Előfizetés

Szenvedélyesség és éleslátás

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2019.12.23. 12:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Jelentős, ám hazánkban kevésbé ismert magyar származású fotográfusok életművével ismerkedhetünk meg az Au Revoir! című kiállításon.
Különleges látásmóddal bíró, de még felfedezésre váró, magyar származású fotográfusok életművébe is bepillanthatunk a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumban olyan világhírű alkotók munkái mellett, mint André Kertész, Brassaï, Robert Capa, vagy Lucien Hervé. Az Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban című nemzetközi fotókiállítás kizárólag korabeli nyomatokat mutat be az 1920-as évektől napjainkig Franciaországban alkotó művészektől. A tárlatot a kurátorok, Cserba Júlia és Cseh Gabriella több hónapig tartó párizsi és vidéki kutatómunkája, valamint 2018-ban azonos címmel megjelent kötete előzte meg. A válogatás harmincegy művészt és több mint kétszáz művet mutat be, beszámol a magyar fotográfusok francia fotóművészetre, egymásra gyakorolt hatásáról is.
A tárlaton láthatók Paul Almasy (Almásy Gross Pál) Angolában, Mexikóban, Peruban készült felvételei is, amelyekről egyértelművé válik, mit értett alkotójuk azon, hogy nem fotóművésznek, hanem újságírónak tartja magát. Érdemes alaposabban megfigyelni Ervin Marton (Preisz Ervin) portréit, a kísérletező Alain Fleischer egyes munkáit, Francois Kollar (Kollár Ferenc) nem mindennapi képeit is. A válogatás további különlegessége: három, nemrégiben előkerült, mintegy százéves Kertész-fotóval is most találkozhat először a közönség. Figyelemre méltó Cseh Gabriella kurátor Enteriőrtörténetek című sorozata is: az alkotó a ma már nem élő fotóművészek lakásait felkutatva azok jelenlegi állapotáról (esetenként lakóiról is) készített képeket.
A kiállítás azokra a női fotográfusokra is ráirányítja a figyelmünket, akikre kevesebb fény vetül. Helyet kapott többek között Rogi André (Klein Rózsa) néhány felvétele, aki férjétől, André Kertésztől tanulta a fotográfia alapjait, ám később már ő is fotóleckéket adott. Képeiről is tükröződő hitvallása: „soha ne fotózz le valamit, ami nem érdekel szenvedélyesen”. Nora Dumas (kelenföldi Telkes Nóra) hasonlóan komolyan vette a szenvedély kérdését: tíz éven át egy Párizs környéki kis faluban készített átütő erejű képeket. Reklám- és műtárgyfotók, csendéletek, aktok is kikerültek a kezéből, dolgozott a kiállításon szintén bemutatott Ergy Landau (Landau Erzsébet) asszisztenseként is.
A kontaktmásolatok, fekete-fehér portrék, tájképek, csendéletek és mozgalmas életpillanatok között bolyongva zsenialitásról és éleslátásról árulkodó kompozíciók kerülhetnek elénk. A kiállítás felhívja a figyelmet: számos csendben tevékenykedő alkotó, lezárult művészi életút vár még felfedezésre. Infó: Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum, január 5-ig Kurátor: Cserba Júlia és Cseh Gabriella

Örömteli agytorna a rejtvényfejtés

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2019.12.23. 11:30

Fotó: Shutterstock
Habár a szókincsünk egyre kisebb, a rejtvényfejtés még mindig a kedvenc időtöltések közé tartozik. Hazánkban főleg a skandináv keresztrejtvény hódít.
A rejtvényfejtés sokkal régebb óta az életünk része, mint azt legtöbben gondolnánk. Az első kezdetleges rejtvények sokkal időszámításunk előtt születtek meg. Természetesen ezek még teljesen mások voltak, mint a ma használt rejtvényeink, viszont mindez mégis azt sugallja: az emberiség már évezredek óta vágyik a rejtvények vagy a problémák megfejtésére. A gondolkodás, a megfejtett rejtvény által érzett öröm az, ami a mai napig számos rejtvényfejtőt bevonz – nyilatkozta lapunknak Imely András, a nemrégiben megjelent Rejtvényeső kötetek koncepciójának megalkotója, amikor arról kérdeztük, mi lehet a rejtvényfejtés töretlen népszerűségének hátterében. Szintén a sikerélmény-orientáltság fontosságára hívta fel a figyelmet Szetei Zsolt keresztrejtvény-szerkesztő is, aki hangsúlyozta, épp ezért olyan feladványokat kell készíteni, amelyeket kivétel nélkül meg lehet oldani.
Mindkét szakértő kiemelte, egyértelműen szubkultúráról van szó, amely hatalmas közösséget foglal magában, s tagjai rendszeresen, vagy időszakosan, de mindig visszatérnek a rejtvényekhez. – Én több tíz, talán néhány száz millióra tenném ezt a számot. Elsőre soknak tűnhet, hisz mi magyarok nem vagyunk olyan nagy rejtvényfejtők, de más (főleg a keleti) kultúrákban nagyobb számban van ez jelen már gyerekkortól kezdve. Általában az idősebb generáció az, aki rejtvényt fejt, hisz számukra nagyon fontos, hogy szellemileg épek maradjanak, viszont vannak kultúrák, például Ázsiában, ahol az idősebbek megpróbálják megkedveltetni a rejtvényeket a gyerekekkel, mivel tudatában vannak, hogy pozitív hatást gyakorol az agyra, főleg gyerekkorban – részletezte Imely András. S noha az agytorna még mindig sokak kedvenc programjai közé tartozik, Szetei Zsolt hangsúlyozta, az elmúlt évtizedek során azt tapasztalta, percről percre könnyebb feladványokat kell készíteniük, mivel a minőségi kultúrafogyasztás hiányában egyre kisebb az emberek szókincse, és egyre jobban butulnak.
A rejtvénykönyvek mellett szól Imely András szerint, hogy míg a legtöbb rejtvénymagazinban maximum kétféle rejtvény szerepel, amelyek így könnyedén monotonná válhatnak, addig a Rejtvényeső kiadványokban több mint tízféle rejtvény közül választhatnak. Megjegyezte, a könyvek minősége is jobb, mint a keresztrejtvényfüzeteké, noha ez árban is megmutatkozik. A papíralapú platform mellett az online világ térnyerésével a rejtvényapplikációk is megjelentek, Szetei Zsolt azonban arról számolt be, hazánkban még mindig sokkal inkább szeretnek papíron rejtvényt fejteni az emberek. Sokatmondó, hogy a New York Times keresztrejtvényrovata a mai napig a legnépszerűbb az újság oldalai között – emelte ki. Viszont hozzáfűzte, azt elképzelhetőnek tartja, hogy tíz-tizenöt év múlva a legtöbb rejtvény már digitális formában készül. A változás a megoldást segítő eszközöknél is megfigyelhető, mondta el a szerkesztő. – Míg a kilencvenes években elárasztották a piacot a segédszótárak és a különféle kiadványok, jelenleg sokkal inkább az internetre támaszkodnak a rejtvényfejtők.
Elsőre talán nem is tűnik egyértelműnek, de a játék az egyes nemzetek nyelvi adottságaitól is függ, mutatott rá Szetei Zsolt. – A lengyelek, németek és a görögök bajban vannak, mert sok náluk a mássalhangzótorlódás, ezáltal nem jönnek ki keresztben a szavak. Az angol, olasz, horvát nyelv viszont kifejezetten jó arra, hogy rejtvényt készítsenek belőle, mivel sok a magánhangzó-mássalhangzó váltakozás a szavakban. A magyar ABC is érdekes, hiszen nem a szokásos harminc, hanem negyven betűből áll. Ez meghatározza az egyes rejtvények népszerűségét is: problémásabb nyelveknél inkább a szókereső a divat – fűzte hozzá a rejtvénykészítő, s kiemelte: nálunk egyértelműen a skandináv keresztrejtvény vezet.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Imely András is, hangsúlyozva, érdekes megfigyelni, hogy míg a magyar rejtvényfejtő közösség általában a lexikális tudást igénylő rejtvényeket szereti, addig a keleti régiókban a logikus gondolkodást igénylő, bonyolult rejtvények a legnépszerűbbek (Kakuro, Suguru stb.). A rejtvénykészítő jelenleg Angliában él, s arról számolt be, a sokszínű nemzetiségű országban számos rejtvényt szeretnek az emberek, és nyitottabbak az újdonságokra is. – Itt a szókereső, a Sudoku, a kereszt-, illetve kódrejtvény a legnépszerűbb, viszont mindezek mellett tíz-tizenöt más típusú játék is van a piacon, ami mutatja az emberek nyitottságát, sokszínű érdeklődését.

A hajléktalanoktól Thatcherig – Best of Európa

Ongjerth Hanna Földvári Zsuzsa R. Hahn Veronika
Publikálás dátuma
2019.12.23. 10:00

Fotó: MATTHIAS HORN
Az év kulturális összefoglaló sorozatának első részében a határon túlra tekintünk. A Népszava tudósítóinak „legjei“ Berlinből, Bécsből és Londonból.
Mindenki azt gondol, amit akar  Berlinben egész évben őrület volt: 100 éve alakult a Bauhaus, 250 éve született Alexander Humboldt, Goethe idén lett volna 270, és 30 éve omlott le a fal! Engem mégis a Gurlitt-hagyatékból összeállított tárlat és az Emil Nolde-kiállítás nyűgözött le leginkább. Nem annyira művészeti, mint kultúrtörténeti szempontból voltak fontosak. Szembenézés dolgában senki nem olyan gyakorlott és elszánt, mint a németek: a történelmi felelősség zászlaja alatt akkurátusan költik a milliókat, hogy méltón kezeljék felmenőik pusztítását. Az avantgárd műkedvelőből és múzeumigazgatóból Hitler kedvenc gyűjtőjévé avanzsált Hildebrand Gurlitt örökségének felderítésének története elgondolkodtató. Néhány éve majd megbolondultak az izgalomtól, amikor a müncheni remete, Cornelius Gurlitt lakásán megtalált a hatóság egy csomó eltűntnek hitt műtárgyat. Izzott a sajtó: elrabolt zsidó-kincseket rejtegetett a náci műkereskedő fia, írták. Kicsavarták az aggastyán kezéből az apja örökségét, jól megtaposták, úgy, hogy végül elvitte a szíve, mire kiderült, hogy bár az alkotások igazságtalanul kerültek az apjához, a több száz darabból legfeljebb hat volt „rabolt”. Szerencsétlen történet, feloldozás nélkül. A berlini Nolde-kiállítás azért szólt akkorát, mert sokan nem tudták, hogy az elfajzott festő értetlen és meg nem értett náci volt. Felszabadító és kényelmetlen, amikor egy tárlat nem akarja megválaszolni azt az ezernyi erkölcsi kérdést, amiket feltesz: nem köpdös, nem magyaráz bizonyítványt, hanem megengedi, hogy mindenki azt gondoljon, amit akar.

Hogy mi hiányzott? Még néhány szék a vonósok mellől Fischer Iván Mittendrin (Közepette) koncert-sorozatáról. A legtöbb érzelem? Az új Almodóváron sírtam néhányszor, de ez sokat nem jelent: évek óta minden filmen folynak a könnyeim. Sírtam akkor is, amikor Bob Dylan a Like A Rolling Stone-t énekelte áprilisban (pontosan 2050-edjére), fontos volt hallanom. És roppantul fel is dobott, ahogyan az előttem ülők szemrehányóan nézegettek hátrafelé, mert nem értették, miért visong úgy az a harmincas csitri. Aztán az első refrénnél ők is felismerték a számot.
Az év másik derítő felfedezése: mindegy, milyen súlyos előítéleteket táplálsz a Walt Disney-rajzfilmek élő-szereplős feldolgozásaival szemben: ha egy félosztálynyi fejkendős gimnazista lány őrjöng és táncol mögötted a moziban az Aladdinon, mindent mindenkinek megbocsátasz.

Ongjerth Hanna (Berlin)
Max Beckmann: A strandon (1934)
Fotó: GURLITT-GYŰJTEMÉNY
Sztárkiállítások és magyar álújságírók A Fesztiválzenekart Budapesten is lehet hallgatni, Schiff András zongoraművészt azonban nem, ő évek óta nem lépi át az országhatárt. Így aztán nagy az izgalom, amikor együtt lépnek fel Bécsben. A magyar Schiff-rajongók tömegesen megragadják a lehetőséget, hogy Ausztriában élőben hallgathassák a „Sirt“, Fischer Iván vezénylete mellett. Így volt ez november végén is, amikor a Beethoven és Dvorak műveket élvező közönség tele volt hazánk fiaival és lányaival. A megszokhatatlanul szokásos kirobbanó sikert kulturális utazási irodák azzal fejelték meg, hogy az igénylőknek megszervezték, a Kunsthistorisches Museumban látható Caravaggio-Bernini kiállítást is megnézhessék. A XVI.–XVII. század festője és szobrásza, s a korai római barokk további alkotóinak e művei először láthatók így együtt. Csodálatos fiatal fiú- és férfialakok, Caravaggiónál felfedezhető, különleges fényábrázolással elért háromdimenziós arcok lepik meg a látogatókat. Akik örömét azonban nem csupán a tömeg mérsékli, de az is, hogy a névadó festőnek csak kevés alkotása látható. 2019 januárjára átcsúszott a két sztárkiállítás, Pieter Bruegel művei a Kunsthistorisches Museumban és Claude Monet alkotásai az Albertinában. Különösen az Albertina kiállítása volt az óriási érdeklődés miatt (is) rendkívüli, a bemutató utolsó napjaiban a képtárhoz felvezető hosszú lépcsőn át a térig álltak sorba az emberek. Utólag kiderült, a kultúrára szomjazók között rengeteg volt a magyar, többségük ingyenes belépést biztosító – igazi vagy igazított – újságíró-igazolvánnyal felszerelve. Ezután határoztak úgy a bécsi hatóságok, hogy az igazolvány önmagában többé nem elég, előzetes kérvényt is be kell nyújtani a hitelességének igazolására. November végén kapott az év legjobb rendezéséért Nestroy-díjat Mundruczó Kornél, aki Molnár Ferenc Liliomját vitte színre a salzburgi ünnepi játékokon. A frenetikus díszlettel megrendezett produkció a hamburgi Thalia Színházzal közösen készült, a német színpadra szeptemberben került. A hintáslegényért a szüntelen testi fenyítés ellenére rajongó Julika édes figurája mellett Liliom alakja komorabb a szokásosnál. Ő a #metoo korszak nőkínzó macsója, aki a „nem tudom másképp“ fordulattal menti fel magát erőszakossága alól. Megrendítő ereje volt a bécsi ünnepi hetek nyitó produkciójának, Tarr Béla, világhírű magyar rendező hajléktalanokról készített – szerinte sem nem színház, sem nem film – alkotásának, amelyről a Népszava olvasói magától a művésztől olvashattak. Földvári Zsuzsa (Bécs)
JENNINGS ÉS DUNCAN - Öt Olivier-díj és egy Tony-díj birtokosai
Fotó: HANSARD PRESS
Nem félünk a farkastól cotswoldsi változatban Bámulatos időzítéssel a brit belpolitikai válság csúcspontján mutatta be a londoni National Theatre Simon Woods első, politikai töltetű darabját. Késő ősszel a magára valamit is adó londoni külföldi tudósító nehezen tudott elválni tévékészülékétől és számítógépétől, hiszen a Brexit-megállapodás naponta hozott új fordulatokat. Így igazi jótéteménynek bizonyult, hogy november 7-én az NT Live kezdeményezés jóvoltából a mozikban is bemutatták a National Theatre-ben óriási kasszasikernek bizonyult Hansard című színdarabot. A cím a parlamenti ügymenetet hivatalosan dokumentáló kiadványra utal. A New York-i Metropolitan Operaház közvetítéseiből kinőtt „szegény ember színháza” a legnagyszerűbb, legdemokratikusabb kezdeményezések egyike Londonban (is), ahol a legizgalmasabb, vagy a legnagyobb sztárokat felvonultató előadásokra már azelőtt elkelnek a csillagászati árú jegyek, hogy a kritikák orientálnának. A kamaradarab Hansard esetében meghatározta az élményt, hogy a helyi Odeon mozi karosszékeiből a két szereplő minden arc- és testmozdulata követhető volt és minden szót meg lehetett érteni. A Jane Austen Büszkeség és végítélet című regényének 2005-ös filmfeldolgozásában Charles Bingleyt alakító színész, Simon Woods első darabja nem a Brexittel foglalkozik, de nem kevésbé aktuális. 1988-ban, Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején játszódik egy idilli házban a nyugat-angliai Cotswoldsban. A konzervatív parlamenti képviselő, Robin Hesketh és szélsőségesen balos felesége Diana a Nem félünk a farkastól stílusában marják egymást. A fő vitatéma az akkortájt aktuális politikai gócpont, az önkormányzati törvény 28. záradékának elfogadása, amely megtiltotta a helyi hatóságoknak a homoszexualitás propagálását. A frusztráltságát alkohollal enyhítő Diana felháborítónak tartja, hogy férje támogatja Thatcher törvényjavaslatát, Robin viszont büszke, amiért a kormányfő megdicsérte nyilvános kiállását a kérdésben. A darab sikere Alex Jennings és Lindsay Duncan fergeteges alakításán múlik. Két zseniális színészről, akiknek nevéhez öt Olivier-díj és egy Tony-díj fűződik. A házaspár kínzóan kerülgeti fiúgyermekük témáját, és egyre inkább közeledik az igazság pillanata. A darab utolsó negyedében eltűnik a sárdobálás és helyére megindító fejezet kerül két gyászoló emberről, akiknek életét megbénította gyermekük elvesztése, de az elmúlt évek alatt képtelenek voltak megbeszélni a fiú nemi irányultságának felfedezésétől, ennek szülői kezelésétől az öngyilkos tengerbe fulladásig vezető konfliktust. A mély érzelmekbe torkolló fináléból kiderül, mennyire félreismerték egymást a szülők. Egy kis őszinteséggel sok fájdalmat megtakaríthattak volna maguknak! R. Hahn Veronika (London)