkót, belenézett egyenesen az arcába, majd azt mondta neki halkan és nyugodtan: – De hát én itt egy ember vagyok, heló. És rámosolygott arra a bunkóra. Ó, milyen szép volt emberségében. De a szépséget a bunkó nem vette észre. Ő a nőre rá se hederített. Fecsegett, fizetett, és ment. Találkozott a főemlősök között egy emberrel. Mit neki az.  
Szerző
Kácsor Zsolt

Simonka vármegye

Ha a Fidesz ellenes-gyűlölettel nehezen megvádolható ügyészség vádiratának csak a negyede bizonyul igaznak, már tényként lehet kijelenteni, hogy Simonka nagyúr uruszágában pár évtizedes kihagyással visszatért a feudalizmus. Simonka családtagjaiból, familiárisaiból, várjobbágyaiból kiterjedt hálózatot szervezett, amely szigorú vazallusi függésben volt a képviselőtől. Nem egyszeri csibészség történt: ezek a famulusok éveken át, fizették meg Simonkának a dézsmát, így jött össze az adófizetőket ért 1,4 milliárdos kár. Elvileg a rendszer korrigálja magát, hiszen lám, a fideszes Döbrögik egy részére lesújtott a népharag, Mengyi „Voldemort” nemzetes úr éppen börtönbe készül, Simonka a vádlottak padján van, Boldog István főbetyár pedig kissé magasabb vérnyomással nyitja ki a reggeli újságokat. Csakhogy az országot behálózó hűbéri rendszer ettől még érintetlen marad, a fideszes Szent Szövetség él és virul. Hogy mást ne mondjunk: Simonka érthetetlen mód éveken át szabadlábon volt, dacára, hogy tanúkat befolyásolt, nyomozókat vesztegetett meg, sőt törvényt is módosíttatott a saját érdekében, valahogy a vármegyei pandúroknak nem akarózott áristomba vágni a képviselő urat. Mindez nem hozta zavarba a kormánypártot, az ügyről nyilván alulinformált Orbán vígan fotózkodott Simonkával egy hónappal a vádemelés előtt. Hogy mégis mi okozta a néhány fideszes nagyúr bukását csak tippelni lehet. A feudális rendszerekben is bevett műsorszám volt például, hogy a vezér időnként látványosan rendet vágott az elkanászodott ispánok között. Ki tudja, talán pár év múlva majd lehet is Kusturica-szerű vígjátékokat gyártani a magyar ugar politikus-báróiról, akik papírmasé bárdokkal, huszárkacagányban eljátszották a nemzetes urat, két templomi szentbeszéd között kurvás-kokainos yachtokon hemperegve pihenték ki a közpénzlopás fáradalmait. Addig is azonban marad az orrunk előtt a fideszes uram-bátyám világ, amíg van, aki ezt finanszírozza – az EU – és van aki eltűri – a magyar nép.   
Szerző
Batka Zoltán