Rossz szerep

Ül a kávéja mellett és terveket sző. Mi lenne, ha meghívná a szomszéd ország világsztárját? Munkatársainak is jót tenne az új alkotó, új szemlélet, új módszerek - kívül a komfortzónán. Mi lenne, ha új színdarab megírására kérné a fiatal írót? Tehetséges, bátor és kellően pimasz fiatalember, hétköznapit írni képtelen. Mi lenne, ha szerződést és főszerepet kínálna az egyetemen frissen végzett színésznek? Az ő karaktere nagyon hiányzik a csapatból.
Ehelyett a színházigazgató ma azt latolgatja, rosszat tett-e társulatának azzal, hogy a kormányfő kulturális térfoglalásáról szőtt álmát szisztematikusan megvalósító törvény ellen tüntetett. Hogy milyen következményekkel kell számolnia, ha egyike volt a több mint ötvenötezer embernek, aki az egyeztetések nélkül meghozott döntés ellen petíciót írt alá. Hogy jobban tette volna-e, ha direktortársához hasonlóan a hallgatás taktikáját választva játszik túlélésre, és viseli a performanszt a színház eszközeivel sokat mondó előadásán. Hogy szurkoljon-e, hogy az ellenzéki önkormányzat legyen az egyedüli fenntartója, és a kormánypárti nézők ennek ellenére kíváncsiak legyenek arra, mit kezd Csehovval, Shakespeare-rel, vagy Molnár Ferenccel. Vagy inkább az legyen a célja, hogy közös fenntartású maradjon az általa vezetett teátrum, mert így biztosabb a finanszírozása.
És vajon már akkor is elégedettnek kellene-e lennie, ha nem kapcsolnák eposzi jelzőként intézményéhez a XXI. századi nyelvújítók kifejezését, a zaklatószínházat?
A színházigazgatók nem ezekre a dilemmákra szerződtek. Nem a focilabda szerepét vállalták, amelyet politikusok rugdosnak reggeltől estig, hétfő déltől kedd éjszakáig, a taomegszüntetéstől a törvénymódosításig, Tusványostól a Petőfi Sándor utcáig, a Madách tértől a Szent István körútig. 
És végképp nem arra - aminél felháborítóbbat még az elmúlt évtized ámokfutásában is keveset tapasztaltam, és fogadatlan prókátorként kikérek magamnak -, hogy a kormányinfón a miniszter egyikük haja szálának görbülését óhajtsa.
Szerző
Hompola Krisztina
Frissítve: 2019.12.17. 07:38

Az állam akár lophat is

Alkotmányos alapjog a lopás. Legalábbis, ha az állam csinálja – mondta ki egyik nemrégiben kihirdetett határozatában az Alkotmánybíróság.
Nem sérti ugyanis az alaptörvényt a verdikt szerint az önkormányzati tulajdonú iskolák államosítása. Amit persze sokkal helyesebb lenne rekvirálásnak nevezni. Pedig de! Még az alaptörvényt is sérti, annak ellenére, hogy a hatalmon lévő politikai erők mindent megtettek – még a jogalkotási joggal is vastagon visszaélve –, hogy legitimizálják önmaguk számára a lopás művészetét.
Csak éppen közben benne felejtették azt az egy pontot, miszerint: „Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.” És az Alkotmánybíróság a határozatában arra nem adott választ, hogy az iskoláknak az önkényes módon, hatalmi erővel való államosítása, azaz kisajátítása miért kivételes, mi ebben a közérdek? Mitől kivételes az, hogy az állam azt mondja, mostantól kezdve az önkormányzat vagyona jobb helyen lesz nálam? Miért csak akkor közérdek, ha az önkormányzati vagyonok az államnál koncentrálódnak? Akkor eddig, helyi szinten nem volt közérdek? 
Hol is van itt ebben a helyzetben a helyi választópolgárok közösségének önkormányzáshoz való joga? Van egyáltalán, ezek után mit jelent az önkormányzati autonómia? Vagy helyi szinten is most már a központi akartnak kell érvényesülnie? Mert ebben a lenyúlásban kizárólag csak az volt az állam részéről az elvi megfontolás, hogy „elviszem, oszt jónapot”. És az sem volt szempont, hogy ezért az önkormányzatok egy lyukas kétfillérest sem kaptak. Ennyit a kártalanítás alkotmányos kötelezettségéről.
Arról nem is beszélve, hogy az Alkotmánybíróság ismételten és sokadjára, megint csak megsértette a kérelemhez kötöttség elvét, mert nem arról döntött, ami az indítvány tárgya volt. A kezdeményezők azt sérelmezték, hogy az állam elvette az önkormányzat vagyonát. Azt állították, ehhez nincs joga, pláne nem önkényesen és önhatalmúlag, egyoldalú döntéssel. Ezzel szemben a taláros testület abban foglalt állást, kvázi versenybíróként, hogy szerintük ki lenne jobb gazdája a vagyonnak. Ki fut jobb köröket? Csakhogy ez nem egy futóverseny, és nem is alkotmányjogi kérdés. Sokkal inkább büntetőjogi kategória: mert a lopás odatartozik.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az önkormányzatok vagyonának feladathoz kötöttségéből következően nem jelenti a tulajdonhoz való jog sérelmét az a jogszabályi rendelkezés, amely az adott köznevelési feladat ellátásához mint közérdek megvalósításához feltétlenül szükséges mértékben az állam javára korlátozza az önkormányzatok tulajdonhoz való jogát. És pontosan itt van a lényeg! Az Alkotmánybíróság ugyanis a maga nyakatekert és körmönfont fogalmazásában azt mondta ki, hogy nem sérti a tulajdonhoz való jogot az, ha az állam úgy dönt, hogy ezt a jogot önkényesen önmaga javára fordítja. Vagyis erővel elveszi. 
Nos, gondoljunk csak bele: ha ez lesz ezentúl az alkotmányos megközelítés, akkor a rabló nyugodtan bemehet a bankba, és lenyúlhatja a teljes ott talált vagyont, mondván, nála az jobb helyen lesz, mert ő jobban tud vele gazdálkodni, mint a pénzintézet. (És most isten ments, hogy ötleteket adjak.)
Végül, de nem utolsósorban szeretném határozottan és nyomatékkal hangsúlyozni: ezzel a döntésével az Alkotmánybíróság megteremtette az alkotmányos jogalapot arra, hogy egy esetleges kormány- és hatalomváltás után ugyanilyen módon az állam jogszerűen visszaveheti azokat a vagyonelemeit, amelyek az eddigi Fidesz-érában a hatalmon lévők a saját holdudvaruk számára magánvagyonokká konvertáltak. 
Ez lesz az úgynevezett bumeránghatás iskolapéldája.
Szerző
Ferincz Jenő

Elviselhetetlen szemétség

A tengeráramlások három hatalmas szemétszigetet sodortak össze a Világóceánon. A legterjedelmesebb közülük nagyobb Franciaország kétszeresénél. A közelmúltban hallhattunk bálnáról, melynek a testében ötven kiló műanyagot találtak, és madarakról, halakról, begyükben, beleikben műanyaggal. 
Nemcsak az élővilággal tolunk ki, de önmagunkkal is. A csapvízben is kimutatható már mikroműanyag! A műanyagpalackos ásványvizekben pedig épp kétszer annyi műanyag van, mint a csapvízben (a Greenpeace szíves közlése szerint). Erdélyben láttam a minap ásványvizet – üvegben. Jé! Valaha a tengeri hal a legegészségesebb élelmiszerek egyikének számított. Manapság nem érdemes túl gyakran enni belőle: műanyagot és nehézfémeket tartalmaz. A halastavakban tartott, kicsit lenézett édesvízi hal akkor már egészségesebb: a halastavakon nem haladnak át kőolajszállító tankerek, a halastavak partján nincsenek műanyagipari üzemek vagy olajfinomítók. 
Ha az elmúlt két-három és a következő egy-két évtizednek nevet kellene adni, csak az optimisták választanák „az elektronika kora” vagy „a mikrocsipek kora” nevet. A realisták inkább a szemét koráról beszélnének. Már az ősember is szemetelt, de az elmúlt fél évszázadban belehúztunk, nem lehetetlen, hogy többet szemeteltünk, mint elődeink a megelőző egy-két évezredben, együttvéve. 
A fém, papír, üveg vagy rongy gyűjtése és újrahasznosítása évtizedek vagy évszázadok óta ismert szokás, legfeljebb a kényelemből vagy gazdasági okból felhagyott módszerekhez kellene visszatérni. Az igazi nagy gond a műanyag. A legtöbbet a kormányok és a transznacionális vállalatok tehetnék. De mi, állampolgárok is hozzájárulhatnánk egy tisztább világhoz. 
A fagyit egy évszázadon át nyaltuk. Mostanában néhol műanyag kislapátot adnak hozzá. Minek? Bármilyen ital műanyag szívószál nélkül is megiható - legalábbis az egészséges embereknek nem lehet ezzel gondjuk. Tessék azt mondani a pultnál: köszönöm, szívószálat (műanyag kiskanalat) nem kérek. Utcai árusnál megkívánunk egy banánt, pékségben perecet. Nejlon zacskóba teszik. Két perc múlva kivesszük onnan, a zacskót a szemétbe dobjuk – még jó, ha a szelektív gyűjtőbe, és nem a járdára. Tessék azt mondani: köszönöm, nem kérek zacskót. 
1995-ben még úgy vásároltunk a piacon, hogy a kosár vagy táska aljára öntötte a kofa a krumplit. Később fölé a sárgarépát, legfelülre az őszibarackot. Most mindehhez nejlon tasakot kapunk. Egy szombati, nagyobb bevásárlásnál tízet is hazavihetünk belőle, hogy aztán, amikor a bepakolunk a hűtőbe, rögtön a szemétbe is kerüljenek. Lehetne azt mondani, nem kérek nejlon zacskót. Ha varázsütésre megszűnne a nejlonzacskók korlátlan bősége, negyedév alatt, de lehet, hetek alatt visszaszoknánk az 1995 előtti állapothoz. 
És ha a kenyeret nejlon tasakban kaptuk, ugyanaz a nejlon zacskó később jó lehet pár kifli vagy zsömle, harmadszorra paprika vagy paradicsom számára is: tessék többször felhasználni! Vagy négyszáz évig ott ittuk a kávét, ahol főtt. Otthon, munkahelyen, presszóban, kávéházban, vendégségben. Csak pár éve szaladgálunk az utcán fedett műanyag pohárral, hogy a benne lévő kávét másutt igyuk meg. Mire jó ez? Tessék ott inni, ahol főtt, üvegpohárból! 
Karácsonykor néhány tonna csomagolópapírt is termelünk, a legrosszabb fajtából, ami műanyagot és papírt is tartalmaz, környezetbarát módon aligha kezelhető. Legalább a szép bolti díszdobozban lévő ékszert, játékot, kozmetikai cikket ne csomagoljuk tovább! Hogy szennyezünk-e vagy környezettudatosak vagyunk: fejben dől el, épp csak egy kicsi odafigyelést, tudatosságot kíván. 
Házelnökünk szerint a globális felmelegedésről szóló közbeszéd csupán arra szolgál, hogy elfedje a migráció kérdését. Freud úr forog a sírjában: ez a kivetítés klasszikus esete, a valóság megfordítása. Nemzetközi környezetbarát megoldásokat nem szavaznak meg, idehaza pedig nem kezdeményeznek országunk vezetői. Jó ez nekünk? Ne legyünk, ne maradjunk ökobunkó ország! A szerző tanár 
Szerző
Ujlaky István