Nyugdíjcsoda

Németország úttörő lépést tett az elmúlt év végén: elhatározták, hogy 2021-től bevezetik az alapnyugdíjat. Azonban Európa legnagyobb gazdaságban sem mentek simán a dolgok, de végül a kereszténydemokraták és a keresztényszocialisták beadták a derekukat a koalíciós partner szociáldemokratáknak, és teljesítették követelésüket. A kereszténypártok ódzkodásának indoka mifelénk elképzelhetetlen lenne: attól félnek, hogy a legközelebbi választáson egy ilyen szociálpolitikai gesztus nem hozna a pártjuknak szavazatokat, sőt a konzervatívok körében inkább vinne. Elbukott az az indítványuk is, hogy mielőtt valaki az átlagnyugdíjban részesülne, vizsgálják meg a vagyoni és jövedelmi helyzetét. 
Feltehetően a magyarországi szakszervezetek nem lenének elégedettek, ha nálunk is a német minta valósulna meg: a mindenkori nyugdíjminimumnál csak 10 százalékkal nagyobb összegre egészítik ki azok járandóságát, akik legalább 35 esztendős munkaviszonyt tudnak igazolni. Miért járnának rosszul ezzel a szisztémával a hazai nyugállományba készülők? A válasz egyszerű: a németeknél a minimális nyugdíj - átszámítva - meghaladja a 410 ezer forintot, nálunk pedig - leírni is szégyen - 2008 óta csupán 28 500 forint, ami már abban az időben is elkeserítően alacsonynak bizonyult.
Nem csoda, hogy a magyar szakszervezetek követelése egészen más alapokon nyugszik, mint a németeké. Húsz esztendős munkaviszony után a nyugdíjas létminimumnak megfelelő összeg lenne az alapnyugdíj összege. A gond mindössze annyi, hogy a KSH évek óta felhagyott mindenfajta létminimum számítással, helyette szegénységi küszöböt mér, ami korántsem ugyanaz. Egy német alapítvány jóvoltából azonban a Policy Agenda a szakszervezetek segítségére sietett, és a 2019-es nyugdíjas létminimumot  85 338 forintban állapították meg, ami több mint háromszorosa a 11 éve befagyott  nyugdíjminimumnak. 
Vajon mit szólnának a minimálnyugdíjasok, ha egyszer csak ekkora összeggel csengetne be postás? Feltehetően tévedésnek hinnék, és ijedtükben visszaküldenék.
Szerző
Bonta Miklós

Hol toporog a baloldal?

Ha egyszer azt állítjuk, hogy nincs magyar jobboldali ideológia, amelynek alapján pragmatikusan kormányozni lehetne, mert a jobboldali politikai gondolkodás folyamatossága restaurálhatatlanul megszakadt 1945-ben, akkor azt is ki kell mondani: a baloldal sem áll jobban. Horn Gyula Kádár-korban gyökerező pragmatizmusa óta, annyi év megújulási ígérete után sem volt képes meghatározni saját identitását, amelyre építve kormányzóképességét ma bizonyíthatná. Pedig csak így léphetne túl nem csupán az Orbán-kormányon, de így hirdethetne rendszerváltást is. 
De évtizedek óta csak a toporgást látni. Jelzi ezt a fecsegő felszín, hogy egykori prominensei hagyják el a pártot, vagy hogy a Fidesz hátországa „aggódik”, mert Gyurcsány Ferenc le akarja nyelni a teljes ellenzéket, és hogy az MSZP nem elég baloldali. Ám az MSZP szellemileg valóban kiüresedett, ugyanúgy nincs ideológiája, mint a jobboldali Fidesznek, s erősen kétségbe vonható, hogy átfogó világnézet nélkül – ő vagy az áhított, általa vezetett koalíció, legyen annak tagja bárki - nem csak pragmatikus alapon tudna kormányozni. Ezt a szellemi ürességet nem menti, csak magyarázza, hogy a bolsevizmus politikai gyakorlatával a baloldali gondolkodás folyamatossága is megszakadt. A párt szellemi tunyaságból vagy kapacitás hiányában képtelen túllépni XX. századi terhein, s nem tud életet lehelni a szociáldemokráciába. 
Pedig azzal a baloldal nem fog előbbre jutni, sőt hatalomra kerülve csak megágyaz egy még szélsőségesebb, még populistább jobboldalnak, ha a Fidesszel szemben a baloldali populizmusba csúszik. Aminek nemcsak az MSZP-ben, hanem a DK-ban is látni „igényét”. Nem szavazat-maximálásra, mosópor-politikára, hanem egyenes beszédre van szükség, akkor is, ha az kellemetlen a közönségnek. Azok is tévúton járnak, akik szerint az ősbűn a neoliberalizmus beszivárgó gyakorlata volt. Nem volt ilyen, viszont liberális párt hiányában a liberális értékeket is a baloldalnak kell képviselnie. 
A magyar baloldal tévelyeg, ha azt gondolja, erkölcs és ideológia nélkül létezik sikeres pragmatikus kormányzás. Nem szervezeti lyuk tátong hát a baloldali társadalmi hálón, hanem szellemi lyuk, amelynek befoltozásához túl kevés a globalizmus-ellenesség, a tőke-ellenesség, vagy a kapitalizmus szimpla utálata. A közönség semmiért nem hálásabb, mint a nyílt beszédért, már ha van mit mondani. Ez tenné újra hihetővé, hogy a baloldal képes politikailag képviselni a társadalom mind elégedetlenebb többségét. Amely többségnek látnia kellene: a baloldal világosan szakít saját bolsevista múltjával, hogy nemcsak érzelmileg, hanem valóságosan is viszonyul e múlthoz, a jelenhez, a kapitalizmushoz, Európához, a nemzethez. Hogy van mondanivalója a jövőről.
Ha a magyar baloldal – bármilyen jövőbeni szervezeti formában – ezt a politikai gyakorlatban következményekkel járó elméleti munkát nem végzi el, úgy akár eljuthat a kormányváltáshoz is, de a rendszerváltáshoz, ami a nemzet legfőbb érdeke volna, lépésnyit sem közelít. És tényleg felszámolja önmagát.
Szerző
Friss Róbert

Elképesztő sikerek

Milyen jó lenne, ha a politikusok újévi beszédeikben és nyilatkozataikban őszintén beszámolnának előző évi kudarcaikról. Ezt tette évvégi összefoglalójában a New York Times kosárlabda-szakértő riportere, aki saját tévedéseit sorolta el: többek között azt, hogy miért számított kedvenc profi csapatom, a Knicks sikeres őszi teljesítményére. Végre valaki őszintén szembenéz a melléfogásaival.
Itt van viszont David Cornstein, az USA magyarországi nagykövete. Újévi „üdvözletében” azt mondja, hogy 2019 - lényegében azon év, amikor idejének egy részét Budapesten töltötte - a ragyogó sikerek éve volt. Pompeo amerikai külügyminiszter Pestre látogatott, és mindenki örült, hogy a város forgalma leállt. Aztán Orbán miniszterelnök Washingtonban járt. Többször is kezet fogott Trump elnökkel, az egész világ örömére. Ő pedig, azaz Cornstein, kitűnő kapcsolatokat ápol a magyar kormánnyal. Mivel tehát minden szép és jó, most már nem is utalt rá, hogy a Central European University ki lett rúgva, és a magyar cornflakes bizony nem olyan finom, mint az amerikai. Hátha Orbán megsértődne. Egyszer – ezt már én mondom, nem ő – zaftos cvikipuszit is kapott a miniszterelnöktől, aki a kormány érdekében tett hűséges szolgálataiért felajánlotta neki Kovács Zoltán állását. 
Aztán itt van Gulyás Gergely, talán a legrafináltabb és a legértelmesebb Fidesz vezető, aki hosszú nyilatkozatában szintén óriási sikerekről számolt be. Nehéz felfogni, miért siker az, hogy a pártja elvesztette a legutóbbi választást, és most rendszeresen „egyeztetnie” kell a másik, a főpolgármester Gergővel, akit a nyilatkozat lényegében hazaárulónak minősít. A Fidesz felfüggesztéséről is elismételte azt az elképesztő magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen ezt a Fidesz akarta így, nem az EPP. Ha ez így megy tovább, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy a választást is a Fidesz akarta elveszteni.
Listámat azonban Trump elnök vezeti. Újévi beszédet ugyan nem tartott, kampánybeszédeket mond csak, no meg tweetjeivel árasztja el követőit. De közben háborúba sodorja a Közel-Keletet, talán az egész világot. Tudatlan, beképzelt alak, szinte mindenkit – aki nem rajong érte Amerikában vagy külföldön – kocsmai módon sérteget. A képviselőház elnökét tweetjeiben egyszerűen „őrült Nancynek” („crazy Nancy”) hívja. Ő maga pedig - mint gyakran leszögezi - „tökéletes” és „stabil zseni.” 
Ami engem illet, újévi beszédemben azt mondanám, hogy a politikában is szükségünk van felnőtt sportújságírókra, akik bátran elismerik hibáikat és tévedéseiket, nem pedig beképzelt üzletemberekre és jogászokra, akiknek mindig igazuk volt, van és lesz. Több becsületes történésznek is örülnék, olyanoknak, mint Jeszenszky Géza, aki ki meri mondani, hogy Trianonért a magyarok is felelősek, nem csak a gonosz Nyugat és a hitvány, alávaló szomszédok. Az én saját 2020-as fogadalmam pedig az, hogy visszatérek magyar gyökereimhez. Goodbye, amerikai optimizmus. A politikai élet új veszélyeit és a jövő tragédiáit valamivel könnyebb megérteni és elemezni egy jó adag magyar pesszimizmussal.
Szerző
Charles Gati