Nőnap

Ha Ön, Kedves Olvasó, szaúd-arábiai nő, és szeretne focimeccsre menni, jó hírünk van: vasárnap végre megteheti. Kivételesen ugyanis nőket is beengednek a Real–Atlético kupadöntőre. Hogy két madridi csapat miért az olajkirályságban mérkőzik egymással? Pénzért. „A futball üzletággá vált, és az üzlet bevételt kíván”, fogalmazott a címvédő Barcelona edzője, Ernesto Valverde, aki nincs elragadtatva a kiszervezéstől. 
De hát nagy úr a pénz, rangos sporteseményeket csábít a dúsgazdag országba. Legutóbb a profi boksz nehézsúlyú világbajnoki döntőjét, hamarosan egy nemzetközi golfversenyt. Igaz, ez utóbbiról távol marad két világsztár; Tiger Woods és Rory McIlroy elhárította a szereplést, a busás fellépti díjjal együtt. Állítólag fejenként 2,5 millió dollár ütötte volna a markukat, ha nem ilyen finnyásak, és hajlandók arcukat adni az országimázshoz.
Szaúd-Arábia jobb színben akar feltűnni a világ előtt. Erre használja a sportot, ami a hanyatló Nyugaton népszerűbb, mint a vahhábita iszlám. A bigott szunnita vallási irányzat hagyományos közönségszórakoztatása a nyilvános lefejezés, amit istenkáromlás, hitehagyás, házasságtörés, homoszexualitás vagy boszorkányság címén szabnak ki. 
María José Rienda, a síbajnokból lett spanyol sportminiszter az előkészületek idején közölte, kormánya nem támogatja, hogy olyan országban játsszák a szuperkupát, ahol „nem tartják tiszteletben a nők jogait”. Így született a kompromisszum, hogy három mérkőzésen mégiscsak szurkolhatnak nők a dzsiddai Abdullah Király Sportvárosban. Forradalmi vívmány ez Oszáma bin Láden szülőföldjén.
Jó híreink vannak akkor is, Kedves Olvasó, ha Ön magyar. Akkor csak igazán. A keresztény Európa határán végvárakként emelkednek a szép új stadionok (meg néhány csúnya). Példamutató szerénységgel eddig egyiket sem az uralkodóról nevezték el. A néhai focikirály, Puskás Ferenc becenevét viselő felcsúti Pancho Aréna mögött kedvesebb látvány a mi szemünknek a Vértes vadona, mint a Vörös-tenger. A nők sincsenek kitiltva. Hálátlanság, hogy mégis üresek a lelátók.
Szerző
Bártfai Gergely

A bőség hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (nemzetközi sajtóértekezletén a szegénységről), hogy „az Európai Unió Magyarországról készített számaiból indulunk ki, amelyek egyértelmű és világos változásokat mutatnak. Az unió szerint egymillió háromszázezer emberrel kevesebb szegényünk van, mint korábban volt, és a súlyos anyagi nélkülözésnek kitett emberek aránya is egyharmadára csökkent”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a helyzet nem ilyen „egyértelmű és világos”. Ott kezdődik, hogy a szegények aránya Magyarországon – a KSH adatai szerint, és ezekből dolgozik az Eurostat is – 2010-hez képest nemhogy nem csökkent, de még nőtt is valamelyest. Tíz éve ez a mutató 12,3 százalék volt, most pedig 12,4 százalék. A jövedelemelosztás egyenlőtlensége pedig – ami a társadalom felső és az alsó 20 százalékának jövedelmi hányadosát mutatja – kifejezetten romlott: a 2010-es 3,4-ről 4,2-re.
Létezik persze olyan valós adat is, amelyre a miniszterelnök hivatkozott, és eszerint a szegénység, illetve a társadalmi kirekesztődés kockázata 1 millió 813 ezer embert érint, ami majdnem 1,3 millió fős csökkenést jelent a 2010-es számhoz viszonyítva. Az a mutató is stimmel, hogy a súlyos anyagi nélkülözésnek kitett emberek száma jelenleg a korábbinak mindössze az egyharmada. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mit takar ez a statisztika, tudnunk kell, hogyan számítják ki. Márpedig súlyos anyagi deprivációban élőknek azokat nevezik, akik bizonyos megjelölt anyagi javaktól vagy szolgáltatásoktól meg vannak fosztva. Kilenc ilyen tétel van: tud-e az illető egy hétre nyaralni menni, van-e fedezete egy váratlan kiadásra, van-e autója, telefonja, mosógépe, tévéje, van-e a lakásában megfelelő fűtés, van-e fizetési hátraléka, illetve tud-e legalább kétnaponta húst enni. Ha a kilenc közül négyben valaki nemmel válaszol, akkor súlyosan nélkülözőnek minősül. 
Az nyilvánvaló, hogy a tíz évvel ezelőttihez képest telefonjuk ma már a legszegényebbeknek is van, vagyis ez a mutató biztosan elavult. Ám az is feltűnő, hogy 2016 és ’17 között, egyik évről a másikra 51 százalékról 31 százalékra esett vissza azoknak a magyaroknak az aránya, akik nem tudnának kifizetni egy váratlan kiadást. A magyarok jövedelme persze nem ugrott meg ennyire, viszont megváltozott a kérdés. A váratlan kiadást ugyanis konkrét összeggel, a szegénységi küszöb értékével, 74 ezer forintos kiadással váltották fel, és erre már sokkal többen felelték azt, hogy ennyit ki tudnának fizetni. 
Összességében persze a szegénységi mutatók többnyire javultak, ez nem kétséges, ám az Európai Unión belül Magyarország helyzete nemigen változott. Nemcsak nálunk csökkent a szegények száma, hanem a többi európai országban is, és az uniós rangsorokban csak 4-5 országot előzünk meg. A lakhatási szegénység kirívó, a lakhatási költségek fizetésében is nagyon hátul vagyunk, a legszegényebb egymillió ember pedig ugyanolyan nyomorúságos körülmények között él, mint korábban, hiába tart hatodik éve a gyors gazdasági növekedés. 
Statisztikailag is igaz tehát: aki szegény, az a legszegényebb.
Szerző
Bolgár György

Keccsölnek

Ha majd egyszer lesz egy olyan sajtótájékoztató, ahol valódi kérdésekre válaszol, akár meg is tudakolhatnánk Orbán Viktortól: hány forintot ér egy emberélet? Vajon szerinte mennyi az, amennyi még nem sérti a többségi társadalom igazságérzetét, ha megkapja valaki, akitől elvették a boldogulás esélyét? Megkérdezhetnénk akár ezt is. De minek.
Ha a választott miniszterelnök láthatóan zavar nélkül, igazságát mélyen átélve vezeti le, hogy a megkülönböztető, rossz minőségű oktatásért megítélt utólagos kárpótlás egyszerű munka nélkül szerzett jövedelem, ami joggal háborítja fel azokat, akik úgymond bezzeg keccsölnek, ott már nincs mit mondani. Adott egy kormányfő, akinek pártja nem mellesleg éppen a mélyszegénységbe nyomorított falvakból hozzá újra és újra a kétharmadot, és nem hogy nem restell rasszista dumát nyomni azon ritka alkalommal, amikor a választók előtt számot ad a tevékenységéről, hanem hiszi is, amit mond: a becsületesen dolgozó emberek érthető mód kifogásolják a cigányoknak kiszórt milliókat.
Sorra vehetnénk. Hogy épp az értelmes, legális, előrevivő munka esélyét veszi el az állam attól, akit kötelezettségét elszabotálva nem tanít meg semmire. Hogy akárhány millió sem ér föl egyetlen elvesztegetett élettel. Hogy nettó hazudozás zajlik a pénz körül, egyszerűen nem akarnak fizetni a cigányoknak. Hogy pont a kormányfő beszél hamis kisemberi tónusban a milliókról, pont ő. Hogy ő vajon hallja-e, amit mond, hallja e a szavaiból kicsendülő biztatást: hajrá emberek, ha már nincs migráns, találunk itt belső ellenséget, gyűlöljétek most egy kicsit őket. Hogy legalább palotája mélyén, távol a világ zajától szégyelli-e egy kicsit magát ezért a náci szövegért.
Kérdezhetnénk, de minek. Hiszen tudjuk a választ. Ő sem uszít, nem hazudik, nem aláz meg széles társadalmi rétegeket. Csak keccsöl.
Szerző
N. Kósa Judit