Szófacsarók

A szlovákiai Eperjesen történt, több halálos áldozatot követelő gázrobbanás helyszínére, vagy a borzalmas ausztráliai bozóttűz által sújtott területre a helyi katasztrófa elhárítók siettek. Magyarországon viszont nem elhárítják, hanem védik a katasztrófát. Ha én katasztrófa lennék, nyugodtan aludnék, hiszen az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) teljes szervezete őrizné az álmomat. 
Ez a névadás vagy a magyar nyelv felületes ismeretére utal, vagy a hivatali  bikkfanyelv egyik leleménye. De van benne ráció: az elmúlt 10 év átszervezéseinek következményeképp a tűzoltástól a kéményseprésig egy gigaszervezet alakult ki, amely nem feltétlenül vált a korábbiaknál hatékonyabbá. A tűzoltók emellett joggal  sérelmezik, hogy több mint száz éves szervezetüket nemcsak beolvasztották egy konglomerátumba, de még a nevüket is elvették. Más kérdés, hogy nekik, illetve a kéményseprőknek mi a véleményük a szervezet vezetőinek szakmai alkalmasságáról. 
A szavak, fogalmak értelmének kifacsarása, akár a jelentésük ellentétbe fordítása szerintem legalábbis részben az Orbán rezsim tudatos nyelvbutító buzgalmának eredménye. Bár ez sem előzmények nélküli. Az előző diktatúra a „szocialista” szó értelmét tette fosztóképzővé. Az érettebb korúak emlékezhetnek a „szocialista demokrácia”, vagy a „szocialista kultúra”, a „ szocialista embertípus” kifejezésekre, amelyek azt jelentették, hogy ezeknek a fogalmaknak még az ellenkezője sem igaz.
Ugyanez történt a „nemzeti”, és ebben az esetben a „védelem” szóval. Elég, ha csak a „nemzeti dohányboltra”, a „nyugdíjvédelemre”, „családvédelemre”, „gazdaságvédelemre” gondolunk. A legrosszabbra készülhetünk, ha Orbán kormánya meg akar minket védeni! Az viszont igaz, Orbán Viktor a saját, illetve szotyipartnerei családját, gazdaságát, gazdagságát tűzön-vízen át is megvédi.
Szerző
Bihari Tamás

Nyugdíjcsoda

Németország úttörő lépést tett az elmúlt év végén: elhatározták, hogy 2021-től bevezetik az alapnyugdíjat. Azonban Európa legnagyobb gazdaságban sem mentek simán a dolgok, de végül a kereszténydemokraták és a keresztényszocialisták beadták a derekukat a koalíciós partner szociáldemokratáknak, és teljesítették követelésüket. A kereszténypártok ódzkodásának indoka mifelénk elképzelhetetlen lenne: attól félnek, hogy a legközelebbi választáson egy ilyen szociálpolitikai gesztus nem hozna a pártjuknak szavazatokat, sőt a konzervatívok körében inkább vinne. Elbukott az az indítványuk is, hogy mielőtt valaki az átlagnyugdíjban részesülne, vizsgálják meg a vagyoni és jövedelmi helyzetét. 
Feltehetően a magyarországi szakszervezetek nem lenének elégedettek, ha nálunk is a német minta valósulna meg: a mindenkori nyugdíjminimumnál csak 10 százalékkal nagyobb összegre egészítik ki azok járandóságát, akik legalább 35 esztendős munkaviszonyt tudnak igazolni. Miért járnának rosszul ezzel a szisztémával a hazai nyugállományba készülők? A válasz egyszerű: a németeknél a minimális nyugdíj - átszámítva - meghaladja a 410 ezer forintot, nálunk pedig - leírni is szégyen - 2008 óta csupán 28 500 forint, ami már abban az időben is elkeserítően alacsonynak bizonyult.
Nem csoda, hogy a magyar szakszervezetek követelése egészen más alapokon nyugszik, mint a németeké. Húsz esztendős munkaviszony után a nyugdíjas létminimumnak megfelelő összeg lenne az alapnyugdíj összege. A gond mindössze annyi, hogy a KSH évek óta felhagyott mindenfajta létminimum számítással, helyette szegénységi küszöböt mér, ami korántsem ugyanaz. Egy német alapítvány jóvoltából azonban a Policy Agenda a szakszervezetek segítségére sietett, és a 2019-es nyugdíjas létminimumot  85 338 forintban állapították meg, ami több mint háromszorosa a 11 éve befagyott  nyugdíjminimumnak. 
Vajon mit szólnának a minimálnyugdíjasok, ha egyszer csak ekkora összeggel csengetne be postás? Feltehetően tévedésnek hinnék, és ijedtükben visszaküldenék.
Szerző
Bonta Miklós

Hol toporog a baloldal?

Ha egyszer azt állítjuk, hogy nincs magyar jobboldali ideológia, amelynek alapján pragmatikusan kormányozni lehetne, mert a jobboldali politikai gondolkodás folyamatossága restaurálhatatlanul megszakadt 1945-ben, akkor azt is ki kell mondani: a baloldal sem áll jobban. Horn Gyula Kádár-korban gyökerező pragmatizmusa óta, annyi év megújulási ígérete után sem volt képes meghatározni saját identitását, amelyre építve kormányzóképességét ma bizonyíthatná. Pedig csak így léphetne túl nem csupán az Orbán-kormányon, de így hirdethetne rendszerváltást is. 
De évtizedek óta csak a toporgást látni. Jelzi ezt a fecsegő felszín, hogy egykori prominensei hagyják el a pártot, vagy hogy a Fidesz hátországa „aggódik”, mert Gyurcsány Ferenc le akarja nyelni a teljes ellenzéket, és hogy az MSZP nem elég baloldali. Ám az MSZP szellemileg valóban kiüresedett, ugyanúgy nincs ideológiája, mint a jobboldali Fidesznek, s erősen kétségbe vonható, hogy átfogó világnézet nélkül – ő vagy az áhított, általa vezetett koalíció, legyen annak tagja bárki - nem csak pragmatikus alapon tudna kormányozni. Ezt a szellemi ürességet nem menti, csak magyarázza, hogy a bolsevizmus politikai gyakorlatával a baloldali gondolkodás folyamatossága is megszakadt. A párt szellemi tunyaságból vagy kapacitás hiányában képtelen túllépni XX. századi terhein, s nem tud életet lehelni a szociáldemokráciába. 
Pedig azzal a baloldal nem fog előbbre jutni, sőt hatalomra kerülve csak megágyaz egy még szélsőségesebb, még populistább jobboldalnak, ha a Fidesszel szemben a baloldali populizmusba csúszik. Aminek nemcsak az MSZP-ben, hanem a DK-ban is látni „igényét”. Nem szavazat-maximálásra, mosópor-politikára, hanem egyenes beszédre van szükség, akkor is, ha az kellemetlen a közönségnek. Azok is tévúton járnak, akik szerint az ősbűn a neoliberalizmus beszivárgó gyakorlata volt. Nem volt ilyen, viszont liberális párt hiányában a liberális értékeket is a baloldalnak kell képviselnie. 
A magyar baloldal tévelyeg, ha azt gondolja, erkölcs és ideológia nélkül létezik sikeres pragmatikus kormányzás. Nem szervezeti lyuk tátong hát a baloldali társadalmi hálón, hanem szellemi lyuk, amelynek befoltozásához túl kevés a globalizmus-ellenesség, a tőke-ellenesség, vagy a kapitalizmus szimpla utálata. A közönség semmiért nem hálásabb, mint a nyílt beszédért, már ha van mit mondani. Ez tenné újra hihetővé, hogy a baloldal képes politikailag képviselni a társadalom mind elégedetlenebb többségét. Amely többségnek látnia kellene: a baloldal világosan szakít saját bolsevista múltjával, hogy nemcsak érzelmileg, hanem valóságosan is viszonyul e múlthoz, a jelenhez, a kapitalizmushoz, Európához, a nemzethez. Hogy van mondanivalója a jövőről.
Ha a magyar baloldal – bármilyen jövőbeni szervezeti formában – ezt a politikai gyakorlatban következményekkel járó elméleti munkát nem végzi el, úgy akár eljuthat a kormányváltáshoz is, de a rendszerváltáshoz, ami a nemzet legfőbb érdeke volna, lépésnyit sem közelít. És tényleg felszámolja önmagát.
Szerző
Friss Róbert