Achilles INA

Nehéz állást foglalni Hernádi Zsolt Mol-vezér horvátországi elítéléséről. Csak azt tudom biztosan, hogy a sokeredőjű, sokvektorú ügyet a felszín alatti erők ide-oda rángatják. Ebből nekünk, földi halandóknak csak egy lehangoló kelet-európai korlenyomat jut.
Senkinek se tűnt volna fel, hogy a Mol tíz éve átvette a horvát INA-t. Cégeket ad-vesz, ügyelve a játékszabályokra. Ha elképzeljük, miként olajozhatják finoman terjeszkedésüket, sokat biztos nem tévedünk. Minden multi ilyen. Ám a határ nem léphető át: aki törvényt sért, és ez rábizonyosodik, vállalja a következményeket.
De itt nem ez a helyzet. Eddig leginkább csak egy, az INA-átvételben ellenérdekelt vállalkozó, Robert Jezic vallotta azt egy adócsalásához kapcsolódó alku után, hogy a Mol-vezér az átvételért tízmillió euró kenőpénzt adott akkori miniszterelnöküknek. A bíró a – Sanaderrel szembeni igazságtalanságok miatt megismételt – eljárásban annyit jelzett, igenis van Jezicet alátámasztó bizonyíték. Igaz, ilyet a - magyarnál rendre jobban értesült - horvát sajtóban se láttunk. Az viszont biztos, hogy a pénzből egyáltalán nyomon követhető ötmillió eurót vallomása szerint Mihail Gucerijev orosz oligarcha küldte Jezicnek beruházásokra, aki viszont azt felélte.
Kérdés, megenyhülne-e Horvátország, ha a Mol nyomott áron visszaadná az INA-t. A Hernádit évek óta világszerte köröző igazságszolgáltatásuk mindenesetre most első fokon börtönre ítélte őt. Igaz, a magyar hatóságok, amiként eddig, bizonyára a jövőben sem adják ki. Így viszont még sokáig nem mehet külföldre. Kérdés, ezt nem sínyli-e meg a legnagyobb magyar multi. Szerintük nem.
Ki lehet-e ilyen módszerekkel iktatni egy nagy cég nyilván sok érdeket sértő vezetőjét? Vehető-e ennyire semmibe egy uniós tagállam igazságszolgáltatása?
Mindkettőre nem a válasz.
Szerző
Marnitz István

Az ígéret földje

Nem lennék a hazai mezőgazdaságban dolgozó ukrán, mongol, indiai és ki tudja még honnan érkezett vendégmunkások helyében. Még néhány év, és öldöklő küzdelem alakulhat ki a keletiek, távol-keletiek és a Nyugat-Európából érkezők között a dinamikusan fejlődő magyar nemzetgazdaság egyik húzóágazatában, a mezőgazdaságban a munkahelyekért. Legalábbis, ha Orbán Viktor miniszterelnök Temesváron, a romániai forradalom 30. évfordulóján elmondott beszédének víziója megvalósul, és 2030-ra Európa első 5 országának egyike leszünk, ahol „az okoz majd fejtörést, mit kezdjünk a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal”.
A rajongók lelki szemei előtt talán már feltűntek a nyugatról kelet felé kígyózó végeláthatatlan autóoszlopok, amint az ígéret földjére, Magyarországra igyekeznek a jobb élet reményében. A beözönlő nyugat-európai tömegből majd a magyar gazdák is kedvükre válogathatnak, hiszen nagy a hiány az élőmunka-igényes ágazatokban. Már csak néhány apróságot kell megoldani, például hogy végre újra elérje a magyar mezőgazdaság az 1989-es teljesítményét. Szintén csipcsup ügy, de újra el kellene jutni oda, hogy nettó sertés hús importálókból - úgy, mint a régi szép időkben - exportőrök legyünk. Nem ártana aztán az évek óta ígérgetett öntözési reform programot legalább elkezdeni. És így tovább. 
A lengyel mezőgazdaság már az almától a pontyig jó néhány terméket illetően Európa meghatározó szereplőjévé vált az elmúlt évtizedekben. Igaz, ott a gazdák szövetkeztek, korszerű feldolgozóipart és értékesítési hálózatot építettek ki. Magyarországon egyik sem sikerült. Egyelőre az is megoldhatatlan feladatnak tűnik, hogy ne az egyre távolodó hátukat nézzük, hanem a tarkójukra lihegjünk. 
Itt most még nem az okoz fejtörést, mit kezdjünk a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal, hanem hogy mit kezdjünk a kivándorlókkal, ingázó magyar vendégmunkásokkal, hogy itt legyen olyan jövőképük - az agráriumban is -, amitől majd nem fognak vándorbotot.
Addig pedig marad a parasztvakítás.
Szerző
Bihari Tamás

A reményteli 2020

A politikusok újévi üzeneteiből valahogy rendre kimarad az önkritika. Ők az igazi csalhatatlanok. Pedig a történelem azt mutatja, pótolhatatlan országvezető nincs. Egyszer azokat is leváltják, akik mindent elkövetnek azért, hogy minimalizálják bukásuk esélyeit, és ez alól a diktátorok sem kivételek. A puha diktatúrát fenntartó bolíviai elnököt, Evo Moralest például a saját hadserege kényszerítette távozásra.
Több szempontból a változások éve volt a tavalyi. Egy esztendeje még attól tarthattunk, hogy a populisták hatalmas áttörés előtt állnak. Nem így történt, így inkább óvatos derűlátással tekinthetünk az új év elébe. Közép-Európában, különösen a visegrádi államokban mintha az emberek mind nagyobb részének kezdene elege lenni az üres szólamokból: lassan belátják, hogy a menekültválságnál sokkal nagyobb veszélyek is leselkednek rájuk. A gyors gazdasági növekedésnek például hamarosan vége szakad, mivel az uniós alapokból már messze nem jut annyi, mint eddig. S ha idén olyan megállapodás születik az uniós állam- és kormányfők között, hogy a kifizetéseket 2021-től a jogállamisághoz is kötik, akkor a magyarok és a lengyelek megbizonyosodhatnak: vezetőik éveken át becsapták őket, hiszen az átlag feletti gazdasági növekedés csak az EU-s pénznek volt köszönhető. 
Az Európa-politikában más változások is várhatóak. Tovább csökkenhet ugyan Németország befolyása, hiszen Angela Merkel mindinkább háttérbe vonul, s továbbra sem látni, ki lehetne a méltó utóda, a mostani év mégis ismételten bizonyíthatja: Berlin nélkül nem létezhet erős Unió. Emmanuel Macron ugyan hatalmas ambícióval próbál az EU első számú vezetőjévé válni, ám Franciaország gazdasági teljesítménye túl gyenge ahhoz, hogy valóban ő legyen az Európai Unió erős embere, arról nem is beszélve, hogy otthon is folyamatos tűzoltásra kényszerül.
A britek Unióból való kilépése teljesen új helyzet állítja európai közösségünket. Hiába szavazza majd meg a brit parlament a kilépést, továbbra sem látjuk, hogy ezt miként sikerül levezényelni. Boris Johnson valóban minden hájjal megkent személyiség, aki lankadatlan kampánnyal elérte, hogy a toryk nagy többséggel győzzenek a decemberi választáson, de hogy milyen politikus, az most dől majd el, amikor a kilépés részleteiről kell megegyezni az EU-val.
Hogy merre is halad tovább a világ, tovább gyengül-e a demokrácia, a második világháború után kialakult egyensúly, vagy kiderül, hogy a jelenlegi világrendnek nincs alternatívája, ez a novemberi amerikai elnökválasztás nagy kérdése is. Az amerikai gazdaság ugyan egyelőre erős lábakon áll, és a szakértők által 2018 végén jövendölt válság 2019-ben nem következett be, de ha Donald Trump újabb négy évet kap, az valóban megrendítheti a fennálló viszonyokat. No és a politikai erkölcsöket is, hiszen az amerikai példából sokan azt a következtetést vonhatják le: miért is kellene igazat mondani, ha a – fogalmazzunk jóindulatúan – tények elferdítése ennyi politikai hasznot hoz? Reméljük, 2020-ban kiderül: csak egy igazság létezik.
Szerző
Rónay Tamás