Előfizetés

Szemetek

Indulatos Facebook-üzenetben kürtölte világgá Karácsony Gergely főpolgármester, hogy az állami kukaholding - leánykori nevén NHKV - felmondja a fővárosi szemétszállításért felelős FKF-fel 2016-ban kötött szerződését. 
A kukacsekkek országos beszedése négy éve került át az önkormányzati szemétszállítóktól az akkor alapított NHKV-hoz, amelynek a begyűjtött díjakat vissza kéne osztania a kukát változatlanul ürítő helyi cégeknek. Azt mondták, ez egyszerűbb. Az elmúlt négy évben a kukaholding nagyjából annyit fizetett a fővárosi hulladékcégnek, amennyit a fővárosiaktól beszedett. Ám mint kiderült, ez csak úri kegy, hisz "képletük szerint" az FKF-nek harmadával kevesebb járna. Most pedig csak életbe lép a képlet. Az indok ismeretlen, az okot sejtjük.
Az NHKV-FKF viszony már a fideszes időkben sem volt felhőtlen. Erről Orbán és Tarlós 2018-as megállapodásának ama együgyű pontja tanúskodik, miszerint az NHKV tényleg kifizeti FKF-es tartozásait. Karácsony Gergely a holding mostani lépését e paktum felmondásaként értelmezi, noha, mint emlékeztet, Orbán az új városvezetésnek is megígérte annak betartását. Tehette, hisz voltaképp nem ígért semmi számon kérhetőt. Illetve annyit, hogy a negyedévesről áttérnek a havi elszámolásra, ami persze nem teljesült, de ez kit érdekel. Orbán csütörtöki sajtótájékoztatóján is szemrebbenés nélkül biztosíthatta Karácsonyékat a Tarlós-féle megállapodás betartásáról, mi több, saját türelméről.
A történet ismerős: két éve Észak-Kelet Pest és Nógrád szemétszállítása is hasonló előzmények után omlott össze. Az NHKV ott is különböző fal indokokkal csavarta le a helyi hulladékot begyűjtő, ellenzék-közelinek tartott Zöld Híd jussát. A cég átszervezett, levelezett, könyörgött, kiabált, ám amikor az utolsó kukásautóból is kifogyott a nafta, beadták a kulcsot - mégpedig szabályosan, a katasztrófavédelemnek. A hatóság viszont kicsit késve intézkedett. Így pár napig az utcán állt a szemét. Több se kellett a Fidesz-propagandának, a látványt az "elvesztett parlamenti választások miatti ellenzéki bosszúként" állította be. A térségben azóta is a katasztrófavédelem végzi - a Zöld Híd eszközeivel, állampénzen - a begyűjtést.
Karácsony Gergely küzd, kormányülésekre jár, tiltakozik, „kilépteti” az FKF-et a kukaholdingból (ami Orbán hozzájárulása nélkül azonnali csődöt hozna), másutt klímavészhelyzetről, körforgásos gazdálkodásról, leválogatásról beszél. Láttam már ezt. Amikor aztán elfogy a pénz, és kifekszik a cég, a katasztrófavédelem pont csak annyit késik, hogy a kormánymédia elkészíthesse a képeket a „szeméttel öntötte el Budapestet Karácsony” című opuszokhoz. Aztán jön az állam, és „az FKF eszközeivel” megmenti a fővárost a bűzlő liberálbolsevik mocsoktól.
Nem az egyszerűsítés végett központosította a kukadíjbeszedést Orbán Viktor. Hanem hogy ha úgy látja, egy rejtett gomb megnyomásával bármikor elönthessen szeméttel városokat. Ezt kísérletezték, finomították ki két éve, 110 ezer észak-közép-magyarországi háztartás kárán.
Szemét dolgok ezek.

Őrült beszéd. Van benne rendszer?

Magyarország készen áll arra, hogy szomszédaival, köztük Romániával, felépítsen egy új Közép-Európát – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a temesvári forradalom kitörésének 30. évfordulója alkalmából rendezett gálaesten. A kormányfő Közép-Európát a világ egyik legsikeresebb és legversenyképesebb térségévé tenné, ahol a városokat autópályák és gyorsvasutak kötik össze, ahol mindenkinek van munkája, ahová visszatérnek a munkások, és ahol az okoz majd fejtörést, mit kezdjenek a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal. Magyarország egyike lesz azon országoknak, ahol a legjobb élni, alkotni, a legkorszerűbb a technológia, a legtisztább a természeti környezet, legnagyobb a biztonság – sorolta Orbán Viktor, hozzáfűzve, hogy mindezt a szomszédos államokkal együtt könnyebb elérni, mint egyedül. Ámen. Vagyis: úgy legyen! 
Őrült beszéd, az biztos. De van-e benne rendszer? Vagy csak szó, szó, szó? A miniszterelnök nem először vetítette a nagyközönség elé Közép-Európa szédületes fejlődési perspektíváját. Valóban vonzó kilátás csemetéink és unokáink számára a legsikeresebb és legversenyképesebb térségek egyikében élni, de ennek egyelőre a világon semmi realitása nincsen. Amint nekilátnánk a megvalósításnak, szembe jön a valóság, és orrba veri a fejlődés apostolát. Az illiberális keresztény szabadság rendszerét, Magyarország teljesítményét ismerjük, s nem csak statisztikákból, a bőrünkön érezzük, benne élünk. Ezért a legkevesebb amit mondhatunk: lehetőségeinket erősen korlátozza országunk állapota, jelenlegi versenyképességünk, lemaradásunk csaknem minden minőségi mutatóban. 
Az Eurostat jelentése szerint például Magyarországon – nemcsak a gazdag EU tagállamokhoz képest, de a régió országaihoz képest is – egyelőre nagyon alacsony a bérszínvonal. Egyedül a bolgárok költenek kevesebbet nálunk. Mielőtt űrhajó(s)t küldenénk a világűrbe, talán arról kellene gondoskodnunk, hogy az embereknek elég jövedelmük jusson lakásra, ruházkodásra, élelemre, no és persze iskolára, gyógyulásra. Igaz, a GDP növekedése egyelőre gyors, ám még ha így marad is (nem marad), kellene néhány évtized az EU átlagának eléréséhez - pláne a jelenlegi, hitványnál is hitványabb, sajátosan magyar elosztási rendszerben. A hosszú távú fejlődés döntő eleme az emberi erőforrás. Ennek gyarapítására és ápolására (oktatásra, egészségügyre) Magyarország gyalázatosan keveset fordít, sőt rombolja mindkét nagy közszolgáltatási rendszert. (Hiába települ ide kínai és muszlim egyetem, ezek révén Magyarország aligha válik regionális tudásközponttá.)
Ilyen alapon a miniszterelnök ábrándjai hallatán az első reakció az lehet: a nemzet prófétája ostobaságokat beszél. Hanem ugyan mi baj lehetne abból, ha tekintetünket erősen a távoli, nagyszerű horizontra vetjük, és erősen hiszünk vezetőnk irányításában? Szörnyű déjá vu-m van. 

Lemossuk a gyalázatot

A magyar társadalom és a magyar liberalizmus válságai nem függetlenek egymástól, egymást erősítő tényezők. Az elmúlt kilenc évben megtapasztalhatta ez az ország, milyen egy szabadsághiányos környezetet biztosító, jogállami normákat és demokratikus intézményrendszert nem tisztelő vezetés, miközben a liberalizmusra folyamatosan aggatták a méltatlanabbnál méltatlanabb jelzőket. Itt az ideje lemosni a gyalázatot. Ez csak úgy megy, ha van megújult, tiszta, átgondolt gazdaságstratégiai tervezési ajánlat, emberkép és modern társadalomszervezési javaslat. 
Nehéz azzal előhozakodni, hogy a magyar társadalom rendszerváltás óta elszenvedett csalódásait nem a szabadság megléte, hanem annak csorbítása okozta. El kell mondanunk, hogy nem a piacgazdaság az, ami problémás, hanem a tisztességtelen piaci magatartás. Megannyi kiábrándulás után kell arról beszélnünk, hogy a demokrácia jó, de úgy nem, ha intézményeivel orvul visszaélnek. A magyaroknak nem volt lehetőségük meglátni, hogy a jogállami normák működése mindenki számára egyenlő méltóságot és egyenlő bánásmódot hoz, míg hiányuk súlyos jogegyenlőtlenségekhez vezet. 
Ilyen helyen van leginkább teendője a liberalizmusnak.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere empirikus bizonyítékul szolgál a fenti állításokra, de a liberalizmus ellen folytatott kommunikációs hadjárat miatt alig fogalmazódik meg, hogy ide márpedig szabadságjogok, szabad elvek kellenek, hogy a 2010 óta okozott károkat helyre tudjuk hozni. Liberalizmus nélkül nem építhető újra a demokrácia, de a valós tartalommal bíró – és nevén nevezett – köztársaság sem. 
A szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse a nyugati világ társadalmainak alapja. Így építették fel az emberi méltóság mindenekfölött való és elidegeníthetetlen mivoltát, jogok és kötelességek egyensúlyát, annak követelményét, hogy mindenkit, aki embernek született – függetlenül bármely tulajdonságától – azonos jogok illetnek meg. 
A szabadságon kívül a szolidaritás a másik érték, ami rendkívüli módon hiányzik a jelenlegi magyar társadalomból. Annak az érzete, hogy ha valaki segítségre szorul, eszembe jut, én mit tehetnék érte. Számomra lényegi elem a gondolat, hogy közöm van az elesett embertársaimhoz. Eszembe jut, hogy levigyek egy utcán alvónak egy tányérnyi levest, ha nekem kettő volt, de csak az egyiket ettem meg. Eszembe jut, hogy melyik kabátomat nem hordom már, és amikor közeleg a hideg, odaadom valakinek, akinek nincs. Az is eszembe jut, hogy ha az én családomban a gyerekeknek mind van új tolltartójuk, a tavalyit oda lehet adni olyannak, akiknek nincsen. Egyre többen vannak így idehaza. 
A szabadság és a szolidaritás értékeinek őrlángon pislogása egyértelmű válságtünetei az itthon maradt magyarok mindennapjainak. A rendszerváltást követő évtizedekben elszenvedett pofonok nem arra sarkallták a társadalmat, hogy megküzdjön egy új egyensúlyért, amely már a piacgazdaság, a jogállam és a demokratikus intézményrendszer keretei közt zajlik, hanem elfordult ezektől az intézményektől, és a közügyektől is – rendkívül könnyű terepet biztosítva a NER vezetőinek arra, hogy szabadon garázdálkodhassanak, a választásra jogosultak alig egyharmadának folytatólagos megnyerésével. A hatalommal való visszaélés, a jogcsorbítás, komplett társadalmi csoportok elnyomása, az ország nyugati világtól eltérő fejlődési pályán való mozgatása a rendszer alapelemeivé vált. Milliók botorkálnak a méltóságuk mindennapos csorbulásának tudatával és szégyenérzetével, hárommillió ember a létminimumon, vagy az alatt van, miközben a propagandagépezet magabiztosan harsogja a kormány világraszóló sikereit. 
Merre tovább, ha nem ki innen? Merre tovább, ha nem pont az ellenkező irányba? A rendszer jó előre bebiztosította magát. Olyan bélyegeket aggatott a liberalizmusra, amelyek szemenszedett hazugságok, nehogy felépülhessen egy ellennarratíva az „illiberális” állammal szemben. Pedig ebben a zsákutcában vétek előre haladni. Az állampolgári öntudat, az egyéni és a közösségi felelősségvállalás – mint új racionalitás – kivételes fontossággal bír a XXI. században. Tudnunk kell, hogy a Föld kincseinek túlhasználata, a felelőtlen hulladékképzés vagy gázkibocsátás a következő generációk életébe kerül. Tudnunk kell, hogy a versenyképesség fontos, azonban a termelékenység nem minden, főképp, ha a társadalom tagjai a felmérések szerint boldogtalanok és hajlamosak önkezükkel véget vetni az életüknek. Tisztába kell kerülni azzal, hogy szabadság, felelősségvállalás és szolidaritás nélkül megfullad a társadalom. 
Szabadsághiányos környezetben nem újjáépíthető az ország. A szabadság térnyeréséhez szükség van liberálisokra. Arra is szükség van, hogy a liberalizmusról lemossuk a gyalázatot, amit rákentek az Orbán-kormányok. A szabadság eszméjét a rendszerváltók sikeresen mutatták be a magyaroknak. A jelenkor liberálisaira is ez a feladat vár. És van egy ennél is nagyobb: ezt követően mi nem okozhatunk csalódást. A szerző a Magyar Liberális Párt elnöke, országgyűlési képviselő (DK)