Csak az embert nem látják

Igazságosság, méltányosság, tisztességes ellátás: ez a három fogalom hiányzik legjobban a kormány terveiből. Az Országgyűlés által elfogadott tb-törvény módosításából, illetve az egészségügy finanszírozási rendszerének és ellátási struktúrájának átalakításával kapcsolatos kormányhatározatból.  Nem az a gond, hogy végre napirendre kerül az egészségügy átalakítása, hanem hogy az irányelvekből hiányoznak az etikai elvek, és hogy a meggondolásra fél évet szánnak. 
A legvadabbnak mind közül az az előírás látszik, amely szerint az emberi erőforrások minisztere „…a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő és az egészségügyi intézmények fenntartóinak közreműködésével vizsgálja felül a krónikus ellátás rendszerét, és tegyen javaslatot annak szükségletalapú átalakítására, ennek keretében alakítsa ki az ápolási célú ellátási formák és azok igénybevételének szabályrendszerét.” A kormány néhányszor már megvillantotta ezt a tervet: nem jelent mást, mint hogy az idős, szakszerű ápolásra szoruló beteg embereket az erre nem felkészült szociális intézményrendszerbe zúdítják át. Az „ágy-blokkoló” a demenciában, a pszichiátriai betegségben szenvedő beteg ellátására nem alternatíva. A szociális gondoskodás és az időskori szakápolás nem egymás szinonimái. A tevékenységet végző egyik szakember sem váltja ki a másikat. Az „ápolási célú ellátási formákhoz” meg iszonyatos számú ápoló kellene. Ami nincs.
A szükségletek szerinti elosztás ingoványos talaj. Az egész világon mindenhol küzdenek a források elosztásával, a költséghatékonysággal. Eközben nálunk senki sem akarja megérteni, hogy a másik érdeke miért ugyanolyan fontos, mint a sajátja. Csak azt halljuk, mennyit dob oda a kormány a méltatlankodó csoportoknak. Aki nem tud kiabálni, az nem kap semmit. 
Nem tudjuk, milyen rendszereket, milyen új struktúrát akar finanszírozni a kormány. Klinikai ellátást? Legyen „falak nélküli kórház”? Egy új fogalom bevezetése az alapellátásban, átmeneti ellátás a kórházból hazaküldött betegeknek? Szakszerű otthonápolás? Közösségi ellátás? Az aktív ellátás tehermentesítésére? Nincs a hatalomnak indíttatása arra, hogy szóba álljon a szakmai kamarákkal, hogy azok protokollok formájában bemutathassák az orvos- és ápolástudomány összes tudásán alapuló tevékenységeket. Azért, hogy felajánlják az államnak megvásárlásra, a költséghatékony eljárások bevezetéséhez. 
Eközben alapvető kérdésekre nincs válasz. Milyen célból is működik egy egészségügyi rendszer, ha abban minden szereplőnek elviselhetetlen, frusztráló az élete minden nap? Mit jelent az igazságos elosztás és az egyenlő hozzáférés? A drága kezelések ingyenes biztosítása egy ideig? Vagy az idősek szakszerű gerontológiai ellátásának megteremtése legyen a cél, hogy önállóságukat sokáig élvezni tudják? Esetleg háromszori pelenkaváltás az erre rászorulóknak a kórházakban? Ágy és otthonos tartozódás az anyáknak a gyerekkórházakban?
Nincs kapcsolat a betegszervezetekkel, civilekkel. Nincs erejük közgazdászoknak a költséghatékonyság erőltetésére. Nincs szándék a felelősségvállalás megfogalmazására és leírására a jogalkotó részéről, az állam, az ellátó, az egyén felé. Egy paternalista állam beszélget a társadalommal. Ahol senkinek nem tisztázott a felelőssége. Eközben a hatalom nem érzékeli az embereket az ellátórendszerben. A szociális hálóból kiszakadtakat, a bürokratikus úton elakadtakat - nem is kapiskálja a potyautasok számát.
A kormányból kibukott ötletroham nem látja Magyarország ellátásra szoruló lakosságát. Mert a klinikai ellátás nem jelenti a nép teljes egészségügyi ellátását. Nekik fogalmuk sincs, milyen ellátás jár a befizetett pénzükért. Erről kellene beszélni. Hogy a jelenlegi tervek szerint az egynapos sebészet erőltetése azt jelenti, hogy a műtét után, amikor hazamegy a beteg, nem lesz, aki otthon ápolja. Nincs ugyanis otthonápolási szolgálat.  
Kásler minisztériuma eddig sem törte magát, hogy választ adjon arra, milyen az ár-érték arány a szolgáltatásokban. Vagy honnan fognak 24 ezer szakdolgozót előállítani, bért adni nekik, hogy legyen elég szakember az egyre betegebb társadalom, az öregek és futószalagon gyártandó gyerekek ellátására? Papíron mindenki tud szép elméleteket gyártani, de az egészségügy bonyolult szerkezet. 
Ki lesz az erősebb! A politika? Mi lesz, ha a rekordsebességgel, egyeztetés nélkül kiötölt elképzeléseit rányomja a rendszerre? Olyan szabályozásokat, amelyeket más országoknak évtizedek alatt sikerült megvalósítani? Közben mintha az ápolás nem is lenne része az ellátásnak, legalábbis az 1798 /2019. XII. 23. számú kormányhatározat szerint. Nem csoda, hiszen évek óta nincs Országos Főápoló.  
Az új tb törvénnyel és a hirtelen jött struktúraátalakítás ötletével a kormány most ott szül indulatokat, ahol éppen nem kellene. A szerző ápolásetikus 
Szerző
Rozsos Erzsébet

Kínos

A Fidesz kéjjel belerúg egyet a jogállamiságba, aztán, amikor ezért bírálatot vagy elmarasztalást kap, előveszi szokásos agyzsibbasztó szövegét. Most sem történt másképp. Emberi jogi szervezetek szerint a végéhez közeledik a kötelezettségszegési eljárás, ami a civiltörvény megbélyegző rendelkezései miatt indult. A magánélethez való jogot és az egyesülés szabadságát is sértheti, hogy nyilvántartásba kell foglalni a civilek külföldi támogatóit. A kormány által hangoztatott célok ezt nem igazolják, az Európai Unió bírósága jó eséllyel elkaszálja a törvényt. A Fidesz hozta a formáját: „a törvényre továbbra is szükség van, mert a Soros-hálózat milliárdokat mozgat azért, hogy keresztülvigye egész Európán a Soros-tervet, és bevándorlóországgá tegye Magyarországot is”. A folytonosan uniós támogatásokért kérincsélő kormány tehát kártékony képződménynek akarja láttatni azokat a szervezeteket, amelyek külföldi forrásokhoz jutnak. Magára vessen, aki érdek nélkül beveszi ezt a marhaságot. Nem árt felidézni azonban, hogy ebben az esetben a Fidesz kissé túlhevítette saját propagandáját. Miközben a kormány segédcsapata, a Civil Összefogás Fórum kérkedve hirdeti, hogy „külföldről nem támogatott szervezet” (naná, a CÖF-re magyar adófizetők pénzéből öntik a százmilliókat), mások amolyan járulékos veszteségként váltak a fideszes hadjárat áldozatává. Bekerült a szórásba például a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet is. Ennek honlapja rögzíti, hogy a vonatkozó törvény szerint „külföldről támogatott szervezetnek” minősül, majd magyarázkodva hozzáteszi, büszke arra, hogy tevékenységét nemzetközi adományozók is támogatásra érdemesnek tartják. Fölöttébb kínos módon arról a szervezetről beszélünk, amelynek egyik jószolgálati nagykövete régóta a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó. Csupán egyetlen kérdésünk van: Soros?!
Szerző
Czene Gábor

Főemlősök között

Egy bevásárlóközpont pénztáránál álltam a sorban, előttem pedig egy férfi telefonált, és nem hagyta abba, araszoltunk előre, de ő egyre csak harsogott, szinte ordítva mesélte valakinek az előző esti filmélményét, s ezen a bunkóságon lassan kezdtem úgy felhúzni magamat, hogy éreztem: ha nem hagyja abba, kiütöm a kezéből a telefonját, s miután leesett a földre, még meg is taposom. Nem gyakran idegesítem fel magam ennyire, mert be szokott válni a stratégiám: a nagyvárosi tömegben igyekszem arra koncentrálni, hogy erdőben vagyok, és körülöttem a folyamatos zaj csak a lombok susogása, a szél zúgása, a szélben meg-meghajló törzsek ropogása. Be szokott jönni. Ha nem segít, akkor előveszem a B-tervet: erdő helyett állatkertbe képzelem magamat, és körülöttem az embereket úgy kezdem figyelni, mint érdekes, egzotikus, színes főemlősöket, akik nem tehetnek róla, hogy a társadalmi együttélés alapvető viselkedési normáival nincsenek tisztában. Ez is be szokott jönni, ilyenkor a belémszorult, lefojtott agresszió oldódni kezd, és ha senki nem néz a szemembe, akkor az utcán végig tudok menni görcsöktől és feszültségtől viszonylag mentesen. Abban a bevásárlóközpontban a pénztárnál azonban azonnal a B-tervet vettem elő, mert éreztem, hogy az erdőbéli nyugalmi technika itt már nem segít. Telítődni kezdett a fejem a zajokkal és a fényekkel, azt hittem, szétreped, ráadásul a szomszédos pénztárnál állók közül többen a szemembe néztek, ami belül fájt: úgy éreztem, mintha minden szemvillanás pengét szúrt volna az agyamba. És ott volt előttem ez a bunkó, aki rá se hederített, hogy nem egyedül van, hanem hahotázva mesélte az előző este látott film poénjait, majd rátért arra is, hogy közben mit evett és mit ivott. Pánikszerű menekülési roham vett rajtam erőt, nem kaptam levegőt, de aztán nyugalomra intettem magam: mindjárt a bunkó kerül sorra, fizet, én is fizetek, és vége. Higgadtan végiggondoltam, hogy amikor a bunkó a kosarát pakolni kezdi, a telefonját majd elteszi, az ordítást abbahagyja, csöndben lesz, fizet, köszön, távozik. Nem így lett. A bunkó a kosarát egy kézzel pakolta ki, a másikban a telefonját tartotta, és azt tudatta velünk, hogy mozi után még beült egy gyorsétterembe. A pénztárosnak nem köszönt, rá se nézett, fél kézzel húzta is elő a bankkártyáját, hogy fizessen, de közben: beszélt. A kurva anyádat, gondoltam. Most azonnal fejezd be, vagy neked ugrom, érdekes, egzotikus, színes főemlőssé változom, és ledugom a torkodon a telefonodat. De a dühöm egy pillanat alatt elpárolgott, amikor a pénztárosra néztem. Huszonéves nő volt, hatalmas, kifejező, barna szemekkel, aki egy darabig összeszorított szájjal figyelte a bunkót, belenézett egyenesen az arcába, majd azt mondta neki halkan és nyugodtan: – De hát én itt egy ember vagyok, heló. És rámosolygott arra a bunkóra. Ó, milyen szép volt emberségében. De a szépséget a bunkó nem vette észre. Ő a nőre rá se hederített. Fecsegett, fizetett, és ment. Találkozott a főemlősök között egy emberrel. Mit neki az.  
Szerző
Kácsor Zsolt