Előfizetés

Ghosn, a szabadulóművész

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:24

Fotó: MARWAN NAAMANI / dpa Picture-Alliance/AFP
A fordulatokban eddig sem szegény Renault-Nissan-saga legújabb fejezetével ismét ámulatba ejtette a világot a Tokióban fogvatartott, hajdan istenként, a Nissan megmentőjeként tisztelt Carlos Ghosn.
A „szamurájként” emlegetett volt vállalatvezér fittyet hányva a csúcstechnológiára, a lakhelyét őrző zsarukra, a repülőtéri ellenőrzésekre, az óév utolsó napját, immár szabadon, Libanonban ünnepelte, gyarapítva a történetével kapcsolatos kérdések, titkok sokaságát.
Eközben csak kevesen figyeltek a napokban megjelent hírre, miszerint az utolsó simítások zajlanak a Renault-Nissan végleges válását konkretizáló terveken. Igaz, a Financial Times értesülését Jean-Dominique Senard, a Renault aktuális elnöke azonnal cáfolta, majd a Nissan részéről is tiltakoztak, a francia gazdasági miniszter, Bruno Le Maire pedig rosszindulatú találgatásnak minősítse a tekintélyes gazdasági lap cikkét. A Renault-Nissan nász tartósságával kapcsolatos kételyek viszont változatlanok. A Carlos Ghosn ellen felhozott japán vádakról egy év után sem tudni, valóban kiállják-e a jog próbáját. Jövedelemeltitkolás és más pénzügyi visszaélések kerültek fel a világ legsikeresebb autóbirodalmát felépítő szakember bűnlajstromára (Szép Szó, 2019. 01. 12). Ghosn tagad és törvényes megállapodásokra hivatkozik, az igazságszolgáltatás pedig egyelőre adós az olyan bizonyítékokkal, amelyek az ítélethez elegendőek lennének. Az öntörvényű vezér az év végén saját kezébe vette a sorsát, ismét bebizonyítva, hogy számára nincs lehetetlen. Egyszerűen lelépett tokiói lakásából, ahol házi őrizetben volt. Visszatért abba a városba, ahol kamaszkorát töltötte: Bejrút dimbes-dombos részén, egy rózsaszínre festett, kék zsalugáteres házban talált biztonságot. Az ingatlant a japán cég vásárolta 9,5 millió dollárért, majd 7,2-ért felújította, az eredeti szándék szerint Ghosn számára, majdani nyugdíjcsomagjának részeként. 2018 októberében még úgy tűnt, az épület egyfajta főhadiszállásként is szolgál majd aktív éveiben, Ghosn úgy tervezte, hogy szabadságai alatt innen irányítja a vállalatbirodalmat. A szükséges informatikai eszközök telepítése, a személyzet toborzása már zajlott, amikor a tokiói repülőtéren körbefogták a rendőrök Ghosn-t. Bár a Nissan próbálja megtámadni a főnök letartóztatásakor már aláírásra kész megállapodást, a libanoni bíróság szerint a Ghosn család megszerezte a jogot a ház használatára. Carlos Ghosn kalandja a Nissannal 1998. november 11-én kezdődött Tokióban. A japánok szorult helyzetben próbálták érdekeiket képviselni egy elszánt Renault káderrel szemben, aki valójában nem tárgyalt, hanem lerohanta őket. A csőd szélén lavírozó Nissan vezetőinek nem volt más választása, mint aláírni az alig három óra alatt elkészült fúziós megállapodást, amely a menekülést jelentette számukra. A húsz esztendeig istenített Gohsn végzetét állítólagos pénzügyi visszaélések okozták, ám sokak szerint a valós okok mélyebben gyökereznek. „Miért e gyűlölet?”- kérdezik a franciák, amire adódik a válasz, hogy azért, mert az egész szövetség „hazugságon alapult”. A Renault azt hiszi, felvásárolta a Nissant, a japánok viszont pont fordítva gondolják. A meccs döntetlenre áll, és a polémia egyelőre inkább vállalati szinten zajlik, a politikusok óvatosan tartózkodnak a véleménynyilvánítástól, ahogy nem minősítik Ghosn legutolsó húzását sem. Az ünnepi bénultságot követően Japán nemzetközi elfogatóparancs kiadását kérte az Interpoltól, a libanoni biztonsági szervek jelezték, hogy megkapták a dokumentumot, de ezen túl nem léptek. A francia hatóságok is értésre adták, bár nincs szó arról, hogy Ghosn Párizsba utazna, de állampolgáraik kiadásától általában elzárkóznak. Így nem valószínű az sem, hogy Ghosn feleségének, aki ellen szintén elfogatóparancsot adtak ki a napokban, Tokióban meg kellene jelennie a bíróságon. Carole-t azzal vádolják, hogy valótlant állított egyik vallomásában, ezen kívül pedig tanúkat próbált meg befolyásolni.
Tokióban a hatóságok átfésülték Ghosn elhagyott lakhelyét, de nem találtak a menekülés módjára utaló nyomokat. A hatóságok és a sajtó is csak találgat: álarcban, álruhában, vagy hangszertokban hagyta-e el őrzött lakását, hogyan jutott el Oszakába, ahol állítólag felszállt egy repülőre, és mit tett azért, hogy ne ismerjék fel az útlevélvizsgálaton, vagy egyáltalán átment-e a biztonsági kapukon? Senki nem tudja, vagy nem mondja. A török hatóságok őrizetbe vettek négy pilótát, két földi szolgálattevőt, s a csomagfeladás egyik dolgozóját az isztambuli repülőtéren. Kiderült, hogy a Global Express egy Oszakából felszállt magángépe viszonylag hosszú időt töltött a japán légtérben, majd Oroszországot érintve Isztambulban landolt. A török hatóságok nem tudtak a gép utasáról, és vélhetően nem is nagyon kérdezősködtek. Innen alig háromnegyed óra múlva felszállt ugyanennek a társaságnak egy másik gépe Bejrút felé. Az már biztos, hogy Ghosn ezen a gépen utazott. Ahogy az is, hogy két francia, egy brazil és egy libanoni útlevéllel rendelkezett. Az egyik francia okmány lakhelyén volt, állítólag kóddal bezárt műanyag tartóban, amely vélhetően a kód mellőzésével felszakítható volt, és Ghosn, miután nem állt szándékában elszámolni a japán hatóságok előtt, bátran magához vette a dokumentumot. Ugyanakkor nem ezzel lépett ki japán földről, s hogy Isztambulban használta-e, az is kérdéses. De Bejrútban bizonyosan felmutatta a francia okmányt, libanoni személyi igazolványával egyetemben. Utazásának részleteiről nem beszélt, de annyit sietett leszögezni, sem a felesége, sem más családtagja nem ismerte terveit, amelyeket egyedül dolgozott ki, és egyedül is hajtott végre. Amióta Bejrútba érkezett, búcsújárás van nála, a helyiek sorra rendeznek partikat tiszteletére, és jönnek a barátok Párizsból, Amerikából. Ghosn vitathatatlan kebelbeli a libanoniak szemében, bár Brazíliában született, hatéves korában érkezett Libanonba, ahol a jezsuiták nevelték addig, amíg Párizsba nem ment egyetemre. Gyökerei egész életében a „cédrusok” országához kötötték, magán- és vállalati adományokkal adott nyomatékot a Libanon iránti érzelmeinek. A bejrúti Saint-Joseph Egyetem 1 millió dolláros támogatást kapott, könyvtárát Carlos Ghosn-ról nevezték el, míg négy - Nissan, Renault, Dacia és Infiniti nevű - előadóterem emlékezteti a hallgatókat, hogy honnan jött a pénz a felújításukra. Emellett több befektetéssel is jelezte elkötelezettségét Libanon iránt, ingatlanokat vásárolt, részvényese a Saradar Banknak, és fiával közös, 5 milliárd dollárosra tervezett befektetési alapja a libanoni bankrendszer konszolidálását és startup-ok támogatását tűzte zászlajára. A hála nem maradt el, a libanoni posta, amelynek elnöke rendszeresen hivatalos volt a Nissan-bulikra, bélyeget nyomtatott a tiszteletére, és helyiek már azt vizionálják, hogy kereszténysége sem lehet akadálya, hogy kormányzati szerepet kapjon. Élvezi a libanoni kormánykörök támogatását, ügyvédjét, Carlos Abou Jaoude-öt fogadták az elnöki palotában. Minden bizonnyal kedvezne neki, ha Japán helyett libanoni bíróságra helyeznék át az ügyét, erre lehetőséget kínál, hogy Bejrút 2004-ben aláírta az ENSZ korrupciós egyezményét. Ugyanakkor a helyi igazságszolgáltatásnak máris munkát adott három ügyvéd, akik feljelentették Ghosn-t, amiért 2008-ban és 2017-ben is Izraelben járt. A zsidó állammal hadban álló országban törvény tiltja az odautazást. Ghosn múlt heti sajtótájékoztatóján ismét összeesküvéssel vádolta a japánokat, miközben azt hangoztatta, hogy letartóztatása óta a Nissan napi 40, míg a Renault napi 20 millió euró veszteséget könyvelt el. A Renault 6 és félmilliárd euróval, míg a Nissan ennek a duplájával értékelődött le a tőzsdén.

Kalandozás kutyaszorítóban

Ferdinandy György
Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:23

Gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hazánk történelméről kétségbeejtően keveset tudok. A világháború utáni tankönyvek elfogultsága a felnövekvő nemzedék számára nem tudott hiteles képet festeni. Nem szívesen olvastam a legváltozatosabb ideológiák szolgálatában álló történelemkönyveket. Ezért vettem kíváncsian a kezembe egy amerikai kutatónő, Deborah S. Cornelius félezer oldalas tanulmányát, amit a Kutyaszorítóban - Magyarország és a II. világháború címen már idestova öt éve adott ki a Rubicon-Ház Kft. Azóta sem volt igazán érdemi visszhangja a magyar sajtóban, négy évig részben ezért kerülte el az én figyelmemet is. Nem vagyok történész, ez itt egy laikus kalandozása. Izgalmas kaland: D. S. Cornelius a kívülálló szemével láttatja történelmünk egy szeletét, az első világháború lezárásától a kommunista hatalomátvételig, tehát 1918 és 1946 között. Engem az első fejezetektől kezdve megkapott, hogy a szerző nem ítélkezik, és kizárólag ellenőrizhető adatokkal dolgozik. Nem jókról és nem gonoszokról ír. Szereplői kortársaink, akik jól-rosszul kialakították nagyjából huszonöt év eseményeit. Más szóval, a mondanivaló hiteles. Számomra újat mondanak a magyar kiugrási kísérletek leírásai. Ezekről eddig még nem olvastam ilyen részletesen. Aki kíváncsi rá, minden adatot megtalál a könyv huszonöt oldalas, apró betűs jegyzeteiben. Egy kicsit hiányoltam, hogy nem kerül említésre a Monarchia kisebbségi politikája. Ennek a továbbiakban – lásd: Trianon – érzésem szerint fontos szerepe volt. Még egy apróság: a szerző nem tesz említést a harcok részleteiről. Egyetlen kivétel: az orosz megszállók garázdálkodása. Én itt megemlíteném, hogy nekem a „dajmihleba” volt az első orosz szavam. Az orosz katonáktól kaptak kenyeret az óvóhelyekről kiszabaduló pesti gyerekek. Az ilyen apróságokat persze nem ismerheti, aki tízezer kilométerekről szemléli az eseményeket. Íme egy laikus észrevételei. A Kutyaszorítóban című tanulmánykötetet, a közelmúltnak ezt a mindnyájunkat érintő szeletét csak ajánlani tudom. Legfőképpen azoknak, akik megcsömörlöttek az ideológusok magyarázkodásaitól, és tudni szeretnék, hogyan nézünk ki egy amerikai történész szemével, adatszerűen, tárgyilagosan.
(Deborah S. Cornelius: Kutyaszorítóban – Magyarország és a II. világháború. Rubicon-Ház Kft., 2015.)

Bátorság és szépség

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.01.19. 11:23

Fotó: Jani Martin / Népszava
Az erő, az ügyesség, a szépség, a fantázia, a bátorság seregszemléje volt a  XIII. Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Húsz országból érkezett számokon ámulhattunk-bámulhattunk. Nézhettünk befutottakat, tehetséges kezdőket, meg sajnos kevésbé tehetségeseket is.
Azt persze sejteni lehetett, hogy ifj. Richter József és szépséges felesége, a német Merrylu Richter dobogóra kerülnek, még az is nagyon valószínű volt, hogy aranyat kapnak. Hiszen ugyanazzal a Pas de deux – balett lóháton című számukkal indultak, amivel a cirkuszfesztiválok cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban, két másik attrakciójukkal együtt, már első helyezést értek el. Két ló hátán olvadnak szinte egymásba, mutatnak be nehéz kunsztokat, emeléseket, forgásokat, kézenállásokat, Merrylu áll is a férje fején, miközben a paripák kedvesen bandukolnak, vagy éppen gyorsuló tempóban nyargalnak. Férfi-nő, állat-ember harmóniája, szeretettel teli összefonódása ez a szám, ami miközben virtuóz, mégsem ez áll a középpontban, hanem a költőiség és a szerelem cirkuszi formában való megjelenítése. Volt még egy lovas mutatvány, az oroszországi Alania Troupé, melynek tagjai viszont a szélsebes iramot, a vagányságot, a felpörgetett tempóban való vágtázást, ami közben akár a lovak alatt is átbújnak, részesítik előnyben. Náluk nincs helye a költőiségnek, ők az erő, a némiképp fitogtatott ügyesség, a látványos kunsztok demonstrátorai. Ettől művészet a cirkusz, az artistáknak lehet egészen különböző a stílusuk. És, mint a fesztivál is mutatja, lassan alig van állatszám, ami pedig nagyon is hozzátartozott a klasszikus cirkuszhoz. 2014-ben még a budapesti fesztiválon éppen az a fantasztikus elefántszám, amiben Merrylu is szerepelt a családjával, aranyat ért. Ifj. Richteréknek is van még sok állatuk az utazó cirkuszukban, sőt, velük is babérokat arattak Monte-Carlóban. De az állatszámokat mégis mindinkább kiszorítják, egy fontos szín eltűnőben van a cirkuszból. Megjelenik viszont helyette más, a színházat, a táncot, a képzőművészetet, és az eddiginél még inkább a zenét is magába olvasztja a cirkuszművészet. Erre, a különböző számokon kívül, példa a Szent Boszorkány előadás, amit az off-programban láthattunk, és ebben az alkotók, Pál Dániel Levente író és Kalmár Ákos koreográfus egy összefüggő meseszál, egy bűvös erdő világának megteremtésére tettek kísérletet. A meseszál azért fel-felfoszladozott, nem igazán sikerült végigvinni, de összefűzni vele valamelyest különböző produkciókat, igen. Mint ahogy a néptánc is több alkalommal érdekes szövetségbe lépett az artistaprodukciókkal. 
Az Egyéjszakás kaland című éjszakai show-nak pedig egy ifjúsági szálló adta meg a keretét, ahol emeletes ágyakon ülnek, heverésznek a fiatalok, és mindig kiválik belőlük valaki, aki megmutatja a tudományát, amit pedig a többiek figyelnek és reagálnak. Fekete Péter két éve már rendezett egy éjszakai műsort, akkor a mívesen kivitelezett erotikus számok kerültek előtérbe, most pedig a költői, elmerengő látomások, akár igen lassú ritmusban, de lírai szépséggel kivitelezve. A főműsoron, vagyis a háromszor-háromszor előadott A- és B-programon, meg a grandiózus gálán kívül volt még egy úgynevezett Newcomer show, amiben a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, nemrég végzettek és artistacsaládok gyerekei mutatkoztak be. A prímet evidensen a tíz év körüli Varga Riko Manuel vitte, aki golyóbisokkal, karikákkal, buzogányokkal egyaránt villámsebesen zsonglőrködik és ezt virgoncan, kitörő örömmel, hatalmas élvezettel már ilyen fiatalon igencsak megnyerő személyiséggel teszi. Gyönyörű volt a gálán, hogy közvetlenül az orosz Semyon Krachinov előtt lépett fel, aki szintén eszelős tempóban zsonglőrködik, olyan játékosan, mintha egy vásott kölyök lenne, és ugyancsak pillanatok alatt kiváló kapcsolatot teremt a közönséggel. Sajnos az Artistaképző végzős bohócosztályának tagjaira ez egyáltalán nem jellemző. Ügyetlenkedve téblábolnak a porondon, húzzák az időt, elnyújtottan érdektelen megjelenéseik alig-alig váltanak ki némi nevetést, személyiségük nem derül ki. Ez bizony felveti az iskola és a tanáraik felelősségét, hiszen lassan három évnyi tanulás után lényegében értékelhetetlen teljesítményt nyújtanak. Egyébként kerültek ki jó számok az Artistaképzőből, ilyen például Kánya Alex és Pfeiffer Roland erőteljes vagy a High5 jó hangulatot teremtő gumiasztal produkciója, vagy éppen a Duó Simon emelőszáma. A Losonczi György rendezte Newcomer show összességében színvonalas, de a bohócnövendékek felléptetése fiaskó. A Graeser József által rendezett A- és B-programban - és így a gálán is - viszont egymást kergették a jobbnál jobb vagy akár kiugró produkciók. A másik Arany Pierrot-díjat, teljes joggal, a Chinese National Acrobatic Troupe érdemelte ki. Mindkét számuk elementáris és szemet gyönyörködtető, mindkettőben bámulatos egymásra hangolódással dolgoznak közösen gyerekek és felnőttek. A kézegyensúlyozó kompozícióban a gyerkőcök hatalmas kíváncsisággal lesik, mit csinálnak a nagyok, és bizony sok mindent már ők is meg tudnak csinálni, jókora büszkeséggel, élvezettel. A másik produkciójukban kis vázákat egyensúlyoznak a lábukon, miközben változatos alakzatokban, hibát nem vétve dobálják őket, úgy, hogy kézből kézbe kell érkezniük, rafinált koreográfia szerint. Peruból jött a Duo Vitalys, két férfi, akik igen összehangoltan, domborodó izmokkal emelték, hajlították egymást egészen valószínűtlen pozitúrákba, harcosan kemény zenékre. Láthattunk hasonlót női változatban is. Az olasz-bolgár Kolev Sisters szép hölgyei bájból, sikkből, kellemből is jócskán ízelítőt adnak, miközben az ő izmaik sem elhanyagolhatóak. Fölöttébb tetszett a spanyol Duo Laos emelőpárosa, pedig ők a gáláig sem jutottak el. A társastánc, a balett elemeit is felhasználva „beszélnek” férfi és nő viszonyáról, gesztusokkal, mimikával, az összeveszést, a kibékülést, a lángoló szerelmet és az apályt is egyaránt eljátszva, remek színészi képességekkel. A francia Julot Cousins a gáláig eljutott, és ott szintén meglehetős sikert aratott, de díjat nem kapott. Na, ő vérbeli bohóc, életre megjegyezhető fazonnal, bő öltönyös, kalapos, tétova kisemberként jelenik meg, aki aztán egészen a kupoláig mászik egy rúdon, ami félelmetesen kileng minden irányba. Riadtan, de kedvesen emelgeti a kalapját felénk, majd még hulahopp karikákkal is mutat be trükköket, biztosítókötél nélkül. Kétségtelen, hogy vannak ennél nagyobb artistateljesítmények, de az átütő személyiség, a humor áradása, megérdemelt volna valami díjban is kifejezhető elismerést. De hát azért verseny a verseny, hogy lehessen vitatkozni azon, ki volt jobb, ki kevésbé, ki mit érdemelt vagy nem érdemelt meg. Az biztos, hogy ismét fenemód jó volt ott lenni a Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, ennek az ősi és forrongó megújulásban lévő műfajnak sok nagyszerű, emlékezetes megnyilvánulását láthattuk.