Kentaurbeszéd - Lengyel László: Végkifejlet

Publikálás dátuma
2019.12.28. 12:00

Fotó: Marabu
Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, folyik a pártok háborúja.
2020-tól mindenképpen új európai, kelet-európai és magyar időszámítás kezdődik. Európa jelentős változáson megy keresztül a brit kiválással. Eldől, hogy Nagy-Britannia távozásával az Európai Unió szétesése kezdődik, vagy ellenkezőleg, integrációja mélyül. Új szereplők, új szövegkönyvekkel és szerepekkel jelennek meg az európai intézmények élén. Ki fog derülni, hogy mennyire képesek az intézmények reformjára, továbbá mennyire képesek a közös európai politikákat újragondolni, meghatározni és keresztülvinni. Lesz-e szuverén és egyenrangú Európa a globális nagyok politikai, gazdasági, katonai, digitális terén, alanya és nem tárgya az új amerikai, kínai, orosz alkuknak? Vagy a tehetetlen Európa kiszolgáltatottá válik saját populista és nacionalista államai és a beavatkozó nagyhatalmak politikájának?
A meghatározó macroni Európa-politika abból indul ki, hogy a globális nagyhatalmi versengésben ki kell használni azt az időt, amíg a trumpi Amerika-vezetés válsággal küszködik, Hszi és Putyin saját rendszereik foglyai, vagyis az nyer, aki először képes intézményeit megreformálni, vezetőit megújítani és társadalmait integrálni. Ahogy Macron európai befolyásszerzésre használta ki 2017-es Sorbonne-beszéde óta, hogy Franciaország elsőként alakította át politikai rendszerét és ezáltal mozgásterét, hogy csak neki volt és van érvényes európai programja, most globális szinten igyekszik Európa átalakításának gyorsításával előnyt szerezni. Ha Európa képes lesz a környezeti, a liberális demokráciát és az életformát érintő kérdésekben élen járni és példát mutatni, akkor a húszas évek közepére behozhatja hátrányát a status quo-ra orientált Amerikával és Kínával szemben. Kelet-Európában drámai összeütközés zajlik a nagyvárosi, mozgékony és Európa-barát középosztályos kisebbségek és a rendpárti, veszteglő vagy lassuló vidéki többség között. Varsó és Kijev, Prága és Pozsony, Budapest és Bukarest, Belgrád és Zágráb, ahogy Gdańsk és Szeged, Temesvár és Kolozsvár, mind-mind szeretnének kikapaszkodni a keleti oldalról a nyugatira, a korrupció mocsarából a szilárd és megtisztított partra, az önkényes és rendcsináló államból a demokratikus és jogtisztelő, szolgáltató államba. E kisebbségek csak akkor tudnak áttörni, ha vagy antidemokratikus reformdiktatúrával próbálkoznak, vagy képesek a jövő reményével maguk mellé állítani a stagnáló vidékek választóit, s így demokratikus jogállami rendszert alkotni. Ha se ez, se az nem sikerül, akkor vagy a kormányozhatatlanság káoszában ragadnak, vagy tartósan megszilárdul a többség szomorú zsarnoksága. Magyarországon az orbáni önkényuralmi rendszer megrendült. A budapesti és nagyvárosi polgári szavazók lendületbe jöttek és leszavazták a rendszert. Orbán és túlerőben lévő intézményrendszere mindent megtesz, hogy a szabadság járványa ne terjedhessen tovább Budapest és a nagyvárosok határainál, megpróbálja karanténba zárni őket. Most az a kérdés: 2020-szal a kezdet vége jön, kifullad-e az ellenzéki fellendülés és az önkényuralmi rendszernek sikerül-e megfojtania az ellenzéki városokat, ezzel stabilizálva magát, vagy a vég kezdete, a rendszer tovább omlik, reped és az ellenzéki fellendülés folytatódik? Tér és súly a döntő vagy idő és dinamika? „Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.” Ezt írtam 2018 decemberében. Egy év alatt előreléptünk az európai magyar köztársaság felé. Lett fővárosa és lettek nagyvárosai. A dinamikus és teljesítmény-orientált nagyvárosi középosztály megtagadta a balkáni barbár kiskirályságot és az ellenzék mellé állt. Az ellenzék fellendülésének 2020 elején két mozgatója van: a kiábrándulás az Orbán-rendszerből és az ellenzéki egység. Ugyanakkor az ellenzéknek nincs közös neve, szimbóluma, eszméje, se pozitív programja, se vezető egyénisége, se szakmailag képzett csapata. Nem lehet tudni, hogy az öt párt – az MSZP, a DK, a Momentum, a Jobbik és a PM – önkormányzati választásokra összeállt koalíciója alkalmi és véletlen, vagy tudatos és tartós. Az önkormányzatokba való berendezkedés azonnal kiváltotta a pártok versengését az embereik pozícióba helyezéséért, a forrásokért, régi rossz 2010 előtti és új, Fidesztől átvett reflexeiket. Sokkal inkább egymással, mint az Orbán-rendszerrel küzdenek. Valamennyi párt és pártvezető úgy véli, hogy őt és pártját illeti meg az ellenzéki vezető szerep, neki van oka és joga, hogy a többi párt választóit magához édesgesse, a másik mozgásterét szűkítse. Miközben Budapest és valamennyi ellenzéki város csak ellenzéki egységgel működtethető, valamennyi stratégiai kérdés, különösképpen a költségvetés megalkotásához és az akut kérdések megoldásához szükség van a többiek szavazatára, folyik a pártok háborúja. Ha pártjainkat nem győzte meg a sok korábban elvesztett választás, igazán meggyőzhetné két újabb tapasztalat. A lengyel ellenzék képes volt alkalmi egységre, de képtelen közös programra és eszmére, amivel Kaczyński kezére adta az országot. A brit maradás-pártiak hiába kerültek többségbe, a Corbyn-féle osztályharcos és liberális-párti semmitmondás kiszolgáltatta Johnsonnak Nagy-Britanniát. A lengyel ellenzék legalább tudta, hogy választója a nagyvárosi középosztály, csak nem talált utat a vidékhez. Corbyn Munkáspártja még a saját, középre húzó, polgári szavazóit se ismerte fel, ezért hirdetett harcot a marxizmus-leninizmus, a progresszió jegyében. Magyarországon az ellenzéknek ugyancsak meg kell ismerkednie saját szavazóival. Mindaz, amiről politikájukban beszélnek, távol áll a szolgáltató zöld államot, az európai versenyképességet, az infrastruktúra és a digitalizáció fejlesztését, a teljesítményt és tudást elváró polgári szavazóktól. Ez a szavazó csak annyiban érzelmi választó, hogy szívből utálja és megveti a tolvaj és agresszív bunkó Orbán-Mészáros-Tiborcz világot, de nagyon is értelmi szavazó, ha értékeiről és érdekeiről van szó. Ez a választó tudja, hogy mi az európai köztársaság, amit elvettek tőle, tudja, hogy mi a többpártrendszer, a liberális demokrácia, a jogbiztonság és az adott szó, tudja, hogy mit ér a tudás és a verseny. Nem osztályharcos és nem trianoni bajtárs. Közönséges, normálisan élni akaró ember. Ha a modernizáció 3-3,5 milliós választói tömbje nem érzékeli, hogy az általa választott ellenzék képes lesz úgy vezetni az országot, ahogy Botka csapata Szegedet, Tóth Józsefé a XIII. kerületet, ha a stagnáló kisvárosok és falvak lemaradottjai nem akarnak ehhez a dinamikus tömbhöz tartozni, akkor az Orbán-rendszer brutális intézményi és anyagi túlsúlya visszalöki Magyarországot a Putyin-barát balkáni kiskirályságba. Az ellenzék pártjainak 2020 lesz a fölkészülési év arra, hogy képesek legyenek közös eszmét találniuk, hogy keresni kezdjék a választókerületi jelöltjeiket és előkészítsék az ellenzéki előválasztásokat a fontosabb választókerületekben. Végig kell gondolniuk, hogy miként kötnek új megállapodásokat, immár a kormányzás jegyében. A 2022-es parlamenti választás messzinek tűnik, mégis nagyon közel van. 2020-ra az Orbán-rendszernek is új eszmét kell találnia. Bizonyosan migránsozni és trianonozni fog, az Atyaúristent szomorítja gyalázatos keresztényi képmutatással, s a magyar nemzetet ismét egyesíti kipcsak testvéreivel. De még leghívebb lakájaik is megértették, hogy ezzel nem tudják feledtetni Borkait és Simonkát, Mészárost és Tiborczot. És talán ez lesz az első éve annak, amikor leválik a Fideszről egy bűnöket és hibákat bánó, tisztességes, a jövő nemzeti konzervatív pártját építő mozgalom. Európában és Magyarországon lejárt a szájalás ideje. „S így felette üdvös leszen" – írta Széchenyi István, 1843-ban a Czégérben -, "ha egy kissé elkülönböztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”  

Kis Jézus, nagy Télapó

Publikálás dátuma
2019.12.24. 11:11

Fotó: Népszava
Egyszerűen nem tudom a helyére rakni a képet. Cipeljük haza az első karácsonyfánkat, nem túl nagy, mégis szakad rólam a víz, mert rossz a fogása, és felnézek a néma égre, hogy szünet gyanánt egy kicsit moroghassak az ünnepet belengő kufárszemléletre, és akkor ott vannak. A pálmafák. Kisvárosi gyerek vagyok, bőven az offline világból. Valahonnan az Alföld legszéléről, ahonnan már épp kezdenek dudorodni a leendő hegyek. Nem sok fantázia szorul egy ilyen mezővárosba. Nyáron nyaralnak, lehetőleg víz mellett, a telet pedig átvészelik valahogy a lakásba zárva, a havat is csak a gyerekek kedvelik. Egyáltalán: a negyedik évszak csak a kicsiknek való, felnőtteknek nettó bosszúság, mert fűteni kell, kerülgetni a latyakot, és korán sötétedik. Ezért is került fel a bakancslistámra, hogy egyszer télen is megnézném a tengert. Nem utó-, hanem holtszezonban, mert ez ám az igazi luxus: nyakig felöltözve nézni a szürkén háborgó vizet, még csak nem is gondolni a fürdésre, mi másról lehetne álmodni az Alföld szélein? Aztán mégis utolért a maradiságom. Mert az még rendben, beletörődik az ember, hogy nincs fehér karácsony, minden giccsek legnagyobbika, de hogy pálmafák legyenek helyette… Ráadásul este a törzsük csicsásan világít a girlandok fényében, és a platánok is csak most, december közepén kezdték végképp elengedni a leveleiket. Nehéz ilyen ellentmondásban otthon lenni. Amikor hajnalban először megérezni a tél fémszagát, a közelgő havazást. Persze ez csak nekem okoz törést. Dusán vígan lubickol a helyzetben. Már az is nagy dolog, hogy idén ő választotta ki a fát. Elvileg ebben az évben még azt akartuk, hogy a fát is a Jézuska szállítsa, de túl sokszor szóltuk el magunk előtte (például, amikor limitáltuk a fára költhető pénzt), így a végén már csak kajánul nevetett az egészen. Nem Jézuska, hanem az euró hozza a fát, ugye? Így sem könnyű elmagyarázni, hogy az ajándék elvileg még az ő reszortja lenne. Nem könnyű, mert Franciaországban, ahogy az amerikai filmekben is, Télapó feladata ez, aki nálunk, magyaroknál viszont december hetedikén már szögre akasztotta a szánkót. Papa Noël itt viszont csak most kezd igazán dolgozni, és minden róla szól minden utcasarkon (a vattacukrot például Télapó szakállának hívják a vurstliban), hogy magyarázod el ezt akkor egy ötévesnek? Jézuska hozza az ajándékot csak Télapó képében?
Az első hús-vér télapóval is Mikulás után két nappal találkoztunk a frontignani vásárban, aki előtt sorban álltak a gyerekek, hogy elmondhassák mit kérnek karácsonyra. Ezen a ponton Jézuska - hogy úgy mondjam - részvényei nagyot estek a gyerek szemében. Mindenesetre mi már Mikulás előtt feladtuk a Télapónak szánt levelet a karácsonyi és mindenféle ajándékokról, miközben elvileg a Jézuskára gondoltunk, és arra, hogy talán nem a pszichológus díványán bogozza majd ki húsz év múlva a gyerek ezt a kulturális összevisszaságot. A frontignani vásár hangulata viszont mindent vitt. A kikötőváros télen nem annyira vonzó turistacélpont (az útikönyvek is inkább a szomszédban fekvő Sete városkát ajánlják a maga velencés csatornáival), a központja sem a parton van, mint egy igazi kikötőváros esetében lenni szokott, hanem a település közepén. Mi is inkább véletlenül tévedtünk ide, aztán teljesen elvarázsolt. Az itteniek ugyanis valódi ünnepi hangulatot teremtettek ezen az adventi vasárnapon. És láthatóan nem az idegenek (pénztárcája) miatt, hanem pusztán a maguk kedvéért. Felvették a jelmezeiket – hókirálynők, Télapó és Télanyó, tündérek és koboldok –, táncikáltak egyet ismerős dallamokra a Városháza előtt, a kintornás később gólyalábakon osztogatta a cukorkákat, a gyerekek pedig régi, hagyományos ügyességi játékokat próbálhattak ki, és a forralt bor sem volt utolsó. A kissé steril montpellier-i vásár után ez tényleg olyan volt, mintha egy nagyobb család engedné el magát, és a maga bájos esetlenségében mutatná meg, hogy miként is kell ezt csinálni. Olyan hagyomány ez, amelyben még az „amatőr” jó kedv a döntő, és nem a profi hacacáré. Nem csoda, hogy nehezen szakadtunk el tőlük, miközben annak drukkoltam, nehogy valaki jó üzletet szimatoljon ebben is, mert akkor lőttek az ünnep mezítlábas és fesztelen örömének. A már említett kulturális zűrzavart némiképp a francia templomok is fokozzák. Jó, ott még nem Télapó ül a háromkirályok között, de ember legyen a talpán, aki kit tudja bogozni a betlehemi jászol nevű performanszt. A megszokott alakok mellett ugyanis száznál is több figura jelenik meg a terjedelmes „terepasztalon”, egy anakronisztikus és csiricsáré felvonulás, amelyen nem ritka a középkori vagy XIX. századi francia viselet (mintha mindenki elhozta volna otthonról a kedvenc játékbabáját). Vélhetően hosszú délutánokat vehet igénybe felépíteni a kis házakból, műhelyekből, csobogó (szó szerint!) kutakból és fényekből összeálló mini várost. Dusán is hosszú percekig nézte megrendülten, legszívesebben hazavitte volna az egészet a pókemberes és marveles legók mellé, mi meg jó pedagógusként reménytelenül kerestük a kisded Jézust a kavalkádban. Aztán a lakásban már az otthonosság érzetével dúdoltuk el a Jingle Bellst.

Fényben a fakó fenyővel

Publikálás dátuma
2019.12.23. 16:16

Fotó: Collection Christophel / Twentieth Century Fox Films Corporation
Amilyen szeretetteljes, meghitt, lelket kivasaló a karácsony, olyan szomorú is lehet. Elvis Presley ezért vette fel 1957-ben közreadott ünnepi albumára a Blue Christmas című dalt. A számot már Amerika-szerte ismerték, mert a színművész-gitáros Doye O'Dell – aki néhány filmben együtt játszott Ava Gardnerrel, Jack Lemmonnal vagy éppen „a nemzet színészével”, az utóbb elnökké lett Ronald Reagannel – 1948-ban lemezre énekelte, majd a szintén texasi, sőt egyenesen „texasi trubadúrnak” nevezett Ernest Tubb 1950-ben feldolgozta a népszerű szerzeményt. Világhíressé azonban az Elvis-verzióban vált a lírai darab. Attól fogva olyannyira kapós lett, hogy egymást követték az átiratok – a Brooks és Dunn country-kettősétől Celine Dionéig, Freddy Fenderétől Bette Midleréig, Bill Haley-étől Ringo Starréig –, s a Beach Boys, majd Shakin' Stevens olyan sikert aratott vele, hogy 1964-ben az amerikai lista harmadik, illetve 1982-ben a brit lajstrom második helyén találta magát. Elvis előadásában az Egyesült Királyságban a tizenegyedik, az Államokban a negyvenedik helyig jutott a dal, amelynek szövege szerint a „király” karácsonya azért bánatos, mert a kedvese nincs vele, s még a díszek a fán is megindítóan mások a hiányzó hölgy távollétében. A melankolikus szám megannyi szívet facsart, jóllehet a rockernek az ötvenes évek vége felé jóval nagyobb dobásai is voltak. Ötvenhetet például – az év hatodik napján – az Ed Sullivan Show-ban elénekelt hét számmal kezdte, a karácsonyt pedig az amerikai lista második helyén töltötte a Blue Christmasnál kevésbé csüggeteg Jailhouse Rockkal, amellyel november 4. és december 9. között az élen állt. Ekkortájt ilyesmik jelentek meg róla a tengerentúli lapokban: „egy lengő csípőjű, gitározó tornádó száguldott át a színpadon, az Elvis hurrikán”; „amikor bejelentette első számát, az I Was the One-t, hosszú hangos, fájdalmas sikoltozás kezdődött a közönség körében”; „az első sorban ültem, de nem hallottam semmit, mert a lányok soha nem hagyták abba a visítást”; „azok tízezren, akik akik részt vettek a tömeges hisztériában, egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy emlékeznek-e bármire is”. A fergetegre jellemző: noha Elvis első stúdióalbuma 1956-ban látott napvilágot, a rock and roll tupelói uralkodója már 1957 márciusában megvette – akkoriban felfoghatatlanul nagy összegért, 90 ezer dollárért – Gracelandet. Abban az évben három filmet forgatott: bemutatták a Loving You-t, amelyben – a címadó számon kívül – felhangzott a Mean Woman Blues, a Teddy Bear, vagy a Fats Dominótól kölcsönzött Blueberry Hill; Hollywoodban elkészítették a Jailhouse Rockot a Treat Me Nice-cal, a Baby I Don't Care-rel vagy a Don't Leave Me Now-val; s hozzáfogtak a King Creole című mozidarab felvételeihez is, minek köszönhetően hiába küldtek Presleynek behívót, katonai szolgálata megkezdésére 1958 márciusáig halasztást kapott. Idehaza a Börtönrockot nem játszotta a rádió, ám nálunk is egy filmdal aratott ötvenhétben: a Berki András komponistát alakító Zenthe Ferenc énekelte az Ács Éva patikust megformáló Galambos Erzsinek a Csendes otthon című filmben – a Fényes–Brand szerzőpártól –, hogy „összecsendül két pohár, muzsikája csengve száll...” Az esztendő másik nagy magyar slágere az Utazás a világzűrbe című revüből származott, és a Zsoldos–Szenes kompozíció, a Mondd, mért szeretsz te mást kétszer futott be kiemelkedő karriert: először Záray Márta, majd a hetvenes évek végén Máté Péter tolmácsolásában. De maradjunk Elvisnél, akinek rettenetes oka volt rá, hogy – minden jó, minden szép ellenére – szomorú karácsonya legyen ötvenhétben. Amint befejeződött a Jailhouse Rock forgatása, elbűvölő játszótársa, a huszonnégy esztendős Judy Tyler autóval hazaindult New Yorkba második férjével, a mindössze tizenkilenc éves Greg Lafayette-tel, ám a Wyoming állambeli Rock River városa közelében a pár autóbalesetet szenvedett, és szörnyet halt. Azóta is úgy tartják, Elvis soha nem nézte meg a Jailhouse filmet.
Szerző