Kentaurbeszéd - Végel László: Pirruszi győzelmek

Publikálás dátuma
2020.01.11. 11:00

Fotó: ANDREJ ISAKOVIC / AFP
Pattanásig feszült légkörben készül Szerbia a tavaszi parlamenti választásokra. Több mint egy éve tartanak a belgrádi szombat esti kormányellenes utcai tüntetések, a parlamentben szabályos verekedésre került sor, az ellenzéki pártok többsége bojkottálni szándékozik a választásokat. A szerbiai társadalom végzetesen megosztott, az árkok sokkal mélyebbek, mint Magyarországon, elsősorban a tisztázatlan múlt, a volt Jugoszláviában folyó háborúk okainak és következményeinek tisztázatlansága miatt. A közelmúlt sebhelyei újabbnál újabb fertőzést idéznek elő.
Ebben az életveszélyesen megosztott szerbiai társadalomban készülnek a vajdasági magyarok a választásokra. Pártszinten rutinos döntésekről lesz szó, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bejelentette, hogy saját listával indul, ugyanakkor jelezte a jövendőbeli kormánykoalícióját eddigi partnerével, a nyerésre álló Szerb Haladó Párttal. Nincs ebben semmi meglepő, a kisebbségi párt hűséges és megbízható partnernek bizonyult, a két ország kormánya között rendkívül jó viszony alakult ki, ami ugyancsak nem számít újdonságnak, hiszen Milošević bukása után, kisebb megszakítással, a még Zoran Đinđić által kezdeményezett jó viszony felívelő tendenciát mutatott, függetlenül attól, hogy Magyarországon jobb- vagy baloldali kormány volt-e hatalmon. A jelenlegi állapot ennek a folyamatnak a tetőzése. Az is nyilvánvaló, hogy a magyar kisebbségen belül az egykor a szocialisták, jelenleg a Fidesz által támogatott VMSZ kerül ki győztesen. A győztest tehát Budapesten és részben Belgrádban találják ki, a vajdasági magyarok pedig megszavazzák. Pártszinten tehát a helyzet változatlan. A pártok és a politikai elitek helyzete azonban nem tükrözi a társadalomban kialakult értékrendeket és nézeteket. A vajdasági magyar kisebbségben nem az a kérdés, hogy melyik (kisebbségi) párt győz, hanem az, hogy a választások után mi vár a közösségre.

Lopakodó nacionalizmus

Szerbiában a két választás között baljós változások zajlottak, amelyek a továbbiakban meghatározzák a kisebbség helyzetét. A legfontosabb az, hogy Szerbiában is a kelet-közép-európai tendenciákkal összhangban az eddiginél sokkal inkább kifejezésre jut a nemzetépítési akaratot tükröző erőteljes jobbrafordulás. Ezt az általános trendet stimulálják a „jugoszférán” belüli konfliktusok is. A szenvedélyes nemzetállam-építés háborús sebekre épül, ami újabbnál újabb konfliktushelyzeteket teremt. Kiszámíthatatlan és befejezetlen történetekkel van dolgunk. Az egyik napon a szerb kormányfő rózsacsokrot ajándékoz a horvát elnök asszonynak, amit ő bájos mosollyal fogad, aztán közösen bejelentik, hogy ápolni fogják a jószomszédi viszonyt, pár hónap múlva azonban a kormánytagok lefasisztázzák egymást. A fasiszta jelző mindennapossá vált. A kormányzat a városi képviselőház előtt hölgyeket állított csatasorba, akik a városházába belépni akaró ellenzéki politikusoknak kórusban skandálták, hogy „fasiszták, fasiszták”. Romlik Szerbia viszonya Horvátországgal és Montenegróval, továbbá Boszniával, ugyanakkor a kilátásba helyezett koszovói „kiegyezés” is egyre illuzórikusabb. Ebben a helyzetben a szerb kormány szüntelenül jobbra tolódik, ami táplálja a xenofóbiát, az idegentől, a másságtól való félelemet. Ha a kormány megnyitja a gátakat, akkor számítson az árvízre, ne csak az „ellenőrzött nacionalizmusra”, hanem arra is, amelyet képtelen ellenőrizni. Lehet belőle akár az utcára, a munkahelyekre, a hétköznapi életbe költöző bumeráng-effektus is. Az egykori „heroikus nacionalizmust” felváltja a putyinos kinézetű, kormányzattól függetlenül terjedő „lopakodó nacionalizmus”. Ezzel magyarázható, hogy a viszonylag kiváló kisebbségi törvények papíron maradnak, vagyis a szavak és a tettek külön utakon járnak, mivel középszinten nincs politikai akarat azokat érvényesíteni, a kormánynak pedig nincs ereje ezt kikényszeríteni, hiszen a visszavonulóban épített újabbnál újabb gátak egyre gyengébbek. Erre a szimptómára a csatlakozási folyamat során rámutattak az Európai Unió képviselői is, változás azonban nem várható, hiszen az erős nemzetállam-építési folyamat szükségszerű „melléktermékéről” van szó. Ez a hallgatólagosan elfogadott „lopakodó nacionalizmus” határozza meg az elkövetkező időszakban a kisebbség mindennapjait, részben ezzel is magyarázható a tömeges kisebbségi elvándorlás, annak ellenére, hogy budapesti látószögből soha még nem volt ilyen jó helyzetben a vajdasági magyarság. A „lopakodó nacionalizmus” vírusa néha egészen váratlan pontokról kezd terjedni, leggyakrabban az emlékezetpolitika világából. Így például a vajdasági szerb polgárokat érzékenyen érinti a "hideg napok" emléke, az ébredező magyarországi Horthy-kultusz. A szerb kormányoldal ezt nem kommentálja, hiszen ugyanezt teszi a Draža Mihailović-kultusszal: az iskolai tankönyvek szerint ő is antifasiszta volt és a kommunisták áldozata. A két kormány idillikus viszonyát ez nem bontja meg, viszont az átlagpolgárokban gyanakvást ébreszt. Várhatóan hasonló kérdéseket vet fel az idei magyarországi Trianon-évforduló is, ami – szerintem - nem lesz kihatással a kormányközi kapcsolatokra. Már csak azért sem, mert a Vajdaság Szerbiához való csatolásának tiszteletére Újvidéken felállították I. Petar Karađorđević hatalmas, tíz méter magas lovasszobrát, s az elcsatolás napját, 1918. november 25-ét a Vajdaság napjává, vagyis az itt élő nemzetek és nemzetiségek közös ünnepévé nyilvánították. Ez ellen a magyar kormány nem emelt kifogást, mint ahogyan ezt Románia esetében tette, viszont a vajdasági magyarokban belső konfliktust idéz elő. A történelem úgy hozta, hogy a szerbek ünnepeljenek, a magyarok pedig ünnepeljenek és gyászoljanak is. A kormányok szerint a saját udvarában mindenki azt tesz, amit jónak lát, a vajdasági magyarok és szerbek viszont egy közös udvarban élik át ezeket a konfliktusokat.

Milyen legyen a patthelyzet stratégiája?

A vajdasági magyaroknak eközben pártjuk történetének ellentmondásaival is számolni kell. Milošević bukása után a VMSZ a demokratikus ellenzék mellé sorakozott fel, amelynek nagy része ellenezte Milošević nacionalista politikáját. Nem csupán a pártokról van szó, sokkal inkább arról a jelentős polgári rétegről, amely a miloševići korszak kisebbségellenes politikájával szemben a magyarok részére (is) védőhálót képezett. A VMSZ ekkor egyféle hintapolitikát folytatott: helyhatósági szinten koalícióban volt Miloševićtyel, vagyis a Szerbiai Szocialista Párttal, viszont eszmeileg nyíltan rokonszenvezett a szerb polgári réteggel. Ezt a koalíciót Milošević ellenzéke nem rótta fel, megértette, hogy a kisebbség patthelyzetben politizál. A kettős beszéd Miloševićnek is megfelelt, hiszen a nemzetközi szereplők előtt mondhatta, hogy lám a magyarokkal „békében él”, mert a magyarok lojálisak, az albán irredentizmussal viszont lehetetlen kiegyezni. Ezt a kártyát a hágai bíróságon is kijátszotta.  Bukása után huzamosabb ideig a VMSZ a Zoran Đinđić által konstruált tömbbel volt koalícióban. A partner azonban az elhatalmasodó korrupció, ezenkívül saját bizonytalanságai miatt is 2012-ben elvesztette a választásokat, amelyen az ultranaconalista Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt győzött. Az említetteken kívül győzelmére azért is került sor, mert a jobbra tolódó Szerbia a Demokrata Pártot nem találta eléggé nemzetinek, a nyugati politikusok pedig úgy vélték, hogy Koszovó státusát csakis azok az erők képesek rendezni, amelyek mögött nacionalista legitimáció áll. A 2014-es választások után a Szerb Haladó Párt abszolút hatalomra tett szert, a VMSZ pedig koalíciós partnert váltott, ami erkölcsileg vitatható, de pragmatikus szempontból indokolható. Volt haszna, de kára is: elvesztette annak a polgári rétegnek a rokonszenvét, amely a hétköznapi életben évtizedeken át a magyarok természetes szövetségese volt. A magyar és a szerb kormány jó viszonya erősödött, ám az európai orientációjú, demokratikus szerb polgárságban gyanakvás ébredt a magyarokkal szemben. Úgy érzik, a jelenlegi nacionalista kormányzattal való totális azonosulással elárultuk őket. Nem is annyira a kormányzati koalíció miatt, hiszen belátják, hogy egy kisebbségi pártnak nincs nagy mozgástere, hanem azért, mert a kisebbségi politikusok en bloc beálltak a szerb ellenzéket szidalmazók sorába, elragadtatta őket a „győztesek gőgje”. A magyar választópolgárok egy részében is felmerült a dilemma: lehetett volna-e mértéktartóbban belépni az új koalícióba? Maradhatott volna-e csak pragmatikus - eszmei empátia nélkül? Őszintének nevezhető-e annak a politikai gárdának a barátsága, amely egykor szendvicseket kínált fel a magyaroknak, azért, hogy ne éhezzenek, miközben az anyaországba liferálják őket? A pragmatikus politikának erre nyilván akad érdemleges válasza. Megszűnt a kormányzati körök és médiumok magyarellenes diskurzusa. Többé csak szórványosan kerül sor magyarok elleni atrocitásokra. A szerb kormány nem kifogásolja az anyaországi támogatásokat. A magyar politikai elit helyet kapott a kormányzatban. A két kormány viszonya rendkívül baráti. A kisebbségpolitikai kirakat, soha nem volt ilyen látványos.    

Csalóka kirakat

A hétköznapok azonban nem a kirakatról szólnak. A titói korszak örökölt kisebbségpolitikai vívmányai egyre inkább károsodnak. A kétnyelvűség terei zsugorodnak. A magyarok lélekszáma százalékokban kifejezve rohamosan csökken, ami azt jelenti, hogy esetükben a kivándorlás aránya az átlagosnál nagyobb. Csökken a magyar tagozatok száma. A nehezen követhető rehabilitációs perek miatt egyre gyakrabban hangzik el a panasz, hogy a magyarok vagyonvisszaszerzési szándéka egyre nagyobb akadályokba ütközik. Hatalmas vagyon veszik el. A szavak és a tettek, a törvény és a gyakorlat aszinkronja miatt a kisebbségi pártra egyre kevesebb magyar szavaz, ami azt jelenti, hogy a választások után tovább csökken az érdekérvényesítő potenciálja.
Szerző

Meztelen fotóink

Publikálás dátuma
2020.01.05. 21:30

Fotó: Maxim Safronov
Őrült világban az ember fejében gyakran villannak fel őrültségek. Mondjuk egy olyan kép, hogy az országgyűlési képviselők teszik le parlamenti esküjüket, hűség a hazához, a néphez, küzdelem a fejlődésért, a nemzeti örökség vállalása, majd utolsó mondatuk így hangzik: Esküszöm, hogy sem általam, sem mások által nem készültek rólam meztelen képek. Majd jöhet egy másik változat. Pályázati kiírás vezetői állásra. Képzettség rendben, szakmai gyakorlat, nyelvtudás oké, PhD-fokozat megvan, de ott van még egy feltétel: A pályázóról nem készült meztelen fotó (kérjük a mellékelt nyilatkozat kitöltését). És máris egy rémkép. Az újságíró kihajt magából egy ropogós kis közéleti cikket. Korrupció feltárása, rendszerkritika, moralizáló kesergés, társadalmi problémák felvetése. Büszkén néz szerkesztője szemébe, akinek ez az első reakciója:
– Készült rólad meztelen kép?
Aztán bekérik, átnézik minden adathordozóját, és igen, előbukkan egy: nem bírták ki, leszelfizték magukat a nővel, amikor még elhitte, képes lesz elválni a feleségétől.
– Jó, hát töröljük ki – hebegi az újságíró.
De a szerkesztő csak tépi a haját
– Szerinted ennyi?! Ha neked megvan, neki is megvan. Talán szétküldte a barátnőinek. És ki tudja, azok hány embernek mutogatták, ki tudja, hol dolgoznak ezek mind? Arról meg nem is beszélve, hogy most már én is tudok róla. Így akarod leleplezni a fél világot? Nem kell se nevetni, se mosolyogni. Hiszen mindez csupán színtiszta őrültség. Ráadásul prózai. Forrása a hazai közélet hétköznapi őrülete. Azé a közéleté, ahol meztelen képek okoznak igazi politikai botrányt. Miattuk veszti hitelét egy polgármester (s valamicskét a pártja), akit lemondatnak, és kényszerül lemondásra egy ellenzéki képviselő, akinek elfogadják a lemondását. Fölösleges már elárulni a nevüket, hiszen aligha akad valaki, aki ne tudná kikről van szó. Elvégre meztelenül lehetett látni őket. Lehet persze hosszasan értekezni arról, hogy bukásuknak nem ez volt az oka. Hiszen a prostituáltakkal orgiázó polgármesterről készült videók arra vetettek némi fényt, hogy cseneget az adófizetők pénzéből, korrupt, keresztény vizet prédikál, és kéjbe részegítő bort iszik. A képviselővel pedig az a baj, hogy a cukrosbácsis képeivel szexuálisan zaklatott egy nőt. Ezektől a soroktól senki ne várja, hogy megértést tanúsítanak a kisebb korrupciókkal szemben, vagy bizonygatni kezdik, melyik fajta zaklatás nem is zaklatás. Nem a bűnökről és vétkekről van szó, azok után nem lehet kérdőjeleket rakni. Arról van szó, hogy közéletünkben és közvélekedéseinkben a bűnökről és vétkekről szó van, de a lényeg: a meztelen felvétel. Hogy ez túlzás? Bár az lenne, de érdemes belegondolni néhány dologba. Mióta a képviselő lemondott, senkit sem érdekel, zaklatott-e valakit, és hogyan, pedig ez még egyáltalán nem tisztázott. Mióta a polgármestert lemondatták, senkinek nem dülled a szeme a kíváncsiságtól, hogy megtudja, milyen visszaéléseket követett el pontosan, pedig folyik valamilyen nyomozás. Hiszen a döntő bizonyíték már előkerült: a parázna, pucér testük. Ők maguk is emiatt hebegtek-habogtak, majd váltak meg hivataluktól. Mert a korrupció és a zaklatás vádját büszke felháborodással tudták volna visszautasítani. De a kéjelgés és a test feltárulása azonnal megtörte őket, érezték, hogy lezárult előttük a pálya. Zavart arccal, megremegő hangon elismerték, hogy hibáztak, bocsánatot kértek a családjuktól, a választóktól, a pártjuktól, és már álltak is szépen félre. A polgármester úgy összeroppant, hogy mozdulni sem tudott, csak görnyedt a helyén, székestől kellett levinni a gyepről. Azért álltak volna félre, mert féltek a felelősségre vonástól komolyabb bűneik és vétkeik miatt? Aligha. Egyrészt pártjaik megvédték volna őket, másrészt a közvélemény önmagában már nem borzad a korrupciótól, a szexuális zaklatás megítélésével kapcsolatban pedig erősen megosztott (főleg, ha nincs közvetlen testi erőszakoskodás). Nem, ők a meztelen felvételeik miatt éreztek megszégyenülést. Tudták, hogy itt nem lesz kímélet. Akárhányszor felbukkannak majd, akármit tesznek, és mondanak, megkapják a csúfolódó jelzőket, megjegyzéseket. Túlzás? Rendben, akkor nézzünk meg két hasonló, szintén nemrégiben történt esetet. Egy másik polgármester egy hangfelvétel kapcsán keveredett a korrupció gyanújába. Ám azon nem nőcskék lihegnek, hogy „csináld még, édes”, hanem egy kerületi képviselő célozgat sötét tónusú ügyekre. Volt morgás, nem is olyan kicsi, de annak a polgármesternek egyelőre még csak nem is inog a széke. Vagy ott a méltán nagyra tartott rendező esete. Szexuális zaklatás, a színháza szépen kivizsgálta az ügyet, felmondtak neki. Később az egyetemen is. És alighanem eltávolíthatatlan szégyenfolt nélkül folytathatja majd pályáját – hiszen az esetről nem került ki fotó. Ezzel szemben egy szintén becsben tartott kollégája korábban az egész ország előtt megszégyenült és taccsra került, mert áldozatai olyan részletes leírást adtak zaklatásairól, ami felért egy videófelvétellel. És ha már a zaklatásnál tartunk. Jó érzés, hogy végre elkezdtünk komolyan foglalkozni a szexuális zaklatással, mind többen kezdik megérteni a lényegét, és ítélik el olyan formáit is, amelyeket korábban ártalmatlannak véltek. Fontos lenne persze a jogi keretek pontosabb meghatározása, és a következetes fellépés, társadalmi kontroll ezekben az ügyekben, mert különben a zaklatás vádja önkényesen előkapható eszközzé válhat személyes bosszúra, valaki ellehetetlenítésére. (Hasonlót tapasztalhattunk egykori ügynökök alkalmi leleplezésénél is.) De felmerül a kérdés: Mi lesz a többi zaklatással? A hétköznapokban folyamatosan zajló lelki bántalmazásokkal, a bármilyen szintű hatalmi helyzettel való állandó visszaélésekkel. A munkahelyi, hivatali megalázásokkal, fenyegetésekkel, zsarolásokkal. Meddig tűrjük azt, hogy a főnökeink durva hangon vagy lekezelően beszéljenek velünk, hogy az ügyintézők vagy éppen az orvosok cinikus, kioktató megjegyzéseket vágjanak a fejünkhöz, és élvezettel bámulják meghunyászkodásunkat a kiszolgáltatott helyzetekben? És mi meddig csinálhatjuk ugyanezt saját erőpozícióinkban, minden lelkiismeret-furdalás nélkül másokkal? Meddig tekintjük hétköznapinak, természetesnek az így keletkező traumákat, amelyek aztán egész életünkben emésztenek? Amíg nem fordítható le ez is képeken ütköző nemi szervek látványára? Kétségtelen, hogy a keserűség túlzásokra ösztönöz. De miért számít tárgyilagos megállapításokra az, ami keserűséget okoz? Mert elkeserítő, hogy a mi civilizációnkban, a felvilágosult szellem annyi eredményes erőfeszítése után, még mindig a kéjbe ránduló test a bűn, az amoralitás egyik legerősebb bizonyítéka és szimbóluma. És elsősorban akkor, ha társadalmi nyilvánosság elé kerül. Ha sikerül eltakarni, nincs vele baj, sőt, az utódok nemzése miatt még szükséges is. A kölcsönös nemi vonzalomnak minden formája megengedett. Továbbá el lehet vonulni nudista strandokra, filmalkotásokban minden megmutatható és megnézhető (pedig milyen furcsa, hogy meztelen embereket mozgat egy szépen felöltözött stáb). De nem tiltott a prostitúció és a pornográfia sem (pedig mennyi erőszak, trauma forrása), meg lehet érteni a házastársi félrelépéseket is. Nem beteges, ha meztelen fotókat csinálunk olykor magunkról, vagy rögzítjük egy-egy aktusunkat szerelmünkkel, mert ezek is emlékek lesznek, akárcsak a mosolygós-puszis képek egy külföldi műemlék előtt. Egyszóval, mindent lehet, magánélet, senkinek semmi köze hozzá. Csak semmi se kerüljön belőle nyilvánosságra! És főleg ne látható formában! Mert ami a magánéletben megengedett, a közéletben változatlanul szégyenletes, kompromittáló. Különösen a közszereplők számára. Akiket ösztönösen ma is istenekként szeretünk vagy gyűlölünk. Becsaphatnak, lophatnak, kegyetlenkedhetnek, nem hisszük el, megmagyarázzuk, vagy tovább édesíti emelkedett ellenszenvünket. De a testük véletlenül se táruljon elénk! Mert az nem a hatalom, hanem a vétkes gyengeség, az istentelenség jele. A mai polgári világ felvilágosult álszentsége. Amelyben már mi, köznépi titkolódzók, takargatók sem érezhetjük magunkat biztonságban. Az internet egyre vadabbul rombolja a magán- és a társadalmi élet közötti falat. Küldözgetünk magunkról mindenfélét ide-oda, posztolgatunk, a levélfiókjaink, az sms-eink őrzik szerelmi vallomásainkat, titkos randiinkat. Bármikor kikerülhet rólunk valami csúnya, intim dolog. Ha pedig valakik kutatnak utána, könnyen rátalálnak. Mit tegyünk? Keressük, hogyan védhetjük jobban magunkat? Legyünk óvatosabbak, megfontoltabbak? Vagyis mondjunk le megint egy kis szabadságról? Minek? Sokkal helyesebb lenne beinteni ennek a hazug, skizofrén, vágykínzó, társadalmi életet vulgarizáló értékrendnek. Rakjunk fel magunkról pár meztelen fotót! És írjuk le melléjük egy-két szexuális élményünket! Igen, van testünk, megéljük a kéjt. Emiatt nem fogunk szégyenkezni. De a politikusoknak sem kell takargatniuk a testiségüket. Legalább látjuk, hogy néz ki, amibe egyszer jó nagyot fogunk rúgni, ha sokat szemétkednek velünk.

A Lázár-hatás

Publikálás dátuma
2020.01.05. 20:34

Fotó: PETER KNEFFEL / AFP - DPA
A halottnak hitt beteg életben tartása (feltámasztása?), a kihalt állatfajok néhány példányának továbbszaporítása - egyelőre persze, még állatkertekben - lesz az új szocdem biológia. Az odafigyelés, az életképesség meglelésének újra megtalált politikai tudománya. Amely tudja, hogy a sokféleség megőrzése, a gondos újrapalántázás, ahol csak lehetséges, önmagában is érték.

Szocdem-ügyek

Több mint fél évszázada nem volt ilyen sikeres programpapírja egy európai szocdempártnak. Az utolsó ilyen 1959-ben jött be a német szocdemek Bad Godesberg-i programjával. A decemberben véglegesített német pártprogram ehhez mérhető. Közben a német párt, az SPD romjaiban, bár koalíciós partnerként kitart, s van kormányon még néhány baloldali párt Európában, de messze vagyunk a háború utáni évtizedek pozícióitól. Sebaj, legalább van honnan visszajönni. December elején a SPD pártkongresszusának 3. számú határozatában az új idők szociális államáról, úgy tűnik, sikerült megfogalmazni, összefoglalni valamit, amire a következő években, azt hiszem, a progresszív Európában sokfelé hivatkozni fognak. A történet még az új német szocdem vezetéstől független (velük kapcsolatban leginkább az volt az érdekes, bent marad-e a párt a kormánykoalícióban, s a válasz egyelőre pozitív). Inkább a most leköszönő, s elméletileg érzékenyebb pártelit, mindenekelőtt Andrea Nahles, korábbi pártelnök és parlamenti frakcióvezető jegyzi. A szavazók, támogatók már évtizedek óta folyamatosan fogynak és láthatóan nem érdekli őket, hogy a párt jobbra, vagy balra tart. Ám ez nem jelenti azt, hogy a szocdemeknek nem juthat semmi fundamentális az eszükbe. Megváltozik a munka, átalakulnak a munkalehetőségek, s a politika sok éve nem reagált erre komolyabban - s nemcsak a németeknél. Most már azért csak-csak valamit tenni, vagy legalább mondani kellene; legalább egy nemzedéknyi átok és szidalom nekem azt jelezte, hogy a szocdem törzs még mindig érzelmileg kötődik elitjéhez, bár annak teljesítményében egy ideje szélsőségesen csalódott. De nem készül a párthalálra. Úgy tűnik, a szolidaritás-gondolatból még maradt annyi, amennyiből valami összejöhet. Egyfelől létezik még egyfajta utópikus társadalomkép, másfelől világos, hogy a szocdemek még mindig azt hiszik, a baj akkora, hogy csak az utópia mentheti meg a pártot. És alapmodelljeik e metszetben még mindig különböznek más politikai próbálkozásokétól. A világban szakmák, munkalehetőségek tucatjai tűnnek el, hagyományos foglalkozások, amelyekhez milliók kötődnek, olvadnak el. Az emberek 30-40 százaléka úgy véli, hogy jelenlegi munkája nem tart ki a nyugdíjig. Erre azért valamit kollektíven is kell mondani. Ezt persze, itt is tudjuk. De ma a kis keleti, bal- és jobboldali politikai elitek úgy hiszik, ez ellen úgysem tehetnek valamit. Ez nem az ő ügyük. Az igazi nagy, komoly, felnőtt politikai elitek meg tudják, ez tőlük is függ. Tulajdonképpen "nagyságuk" épp abból következik, hogy tudják, nekik is van felelősségük. Mint a németeknek. Akik tudják, hogy a mobilitás most kibomló forradalma eltünteti a taxisokat, a buszsofőröket, a szállítás mint olyan dolgozóit. Mindegy, hogy ezek most éppen szervezett munkások, vagy nem. A vasút inkább szervezett, a taxisok meg nem. Egy komoly párt az összes szcénáért felel. És van itt egy másik ügy, amelynél a balpártok úgy tettek, mintha nem lett volna közük hozzá: az idősek növekvő tömege és a másik végpontnál, a hiányzó európai gyermekszámok is "szocdem-ügyek". Míg a szocik voltak kormányon, sok tekintetben e történeteket le akarták magukról rázni. Pedig egy szociális államban nem kevesebb, hanem több gondoskodási feladattal kellene szembenézniük.

Új szociális állam

Három alapgondolat: a modern társadalom a munka világa marad. Semmilyen fontos csoport nem élhet csak jóléti adományokból, valamiképpen mindenkinek dolgoznia kell. Nem elég a gyermekjólétről beszélni, a gyermek, a család a felnőttek számára sem lehet szegénységforrás, az elszegényedés oka. Végül a megbízható idősellátás a kiszámítható szociális rend alapja. Ezek nem jelszavak, hanem egy kiegyensúlyozott társadalmi világ alapjai. A "jog a munkához" adott és a szolidaritás alapja. A digitalizáció erősödik és a társadalomnak adaptálódnia kell hozzá, lefojtani nem lehet. Az élet menete során a munka biztonságát (a jövedelem kiszámíthatóságát és az időfelhasználást, valamint a dolgozó időmérlegét) az államnak magára kell vállalnia. Mindez sokkal jobban alkalmazkodik az egyes szükségletekhez, mint a feltétel nélküli alapjövedelem modelljei. Az állami szerepeket ebből következően kell a közszféra működtetésében újragondolni. A gyermekkori egyenlőtlenségek megléte, vagy felerősödése igazságtalan s állami lépésekkel mérsékelendő. Mindettől függetlenül alapvetőnek tűnik a lakásminőség és az emberek hozzáférése a viszonylagos lakásegyenlőséghez. Romantikus mondat a pártprogramból: "Nem szeretnénk, hogy az emberek társadalmi mozgástere, szociális állapota lakcímükről leolvasható legyen”. Persze ez szép, de… És így tovább: ”a lakhatás közjó, amit nem engedhetünk egyszerűen át a lakáspiacnak.” E keretekben kell újragondolnunk az új szociális államot, modernizációját teljes rendszerében át kellene tekinteni. A szociális államot és a polgárokat jogok, és kötelességek rendszere köti össze. A polgárok itt nem szolgáltatásokat igényelnek, hanem jogok "tulajdonosai", nem adósai a szociális államnak, hanem fordítva, annak vannak e vonatkozásban velük szemben szolgáltatási kötelezettségei. S végül mindezen a rendszeren belül a szociális államnak kötelessége az egyéni igények, életmodellek és problémahelyzetek kezelése. A program oldani szeretné a szabályozás merevségét. Itt is két súlypont látszik. Erősíteni szeretnék (a hagyományos családmodellek mellett) az együttélés különböző formáinak támogatását. S mivel nagyon sokan félnek - egyénileg, vagy kis körben - a lecsúszástól, életfeltételeik romlásától, a veszélyeztetettek számára egyéni mentőkötelek rendszerét próbálják kidolgozni. Nem segélyekről, hanem végiggondolható segítségről van, vagy lehet itt inkább szó. Ami mindebből látszik, az egy inkluzív, magába olvasztó, a lezuhanást megakadályozó új szociális állam lenne. Szó sincs arról, hogy nem terhelnének sok mindent a piacra, vagy a személyes befizetésekre, de biztosítékként e területeken is működtetnék az államot. Az életkörülményeket itt sem a segélyezésből javítják, a Németországban eddig is létező bértárgyalások életben tartásától, felélénkítésétől, a tárgyalások közelebb hozásától a munkahelyekhez várnak a legtöbbet. A béralkuhoz a munkakörülményekre vonatkozó tárgyalások is hozzátartoznának. A minimálbért 2020-ban újratárgyalnák. A cél már most is világos: minimum 12 eurós órabér mindenütt az országban. Ez nem kevés, általános bevezetéséhez, fenntartásához az állami munkahelyeknek kellene biztonsági kereteket kínálni. A fennálló bérformákat azonban - ott, ahol ennek értelme van – fel szeretnék oldani. Több hely jutna a vegyes teameknek, amelyekben állandó foglalkoztatottak és külső vállalkozók közös keretben dolgoznának, továbbá rögzítenék a magasan képzettek projektmunkáit és a szakértők foglalkoztatását a startupok-ban. Az új típusú munkaszerződések, a munkaerő kölcsönzés és a munkások egy részére kiterjedő önállósodás is részét alkotná az új "munkához való jognak”. Mindez kiterjedne a hibridgazdaság különböző formáira, a hálózati vállalkozásokra és olyan külön formákra, amelyeket például a betegellátásban gyakorolnak. Ez nem német szocdem álom, Franciaországban és Ausztriában már ma is működtetnek ilyeneket. Ezek a formák rögzítenék a mobilmunka és az otthoni irodai munka tereit, és rugalmassá tennék akár korlátozott időre is a különböző részfoglalkoztatási formák működtetését (hogy valamennyi idő után részmunkaidőből ismét vissza lehessen menni teljes időbe). Személyes időmegtakarítási számlákat, vagy egyéni időmérlegeket lehetne itt kialakítani. Ezek beolvasztanák a megmaradt túlórákat, ha a munkavállalónak kényelmes lehetne erre a számlára előre is dolgozni, a megtakarításokat pedig fel lehetne használni családi szükségletekre, vagy tanulásra, átképzésre. Mindenesetre az életvitel és a munka ritmusa, beosztása, tagolása egymáshoz közelíthető lenne.

Képzés

Természetesen, mint minden újabb szocdem program, a németek is meghatározó szerepet szánnak a továbbképzésnek. Az OECD szerint 2030-ig, vagyis már tíz éven belül a munkakörök 25-30 százaléka megváltozik. Az átképzés már ma is több mint aktuális. Az államnak itt mindent magára kell vállalnia, amit csak tud, ha nem akarja megvárni, amíg a munkaerőpiac a szeme láttára összeomlik. 2019 január óta az országban működik egy "képzettségi esély" törvény, amely célja megelőzni a potenciális munkanélküliséget. Lehetővé teszi a technológián keresztül kiszoruló munkaerőnek, hogy időben észlelje, hogy veszélyeztetett, hogy átképzésre, s milyenre szorul. Az állam legalább ezek egy részének biztosítja az új tudást. Munkanélküliek, persze, így is lesznek, lesznek vállalatok, amelyek összeomlanak, de a fenyegetettek számát, amennyire csak lehet, szeretnék előre összehúzni. Ha valakinek az adott vállalatnál már ma sincsenek esélyei és ez világosan látszik, akkor már ma átléphet rövid ideig foglalkoztató, transzfer vállalatokhoz. Ezek állami vállalkozások, amelyek az életkortól és a képzettségektől függetlenül valamennyi időre biztosítják a rászorulóknak a mentőövet. A munkanélküliek biztosítása nagymértékben eddigi munkás-életrajzuktól, életük során felhalmozott teljesítményüktől fog függeni. Mindezeken túl a hosszú távon munka nélkül maradóknak (akár régi, akár új munkanélkülieknek) az állam új foglalkozási ajánlatokat fog tenni. Ezt valamilyen "polgári fizetésnek" (Bürgergeld) neveznék. A fogalom ma is létezik, s feltételezi egy "szociális munkaerőpiac" meglétet, vagy egy ilyen létrehozását. Idetartoznának - többek között - azok, akiknek nincs szakmájuk, vagy nem fejeztek be a szakmunkás iskolát. Nekik kétéves kiegészítő képzést biztosítanának, hogy papírokkal is felszerelve tudjanak elindulni. Itt és most a programból egy kulcsszakaszt emeltem ki. Nyilvánvalóan itthon nem is ezt tartják igazi politikának. Németországban és Nyugat-Európában azonban feltétlenül igen. A mi fogalmunk szerinti pártpolitika ehhez képest másodlagos. De itthon is változik a világ: nem leszünk képesek kihagyni a reálvilágot az állami feladatok közül. Másként a Lázár-technikák a magyar ellenzékben sem fognak működni.
Szerző