Utóvédharcok helyett – A kulturális szabadság ára

Publikálás dátuma
2019.12.29. 08:00

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Az indulatok és a sok esetben terméketlen viták helyett talán érdemes bizonyos távolságból szemlélni a jelenlegi kulturális változásokat vagy az azokat előlegező folyamatokat, mert így az állandó meglepődést, amit a 10 éve tartó kormányzati átalakítás kelt, magunk mögött hagyva a kultúra olyan szegmenseire láthatunk rá, melyeket a „kultúrharc” többnyire elfed. Barna Emília és Szarvas Márton kultúrszociológusokkal beszélgettünk.
Az új kulturális törvénytervezettel nem szimpatizálók Madách téri tüntetése idején sokan tették rá a Facebook-profiljukra a monoszkóp hátterű, „A kultúra nemzeti alap” feliratot. Hangzatos szlogen, de manapság sokan a társadalmi egység létezésében sem hisznek, pláne nem az igen heterogén kultúra közösségformáló erejében. A nemzeti színezet pedig szintén devalválódott nem kevés ideje. Mit érthetünk mégis magyar kulturális minimumon? Barna Emília: Az egyetemen a kultúraszociológia-kurzust is azzal kezdjük, hogy a kultúrának többféle lehetséges definíciója van. A hagyományosan értett meghatározás elsősorban a magas művészeteket foglalja magába, a kultúrpolitika jórészt ezzel foglalkozik. Ellenben a kulturális antropológusok, a szociológusok a sokkal tágabb értelemben vett fogalommal dolgoznak. E szerint a kultúra a mindennapi élet egészét magába foglalja, és ilyen értelemben annyiféle magyar kultúra létezik, amennyiféle közösség a társadalomban, és pontosan annyira egyenlőtlen, mint maga a magyar társadalom. Ezt az egyenlőtlenséget az iskolarendszer, az oktatáshoz, a művelődéshez való hozzáférés lehetőségei formálják igen erőteljesen. A különböző kulturális ízlések jól jellemeznek különböző társadalmi osztályokat. Ízlésszociológiai szempontból a legitim kultúrát az elit kulturális ízlése szabja meg – ennek elérése nem könnyű, a számukra művészi-kulturális értékkel bíró alkotások értelmezéséhez bizonyos kódok szükségesek, amiket egyrészt az otthoni szocializációval, másrészt az iskolai oktatás segítségével lehet elsajátítani. A legitim státust az biztosítja, hogy az alsóbb osztályok is elfogadják ezt az értékítéletet, noha nem fogyasztják az adott kulturális terméket. Tehát például az is kimagaslónak tartja Bartók zenéjét, aki maga nem szereti és nem is hallgatja, nem jár klasszikus zenei koncertekre, inkább lakodalmas muzsikát hallgat. Szarvas Márton: Érdekes jelenség – anomália – e téren a jelenlegi trash kultusz, amikor középosztálybeli, magas kulturális tőkével rendelkező fiatalok kisajátítják az elnyomott osztályok ízlésvilágát, zenéjét. Most globálisan nagy divat a gopnyik kultúra, ami a kelet-európai lakótelepi suhanc öltözködését és zenei ízlését részesíti előnyben. A használat révén az egyenlőtlenséget is kisajátítva, ám mégis más jelentéssel. B. E.: Korábban a rapzene kapcsán is hasonló mutatkozott, nem csak abban a közegben hallgatták előszeretettel, ahol megszületett. A fehér középosztálybeliek ezzel a nyitottságukat, a toleranciájukat nyilvánították ki a szegény, hátrányos közegbeli, eltérő etnikum sorsa, küzdelme iránt. Jól ismert ellentétpáros a magyar főváros és a vidék szembeállítás, ami a kulturális preferenciákat is meghatározza. Él még ez a megkülönböztetés a nyugati, kozmopolita – és bűnös – Budapest és az organikus, echte magyar „minden, ami a fővároson kívül esik” között? Sz. M.: Jobbára kormánypolitikai szlogenként, hatalmi kijelentések szintjén továbbra is jelen van. Az októberi önkormányzati választások után ismét hallhattuk a „vörös Budapest”-et és a „mocskos Budapest”-et skandálni, szembeállítva az autentikus magyar faluval. A magyar kultúra XIX. század végi, XX. század eleji megteremtése, „megcsinálása” az etnikailag tiszta, kulturálisan homogén magyarság képére épült, noha nagyon is heterogén volt már akkor is. Ám a nagyon erős kultúrpolitikai misszió homogenizálta az akár egyik faluról a másikra változó szokású kulturális szigetek összességét, nemzetivé téve azokat. Alka­lomadtán erőszakos eszközökkel is, jó példa erre az elhíresült 1925-ös mezőkövesdi ragyogóégetés: a matyókat az autentikus ruhadíszítés megőrzésére kényszerítették, ezért az újonnan vásárolt és felvarrt „ragyogókat”, üveggyöngyöket, réz­recé­ket, flittereket levagdosták és teátrálisan máglyára dobták. Igen ám, de a kis falvakból az internet révén a „globális falu” kerületei lettek. A digitális kommunikáció elterjedése mennyire egyenlítette ki a kulturális különbségeket és a fogyasztást? B. E.: A világháló hozott ugyan változást, de a ’90-es évek végének, a 2000-es évek elejének digitális forradalmat vizionáló optimizmusával szemben ma már látjuk, hogy a technológia által hozzáférhetővé vált kulturális sokszínűséget nem feltétlen követte a fogyasztásuk. Mert a lehetőség tényleg adott ahhoz, hogy valaki egy zsákfaluban is megnézhesse a YouTube-on a legkiválóbb színházi előadásokat, a kérdés azonban az, tényleg megnézi-e. A tapasztalat azt mutatja, azok nézik meg, akik amúgy is színházba járók, nem pedig azok, akiknek nincs ilyen korábbi élményük. Ott, ahol nincs meg az otthoni kulturális szocializáció, ahol az oktatási rendszer nemhogy kiegyenlítené, hanem még inkább megerősíti a létező társadalmi egyenlőtlenségeket – és a magyar oktatási rendszer ezt teszi –, a gyerekek az interneten sem a magas kultúra termékeit keresik. Egyszóval az internet kulturális kiegyenlítő szerepe erősen korlátos. Az elmondottak alapján a kultúrpolitika és képviselői felelőssége hatalmas. A szerzőtársaikkal (Madár Mária és Nagy Kristóf) a közelmúltban publikált, Dinamikus hatalom – Kulturális termelés és politika Magyarországon 2010 után című tanulmányukban (Fordulat, 2019/2., 26. sz.) kifejtettek alapján is elég esetlegesnek, véletlenszerűnek, személyfüggőnek tűnik a jelenlegi kultúrmisszió – leginkább talán hatalompolitikai eszköznek. Vannak koncepciók, sikertörténetek, tényleges stratégiák az erőközpontosítás mellett? B. E.: Az esetlegességek leginkább abból adódnak, hogy a kulturális területeken nagyon erősen jelen vannak a patrónus-kliens, valamint az informális-személyes viszonyok. Ez nem NER-sajátosság, korábban is meghatározó volt. Az utóbbi 10 évben egymástól eltérő stratégiákat láttunk, amikben azért vannak közös pontok is. A képzőművészet és az irodalom terén a stratégia az eszté­tikai köntösbe bújtatott erős ideológia mentén létrehozott új intézményrendszer kiépítése volt – amelyek mellett párhuzamosan tovább él a korábbi liberális hegemónia (formális és informális) intézményrendszere is. Mi emellett a kulturális közmunkások helyzetét, illetve a hazai populáris zenét, a zeneipart vizsgáltuk. Az utóbbi olyan ágazat, amely (a filmiparhoz hasonlóan) a piacról is meg tud élni, így a szimbolikus mellett a gazdasági tétek is nagyok. A zeneiparban döntő változást hozott az állami támogatás megjelenése, ilyen korábban számottevően nem létezett: a Hangfoglaló Program átfogja a zenei örökségtől a zenei exportig majdnem a teljes spektrumot. Sokszínű, erőteljesen nyugat-európai irányvonalakat követő programokat visznek – ugyanakkor érthetetlen ambivalencia, hogy mindeközben az általuk felkarolt, támogatott alkotókat a szintén állami Petőfi rádió néhány kivételtől eltekintve nem játssza. Nincs koherencia, nincs összehangolódás a stratégiákban. Most pedig, az NKA esetleges megszüntetésével az sem biztos, megmarad-e a Hangfoglaló. Sz. M.: Nem érdemes ideológiai intenciót sejteni minden stratégia mögött, mert ettől függetlenül is előbb-utóbb létrejönnek olyan alkotások, projektek, amik végül hegemónná válhatnak. Hogy a Magyar Művészeti Akadémia nem termel folyamatosan koherensen jobboldali produktumokat, attól még eközben létrehozza azt az elképzelést, hogy milyen legyen a nemzeti képzőművészet, esztétika (közkeletűen mondjuk: hátrafelé nyilazós). Ennek egyik eszköze, hogy integrálja az értelmiségiek, a művészek, a kulturális munkások egy részét, a másik pedig, hogy létrehoz újakat. Másfelől az intézményi-hatalmi mechanizmus fontos szereplővé avathat korábban perifériális résztvevőket. Például a Turay Ida Színházat, amit minden vidéki közművelődési intézménynek kvázi kötelező elhívnia, így az amúgy is túltolt állami támogatás mellé még rájön a vidéki dominancia. Ez a dominánssá válás nem ideologikus, tudatos tervezés eredménye, hanem inkább hatalmi játszmáké, és ettől még a végeredmény egyáltalán nem illegitim.
Megváltozhat-e az egész kulturális tér és esztétikai felfogás a hatalmi eszköztár, a támogatásokkal a perifériáról a centrumba segítés által? B. E.: A zenét vizsgálva azt látom, igen. Olyan zenekarok, amelyek korábban a szélsőségesebb, szubkulturális nemzeti rockhoz tartoztak, ma ott vannak minden falunapon, és akiknek a fentebb említett módon korlátozott a hozzáférésük a kulturális termékekhez, velük találkoznak elsősorban. Az Ismerős Arcok Nélküled című dalát iskolai ünnepélyeken, lakodalmakon játsszák, s e különféle kontextusok miatt legitimálódott, mainstreamesedett a zenekar is. Többen értékelik ma már úgy, hogy a központosítás mindent felülír, a függőség a lényeg, azon belül aztán lehet elit és ellenzéki kultúra, a haszon már a NER-nél jelentkezik. B. E.: Demeter Szilárd pozícióját látva, úgy tűnik, ez az irány: a teljes inkorporáció. Sz. M.: A filmiparban már meg is történt. A piacosítás, a menedzseri szempont érvényesítése azt eredményezte, hogy ideológiailag nem annyira karakteres, inkább fesztivál- vagy közönségfilmek jelentek meg, amik nagy eséllyel nagy fesztiválsikereket vagy jelentős bevételt hoznak. Ez a durván piacvezérelt kulturális termelési szemlélet, ami a nézőszámokat nézi és a bevétel növelésében érdekelt, a kultúrát közjóként, a társadalmi egyenlőtlenségek kisimításában közreműködőként előirányzó felfogás szerint nem jó. Azon túl, hogy extrém versenyhelyzetet teremt, és emiatt leszűkíti a kulturális termékek előállítóinak a létszámát. Ugyanakkor sokan állítják, jobban működő filmfinanszírozási rendszer jött létre a korábbinál, ami főként liberális öregurak barátságára épült. Személyes ismeretség nélkül nehéz volt labdába rúgni. B. E.: Fontos hangsúlyozni, és eddig erről kevés szó esett – ez a félperifériális és történeti sajátossá­gaink miatt nálunk amúgy is kevésbé tematizálódik –, hogy a kulturális alkotás szabadsága nemcsak az államtól való függőség mentén fogalmazódhat meg, hanem a piaci-kapitalista logikától való függetlenséget is jelentheti. A kulturális munka szempontjából Nyugaton (is) ez a meghatározó valóság, és így is tematizálódik: az Egyesült Királyságban például a ’80-as évektől kezdődően, a kulturális termelők jelentős mértékben önmaguk menedzselésére kényszerültek, és egzisztenciálisan nagyon is kitettek a gazdasági folyamatoknak. Végül is nem ördögtől való az állami támogatás elfogadása, különösen olyan kis piacon, mint a magyar. De mennyire érvényesül e téren a „vállalati logika”, azaz ellentétezésként mi az, ami elvárható: lojalitás, kritikamentesség, öncenzúra? B. E.: Nem törvényszerű, az állami támogatás nem jelenti feltétlenül az erős ideológiai önkontrollt. Sz. M.: Szerintem sem szükségszerű. A lengyeleknél a rendszerváltást követően például sikertörténet volt a kevésbé centralizált, regionális újraelosztó kulturális rendszer. Azóta azonban sok víz lefolyt a Visztulán, ahogy a Dunán is. Az elmúlt 10 évben egyre fogyatkoznak az átalakítások ellen tiltakozók, s ezzel arányosan nő az idomulók száma. Szél ellen nem érdemes…? Sz. M.: A képzőművészek kezdetben nagyon erős bojkottal válaszoltak, nem pályáztak, nem töltöttek be állást az új rezsimben, ám idővel egyre inkább felszívta őket az új intézményrendszer. A megélhetés ezt követelte, másrészt rájöttek, ezt nem lehet kibekkelni, valahogy be kell tagozódni. Csak az a réteg engedheti meg magának továbbra is a bojkottot, amelyik jobban hozzáfér nemzetközi forrásokhoz. Az OFF-Biennálé Budapest pél­dául karakteres politikai művészetet tud csinálni a függetlensége miatt, és azért, mert a stáb tagjai nem állami intézményekben dolgoznak, így nagyobb az autonómiájuk a politikai véleménynyilvánításhoz. De a többség a túlélés érdekében „intézményesült”, aki pedig mégsem akart vagy tudott inkorporálódni a rezsim által, az főleg stockfotókat és -videókat (illusztrációs adatbázis – a szerk.) válogat. Az igazodás, az idomulás, a korrumpálódás – akár az állami ideológiához, akár a piachoz – megöli a művészetet, állítják nem kevesen. Valóban így van? B. E.: Objektíven ez nem megítélhető. Az alkotók a presztízsüket bizonyos értelemben elveszítik azzal, hogy „eladták magukat”, de a stigmatizációjuk attól függ, milyen auto­nómiakoncepciók élnek az adott kulturális közegben. Sz. M.: Pontosan, a fogyasztók és a kanonizálást végző szakértői közeg fogalomhasználatától függ a művészetük érték(elés)e. A mexikói kommunista festő, Diego Rivera freskójára a New York-i Rockefeller Centerben például elismert művészeti alkotásként tekintenek. A teljesen független és ellenzéki ethosszal rendelkező magyar neoavantgardista festői kör képei ma milliókért kelnek el, ennek az ethosznak a nyomán. Miközben az anyagi biztonságuk részben a szocialista államtól származott, ugyanúgy adtak be kiállításra képeket a Műcsarnoknak, mint más festőtársaik. A megélhetés miatt mindenki mindig köt valamilyen kompromisszumot. S ha mégsem, milyen utak maradtak járhatók? Sz. M.: Ma mindenkinek nehezebb a dolga, mint a késő Kádár-korban, a ’80-as években, mert ez nem egy jóléti állam. Az ellenállás, egy ellenkultúra létrehozása akkor mindenképp könnyebb volt, mert olyan szintű anyagi fenyegetettség, mint most, nem volt. Itt és most nem muszáj mindenkinek túlélnie, aki nem keres pénzt, könnyen az utcára kerül. A tanulmányunk konklúziója is az, hogy nem egy, a ’90-es években rosszul felépített intézményrendszert (NKA) kéne siratni, hanem itt az ideje elkezdeni azon gondolkodni, hogyan lehetne egy jól működőt kialakítani. Nem utóvédharcra van szükség, a kormányzati lebontáson-határátlépéseken való folytonos meglepődésre, hiszen 2011 óta zajlik a kultúra egyes területeinek átalakítása. B. E.: Az alternatív infrastruktúrák, intézményrendszerek, terek építéséhez viszont érdemes és szükséges végiggondolni, hogyan lesznek ezek kivitelezhetőek és fenntarthatóak. Nemcsak esztétikai-kulturális viszonyokról kell eszmét cserélni, hanem éppen azokról a társadalmi-gazdasági szintű feltételekről és lehetőségekről is, amiket a kulturális viták rendszerint elfednek.

Barna Emília

szociológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa, a Kulturális iparágak MA szakirány vezetője. Fő kutatási területei a zeneszociológia, a zeneipar és a technológia összefüggései, a zeneipar és zenei színterek genderviszonyai, valamint a kulturális munka. A Helyzet Műhely (Társadalomtudományi műhely kelet-európai pozíciókról) tagja.

Szarvas Márton

szociológus, a CEU doktori hallgatója, a Helyzet Műhely tagja. A közművelődési intézményrendszer átalakulásán keresztül az állam kultúratermelő szerepét vizsgálja a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Szerző

Heti abszurd: Az ördögi almás pite

Publikálás dátuma
2019.12.29. 07:30

Fotó: Béres Márton / Népszava
Jellemző, hogy mennyire nem figyelünk az igazán fontos dolgokra. A Borkai-ügyet kirobbantó Ördögügyvéd polgártársnak köszönhetően is piszlicsáré korrupciós ügyekkel kezdtünk babrálni, később sokat időztünk a lónézéssel és a csikólátással, a leleplező újságírók leleplezték a Borkai-kör simlijeit, de arra, amire én a legelején felkaptam a fejem, a mai napig nem kaptam választ. Pedig fontos kérdés, emlékszem rá, hogy október 6-án, a közzététel délutánján is mennyire megragadta a figyelmemet. „Ha valakiket rettenetesen sajnálok ebben a történetben, az a családod – írta az ördög a bejegyzésében immáron azután, hogy a kényes videojeleneteket megismertette az országgal. – Ők tényleg nem ezt érdemlik. Emlékszem még azokra az időkre, amikor friss, meleg almás pitével vártatok a vasárnapi ebédhez.” Már korábban is jeleztem, hogy először arra gyanakodtam, az almás pite talán valamely tudatmódosító szer titkos elnevezése, erről aztán később letettem. Abban bíztam, hogy az oknyomozók utánanéznek Borkaiék kosztosának, ám erre senki sem mutatott hajlandóságot. Én azért rögzítettem magamban az információt: valaki egykor vasárnaponként ebédelni járt Borkaihoz és Borkainéhoz, a vendéglátók pedig nagy valószínűség szerint nem cukrászdából hozatták az almás pitét, maguk sütötték, hiszen írásos nyoma van annak, hogy friss és meleg volt. Utána asztalhoz ültek s jókedvűen falatoztak. Ha valaha találkoznék Borkai Zsolttal, semmi mást nem kérdeznék tőle, csak ezt: ki járt hozzájuk a régi vasárnapokon almás pitét enni. (Telhetetlen vagyok, talán még a receptre is igényt tartanék.) Vannak dolgok, amelyek megülnek agyunk hátsó szegletében, s nem lehet onnan kitakarítani őket. Én például három hírre gerjedek kölyökkorom óta, ha ezekkel kapcsolatban megjelenik valahol valami, úgy vetem rájuk magam, mint a tyúk a takonyra. Az első az, hogy van-e víz a Marson. Az egyik héten szokott lenni, aztán viszont általában cáfolni szokták. Mindig elolvasom, mert beköltözött az agyam hátuljába. A másik a torinói lepel. A Szabad Földből tanultam meg olvasni hatévesen, nagyapámmal vadul bújtuk a Jézus arcának lenyomata körüli rafinált történeteket. A harmadik a sokak által föltett 56 éves kérdés: Ki ölte meg Kennedyt? Láttam gyerekként a tévésorozatot, amely a Warren-bizottság jelentésére alapozódott, azóta mozgat ez az ügy (érdekes, a Belfegorra és a Gojko Mitić-féle indiánfilmekre csak homályosan emlékezem.) Ami e három ügyön kívül történt a világban, nem lényegtelen, de nem dől össze a világ, ha nem olvasom el a velük kapcsolatos újabb híreket. Mert annyira talán nem is fontosak, mint a marsi víz megléte/hiánya vagy az évszázados simli Krisztus véres arcának feltételezett lenyomatával. A Borkai-ügy almás pitéje csatlakozhat most kíváncsiság-heppjeimhez. Mert kíváncsi vagyok rá, hogy is zajlottak ezek a vasárnapi ebédek, ki mikor, hogyan sütötte a pitét, megszórta-e a tetejét porcukorral, megszurkálta-e rendesen sülés közben a tésztát, hogy omlós legyen, lecsöpögtette-e előtte az almát stb. A jacht, ami a robbanást kiváltotta, meg a két csaj szép lassan eltűnik, felszívódik, elsikkad, Borkai ügyvédhaverja befolyását elvesztve bérszántást lesz kénytelen vállalni John Deere traktorral a győrújbaráti gazdáknál, az étteremből, mely a belvárosban díszelgett, bélyegszaküzlet vagy temetkezési iroda lesz. Elkopnak a lényegtelen részek, Borkai öregemberként botorkál a Mosoni Duna partján, és a kutya se köszön rá. De ott leszek én, akit ha nyolc-tíz év múlva megkérdeznek, csak beleszagolok a levegőbe, s finom gyümölcsillatot érezve felkiáltok: igen, igen, pontosan tudom, hogy miről van szó. Mit kérdeztél, fiacskám? Mi volt, hogy volt a Borkaival? Hát, minden részletre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy volt idő, amikor két pofára ették Győrben az almás pitét…
Szerző
Témák
Heti abszurd

Kishajmási tan(oda)mese

Publikálás dátuma
2019.12.28. 19:30

Fotó: Népszava
Visszafoglalták a falut, hogy legyen végre munka, és újra működhessen a tanoda. Egy különös történet, különös emberi sorsokkal, a déli végekről. Kacskaringók, sikerek, bukások, egy egykori rocksztárral és néhány önfeláldozó emberrel.
„Csak tegyétek le a sarokba, mindjárt szólok Janikának, ő majd felviszi a tanodába.” Az apró, csillogó szemű asszony maga is nekiveselkedik, és elkezdi lepakolni a kocsiról a dobozokat. A kartonrekeszek majdnem akkorák, mint ő maga. Karácsonyi segélycsomagot hoztunk Kishajmásra, egy alig 150 lelkes baranyai faluba. Egyikébe azoknak a településeknek, ahol a magyar gazdaság dübörgése legfeljebb távoli morajnak tűnik, és ahol a „nemzeti” még dohányboltot se igen jelent. Ahol minden második ember cigány, de aki nem, az is szegény. Ahol ha dolgozni akar az ember, minimum Dombóvárig kell buszoznia, de az igazi megélhetés az, ha valaki a családból „Németbe” megy, és onnan küldi haza a pénzt. Ahogy például Jani édesapja is. Vajon Jani tudja, hogy ki az a Bán Mária, pontosabban, hogy ki volt valamikor? – kérdezem az asszonyt, miközben a nagydarab legény sorra viszi fel a dobozokat a polgármesteri hivatal emeletére, ahol a „közgyűlési termen” át lehet bejutni a tanoda kis szobájába. „Itt mindenki tudja, ki vagyok és ki voltam, de ez ma már nem annyira érdekes” – mondja Bán Mária. De persze ez nem igaz, nagyon is fontos a történet szempontjából.  Bán Mária (akkor még Mari) a legendás alternatív rockbanda, az A.E. Bizottság dobosa volt, valamikor a ’80-as évek közepén. Később a Mora Lisa nevű formációban is dobolt. Évekkel később egész másfajta ismertséget hozott neki Bódis Kriszta dokumentumfilmje, a Falusi románc, amely egy fővárosból leköltözött leszbikus zenész és a szomszédságában élő roma nő szerelmének történetét meséli el.   

Mint a mesében

„Amikor 20 év rockzene után lemenekültem Szatinára (ez egy néhány házból álló kistelepülés Kishajmás szomszédságában – K. P.), itt már kialakult egy meleg közösség. Egy pesti pár volt az első, akik szétváltak, és mind a ketten új kapcsolatot találtak. Én a Mora Lisa végén jöttem, és jöttek utánam más művészek is. Nyaranta mindenféle foglalkozásokat tartottunk a helybeliek­nek, volt zenélés, bábozás, maszkkészítés.” Akkoriban még Mari jól menő vállalkozónak számított, egy pólószitázó műhelyt működtetett egy üzlettársával. Jól megéltek belőle. Hétköznap dolgoztak ezen a csodálatos, isten háta mögötti helyen, és a hétvégéken eladták, amit csináltak, Budapesten. Aztán egyik pillanatról a másikra véget ért az álom: az üzlettársról kiderült, hogy nem is olyan jó barát, gyakorlatilag kihúzta a vállalkozást Mari alól. Ő pedig ott maradt egy hatalmas, üres házban a világ végén, egyetlen fillér nélkül. Közmunkás lett, más munka nem is igen volt arrafelé. „Az volt a feladatom, hogy bekössem a gyerekek biztonsági övét a falubuszon, amikor az iskolába vitte őket” – meséli. Nem túl kreatív munka, de arra éppen jó volt, hogy rájöjjön, mire van szükségük a falubeli gyerekeknek. „Az egyik udvarban három kis kölyök próbált zenélni. Volt egy szintetizátoruk, az egyik azon klimpírozott, a másik énekelt, a harmadik táncolt. Gondoltam, milyen jó volna egy zenekart csinálni belőlük. Beszélgettem a szülőkkel, és kiderült, hogy jobban örülnének, ha inkább tanulnék velük. Errefelé beás cigányok laknak, nem muzsikusok. Mondtam, rendben van, próbáljuk meg. A legnagyobb, egy másodikos kislány matekból bukott. Egész nyáron tanultunk, készültünk a pótvizsgára. Végül nem sikerült, de úgy látszik, jót tett neki az évismétlés. A következő évben szinte szárnyalt. Aztán nemcsak az általánost végezte el, hanem le is érettségizett. Három évig csináltam ezt, mind a három gyereket korrepetáltam, mindenféléből.” Mária nem járt egyetemre, sosem volt pedagógus, de a közgazdasági szakérettséginek és a természetes kíváncsiságának nagy hasznát vette, amikor a gyerekekkel foglalkozott. Aztán egyszer, amikor Pesten járt, beszámolt a barátoknak a kishajmási sikereiről. A beszélgetést véletlenül meghallotta egy üzletember, bizonyos Molnár Tamás, aki nemcsak kétkezi milliomos volt (még a ’80-as években kezdett kereskedni számítógépekkel), hanem mecénás is: a régi Bizottság-tagok – Wahorn, FeLugossy, ef Zámbó – képeit vásárolta, hogy legyen pénzük az újabb munkákhoz. „Egy somogyi faluból jött, mélyszegénységből. Még gyerekkorában megfogadta, hogy ha egyszer gazdag lesz, szegény gyerekeken fog segíteni. Mint a mesében. Nekem azt mondta, hogy azonnal menjek el hozzá, ad pénzt, készítsek költségvetést, szerezzek helyet, gyerekeket, és csináljak tanodát.” Ez 2011-ben volt. Hamarabb ott volt a pénz és az eszközök, mint ahogy a bíróság bejegyezte az alapítványt.   

A siker szemet szúr

„Berántottam a gyerekeket a falubuszból, mindenki tanodás akart lenni ovistól a középiskoláig” – emlékszik a kezdetekre. Először mindent egyedül csinált: a korrepetálást, a fuvarozást, a szervezést. Csodás idők voltak, néhány elképesztően tehetséges gyerekkel. Ki tudja, hová kallódik el Tamara, ha nem kezdett volna tűzzománccal foglalkozni a tanodában? Vagy a testvére, Tomi, akinek thai-boksz iránti szenvedélyét nemcsak az édesapja, hanem a tanoda és az alapítvány is támogatta. Vagy Reni, aki annyira zárkózott volt, hogy szinte képtelen volt kommunikálni a környezetével. Bán Mária találta ki, hogy talán a lovas terápia segítene neki. A szomszéd településen volt is egy lovarda, oda vitte el a kislányt. És láss csodát: nemcsak Renáta kapott szárnyakat, hanem a tanoda is egy fantasztikus önkéntest. Kata, a lovarda egyik trénere csatlakozott hozzájuk: szabadidejében segített Máriának. És ha egy üzlet beindul: egy valódi tanárt is kaptak, a Kishajmástól 9 kilométerre lévő abaligeti iskolából. Réka azóta is velük van, hetente kétszer angolt és nyelvtant tanít a gyerekeknek, vagy amit éppen kell. „2011-ben egy jó fej csaj volt a polgármester, segített, ahol tudott. Akkor kaptuk meg a mostani helyünket, a hivatalban, amit mi hoztunk rendbe. Négy évig működött a dolog nagyszerűen, aztán jött az új polgármester, és kidobott minket.” Hogy miért? Hát mert csak. Nem tetszett neki a tanoda, illetve nagyjából semmi, amit az elődje elért. És Máriát sem kedvelte túlzottan. Kicsi falu ez, nincs hova menni, ha valaki nem tetszik, nincs hely kitérni előle. Az új faluvezetőnek még arra is volt gondja, hogy a közmunkásokkal dobassa ki a tanoda holmijait az utcára. Azokkal a közmunkásokkal, akiknek a gyerekei évek óta tanodások voltak. „Ennél semmi se lehetett volna megalázóbb. Se nekik, se nekem” – mondja Mária. A tanoda bezárt, de nem szűnt meg működni. Átköltöztek Mária szatinai házába. „Gyere, megmutatom, hol voltunk!” Felpattan, és int, hogy menjek utána. Bepattanunk egy ősöreg Ladába – adomány az alapítványnak, „motorikusan kitűnő, csak a kipufogó szakadt le” – és iszonyat hangerővel átpöfögünk a faluközponttól alig 3 kilométerre fekvő Szatinára. Két kecske, két kutya és két macska fogad, akik a legnagyobb békességben heverésznek az udvaron. „Na, itt voltunk – tessékel be a házhoz tapasztott pajtába. – Kipucoltuk, betettünk néhány széket, polcokat, idehordtunk mindent, amit a másik helyről kidobatott a polgármester. Nem volt ez rossz hely.” Tényleg nem rossz, csak kicsit messze van a falutól – mondom, és Mária bólogat. „Ez volt a fő gond, a gyerekek nem tudtak felmászni ide. Úgyhogy azokon a napokon, amikor Kata ráért, ő hozta-vitte őket. Amikor meg nem, akkor én mentem házhoz. Rengeteget játszottunk, vittük őket zeneiskolába, különórákra, moziba, koncertekre.” Mária szerettette meg velük a társasjátékokat. Egy idő után már nemcsak a tanodások, hanem a falu összes gyereke, sőt a szülők is összegyűltek a társasozós esteken. Aki nem játszott, az csak úgy beszélgetett a többiekkel. A mostoha körülmények ellenére évente 10-12 állandó tanodás van Kishajmáson. Többel nem is nagyon tudnának foglalkozni, ahhoz több önkéntes kéne.   

Akkor váltsuk le a polgármestert!

Amikor már a közmunka is elfogyott, és az elégedetlen helybeliek a tehetősebb, szomszédos településekre jártak át dolgozni, néhányan megkeresték Máriát, induljon el a következő választáson polgármesternek. „Én nem akartam felnőttekkel foglalkozni, elég nekem, hogy állandóan vívnom kell a szülőkkel” – hárította el a felkérést. Maga helyett egy roma fiatalembert, Bélát ajánlotta, akit addig kapacitáltak, amíg el nem vállalta a jelöltséget. „Kemény menet volt, én is házról házra jártam, életemben annyi pálinkát nem ittam meg, amennyit akkor. Kampányoltam mindenhol: az utcán, a buszon, a hivatalban. A boltban mondták is, hogy ne kampányoljak már, mert nem illendő. Kérdeztem, hogy ugyan miért nem? Mos akarják a Bélát vagy nem?” A falu végül elsöprő többséggel akarta Bélát. A győzelem másnapján a tanoda már újra a régi szobájában lehetett. A tanszerek, könyvek egy része még mindig a pajtában áll, de szép lassan mindent visszahordanak. Máriából képviselő lett, az ötből az egyetlen nem roma. Az elvándorolt közmunkások is kezdenek visszajönni. Öten már fel is vették a munkát. „Hogy most jó-e? Hogy a fenébe ne! Béke van. Totálisan. Eszméletlen jó, mindenki boldog.” Bán Mária meg viszi tovább a tanodát. Pályázatokat fogalmaz, pénzt szerez, tanít és szervez. Bár már egy kicsit fárad. Egyre jobban kellene néhány plusz önkéntes. Néhány éve megkereste a pécsi egyetemet, ahol az egyik tanszékvezető azt mondta neki, hagyja békén a diákjait, azok inkább tanuljanak, pihenjenek, szó­rakozzanak, és ne önkénteskedjenek. Pedig a kishajmási tanodában egyre hosszabb a várólista, de Mária szerint csak akkor szabad új gyerekeket felvenni, ha van, aki foglalkozik velük. Hála Istennek azért vannak még hozzá hasonló megszállottak errefelé. „Van egy eszméletlen jó fej pasi a sásdi zeneiskolában, ő legalább olyan megszállott, mint én. Hordok oda egy kisfiút, nagyon nehezen kezelhető, de elképesztően tehetséges dobos. Bármit ütök, mindent visszaüt. Őt valahogy ketten fogjuk összerakni.” Apropó, dob. Kérdezem, nem ­hiányzik-e a banda, az együtt zenélés? Hiányzik, de nem talált olyat, ami neki is tetszene. „Kerestem garázszenekart, de valószínűleg ez már nem az én műfajom. Majd ha valamelyik gyerekemből rocker lesz, őt elmegyek megnézni.”
Szerző
Témák
tanoda riport