A csajok

Publikálás dátuma
2020.01.05. 16:15
1977. Magyarország,Eger a felvétel a Gárdonyi Géza Diáknapok idején készült.
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
- Most játsszuk azt, hogy a J. Kati az én feleségem, az Sz. Zsuzsi meg a tiéd! – mondta a Délibáb utcai óvoda udvarán B. Andris. Ebből némi vita alakult ki közöttünk, amibe bekapcsolódott még három barát: a két másik Andis és a druszám, Tomi. Talán voltak még más feleségjelöltek is, de erre a két szőke ovistársunkra emlékszem leginkább.    A huzakodás végül kompromisszummal ért véget, mert megállapodtunk abban, hogy ma Andrisé lesz Kati és enyém Zsuzsi, de másnap cserélünk. Abban az életkorban még erősebb volt a férfibarátság annál, mintsem, hogy nők miatt szétrobbant volna a csapat. Akkoriban is macsó világban éltünk, így a feleségjelölteket elfelejtettük értesíteni a tárgyalásokról és az egyezségről. Igaz, nem is nagyon izgatta őket, mert ugróiskoláztak és az jobban lekötötte őket, mint a férjjelöltek handabandázása. Mi pedig Cupidótól Marsra váltottunk, mert meg kellett védenünk a homokozóban a kis vödreinket és lapátjainkat néhány betolakodótól.    Kinőve az óvodából jött az iskola traumája és a házi feladatok, valamint a városligeti csavargások, a foci a csónakázótó betonján, amíg fel nem töltötték vízzel. A lányok meg hülyék voltak, folyton vihogtak, a felnőttek pedig erős pozitív diszkriminációval védték az érdekeiket. Ha például élve erőfölényemmel, elfoglaltam a hintát egy kis copfos majom elől, rám szóltak, hogy: „Engedd a kislányt hintázni!” De ha a napköziben elsőként nyúltam a bableveshez járó lekváros bukta után, akkor a napközis tanár figyelmeztetett, hogy legyek udvarias és várjam meg, amíg a lányok kiveszik a sajátjukat. Utáltuk a lányokat, mert a felnőttek mindig nekik adtak igazat és ők gyakran gúnyos mosollyal tudatták velünk, hogy pukkadjunk meg.  Teltek múltak az évek és úgy hetedik-nyolcadik osztályban felfigyeltünk arra, hogy a lányok többségének lapos iskolaköpenye kissé kigömbölyödik és már kezdtük nem hülye kis majmoknak látni őket. A vagányabb srácok a cipőjükre helyezett zsebtükrökkel igyekeztek információt szerezni a női bugyik színvilágáról. A vizsgálat gyakran egy pofonnal ért véget, de valahogy a lányok haragját nem érzetük őszintének és nem is tartott addig sem, mint egy futó zápor. Persze, ha valamelyik tanerő csípte fülön a „tükrös” embert, akkor intővel érhetett véget a tanítási nap.  Valójában csak nagyjából sejtettük, hogy mi is történik egy nő és egy férfi között, de téveszmék is terjedtek a hormonoktól fűtött kamaszok között. A testiséggel kapcsolatos tanulmányainkhoz az egyik osztálytársam nagyban hozzájárult: sutyiban behozta a Hófehérke és a hét törpe felnőtt verziójának rajzos sorozatát. A ’60-as évek közepe táján még szupernyolcas pornófilmek sem igen keringtek, a videokazetta pedig a távoli jövő volt. Így azután nagyszünetben egymást félrelökdösve bámultuk, ahogy a képeken megelevenedik a „kis ember nagy bottal jár” szólás, amin a felnőtt férfiak kacsingatva jókat röhögtek. Most derült ki, hogy miért. Hófehérke pedig a rajzok tanúsága szerint akrobatikus tornamutatványokra is képes volt, hogy az ő kis törpéi -mielőtt a bányába mennek dolgozni, vagy onnan hazatérnek - ne csak a tányérkájukba kapjanak finomságokat.  Majd a rajzok és a plátói szerelmek után eljött a testi szerelem ideje. Egyszerre volt titokzatos és profán találkozásom ezzel az új helyzettel. Mindig irigyeltem azokat a srácokat, akik gátlás nélkül nyomultak a csajoknál. Nekem a gátlásból éppenséggel túlkínálatom volt. Ezt dumával és nagy arccal igyekeztem leplezni. Többnyire nem én szedtem föl a csajokat, hanem ők engem, azután ők is hagytak faképnél. Vagy mert rám untak, vagy mert érezték, hogy én untam meg őket. De sosem én szakítottam. Főleg lustaságból. Nehezen szántam rá magam, hogy időt, energiát és pénzt áldozzak egy új kapcsolatra. Néha belefáradtam abba is, hogy nem igazodtam ki a nőkön. Ez a mai napig így van. Novellákból, interjúkból, filmekből ugyan tudtam, hogy a nőknél a nem igent jelent és fordítva, de földhözragadt mivoltomból fakadóan én mindig az elsődleges jelentésnek adtam hitelt.    Az erotika – és nem a szex - örök, de változik. Én még a harisnyatartó végnapjainak időszakában ismerkedtem a szerelemmel. Amikor I. feltette a lábát egy székre és kipattintotta a harisnyatartó gombjait, majd óvatosan elkezdte legörgetni a harisnyát a combjától a lába ujjáig, az egyszerre adott erotikus, esztétikai és romantikus élményt. Utóbbi kettőt ölte meg a harisnyanadrág. Bár a lényegen nem változtatott.  De azért a harisnyatartón kívül is volt élet, vagyis egészséges erotika. Mint ahogy például feledhetetlen élmény volt a Deep Purple és a Royal Philharmonic Orchestra ’69-es zseniális közös fellépéséről készült felvétel hangjaira szeretni. És romantikusak voltak az éjszakai Éva-, illetve Ádámkosztümös fürdőzések a Balatonban, a közös sörözések, a házibulik, az Ifi Park, a Bem rakpart.  Szép lassan kinőttünk a csajozásból, egyre többen nősültek és majdnem ugyanannyian el is váltak. Nem mindenkinek sikerült megtalálni az igazit.    Nekem harminckilenc évvel ezelőtt igen.
Szerző

2020: EU-27

Publikálás dátuma
2020.01.05. 15:12

Fotó: VIRGINIA MAYO / AFP
A brit konzervatívok elsöprő választási győzelme azt jelenti, hogy Nagy-Britannia január végén elhagyja az Európai Uniót. A Brexit-saga azonban a kilépéssel korántsem ér véget. Ellenkezőleg: az igazi dráma várhatóan csak ezután kezdődik. Brüsszel és London jövőbeli kapcsolatait ugyanis egy kétoldalú, minden gazdasági területre kiterjedő szabadkereskedelmi megállapodásnak kell rendeznie, de a tárgyalók egyelőre csak az előkészületeknél tartanak. A kilépési szerződésben megszabott „átmeneti időszak” 2020. december 31-ig tart, s az új megállapodás ennyi idő alatt nyilvánvalóan nem jön létre. Akkor sem, ha Boris Johnson populista kampányában a csodaváró híveinek ezt is megígérte. Brüsszel tárgyalási mozgástere meglehetősen csekély, s a végleges megállapodás dátumát csak találgatni lehet.
A Brexit-vita azonban nem csupán az Egyesült Királyság és az EU kétoldalú kapcsolatairól szól. A 2008-as gazdasági válság – többek között – a világgazdaságot is háborús övezetté tette. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) által szorgalmazott multilaterális megállapodások egyre inkább háttérbe szorulnak, helyükbe a protekcionizmust erősítő kétoldalú paktumok lépnek. Ehhez járul még a Donald Trump által indított vámháború. Ez arra a – tudatlanságból eredő – meggyőződésre épül, hogy minden ország, amely az Egyesült Államokkal szemben kereskedelmi többletet halmoz fel, „az amerikai nép” ellensége.
Az EU új vezetői nincsenek könnyű helyzetben, de a feladatok rangsorolásakor lehetnének bölcsebbek. A világgazdaság hagyományos erőközpontjait (USA, Európa, Japán) egyre komolyabb kihívások érik. Az „uniópártiaknak” – többek között – ezzel kellene foglalkozniuk, miután a populisták meggyőzésére irányuló konzultációs kísérletek teljesen értelmetlenek. A nemzeti politika szélsőséges képviselői ugyanis éppen az integráció legfőbb vívmányát, az egységes piacot teszik tönkre. Egyetlen példa a külső veszélyre: Peking napjainkban már azért lobbizik, hogy az ENSZ Nemzetközi Távközlési Egyesülete (ITU) a kínai paramétereknek megfelelő szabványokat ajánlja világszerte az arcfelismerő rendszereket gyártó cégeknek. Arra számítanak, hogy ezzel a politikával a digitális piacon minden konkurenst legyőzhetnek. Az Unió eközben – mintha a külvilág és a versenytársak nem is léteznének – újabb belső konzultációra készül. Az Európai Tanács a klímacsúcson bejelentette: az EU jövőjéről 2020-tól két évig tartó eszmecserét szerveznek. 

Brexit – Brüsszelből nézve

A brit parlamentben zajló viták „szakmaiságát” jelzi, hogy az ír határkérdés megoldásáról eddig egyetlen jogilag komolyan vehető javaslat sem hangzott el. Az alsóház által már háromszor elutasított kilépési szerződés, illetve annak – Johnson követelésére – némileg átalakított backstop-záradéka eleve átmeneti megoldást javasol. A határprobléma rendezését mindmáig a majdani „átfogó, különleges, végleges, stb.” szabadkereskedelmi megállapodástól várják. Sajnos eddig egyetlen londoni politikus sem merte kimondani, hogy Írország és Észak-Írország határa igenis az EU által ellenőrzött vámhatár lesz, miután más nem lehet. Az is nyilvánvaló, hogy Brüsszel nem köthet olyan szerződést, ami az Unióban maradó 27 tagállammal azonos kereskedelempolitikai előnyöket biztosítana a briteknek. Egy ilyen megállapodás az európai integráció eddig elért eredményeinek feladását jelentené és az egységes piac elveivel, tételes szabályaival is ellentétes lenne. A Brexit legnagyobb hazugsága, hogy soha nem látott gazdasági előnyöket ígér, miközben a britek egyedül sokkal gyengébbek lesznek. Brüsszel felelős a tagállamoknak: egyszerűen nem engedheti meg, hogy a szomszédjában – például alacsony adókkal, deregulációval – a tőke számára az uniós piacnál vonzóbb környezetet teremtsenek. Így várható, hogy Johnsonnak a kilépés után rosszabb helyzetből kell majd új szabadkereskedelmi megállapodásokat kötnie. Talán sokan nem tudják, de az Unió – minden baja ellenére – a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma. 2017-ben például az EU-28-ak részesedése a globális exportból 34,5 százalék volt, ami a kínaiak 12,8 vagy az USA 8,7 százalékos teljesítményét messze meghaladta. Szakértői becslések szerint ez a helyzet a brit kilépés után sem változna lényegesen, ami az Unió egységes piacának erejét, működőképességét mutatja. Ezért semmi nem indokolja, hogy a tavasszal kezdődő tárgyalásokat követően a brexitistáknak tett politikai engedmények miatt a tagállamok közös pozíciói romoljanak. Csak remélhető, hogy az Unió új vezetői is hasonlóan gondolkodnak. Ezért nagyon meglepő, ahogy Frans Timmermans egy karácsonyi nyílt levelében (The Guardian) Nagy-Britanniát a szeretetéről biztosította. A bizottsági alelnök egyike az integráció jövőjéért felelős politikusoknak. Miután 2020 a Brexit-tárgyalások döntő éve lesz, az uniós vezetőket nem befolyásolhatnák a személyes érzelmek.    

Széteső világkereskedelmi rendszer

Az MTA Világgazdasági Tudományos Tanácsának 2019-ben megjelent évkönyve (Trendek és töréspontok) összefoglalja azokat a fontos – az Európai Uniót is közvetlenül érintő – változásokat, amelyek 2008 után a világkereskedelem átalakulásához vezettek. Balás Péter, az Európai Bizottság (EB) tanácsadója szerint a Trump-kormányzat lényegében már szakított a multilateralizmusra épülő, liberális kereskedelempolitikával. Minden partnerével az erő pozíciójából tárgyal, és elsősorban a kétoldalú megállapodásokat szorgalmazza. Az Egyesült Államok elnöke nemcsak Kínának üzente meg a vámháborút, az – egyébként NATO-szövetséges – európai partnereit is folyamatosan fenyegeti. 2018-ban például az amerikai vámemelések a világ összes országából származó acél- és alumíniumtermékekre kiterjedtek. Azokat az országokat viszont, amelyekkel kétoldalú alapon sikerült az amerikai érdekeknek megfelelően megegyezniük, mentesítették a megemelt vámok alól. Ez a gyakorlat nyilvánvaló megsértése a diszkrimináció tilalmáról szóló egyik legfontosabb WTO-jogelvnek. Az USA a vámemeléseket többnyire a nemzetbiztonsági érdekei védelmével indokolja. Az uniós bizottsági szakértő szerint háborúk vagy más súlyos válsághelyzetek esetén valóban jogszerű lehet a kereskedelem korlátozása, de e szabályok alkalmazása nem szolgálhat kizárólag hazai iparvédelmi célokat. A trumpi politika következtében már-már nevetséges helyzet állt elő. Az Egyesült Államok legfontosabb politikai és katonai szövetségesei (EU, Kanada, Japán) is szerepelnek azok között, akik az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket veszélyeztetik. Nem véletlen, hogy az Európai Unió a WTO vitarendezési eljárása keretében is fellép a nyilvánvalóan rosszhiszemű – egyszerűbben szólva hazug – nemzetbiztonsági indoklásokkal szemben. Más kérdés, hogy ezek az eljárások akár több évig is eltarthatnak. A fellépésnek azonban a jövő szempontjából akkor is van jelentősége, ha a hatékonyság nagyjából az uniós jogállami értékeket védő 7. cikkelyhez mérhető. A nemzetközi kereskedelem meglehetősen bonyolult „hálózatos rendszerként” működik, amelyben minden mindennel összefügg. A multilaterális és regionális megállapodások trumpista, brexitista szétverése ma már a világgazdaság egészét fenyegeti. Ezért van szükség a multilateralizmus európai szintű védelmére, ami – a populizmus elleni fellépéssel párosulva – az új Bizottság egyik legfontosabb célja lehetne.     

Pótcselekvés és cselekvés

December közepén a Der Spiegel írt arról, hogy a Fidesz felfüggesztett tagságáról csak a februári néppárti kongresszuson várható döntés. A cikk azzal ér véget, hogy Donald Tusk, akinek – saját szavai szerint – „Orbán a gyengéje”, a kongresszus előtt azért még beszélni akar a miniszterelnökkel. Annak ellenére, hogy Kovács Zoltán államtitkár minapi ostoba twitterezése is mindent elmondott a magyar kormányról Brüsszelben. Ezért jogos a kérdés: vajon miről kell még a néppárti elnöknek a magyar kormányfővel beszélgetnie? Más a helyzet a tervezett kétéves konzultációval. Az Európai Parlamentnek szüksége lehet a politikai álláspontok tisztázására olyan fontos ügyekben, mint a demokráciát erősítő intézményi reformok, a klímaválság vagy az európai szociális biztonság egyre aggasztóbb hiánya. A veszély abban van, hogy a két évre tervezett tanácskozás azokról a feladatokról is elterelheti a figyelmet, amelyek azonnali cselekvést igényelnek. Az Európai Bizottságnak az idei év biztosan rosszul kezdődik, miután a Bundestagban vizsgálat indult Ursula von der Leyen ellen. Ha elmarasztalják a hadügyminiszterként megkötött botrányos tanácsadói szerződések, valamint a hivatali mobilja adattörlései miatt, az akár a bizottsági elnökségébe is kerülhet. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy az új EB programja számos fontos elemet (Zöld Európa, az EU világpolitikai szerepének erősítése) tartalmaz. Az igazi kérdés csak az, hogy a biztosi testületnek sikerül-e a jó politikai célokat cselekvési programmá formálnia. Látható, hogy 2020-ban a világkereskedelem lesz a küzdőterek egyike. A bizottság dokumentuma szerint a multilateralizmus az Európai Unió éltető eleme.
Szerző

Párizsaim sokasága a sztrájkok labirintusában

Publikálás dátuma
2020.01.04. 16:00

Fotó: BERTRAND GUAY / AFP
Az újévre is áthúzódó sztrájk legelső napján érkeztünk a francia fővárosba, s a részleges munkabeszüntetés elsöpörte kissé ábrándosan eltervezett nosztalgiaútjaimat.
Körül a rozsdakék / Távolban újra láttam (…) A Földet is, ahonnan / Kószán és reszketeg / Üzent valami tört fény: / Tán Párizs lehetett? (Tóth Árpád: A Marson) Mennyi mindent választhatnék Párizsaim sokaságából – gondoltam naivan, amikor megtudtam, hogy néhány napra ismét a francia fővárosban leszek. Elmegyek majd a XVI. kerületbe, az egyik legelőkelőbb negyedbe, ahol egy-két hónapig lakhattam, nem pusztán azért, hogy megnézzem az egykori házat, hanem hogy lássam egyik kedvenc múzeumomat, a „kamara” méretű Marmottant, amely Claude Monet világszép tavirózsáival kápráztatja el a látogatókat; aztán fölkeresem a XIII. kerületben a Boulevard Auguste-Blanqui-t, ahol ugyancsak laktam az egykori Magyar Nemzet tudósítójaként két szépséges hölggyel – feleségemmel és lányommal –, s erkélyünkről az Eiffel-monstrum tetejét láttuk. S minthogy ők már régen nincsenek közöttünk, az én párizsi tört fényemen mindig átdereng az emlékezés, az elmúlt életek fájó visszaidézése. Sok régi helyszín versengve tolakodott elő ábrándos gondolataimban – a megsebzett Notre-Dame, a kaotikus és mégis rendezett piacok, az Invalides, amely nem csak Napóleon robusztus és hivalkodó koporsóját rejti magába, hanem egy szép termet is, ahol egy gyönyörű Gounod-misét hallgathattunk, a Quartier Latin járdái, amelyek én időmben is „lejtettek”, a pompás Quai Voltaire, vagy éppen a Place des Vosges, amely talán-talán az egyik legharmonikusabb tere ennek a kimeríthetetlen városnak.

Elsöpört ábrándok

Vége-hossza nem lenne a fölsorolásnak, ezért abba is hagyom. A nem egész másfél év, amit jó negyedszázada itt töltöttem, arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyi minden maradt ki, mennyi mindent kellene még megnézni. Bezzeg az egykorvolt – kissé talán, hm, hm… felületes – kolléga, aki egy hétvégére kiautózott, nem volt ilyen elégedetlen önmagával. Fölhívott, s azt kérdezte, „láttam már az Eiffel-tornyot és a Szajnát, te mondd, van még itt valami látnivaló…?” Megnyugtattam, már mindent láttál, nem érdemes tovább maradni… Ezzel le is zárult rövid beszélgetésünk. Emlékfoszlányok, epizódok és sok-sok drága helyszín visszaidézését terveztem erre a mostani rövid párizsi útra – és ebből semmi sem lett. Az újévre is áthúzódó sztrájk legelső napján érkeztünk a francia fővárosba, s a részleges munkabeszüntetés elsöpörte kissé ábrándosan eltervezett nosztalgiaútjaimat. A metró nem járt, a buszok közül is csak minden második-harmadik, a ragyogó gyorsvasútnak (RER) csak egy-két vonala üzemelt, így hát kollégámmal örültünk, hogy a repülőtérről bejutottunk a Montparnasse-toronyhoz, amely éppen olyan ronda, mint sok évtizeddel ezelőtt, s ahonnan üggyel-bajjal hosszú órák sétájával eljutottunk a körgyűrű közelében – tehát a város szélén – található szállodáig. A hatalmas városban oly mértékben lassult le és vált bizonytalanná minden helyváltoztatás, hogy minden nagyra törő tervet ejtenem kellett. Két kérdés merül itt föl, s persze egyikre sem tudok tökéletes választ adni, legföljebb csak közelítek a nagyon összetett valóság néhány eleméhez. Az egyik: hogyan fogadja „az átlagember” a mindennapjait fölforgató sztrájkot? A másik: valójában miért is szüntették be – legalább részlegesen – az elmúlt hetekben oly sok ágazat dolgozói a munkát, a fővárosban nagyon sok zavart okozva, s az egész országban is olykor bénító állapotokat teremtve? Kezdjük az első, „egyszerűbb” kérdéssel: minthogy éltem már Párizsban sztrájk idején, ezért nem okozott meglepetést, hogy jobbára fegyelmezetten fogadták a nehézségeket. Nem állítom, hogy örömükben dalra és tapsra fakadtak a valóban zsúfolásig tömött autóbuszokon, de zúgolódó szót nem nagyon hallottam, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a sztrájkkal mindenki egyetért. A társadalomban – mint minden demokratikus közösségben – ezernyi vélemény érzékelhető, s a szabad francia média tükrözi is a véleményeknek ezt a sokszínűségét.

A nyugdíj-dilemma

Nehezebb és jóval bonyolultabb kérdés a nyugdíj-dilemma: úgy fest, hogy az érintetteket nem hatja meg Macron elnöknek az az önmagában nagyon is érthető törekvése, hogy a negyvennél is többféle nyugdíjba vonulási rendszert egységesítse. Bár az eredeti ígéretet, a 62 éves korhatárt most is fontosnak tartja az elnök és kormánya, a tervezetben kilátásba helyezik, hogy egyes ágazatokban két évvel tovább, 64 éves korukig kell dolgozniuk a munkavállalóknak. A rendszer egysége megnyilvánulna abban, hogy minden polgár – legyen tagja az állami- vagy a magánszférának, dolgozzék bármely ágazatban – pontokat gyűjt pályája során, s nyugdíjba menetelkor ezeknek a pontoknak az értékét összesítik, vagyis az egész pálya számít, s nem csupán – mint eddig – a 25 legeredményesebb év; a fizetendő járulék összege évi 120 ezer euró jövedelemig azonos lenne, az ennél magasabb keresetűek, a „szupergazdagok” nem egészen három (2,81) százalékkal többet, „szolidaritási hozzájárulást” fizetnének. Ez ellen az alsóbb osztályoknak nem érdemes tiltakozni, mint ahogyan a garantált ezer eurós minimális nyugdíj sem tűnik túl alacsonynak a Duna tájékáról nézve, persze a költségek – kivált a lakhatásra fordítandó összegek – más dimenzióban mozognak a Szajna partján, mint mifelénk. Mindez csak halvány töredéke a szerteágazó vitáknak, amelyekből két elemet emelnék ki: természetesnek veszi a társadalom, hogy a közösség egy részének joga van nem elhinni, amit a végrehajtó hatalom mond; másfelől olyan bizottság vizsgálja hónapokon át az ütközéseket, amelyben minden érdekelt helyet kap – szociális partnerek, szakmai vezetők, kormányzati irányítók –, s a további egyeztetések után derül csak ki, hogy azoknak van-e igazuk, akik szerint Macron elnök „elveszni látszik a nyugdíjak labirintusában”, vagy azoknak, akik úgy látják, a december 5-én kezdődött erőpróba a sokszoros egyeztetések és többszörös alsóbb szintű kormányzati személycsere után kompromisszummal zárul majd. A nyugdíjkassza egyensúlyba hozása mindenütt fájdalmakat okoz, ezért a kívülállóknak nem érdemes csodálkozni a kormányzat és a munkavállalók franciaországi ütközésein, s ha csodálni nem is, de tisztelni lehet az utóbbiak elszánt és öntudatos érdekvédelmét, valamint az előzők kitartó türelmét, s reformhajlandóságát sok évtizedes szabályrendszerek ésszerű kiigazítására. Kétségtelen, hogy nem a bonyolult közgazdasági összefüggések jutottak eszembe akkor, amikor nagyjából másfél óra után sikerült elvergődnöm a Garnier-palotához, vagyis az Operához, s a mogorva őr – igazi párizsi kimértséggel – közölte, hogy az előadás elmarad; ki lehet találni, hogy miért. Amint azt is, hogy a turisták által igencsak jól ismert Musée d’Orsay több szintjén miért maradtak zárva a kiállítótermek: a sztrájk miatt sok alkalmazott nem tudott eljutni munkahelyére. Azért akadt még bőven látnivaló a pályaudvarból átalakított kiállítási monstrumban: a bankár-csemete Edgar Germain Hilaire de Gas, ismertebb nevén Edgar Degas operával, a zenés színpaddal és mindenekelőtt a tánccal kapcsolatos képeit mutatta be a múzeum, igen tetszetős elrendezésben, fényesen bizonyítva, amit a művészettörténészek jól tudnak, hogy ugyanis a művész töviről-hegyire ismerte az operát mint műfajt, az operaházakat, s persze rajongott a darabokért, például az Aidát állítólag tízszer, a Tell Vilmost tizenkétszer látta.

Nemzetek feletti identitás

Azért illik bevallanom, hogy párizsi bolyongásaimat nem csupán a sztrájk korlátozta, hanem az is, ami miatt tulajdonképpen a Szajna partjára utaztunk: az Európai Újságírók Szövetségének évi közgyűlése. A francia szervezők elérték, hogy egyik napunkat az UNESCO hírneves épületében tölthessük: illik-e, szabad-e egy álló napig önmagunkról, tehát a sajtóról, a sajtószabadságról beszélni, vitatkozni? A sajtó korlátozásoktól mentes sokszínűsége azon a vidéken megkérdőjelezhetetlen axióma, így igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar helyzet sokszor és sokféle formában szóba került. A francia szervezőket dicséret illeti, hogy a Pécsett 1902-ben született Breuer Marcell – a világban inkább Marcel Breuer – tervezte, emblematikus UNESCO-székházban beszélgethettünk szakmánkról, az viszont kevésbé volt szerencsés, hogy az összejövetel egybeesett a sztrájkkal, amelynek időpontjáról előzőleg már voltak, lehettek sejtések. Ám telitalálatnak bizonyult, hogy az összejövetel mintegy hatvan résztvevője másnap fölkereshetett egy lakásmúzeumot, nagyjából egyórás autóútra Párizstól, Bazoches-sur-Guyonne-ban: élete utolsó 25 évét itt töltötte az 1888-ban született és 1979-ben elhunyt Jean Monnet, közgazdász, diplomata, az európai integráció egyik tényleges szellemi atyja. Változatos és sok-sok nemzetközi tapasztalatot fölhalmozó, a brit-francia egyeztetéseket két világháborúban gyakoroló Monnet nevéhez fűződik az integráció alapgondolatait fölvázoló 1950. május 9-i Schuman-deklaráció megfogalmazása, így a (nyugat)német szén és a francia vasérc kitermelésének közös felügyelete – mindössze öt évvel a háború után. Az Európai Szén- és Acél Közösség szupranacionális főhatóságának első vezetőjeként a hajdani ágazati és a későbbi átfogó integráció vezéreszméjét Monnet arra építette, hogy a nemzetállami alkotóelem mellett szükség van a nemzetek feletti, szupranacionális identitásra is: a globalizálódó gazdaság és a béke megszilárdításának érdekei egyaránt ezt követelik. Érhették bármilyen csalódások is hosszú pályáján a tudós közgazdászt, ezt a felismerését nem kezdte ki az idő, az illiberális támadásokat, a brexithez vezető demagóg kritikákat ez az integrációs szerkezet túl fogja élni, ahogyan túlélte a korábbi, más irányból érkezett bírálatokat is. És nem veszünk el ezek labirintusában, ha hallgatunk Monnet intelmére, amely szerint intézmények nélkül semmi sem lehet tartós. Tegyük hozzá: jól működő, autonóm intézmények nélkül. Párizsaimból most ezt a nem „reszketeg” üzenetet is hazahoztam.
Szerző
Témák
Párizs sztrájk