Történelem és törlőkendő

Publikálás dátuma
2020.01.12. 14:03

Fotó: szerző felvétele
Ha kitakaríthatná Montpellier főterét, sokkal jobban érezné magát. Valami ilyesmire lyukadtunk ki a nejemmel, amikor átbeszéltük, hogy miért telepedett rá valami furcsa, nyúlós rosszkedv, miért nem megy ki többet sétálni a városba. Mielőtt mérhetetlen sznobizmussal vádolnának minket, akiknek már Montpellier is méltóságukon aluli, elárulom, hogy a tisztaságmániát nem szabad félvállról venni. Nem azt mondom, hogy betegség lenne, mint az anorexia vagy a rövidlátás, és még csak nem is fóbia, hogy kesztyűben étkezzen, mert nem hajlandó hozzáérni semmihez, viszont messze esik az egészséges vállrándítástól is. Bennem például fel sem merül, hogy fertőtleníteni kellene a kibérelt lakás zuhanykabinját, ő viszont amíg ezt meg nem csinálja, papucsban tusol. És ő az, aki otthon csak akkor nyugodt, ha egy órát még utána takaríthat a nem kevés pénzért dolgozó takarítónőnek, mert az a gondosság nem az igazi. (Lásd még: a zsoldos sem védi teljes szívvel az idegen ország földjét.) Például az idegen takarítónő „csak” végigtörli a csapokat, a nejem viszont fogkefével szedi le a kényesebb részeken a vízkövet. Csillog-villog is nálunk minden, mint – apám kedvenc hasonlatával élve – Salamon töke. A végeredmény szempontjából ez egészen felemelő tud lenni, hiszen ki ne szeretne tiszta lakásban élni, ám az idáig vezető út sok porszívózással van kiverve. Nálunk például a nedves kéztörlő az alapfelszerelés része, ha tíz dolgot vihetnénk magunkkal az űrbe, akkor abból öt csomag ez lenne. Kisgyermek mellett, aki tudvalevően sok kosszal és folttal jár, a kéztörlő tényleg nélkülözhetetlen, gyors és praktikus, és így a püré nem szárad rá a lámpabúrára, csakhogy a nejem az alkalmazási kört már rég kiterjesztette rám is, az éppen aktuális lakásra és összes tartozékára is. Ontológiailag az a tárgy, amit nem lehet letörölni, igazából nem is létezik, megtagadjuk tőle ezt a jogot. Vagy ha mégis, hát akkor az ördög műve. A Jóisten csak a könnyen takarítható dolgokat szereti. Igazából nem is értem, hogyan maradhatott ki ez a tétel az Ószövetségből. Ezek után már érthető, hogy neki tűnt fel, hogy szép-szép ez a Montpellier, gyönyörű a kivilágítás, a girlandok miatt fényárban úszó sétálóutca, de a főtéren a burkolat, főként a gyorsétterem körül, bizony igencsak sok kívánnivalót hagy maga után. Konkrétan retkes, foltos, alig látni az eredeti színt. És láttam a tekintetén, hogy ha most átadnák neki a helyi – amúgy jól láthatóan dolgozó – takarítóvállalat irányítását vagy kábé kétszáz tettre kész jelentkezőt, akkor holnapra a járda is úgy csillogna, ahogy nálunk a csap. És az eldugottabb sikátorok is ledobnák magukról azt a piszkos sárga árnyalatot, amivel az évek sajátos patinaként bevonták.
Nem tagadom, az a paradicsomi állapot, ami Provence falvait és vidékeit övezi, a nagyobb városokban már nem köszön vissza maradéktalanul. Talán a régió egykori fővárosát, Aix-en-Provence-t kivéve. Ám az egy kimondottan burzsuj hely, ahogy vendéglátóink némi büszkeséggel elárulták, a helyi ingatlanárak Párizséval vetekednek. A kis ékszerdobozban például elektromos, vadi új (vagy csak szépen karbantartott) járművekkel mentünk be a központba, Montpellier kissé lepukkant buszparkja e tekintetben is éles kontrasztot jelentett. (A virágos és mindenféle színűre pingált villamosok viszont már kifejezetten üdítően hatottak.) És bizony Avignonra is ráfért volna egy kis gondosság a vidéket jellemző pedantériából, ám ott – még a várfallal körülvett belváros (város a városban) sikátorait is amolyan olaszos nemtörődömség jellemezte. Mintha azt gondolnák, hogy a történelem, a megállt idő jótékonyan elfedi a jelen szemetességét. Ám ők nem számoltak a nejemmel. Sokkal inkább olyanokkal, mint én, akit már három égősorral és egy katedrálissal is meg lehet venni. Montpellier ráadásul bennem a hőn szeretett Kolozsvárra rímel meredek utcáival, dimbes-dombosságával és a főtéri De Gaulle-fasorral, amely egy csodás kis parkot szel át, és minduntalan a Sétateret juttatta eszembe. Szóval én leginkább a múltamban bolyongtam, arra fényképeztem rá a kanyargó utcákat, a karácsonyi forgatagot, a francia bohémságot, amely nem akar törődni a sarokba gurult üres palackokkal. De én másért is a szívembe zártam a régiót. Okcitánia egyrészt megbújik a sztárolt Provence árnyékában, holott mind természeti csodákban, mind az építészeti örökséget tekintve felveszi vele a versenyt. Elég ha csak Európa legnagyobb középkori várára, a Carcassone-i La Cité-re gondolunk, amelynek falai csodás kis városkát vesznek körül, ahol minimális odafigyeléssel bármikor leforgathatnának egy kosztümös filmet. És a gótika! Annyira áthatja a vidéket, hogy nem győzik felújítani és rendben tartani minden nyomát, így néhány épületet kénytelenek elhanyagolni – ahogy erre fel is hívták a figyelmünket. Egy biztos, hogy a La Cité-ben található Saint Nazaire-bazilika rózsa- és ólomüvegablakai minden mai girlandot két vállra fektetnek, és olyan ünnepélyességet és méltóságot kölcsönöznek a templomnak, amilyenre egyetlen díszkivilágítás sem képes. Persze a kinti falakat azért egy kicsit lesúrolhatták volna.

A homo conscius

Publikálás dátuma
2020.01.12. 14:02

Fotó: Shutterstock
Érdeklődve olvastam Szegőfi Ákos Homo calidus című cikkét (Szép Szó, 2019. 09. 28.). A szerző a globális felmelegedés és az abból következő extrém környezet emberi viselkedésre gyakorolt várható hatásával foglalkozik. Bevezetésképpen leírja, hogy kutatók a két Nobel-díjas tudós, Daniel Kahneman és Amos Tversky nyomán feltételeznek két rendszert, amelyek eltérő sebességgel, eltérő mélységben és eltérő ráfordítási igénnyel dolgozzák fel a külvilág eseményeit. 

A homo calidus, mint fenyegetés

"A két rendszer közül az első az automatikus, gyorsan meghozott, érzelem és asszociatív alapú intuíciók kialakításáért felel. A másik egy lassabb, kritikus gondolkodású, analitikus rendszer" - olvasható a cikkben. A szóban forgó felfogás szerint "a villámgyors benyomásokat és érzelmeket produkáló egyes rendszer evolúciósan rendkívül hatékony. Képes gyorsan konklúziókat gyártani, elkülöníti a meglepő eseményeket a normálisaktól, és megpróbálja mindenáron elkerülni, hogy veszteséget szenvedjünk". Másrészről "az egyes rendszer azonban amilyen gyors, olyan pontatlan, és ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hiszékeny is (bár ez jelenleg vita tárgya). Gyakran kellő mennyiségű információ nélkül jut hibás következtetésre: klasszikus példa a bírósági tárgyaláson megjelenő jóképű vádlott, akit puszta kinézete miatt kedvező belső tulajdonságokkal is felruházunk anélkül, hogy bármit tudnánk róla. Az egyes rendszer hajlamos felületes megfigyelések és benyomások alapján döntéseket hozni emberekről vagy akár társadalmi folyamatokról is." Mivel a kutatások azt mutatják, hogy kisebb energiafelhasználása következtében az egyes számú rendszer működtetése az egyén számára "olcsóbb", következésképpen a globális felmelegedés embere, a homo calidus "működése során" használat szempontjából automatikusan előnyben fogja részesíteni az egyes rendszert a kettessel szemben. Ez az ember azonban a fentiek szerint "türelmetlenebb, több cukrot fogyaszt és indulatos. Hajlamos gyors és kockázatos döntések meghozatalára, miközben rosszabbul teljesít logikai feladatokban – ez katasztrofális kombináció. A homo calidus (a latin »calidus« szó egyszerre jelent forróságot és meggondolatlanságot) jobban ragaszkodik az előítéleteihez és érzéketlenebb mások problémáira is. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, összességében egy kevésbé »tudatos« emberről beszélünk." - vonja le a következtetést a szerző. Ha valaki eddig nem tudta volna ez az oka annak, hogy szinte az összes, ma már Nyugaton is egyre szélesebb körben ismertté és divatossá váló keleti tanításban kiemelt szerepe van a tudatosságnak, a tudatos cselekedeteknek, a tudatos életmódnak. A cikk arról szól, hogy egy önmagában is helytelen (nem tudatos, ösztönös, szabályozatlan, automatikus) viselkedés, életmód a globális felmelegedés következtében valószínűleg fokozott hátrányokat, sőt ilyen mértékű előtérbe kerülése komoly veszélyeket hoz magával. A továbbiakban arról lehet olvasni, hogy a klímapopulista politikusok hogyan képesek rontani a helyzeten, ami persze megint csak valós lehetőség, jelei már most látszanak.

A tudatos ember, mint lehetőség

A cikkben említett kutatóknak, a tudat tudatos és tudatalatti részének működését különválasztó és elkülönítő, ha tetszik "kétrendszeres" értelmezése és a kutatásaik során kidolgozott receptek (lásd. Kahnemann Gyors és lassú gondolkodás) tűnjenek bármily zseniálisnak, arra jók lehetnek, hogy a velük azonos szinten lévő, kiemelkedő elméjű technokraták számára intellektuális élvezetet, sőt a pénzügyi viselkedéstan körében esetenként gyakorlati előnyt szerezzenek, de a mindennapok emberei számára gyakorlatilag használhatatlanok. Munkásságuk elsődleges célja nem is a tudatosság, vagy annak széles körű növelési lehetősége volt. Pedig érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy mit lehetne, mit kéne tenni annak érdekében, hogy valaki(k)ből homo conscius, tudatos ember legyen. Ez a kulcs. Ugyanis a társadalom, az egész emberiség emberekből áll. Mindaddig, amíg nem leszünk minél többen tudatosabbak, ergo jobb emberek, a világ sem lehet jobb hely, sőt ha a fenti forgatókönyvet valószerűnek tekintjük, csak rosszabb lesz. Ma még az emberek túlnyomó többsége, sőt az 1970-es évekig még sok pszichológus sem volt hajlandó elfogadni, hogy nem vagyunk cselekedeteink kapitánya és tagadták a tudatalatti jelentőségét. Korunk neuropszichológusai viszont a memória, a beszéd, az észlelés és a figyelem (tehát tudatunk) folyamataival foglalkozva már tisztában vannak azzal, hogy tudatunk milyen csekély része felett van kontrollunk. Ennek megfelelően még nagyobb lett az igény arra, hogy működésének feltárása mellett lehetőleg megtalálják a tudattalanhoz való hozzáférési és befolyásolási lehetőséget, aminek nagyon is praktikus okai vannak. Egyrészt a tudatunk tele van olyan negatív tartalmakkal, mint a félelem, harag, bosszúvágy, irigység, aggódás, amelyek kellemetlenséget boldogtalanságot, szenvedést okoznak. Másrészt, ha nem uraljuk a tudatunkat, azaz, ha nem vagyunk tudatosak, akkor a tudatalattinkból érkező impulzus a tudatos tudatunkon átgázoló kontrollálatlan vakreakciókat eredményez. Ekkor teszünk, néha még a magunk számára is érthetetlenül olyat, amit vagy röviddel a tett után, vagy később megbánunk. Nyilvánvaló, hogy a tudat uralása segít(het), de önmagában nem lehet elég mindaddig, amíg a negatív tartalmak jelen vannak - ergo tisztítani is kéne a tudatot. További nehézség és baj forrása, hogy esetenként csupán a tudatalattink által begyűjtött (nagyon sokszor nem is tudatosult) információkra hagyatkozva, a mérlegelést megkerülve, érzelem-vezérelten a világot nem olyannak látjuk amilyen, hanem olyannak, amilyennek látni szeretnénk. 

Több mint mindfulness, Vipassana

Számtalan tanítás és technika foglalkozik a tudatossággal. Jótékony hatásuk sajnos csupán a tudat felszínén és viszonylag rövid ideig mutatkozik. Mélyreható és tartós megoldást csak a tudat teljes mélységében való munkálkodás eredményezhet. Nem lehet egészséges az a fa, amelyiknek a gyökérzete beteg. A tudatosságot elősegítő módszerek közül talán a legelterjedtebb és mind rohamosabban teret hódító technika, a mindfulness meditáció. Az ezzel foglalkozók közül sokan, némi bizonytalansággal a buddhizmust adják meg forrásként. Az eredet valójában egy indiai herceg-trónörököshöz vezethető vissza, akit gyerekkorában egy alkalommal felügyelet nélkül hagytak és ő önkéntelenül elkezdte figyelni a légzését, amint a levegő az orrán keresztül ki- és beáramlik. Ezt az Anapana sati-nak nevezett (légzés tudatosítási) technikát kellemesnek és hasznosnak találta, ezért a továbbiakban is gyakorolta. Fiatal emberként egy revelatív élmény hatására úgy döntött, hogy remeteként elvonulva az emberi szenvedésből kivezető út megtalálásának szenteli az életét. (Feltétlenül ki kell emelni, hogy esetünkben a szenvedés, a boldogtalanság fogalmába az egyszerű fizikai fájdalomtól kezdődően az élet nem megfelelő voltáig minden beleértendő.) Vizsgálódásai során felismerte, hogy a nagyon szoros kapcsolatban lévő test és a tudat állandó kölcsönhatásban áll egymással. Minden tudati történésnek megfelel egy testérzet, következésképpen a tudat a közönséges fizikai testérzetek megfigyelésével vizsgálható. Ezt persze mi is megtapasztalhatjuk: ha nagyon feszültek, ingerültek, dühösek leszünk, légzésünk felgyorsul, szívverésünk szaporább lesz. Ki is próbálhatjuk. Amennyiben objektíven a testünkre figyelünk és elengedjük a feszültség, a harag forrását, hamarabb visszatérhetünk a normális, nyugodt testi állapothoz, feszültségünk és haragunk is gyorsabban megszűnik. Az említett esetben egy szélsőséges tudati állapot nagyon erőteljes testi megnyilvánulását láthatjuk. Tény azonban, hogy általában napközben nagyon kevés dolgot érzünk (itt viszket, ott fáj kicsit, megnyomódott, hideg, meleg, stb.), alig valamiről veszünk tudomást, nagyon kevés dolog tudatosul bennünk. Legfőképpen ahhoz képest, hogy a finomabb tudati események megnyilvánulásaként, bármily hihetetlen, testünk minden legapróbb részén minden időpillanatban van valamilyen fizikai érzet. Hősünk korábbi tanításokból tisztában volt azzal, hogy a szenvedés két oka az elutasítás (ellenszenv) és a sóvárgás (mohóság). Az ezektől való megszabadulás lehetőségét keresve arra a következtetésre jutott, hogy az érzékszervi kapukon érkező input (bizonyos egyszerűsítéssel szólva) bináris tetszik vagy nem-tetszik reakciót kiváltva, kellemes vagy kellemetlen érzetet okozó rezgést indukál a testben. A tudat pedig valójában nem a külső ingerre, hanem erre a rezgésre válaszol. Ezt illusztrálja az alábbi videó, és bizonyítják a James-Lange elmélettel kapcsolatos kísérletek is (nem azért nevetünk mert jókedvünk van, hanem azért van jókedvünk, mert nevetünk). 
Végül is úgy találta, hogy a keresett megoldást az jelenti, ha a testi érzeteket csupán objektíven figyeljük, de nem reagálunk rájuk. Ez az általa kifejlesztett és gyakorolt Vipassana meditáció technikai lényege, ami elsősorban előmozdítja a reagálásról való leszokást is. Másrészt ez mindenképpen üdvös, mivel minden reagálás egy újabb esemény kiváltója, és ha nem reagálunk, nem hozunk létre újabb, a szenvedés forrását jelentő sóvárgást/elutasítást. Továbbmenve: a testi, anyagi folyamatok áramlásához hasonlóan létezik egy tudati áramlás is. Ha a test kívülről nem jut hozzá a működéséhez szükséges anyagokhoz, megkeresi a tárolt tartalékokat és azokat használja fel. Hasonlóképpen, ha az input, a reagálás (reakció/reakciós minta/késztetés) valamint a reakció eredménye tudati sorozatból kiesik a reagálás (nem szolgálunk reagálási mintával, késztetéssel) akkor a tudat az áramlás fenntartása érdekében az elraktározott régi tudatalatti készletéből emel ki egyet. Ez a régi reagálási minta, késztetés (negatív tartalom) a tudat felszínére érkezve, fizikai (test)érzetben nyilvánul meg és amennyiben nem reagálunk rá, megsemmisül. Tehát a Vipassana tudatosságon túlmutató célja a tudat tisztítása. Végső soron a tudatalattink verbális (gondolati) eszközök nélkül, tehát nem intellektuális, hanem a tanulás szempontjából sokkal erősebb hatású tapasztalati úton, pusztán a testérzetek megfigyelésével elérhető és befolyásolható. A tudat megtisztítható azoktól a negatív tartalmaktól, amik a békétlenséget a diszharmóniát és a boldogtalanságunkat okozzák. Ki gondolta volna, hogy a Buddhának köze lehet az életmódhoz?
Szerző

Avar János: Fordított tanú Amerikában?

Publikálás dátuma
2020.01.12. 13:33

Fotó: AFP - Sputnik
„Ez már az ítélet!” – mondja Pelikán József Virág elvtársnak A tanúban, s ki hitte volna, hogy a sztálinista időket bemutató filmszatíra e szavai elhangozhatnak a mai Amerikában?! Csupán azzal a különbséggel, hogy a magyar koncepciós perben a már a tárgyalás előtt megszületett ítélet az ártatlant nyilvánítja bűnösnek, míg a washingtoni szenátus republikánus többsége a vétkest kívánja vétlennek kikiáltani az elnökper nyitányán. Hiszen vezérük már a képviselőházi vádpontok megszületésekor közölte, hogy nem is érdeklik a tanúk, az ő fejében megszületett a verdikt, s különben is szorosan együttműködik a Fehér Házzal. Vagyis az elnök feletti alkotmányos ítélet kimondására jogosult, kvázi a bíró – a vádlottal és annak védelmével. S arra hallgatva válogat a tanúk és bizonyítékok közt, akár egyet sem fogadva el. Egy amerikai bíróságon elképzelni sem lehetne ilyen pert, s a szenátusban is csak azért, mert Trump elnöksége felborított minden szabályt. Azt is, hogy Amerikában nem lehetséges koncepciós per, pláne olyan groteszk formában, ahogyan A tanú kigúnyolta.

Politikai kötélhúzás

Nem csoda, ha elképesztő kötélhúzás zajlik a szövetségi kongresszus két háza között, amióta a képviselők – demokrata – többsége megszavazta az alkotmányos vádemelést az elnök ellen. Miután előzőleg a képviselőház illetékes bizottságaiban lezajlottak a többhetes tanúkihallgatások, s tanulmányozták a kormányzattól kicsikart pár dokumentumot. Hiszen azok alapján is egyértelmű, amit az ügyet kirobbantó kormányzaton belüli vészjelző állított: Trump alkotmányos alapelveket, törvényeket sértett meg az új ukrán elnök megzsarolásával, méghozzá a saját újraválasztása érdekében. Az amerikai alkotmány kifejezetten tiltja külföldi hatalom beavatkozását a választásokba, ami a brit gyarmatbirodalomtól nehéz harcokkal kiszabaduló "Alapító Atyák" esetében érthető. Ahogyan egy jogprofesszor szakértő mondta a képviselőházi bizottságnak: ha az nem ok az impeachmentre, amit Trump mondott és tett, akkor semmi sem. A politikai képmutatás csimborasszója, hogy a republikánusok közölték: szerintük a képviselőház „elsiette” a vádemelést, több tanú és tény lett volna szükséges hozzá. De azokat éppen a vádlott nem engedte megjelenni és bemutatni a vizsgálódó képviselőknek. Nincs elegendő bizonyítékotok, mert én nem hagylak titeket hozzájutni! Trump letiltotta a meghívott, sőt beidézett kulcsemberek, tehát a szem- és fültanúk megjelenését, igazságügyi minisztere (Amerikában a főügyész) – közszolga helyett afféle védőügyvédként – blokkolta a kormányzati dokumentumokat. S amikor a képviselőházi bizottságok – élve a kongresszus alkotmányos jogával – idézéseket adtak ki, a Fehér Ház mindegyiket megfellebbezte, hogy a bírósági lépcsőkön egy már Trump által kinevezett bíró halogassa a döntést. S vele az impeachmentet. Ezt a kutyakomédiát unta meg Pelosi demokrata házelnök, s hagyta kitűzni a képviselők szavazását, elébb a bizottságokban, majd a teljes testületben a vádpontokról. Végül kettőt szavaztak meg a legnyilvánvalóbban jogsértő elnöki tettek elmarasztalásáról, az egyik persze éppen a vizsgálat módszeres akadályozásáról. Ez volt 1973 nyarán a Watergate-botrányban is az akkori képviselőház egyik vádpontja Nixon elnök esetében, holott ő álmában sem mert volna ennyire dacolni a kongresszussal, voltaképpen felrúgva magát az alkotmányos rendet. Miként az akkori republikánusok többsége sem merte volna védeni a védhetetlent. Ámde a maiak semmibe veszik a jogi alapelveket, vagy akár a józan észt is: látva az elnökük mögött – kultikus szektához hasonlóan – kitartó tömeget, akik az ő szavazóik is, a látszattal sem törődve adják elő álszent monológjaikat a demokraták „puccskísérletéről” – az egyszemélyes közönségüknek, vagyis Trumpnak. Akivel politikai karrierjük beáldozása nélkül nem mernek szembeszegülni. S ekként papagájként visszhangozzák a trumpi ellenvádakat.

Konteók ördögi körében

Ő pedig szemrebbenés nélkül forgat ki mindent, annál rosszabb a tényeknek! Miután bevette az orosz forrásból terjesztett (és a saját titkosszolgálatai, tanácsadói által megcáfolt) konteót, hogy 2016-ban nem is Moszkva, hanem Kijev avatkozott bele durván az amerikai elnökválasztásba, erre hivatkozva állítja: jogosan követelte ukrán kollégájától a „korrupció vizsgálatát”, ami persze számára csakis és kizárólag – idei várható demokrata kihívójának – Biden volt alelnöknek a meggyanúsítása. S csöppet sem zavarja, hogy ezt is alaptalannak találták az évek során. Trump emlékszik rá, hogyan sikerült Hillary Clintont gyanúba keverni, s akkori kampánygyűlésein harsogó kórusokkal már el is ítéltetni. Ahogyan ő maga, tábora is az összeesküvési teóriák (konteók) lelkes fogyasztója és terjesztője, az ő elkülönült virtuális világukban a kormánygépezet és szakértők minden cáfolata éppenséggel a „mély állam” (nálunk: háttérhatalom) manipulációja. Tehát minél jobban tagadják, annál hitelesebb a szemükben! Nincs kilépés ebből az ördögi körből, amelyben – elhinni is nehéz – immár a republikánus párt is buzgón kering. Ide vezetett, hogy évtizedeken át cinikusan felhasználták – az amúgy általuk csak kótyagosaknak nevezett – szélsőségeseket, akik végül szinte meghódították a pártot (ebben persze kulcsszerepe van a fehér félelmeknek Amerika „színesedésétől”). Behódolt pártját maga mögött tudva, Trump – nincs rá jobb szó a rajkininál – elszemtelenedett. A nyáron akkor zsarolta meg telefonon kijevi kollégáját, amikor az előző nap az orosz beavatkozást vizsgáló ügyész, Mueller elmismásolta kongresszusi meghallgatását. Felbátorodva ettől, az orosz intervenció haszonélvezője rögvest belevágott a következő választás megbundázásába: Hillary után Bident szánva meghurcolandónak. A folyvást „boszorkányüldözésről” lamentáló elnök sietett hiszékeny tömegei elé új boszorkányt találni. S képes volt pár hete olyasmit mondani, hogy ő mennyire szeretné külügyminisztere, mai és előző Fehér Ház-i stábfőnöke meghallgatását – „egy tisztességes perben”. Mármint a szenátusiban, merthogy a képviselőházi vizsgálat szerinte nem volt az. Oda ugyanis éppen ő nem engedte Pompeót, Mulvaney-t, Perryt elmenni (a már kirúgott nemzetbiztonsági tanácsadó John Bolton, aki beosztottainak vallomásai szerint rosszallotta Kijev zsarolását, e hét elején jelezte: ha beidézi a szenátus, nem vitatja bíróságon, hanem elmegy tanúskodni, ami kínosan érte a tanútlan perhez ragaszkodó republikánusokat). E patthelyzet láttán tartja vissza egyelőre Pelosi házelnöknő a vádemelés beterjesztését a szenátusba. Mert ugyan miért is hinne Trump álszent szövegének, ha McConnell szenátusi republikánus többségi vezér a világért sem hajlandó belemenni e tanúk meghallgatásába. Olykor dodonai mondatok hagyják el száját arról, hogy „bármi lehetséges”, de a következő szavai már az általa meghozott ítéletre utalnak. „Politikainak” minősíti a képviselőházi vádemelést, feljogosítja magát politikai semmibe vételére. Majd ahogyan a szenátusi (egyszerű) többség dönt – úgy tér ki a Pelosinak adandó ígéret elől. Amire a házelnök csakis halogatással válaszolhat, mivel elküldvén a vádemelést, többé semmit sem tehet a koncepciós per ellenében. Hiszen, ahogyan mindenki tudja a már ismert – és naponta előkerülő újabb – bizonyítékok alapján, Trump kulcsemberei eskü alatt vallva, tehát a börtönt kockáztatva csak megerősíthetik a vádat. Ha cáfolnák, már régen odaengedték volna őket (Nixon több embere azért került börtönbe, mert hazudott a kongresszusban).

Egyenlőtlen feltételek

Ez valóban politikai csata felettébb egyenlőtlen feltételekkel. A vádat emelőknek muszáj betartaniuk az írott és íratlan szabályokat, a tagadók mondhatni rákényszerülnek megszegésükre. Olyanok ágálnak tanúk ellen, akik húsz éve Bill Clinton elnök perében ragaszkodtak tanúkhoz (pedig azokat már a vizsgálatra is odaengedte az akkori Fehér Ház, így elég volt őket videón bejátszani). A Trumpot kimenteni igyekvők nem is mehetnek bele tisztességes elnökperbe, mert azt csakis elveszthetnék. Akkor is, ha az elnök leváltásához szükséges kétharmados többség semmiképpen sem jön össze: a puszta elmarasztaláshoz elegendő lenne 51 szenátor a száz tagú testületben, s ezt követően nehéz elképzelni Trump újrajelölését (bár a mai világban semmi sem lehetetlen). Különben az 51 bűvös szám: ennyi szenátor dönthetne a tanúkról is. Négy-öt, ősszel újraválasztásáért küzdő politikus pedig „lila” államból való: a biztosan republikánus államok színe a vörös, a demokratáké a kék, vagyis ezek az államok elbillenthetőek, a mandátum elhódítható. Mai republikánus birtokosuk viszont két tűz között vergődik. Mivel a felmérések szerint az amerikai tetemes többsége helyesli a tanúmeghallgatásokat, tehát az ítéletet a való tényektől tenné függővé, s nem koncepciótól, e szenátoroknak túl kellene tekinteniük a rendíthetetlen törzstáboron. Csakhogy az „elnökárulást” utóbbi kíméletlenül megtorolná, akár pártbeli ellenjelöltet is bevetve, s ekkor is elveszítik a mandátumukat. Itt is magyar mondást idézhetünk: Trump megfogta és nem ereszti Amerikát.
Szerző