Előfizetés

Humorérzék

A középkorban máglyán égették volna meg őket. A Jézussal viccelődő brazil komikusok áldhatják a felvilágosult XXI. századot, mert így csak az irodájukra dobtak Molotov-koktélt. Azért az mégiscsak más. A dilemma örök: szabad-e kigúnyolni a vallást. A válasz is ősi: nem szabad, de pont ezért néha jólesik. Mint minden mást, amit pedig nem lenne szabad, vagy nem illik. Végülis mit van értelme kigúnyolni, ha nem azt, amit nem szabad? 
A baj inkább az, hogy a hatalommal valahogy elveszik a humorérzék. A papoké is leginkább akkor, amikor a politikai hatalom részeivé válnak. Amúgy, magánemberként, pont olyanok, mint mások. Szeretnek jókat nevetni, és hát jókat nevetni leginkább mások kárára szoktunk. No de akit kinevetnek, annak oda a tekintélye, és akinek oda a tekintélye, az nem számíthat feltétlen tiszteletre.
A tisztség miatt kijáró feltétlen tiszteletre hivatkozás a hatalomban erősek, de intellektuálisan bizonytalanok érve. Olyankor jön elő, amikor az ész vagy az érzelem mást diktálna, mint amit az érdek mondat. Munkahelyi megfelelője a kurtán odavetett „csak”. Hosszabban: „mert én mondtam”.
Nincs keresztény, aki azért inogna meg hitében, mert egy vígjátékban mai sztereotípiákkal ütköztetik a kétezer éveseket. Mint ahogyan azért sem lesz senki sátánista, mert végigolvasta a Harry Potter mind a hét kötetét, vagy ahogyan a muzulmánokba sem csap mennykő, ha véletlenül meglátják Mohamed arcmását. A vallási érzékenységre való unos-untalan hivatkozás legtöbbször álságos, és kizárólag mozgósítási célt szolgál. A hívekben tudatosítani kell, milyen ellenséges környezet várja őket a templomból kilépve. Szerencsére bölcs vezetőik megvédik őket, és cserébe csupán egy dolgot kérnek. A lelküket.
Egy brazil püspök lemondta Netflix előfizetését a Jézus első megkísértése című paródia miatt, noha elég lett volna, ha nem nézi meg. Ám ő és Rétvári Bence, a KDNP alelnöke is azt szeretné, ha mások se láthatnák: minden legyen úgy, mint régen! De hát akkor is gúnyolták az egyházat, és az túlélte.

Orbán csúsztat

A nyelvi értemben vett csúsztatást egyesek a hazugság szinonimájaként használják. Mások az enyhébb elferdítéseket értik alatta. Ennek finomított, de nem kevésbé ártalmas változata, midőn a vitapartnerek összefüggéseikből ragadnak ki egy-egy részletet, hogy ebből vonjanak le a saját szájízüknek megfelelő, általánosított következtetéseket. (Ez eredhet a másik fél megértésének hiányából vagy tudatos félreértésből is.) 
A magyar miniszterelnök több évtizedes, nyilvános kommunikációs gyakorlata során – az érzelmi hatás fokozása érdekében – ennek minden elemét folyamatosan vegyíti, sőt előszeretettel épít a hallgatóság, illetve a széles közvélemény felszínes felkészültségére is. Orbán Viktor előszeretettel használja  a manipulációnak ezeket az eszközeit, ha gazdaságpolitikai kérdéseket hoz szóba. Mivel kemény kérdéseket legfeljebb az évente egyszer megrendezett nemzetközi sajtótájékoztatóján kap, ott sem eleget, így stábjának van ideje szakmai köntösbe öltöztetni a hamis érveket és állításokat. (Az ellenzéki országgyűlési képviselők interpellációit a kormányfő politikai vagdalkozással, személyeskedéssel intézi el, és egy alacsony színvonalú párviadal szintjére süllyeszti le.)
Csoda, hogy az egykori karmelita kolostor mennyezete nem szakadt le, amikor Orbán Viktor – egy újságírói kérdéshez kapcsolódóan – annak okát magyarázta: miért nem adta be kormány az Elios számláit az Európai Bizottságnak, hanem ehelyett a magyar költségvetés finanszírozta a botrányosan kivitelezett közvilágítási tendert. Az orbáni indok: „Az Európai Unió a folyamatos küzdelem világa, és érdekünk, hogy ne keveredjünk olyan vitába, amely csökkenti a pénzügyi lehetőségeinket.” A miniszterelnöki válasz lényege tehát: micsoda dolog, hogy Brüsszel leleplezte, hogy a vejem egykori cége korrupcióval vádolható. Küzdjenek csak magukban. Ilyen pénz nem is kell, majd az adófizetők kifizetik helyettük. Oszt jó napot!
Az orbáni interpretáció szerint hazánknak ugyanakkor 2010 óta egy sikeres, illiberális alapokon nyugvó magyar modellt alkalmazó kormánya van. Állítása szerint gazdaságunk Európában a legversenyképesebb. Ehhez képest a nem éppen liberális tagokból álló Költségvetési Tanács újabb versenyképességet javító intézkedéseket sürget, így fogalmaztak a napokban: „A növekedés extenzív tartalékai kimerültek.” A liberalizmussal ugyancsak nem vádolható Urbán László, a kormánypárt egykori gazdasági fő stratégája szerint pedig: „Az uniós támogatások erőteljes ütemű hazai lehívása és elköltése egyrészt a klientúra építését, másrészt a versenyképességi deficit elfedését szolgálja. Ha megnézzük a nemzetközi versenyképességünk alakulását is legjobban kifejező makrogazdasági mutatószámot, a nemzetgazdaság átlagos, egy munkaórára vetített termelékenységi rátájának alakulását, akkor abból rögtön látszik a lehangoló valóság; 2010 óta nálunk a legalacsonyabb a termelékenység növekedése a régióbeli uniós tagországokkal összehasonlítva.”
Orbán tájékoztatója a félretájékoztatás iskolapéldája volt. Önös érdekből tette.

Rodolfo színre lép

Jó formában volt Orbán – így értékelték a legtöbben a független elemzők közül a miniszterelnök csütörtöki fellépését. Megint rátalált egy olyan műfajra, amelyben nem kell tartania kellemetlen helyzetektől, ugyanakkor óriási a médiafigyelem, itthon és külföldön egyaránt. 
A január eleji sajtótájékoztatónak nevezett performance így szépen beleilleszkedik az évkezdet showműsorainak sorába; a februári parlamenti évnyitó, valamint a sajátjainak előadott évértékelő elé. Egyiken sem kell visszakérdezéstől tartania, mondatait csak utólag elemzik, bár kétségtelenül a mostani előadáson merészkedett legközelebb az „ellenfélhez”. Nem mindenkihez persze, mert néhány veszélyesnek tűnő elemet kitagadtak a rendezvényről, de a majd’ három óra így is olyannak tűnt, mintha itt egy szabad ország szolgálni kész kormányfője állná az ostromot. 
Ez volt Orbán szándéka, pontosan ezt a képet akarta felmutatni önmagáról; az őt már nem zavarja, ha utólag kiderül néhány kijelentéséről, hogy az felháborító, olykor aljas, de mindenképpen vitatható; csúsztatás vagy szimpla hazugság. Netán ócska színjáték. Kihagytam a felsorolásból a kompromisszumkész kormányfő imázsának felmutatását: a kompromisszum, izoláció, háború általa felállított lehetséges hármasából ő az elsőt választotta mint az egyetlen üdvözítő és lehetséges utat. És a fővárossal kapcsolatban rögtön elő is adta a jóságos pedellus szerepét. A kampányban használt alkalmatlan jelzőt vitte tovább, ezúttal - megengedően - ügyetlennek és koncepció nélkülinek bemutatva az új fővárosi vezetést. De hát, hangsúlyozta a miniszterelnök, jár nekik a száz nap, egyelőre ne törődjünk azzal, hogy összevissza beszélnek a Liget vagy a szuperkórház ügyében, mi mindent meg fogunk adni nekik, amit Tarlósnak megígértünk. 
Látszólag szép, simulékony mondatok ezek, az ember nem is várhat ennél többet egy nagyhatalmú vezértől. Már ha hinni lehet a szavainak. Karácsony Gergely óvatos optimizmussal reagált az elhangzottakra: saját személyiségének megfelelően azt közvetítette, hinni akar Orbánnak. De tőle magától tudja, hogy nem a szavaira, a tetteire kell figyelni. És ennek a száz nap türelemnek az említése pontosan ebből a szempontból ijesztő inkább, mint megnyugtató. Már csak azért is, mert egyfelől az összevissza beszéd minősítés eleve jelzi: szó nincs itt semmi kompromisszum-készségről, ahogy azt is, hogy száz nap elteltével bizony kitör majd a kormány-Budapest háború. 
Egyesek szerint lényegében már ki is tört: másként nem tudják ugyanis értelmezni a bejelentett egészségügyi beruházási stopot. Azt tudniillik, hogy addig nem lehet fejleszteni, amíg bizonyos felújításokat el nem végeznek a kórházakban. Orbán nem mondta, hogy ez az atlétikai vb megrendezéséért cserébe adandó ötven milliárd forintra vonatkozna - de azért emlékezzünk a CEU ügyére. Ilyenkor lép be a „törvények mindenkire vonatkoznak” című retorikai fordulat. És ez ellen egy szavunk sem lehet, hisz Orbán előre megmondta, hogy ő olyan mint Rodolfo: figyeljék a kezét, mert csal.