Előfizetés

Lemossuk a gyalázatot

A magyar társadalom és a magyar liberalizmus válságai nem függetlenek egymástól, egymást erősítő tényezők. Az elmúlt kilenc évben megtapasztalhatta ez az ország, milyen egy szabadsághiányos környezetet biztosító, jogállami normákat és demokratikus intézményrendszert nem tisztelő vezetés, miközben a liberalizmusra folyamatosan aggatták a méltatlanabbnál méltatlanabb jelzőket. Itt az ideje lemosni a gyalázatot. Ez csak úgy megy, ha van megújult, tiszta, átgondolt gazdaságstratégiai tervezési ajánlat, emberkép és modern társadalomszervezési javaslat. 
Nehéz azzal előhozakodni, hogy a magyar társadalom rendszerváltás óta elszenvedett csalódásait nem a szabadság megléte, hanem annak csorbítása okozta. El kell mondanunk, hogy nem a piacgazdaság az, ami problémás, hanem a tisztességtelen piaci magatartás. Megannyi kiábrándulás után kell arról beszélnünk, hogy a demokrácia jó, de úgy nem, ha intézményeivel orvul visszaélnek. A magyaroknak nem volt lehetőségük meglátni, hogy a jogállami normák működése mindenki számára egyenlő méltóságot és egyenlő bánásmódot hoz, míg hiányuk súlyos jogegyenlőtlenségekhez vezet. 
Ilyen helyen van leginkább teendője a liberalizmusnak.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere empirikus bizonyítékul szolgál a fenti állításokra, de a liberalizmus ellen folytatott kommunikációs hadjárat miatt alig fogalmazódik meg, hogy ide márpedig szabadságjogok, szabad elvek kellenek, hogy a 2010 óta okozott károkat helyre tudjuk hozni. Liberalizmus nélkül nem építhető újra a demokrácia, de a valós tartalommal bíró – és nevén nevezett – köztársaság sem. 
A szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse a nyugati világ társadalmainak alapja. Így építették fel az emberi méltóság mindenekfölött való és elidegeníthetetlen mivoltát, jogok és kötelességek egyensúlyát, annak követelményét, hogy mindenkit, aki embernek született – függetlenül bármely tulajdonságától – azonos jogok illetnek meg. 
A szabadságon kívül a szolidaritás a másik érték, ami rendkívüli módon hiányzik a jelenlegi magyar társadalomból. Annak az érzete, hogy ha valaki segítségre szorul, eszembe jut, én mit tehetnék érte. Számomra lényegi elem a gondolat, hogy közöm van az elesett embertársaimhoz. Eszembe jut, hogy levigyek egy utcán alvónak egy tányérnyi levest, ha nekem kettő volt, de csak az egyiket ettem meg. Eszembe jut, hogy melyik kabátomat nem hordom már, és amikor közeleg a hideg, odaadom valakinek, akinek nincs. Az is eszembe jut, hogy ha az én családomban a gyerekeknek mind van új tolltartójuk, a tavalyit oda lehet adni olyannak, akiknek nincsen. Egyre többen vannak így idehaza. 
A szabadság és a szolidaritás értékeinek őrlángon pislogása egyértelmű válságtünetei az itthon maradt magyarok mindennapjainak. A rendszerváltást követő évtizedekben elszenvedett pofonok nem arra sarkallták a társadalmat, hogy megküzdjön egy új egyensúlyért, amely már a piacgazdaság, a jogállam és a demokratikus intézményrendszer keretei közt zajlik, hanem elfordult ezektől az intézményektől, és a közügyektől is – rendkívül könnyű terepet biztosítva a NER vezetőinek arra, hogy szabadon garázdálkodhassanak, a választásra jogosultak alig egyharmadának folytatólagos megnyerésével. A hatalommal való visszaélés, a jogcsorbítás, komplett társadalmi csoportok elnyomása, az ország nyugati világtól eltérő fejlődési pályán való mozgatása a rendszer alapelemeivé vált. Milliók botorkálnak a méltóságuk mindennapos csorbulásának tudatával és szégyenérzetével, hárommillió ember a létminimumon, vagy az alatt van, miközben a propagandagépezet magabiztosan harsogja a kormány világraszóló sikereit. 
Merre tovább, ha nem ki innen? Merre tovább, ha nem pont az ellenkező irányba? A rendszer jó előre bebiztosította magát. Olyan bélyegeket aggatott a liberalizmusra, amelyek szemenszedett hazugságok, nehogy felépülhessen egy ellennarratíva az „illiberális” állammal szemben. Pedig ebben a zsákutcában vétek előre haladni. Az állampolgári öntudat, az egyéni és a közösségi felelősségvállalás – mint új racionalitás – kivételes fontossággal bír a XXI. században. Tudnunk kell, hogy a Föld kincseinek túlhasználata, a felelőtlen hulladékképzés vagy gázkibocsátás a következő generációk életébe kerül. Tudnunk kell, hogy a versenyképesség fontos, azonban a termelékenység nem minden, főképp, ha a társadalom tagjai a felmérések szerint boldogtalanok és hajlamosak önkezükkel véget vetni az életüknek. Tisztába kell kerülni azzal, hogy szabadság, felelősségvállalás és szolidaritás nélkül megfullad a társadalom. 
Szabadsághiányos környezetben nem újjáépíthető az ország. A szabadság térnyeréséhez szükség van liberálisokra. Arra is szükség van, hogy a liberalizmusról lemossuk a gyalázatot, amit rákentek az Orbán-kormányok. A szabadság eszméjét a rendszerváltók sikeresen mutatták be a magyaroknak. A jelenkor liberálisaira is ez a feladat vár. És van egy ennél is nagyobb: ezt követően mi nem okozhatunk csalódást. A szerző a Magyar Liberális Párt elnöke, országgyűlési képviselő (DK) 

Emlékek napszámosa

A domboldalon futó szőlősorok még kopáran rovátkázzák vonalas füzetté a mészköves tájat, de a kezdődő élet jelei már mutatkoznak. Az édeskésre deresedett csipkebogyók, kökények bokrain még fázósan pöndörödnek az odaszáradt levéldarabok, de késő hajnalban az ágak végén már nem a dér, hanem az áttetszőre olvadt vízcseppek varázsolják a természet ékszerboltjaivá a bozótosokat. A kinti zöldségeskertek végében felejtett zeller új, világoszöld hajtásokat hozott, reggelre rigók szaggatják rojtosra a levélszéleket.
A bátrabbak, az előrelátóbbak, a jobban ráérők már metszenek. A karók közé feszített szürke drótok mellett itt-ott már feltűnik egy-egy piros vagy zöld fejkendő, néhol rádióból szűrődő zenefoszlány tölti meg a két tőke közötti űrt.
Egy asszony idősebbnek tűnik a többinél, meglehet már nyolcvan is. Háta, dereka egyenes, s kezében úgy viháncol a metszőolló, mintha kettőjük közös évszámait akarná visszapörgetni vagy két évtizeddel, pedig a szerszám se mai darab. Ha volt is valaha műanyag fogantyúja, az idők során már odaveszett, csak a puszta vasat tarkítja némi rozsda, barátságos tigrisfoltokat rajzolva a vágófelületre. 
Dél van, idesüt a nap, az asszony sóhajtásnyira megáll, beszédbe is elegyedik.
Nem a magáét metszi, az övé már rég odavan, odalett akkor, amikor egyedül maradt, s férfi nélkül már nem bírta az örökül kapott három hektárt téltől tavaszig gondozni. A hátsó udvarban tartotta csak meg azt a két sort, amitől bort már nem remél, de szőlőnek, mustnak még megteszi szeptemberben. Maradna ő otthon egész nap, tyúkok, kacsák, zöldségek és gyümölcsök adnak elég teendőt, de nem maradhat. Napszámba jár, így nyolcvan felé, napszámban fagy februárban, ázik áprilisban, izzad júliusban és hajlong októberben. Talán csak a november meg a december ad némi pihenőidőt, de pihenni akkor sem lehet, olyankor diót tör, disznóvágásban segít, csigatésztát gyúr, s megrendelésre rétest süt, kanyargósat, túrósat, ahogyan errefelé szokás.
Kell a pénz, fizetni kell a házat. 
Falusi, hosszú ház az övék, közös udvar, két család. Errefelé ez régen bevett szokás volt, barátok, rokonok álltak össze, osztoztak meg a telken, húztak fel két kis házat, egybeépítve, külön lakva mégis. Könnyebb volt így gyerekeket nevelni, nagy rézüstben lekvárt főzni, disznót vágni, káposztát taposni, könnyebb volt így minden, s az is lett volna az idők végeztéig, ha nem változik meg közben a világ. Ha nem hal meg előbb ez, aztán az, s ha nem marad végül ő egyedül, árván az egész hosszú házban, ahol még el sem töprenghetett azon, mit kezd majd magával és az itt összegyűjtött emlékekkel, máris kopogott a végrehajtó. Hitel alatt roskadt a másik házvég, sose tudta, sose beszéltek róla, de az örökösnek így nem kell, eladják inkább, bárkinek, akár az első senkinek is, aki letesz érte egyben egy kisebb összeget.
Ő lett ez a senki, pénze ugyan neki se volt, kölcsönbe verte magát, de sem a házat, sem az emlékeit nem hagyhatta. Ezt törleszti most a napszámból, s fogja élete végéig, sőt, talán még azon is túl.

Megbékélés

Ketten ülnek a kávéházban. A költő és az író. Sok bennük a közös: nagyjából egyidősek, és mind a ketten halottak. Másként nem is ülhetnének ebben a kávéházban, itt, a Mennyország sugárút és a Megváltás körönd sarkán. Azért van különbség is köztük: a költő jóval korábban kapott itt törzsasztalt, már vagy hetvenöt éve issza a feketéket. És bár a földi számítás szerint már jócskán elmúlt száz, olyan, mintha ma is harminchat lenne. Az író viszont csak huszonkét éve jött: öregen, meggyötörten.
Sosem beszélgettek, legfeljebb biccentettek egymásnak. Öt éve, amikor odalent „különleges és formabontó zenés irodalmi estre” került sor egy budapesti színházban (tudniillik az író és a költő megzenésített verseit Az üldözöttek című műsorban együtt mutatták be), az író megpróbált beszédbe elegyedni. „Azért ez jó, nem? – kérdezte – Sokat szenvedett nemzetünk is megbékélésre áhítozik. Nem?” A költő, aki általában mindig tudta, mit mondjon, hirtelen nem találta a szavakat. Amikor utoljára szeretett volna békét kötni a világgal, éppen hátba lőtték. „Ne csináld már, Miklós, odalent is azt mondják, rengeteg bennünk a közös vonás. Hogy mind a ketten kiemelkedő tehetségek… hogy egyformán tragikus sors. És most te is halott vagy, én is halott vagyok, ezt csak nem tagadhatod?” 
A költő hallgatott. Évek teltek el, aztán jött a hír, odalent Csepelen végre méltó helyen avatták fel az író szobrát: a költőről elnevezett kultúrház parkjában. „Sekélyes lelkek önző fröcsögése” – mondta az egykori főpolgármester, mert hát volt némi hőzöngés az avatón. „Megbékélés, Miklós, megbékélés. Hisz te írtad: Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Minek felhánytorgatni a múltat? Már a szobraink is egymás mellett állnak” – próbálkozott az író. A költő felnézett, de egy szót se szólt. Kezével kitapintotta a sebét. „Furcsa – gondolta – ennyi év, és még most is fáj.”