Orbán csúsztat

A nyelvi értemben vett csúsztatást egyesek a hazugság szinonimájaként használják. Mások az enyhébb elferdítéseket értik alatta. Ennek finomított, de nem kevésbé ártalmas változata, midőn a vitapartnerek összefüggéseikből ragadnak ki egy-egy részletet, hogy ebből vonjanak le a saját szájízüknek megfelelő, általánosított következtetéseket. (Ez eredhet a másik fél megértésének hiányából vagy tudatos félreértésből is.) 
A magyar miniszterelnök több évtizedes, nyilvános kommunikációs gyakorlata során – az érzelmi hatás fokozása érdekében – ennek minden elemét folyamatosan vegyíti, sőt előszeretettel épít a hallgatóság, illetve a széles közvélemény felszínes felkészültségére is. Orbán Viktor előszeretettel használja  a manipulációnak ezeket az eszközeit, ha gazdaságpolitikai kérdéseket hoz szóba. Mivel kemény kérdéseket legfeljebb az évente egyszer megrendezett nemzetközi sajtótájékoztatóján kap, ott sem eleget, így stábjának van ideje szakmai köntösbe öltöztetni a hamis érveket és állításokat. (Az ellenzéki országgyűlési képviselők interpellációit a kormányfő politikai vagdalkozással, személyeskedéssel intézi el, és egy alacsony színvonalú párviadal szintjére süllyeszti le.)
Csoda, hogy az egykori karmelita kolostor mennyezete nem szakadt le, amikor Orbán Viktor – egy újságírói kérdéshez kapcsolódóan – annak okát magyarázta: miért nem adta be kormány az Elios számláit az Európai Bizottságnak, hanem ehelyett a magyar költségvetés finanszírozta a botrányosan kivitelezett közvilágítási tendert. Az orbáni indok: „Az Európai Unió a folyamatos küzdelem világa, és érdekünk, hogy ne keveredjünk olyan vitába, amely csökkenti a pénzügyi lehetőségeinket.” A miniszterelnöki válasz lényege tehát: micsoda dolog, hogy Brüsszel leleplezte, hogy a vejem egykori cége korrupcióval vádolható. Küzdjenek csak magukban. Ilyen pénz nem is kell, majd az adófizetők kifizetik helyettük. Oszt jó napot!
Az orbáni interpretáció szerint hazánknak ugyanakkor 2010 óta egy sikeres, illiberális alapokon nyugvó magyar modellt alkalmazó kormánya van. Állítása szerint gazdaságunk Európában a legversenyképesebb. Ehhez képest a nem éppen liberális tagokból álló Költségvetési Tanács újabb versenyképességet javító intézkedéseket sürget, így fogalmaztak a napokban: „A növekedés extenzív tartalékai kimerültek.” A liberalizmussal ugyancsak nem vádolható Urbán László, a kormánypárt egykori gazdasági fő stratégája szerint pedig: „Az uniós támogatások erőteljes ütemű hazai lehívása és elköltése egyrészt a klientúra építését, másrészt a versenyképességi deficit elfedését szolgálja. Ha megnézzük a nemzetközi versenyképességünk alakulását is legjobban kifejező makrogazdasági mutatószámot, a nemzetgazdaság átlagos, egy munkaórára vetített termelékenységi rátájának alakulását, akkor abból rögtön látszik a lehangoló valóság; 2010 óta nálunk a legalacsonyabb a termelékenység növekedése a régióbeli uniós tagországokkal összehasonlítva.”
Orbán tájékoztatója a félretájékoztatás iskolapéldája volt. Önös érdekből tette.
Szerző
Bonta Miklós

Rodolfo színre lép

Jó formában volt Orbán – így értékelték a legtöbben a független elemzők közül a miniszterelnök csütörtöki fellépését. Megint rátalált egy olyan műfajra, amelyben nem kell tartania kellemetlen helyzetektől, ugyanakkor óriási a médiafigyelem, itthon és külföldön egyaránt. 
A január eleji sajtótájékoztatónak nevezett performance így szépen beleilleszkedik az évkezdet showműsorainak sorába; a februári parlamenti évnyitó, valamint a sajátjainak előadott évértékelő elé. Egyiken sem kell visszakérdezéstől tartania, mondatait csak utólag elemzik, bár kétségtelenül a mostani előadáson merészkedett legközelebb az „ellenfélhez”. Nem mindenkihez persze, mert néhány veszélyesnek tűnő elemet kitagadtak a rendezvényről, de a majd’ három óra így is olyannak tűnt, mintha itt egy szabad ország szolgálni kész kormányfője állná az ostromot. 
Ez volt Orbán szándéka, pontosan ezt a képet akarta felmutatni önmagáról; az őt már nem zavarja, ha utólag kiderül néhány kijelentéséről, hogy az felháborító, olykor aljas, de mindenképpen vitatható; csúsztatás vagy szimpla hazugság. Netán ócska színjáték. Kihagytam a felsorolásból a kompromisszumkész kormányfő imázsának felmutatását: a kompromisszum, izoláció, háború általa felállított lehetséges hármasából ő az elsőt választotta mint az egyetlen üdvözítő és lehetséges utat. És a fővárossal kapcsolatban rögtön elő is adta a jóságos pedellus szerepét. A kampányban használt alkalmatlan jelzőt vitte tovább, ezúttal - megengedően - ügyetlennek és koncepció nélkülinek bemutatva az új fővárosi vezetést. De hát, hangsúlyozta a miniszterelnök, jár nekik a száz nap, egyelőre ne törődjünk azzal, hogy összevissza beszélnek a Liget vagy a szuperkórház ügyében, mi mindent meg fogunk adni nekik, amit Tarlósnak megígértünk. 
Látszólag szép, simulékony mondatok ezek, az ember nem is várhat ennél többet egy nagyhatalmú vezértől. Már ha hinni lehet a szavainak. Karácsony Gergely óvatos optimizmussal reagált az elhangzottakra: saját személyiségének megfelelően azt közvetítette, hinni akar Orbánnak. De tőle magától tudja, hogy nem a szavaira, a tetteire kell figyelni. És ennek a száz nap türelemnek az említése pontosan ebből a szempontból ijesztő inkább, mint megnyugtató. Már csak azért is, mert egyfelől az összevissza beszéd minősítés eleve jelzi: szó nincs itt semmi kompromisszum-készségről, ahogy azt is, hogy száz nap elteltével bizony kitör majd a kormány-Budapest háború. 
Egyesek szerint lényegében már ki is tört: másként nem tudják ugyanis értelmezni a bejelentett egészségügyi beruházási stopot. Azt tudniillik, hogy addig nem lehet fejleszteni, amíg bizonyos felújításokat el nem végeznek a kórházakban. Orbán nem mondta, hogy ez az atlétikai vb megrendezéséért cserébe adandó ötven milliárd forintra vonatkozna - de azért emlékezzünk a CEU ügyére. Ilyenkor lép be a „törvények mindenkire vonatkoznak” című retorikai fordulat. És ez ellen egy szavunk sem lehet, hisz Orbán előre megmondta, hogy ő olyan mint Rodolfo: figyeljék a kezét, mert csal.
Szerző
Németh Péter

Nőnap

Ha Ön, Kedves Olvasó, szaúd-arábiai nő, és szeretne focimeccsre menni, jó hírünk van: vasárnap végre megteheti. Kivételesen ugyanis nőket is beengednek a Real–Atlético kupadöntőre. Hogy két madridi csapat miért az olajkirályságban mérkőzik egymással? Pénzért. „A futball üzletággá vált, és az üzlet bevételt kíván”, fogalmazott a címvédő Barcelona edzője, Ernesto Valverde, aki nincs elragadtatva a kiszervezéstől. 
De hát nagy úr a pénz, rangos sporteseményeket csábít a dúsgazdag országba. Legutóbb a profi boksz nehézsúlyú világbajnoki döntőjét, hamarosan egy nemzetközi golfversenyt. Igaz, ez utóbbiról távol marad két világsztár; Tiger Woods és Rory McIlroy elhárította a szereplést, a busás fellépti díjjal együtt. Állítólag fejenként 2,5 millió dollár ütötte volna a markukat, ha nem ilyen finnyásak, és hajlandók arcukat adni az országimázshoz.
Szaúd-Arábia jobb színben akar feltűnni a világ előtt. Erre használja a sportot, ami a hanyatló Nyugaton népszerűbb, mint a vahhábita iszlám. A bigott szunnita vallási irányzat hagyományos közönségszórakoztatása a nyilvános lefejezés, amit istenkáromlás, hitehagyás, házasságtörés, homoszexualitás vagy boszorkányság címén szabnak ki. 
María José Rienda, a síbajnokból lett spanyol sportminiszter az előkészületek idején közölte, kormánya nem támogatja, hogy olyan országban játsszák a szuperkupát, ahol „nem tartják tiszteletben a nők jogait”. Így született a kompromisszum, hogy három mérkőzésen mégiscsak szurkolhatnak nők a dzsiddai Abdullah Király Sportvárosban. Forradalmi vívmány ez Oszáma bin Láden szülőföldjén.
Jó híreink vannak akkor is, Kedves Olvasó, ha Ön magyar. Akkor csak igazán. A keresztény Európa határán végvárakként emelkednek a szép új stadionok (meg néhány csúnya). Példamutató szerénységgel eddig egyiket sem az uralkodóról nevezték el. A néhai focikirály, Puskás Ferenc becenevét viselő felcsúti Pancho Aréna mögött kedvesebb látvány a mi szemünknek a Vértes vadona, mint a Vörös-tenger. A nők sincsenek kitiltva. Hálátlanság, hogy mégis üresek a lelátók.
Szerző
Bártfai Gergely