Mit őriznek az oroszlánok?

A budapesti Lánchíd születésnapját ünnepelhettük a közelmúltban. Kétszeres születésnap ez, hiszen a II. világháború pusztítását követően a helyreállított hidat éppen avatásának 100. évfordulóján, 1949 novemberében adták át újra. És már az is jellemző, hogy egy hídnak megüljük a születésnapját: a Lánchidat nem csupán történeti értéke, mérnöki és építészeti szépsége, városképi jelentősége teszi fontossá, hanem létrejöttének háttere, a reformkor progressziójának légkörében megvalósuló összefogás, a városfejlesztésben betöltött szerepe is a mai napig érvényes üzenetekkel bír. 
Ezek az üzenetek sokféle módon olvasható szimbólummá avatják a hidat. Az első állandó híd a Dunán a városok, országrészek közötti kapocs szimbóluma, egyúttal az európai kötődés jelképe. Az együttműködés, amely létrehozta, szimbóluma az ipari forradalomnak és a technikai újításoknak köszönhető fellendülésnek, a közösségi és a privát szféra közös konstrukcióinak, a közteherviselésnek. Szoktunk-e arra gondolni, amikor az örökös dugóban araszolunk, hogy szimbolikus diadalkapukon át járunk-kelünk a két part között?
A nagyléptékű vállalkozásnak állítanak emléket az egyik oroszlán talapzatán olvasható kopott aranybetűk. Érdemes lassan olvasnunk a szöveget: 
„V. Ferdinánd király országlása alatt gróf Széchenyi Istvánban támadt a gondolat Buda és Pest városokat lánczhíddal összekapcsolni s a nagy hazafi ezen mű elkészítésére báró Sina Györggyel egyesült, ki is József főherceg, Magyarország nádora, mint az országos küldöttség elnökének az 1840. XXXIX. t.cz. által helybenhagyott szerződést kötvén, annak alapján még báró Rothschild Salamon és kapriorai Wodianer Sámuel József csatlakoztak a vállalathoz. Az építmény Tierney Clark Vilmos angol mérnök tervei szerint helyettese Clark Ádám mérnök által tíz év alatt vitetett véghez és a híd 1849. nov. 21-én adatott át a nyilvános közlekedésnek. Isten áldása legyen e művön s alapítóinak emlékezete éljen e hazában.”
A felirat bemutatja a nagyszabású ingatlanfejlesztés szereplőit – az ötletgazdát, a közhatalom képviselőit, a finanszírozókat, a tervezőt és a kivitelezőt –, és különösen tanulságos számba venni a vállalkozás szereplőinek sokféle gyökerét is. A Habsburgok és a legnagyobb magyar mellett görög-magyar, osztrák-zsidó, angol és skót emberek vállalkozókedvéből, tudásából és hozzájárulásból jöhetett létre az alkotás. Ez a sokszínűség volt a reformkori, majd a kiegyezés utáni ország dinamikus fejlesztő energiájának alapja – amire az első számú magyar műemlék táblája szelíden emlékeztet.
Tanulságos a híd története abból a szempontból is, ahogyan láthatóvá válik, hogy a legmegbecsültebb történeti emlékek is változtatják formájukat, megjelenésüket. A Lánchíd esetében ez szerencsés módon eddig úgy történt, hogy az nem torzította el a híd eredeti szépségét. A Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárának előcsarnokában február 14-ig megtekinthető kiállítás címe, „A Lánchíd alakváltozásai” is arra utal, hogy az állandóságot képviselő híd is kisebb-nagyobb átalakulásokon ment keresztül.
Talán kevéssé közismert, hogy 1914-15 során a híd jelentős átépítésére került sor, amikor igénybe vételének növekedése miatt szükségessé vált a tartószerkezet teljes átépítése. Ekkor az eredeti angol kovácsoltvas láncokat diósgyőri acélszerkezetek váltották fel. A új láncszemek hosszabbak lettek, a függesztőrudak ritkábbak. Jelentősen átépültek a merevítőszerkezetek, az útpálya szerkezetei. Bár a híd karaktere megváltozott, nem veszítette el eredeti szépségét. Ugyancsak változott a híd a II. világháborút követő újjáépítés során: a diadalívek kapuzatait úgy szélesítették meg egy méterrel, hogy azt szakavatott szemmel is nehéz észrevenni. Ennek köszönhetően fér el ma két autóbusz egymás mellett az úton. 
Sokkal jelentősebben átalakultak viszont a hídfők. A Clark Ádám téren és a mai Széchenyi téren kialakított körforgalmak jelentősen átformálták a terek megjelenését, a mai napig tiszteletkörökre kényszerítik a forgalmat. Különösen sajnálatos a Clark Ádám tér átalakítása, mert az épített térfalak rendezettségét is megtörte, amit a közelmúltban épített szálloda kényszerű formálása most már javíthatatlanul rögzített. A körforgalomnak – ami ráadásul évtizedekig szent tehénként nem is a körforgalom szabályai szerint működött – sok értelme nem volt, kialakítását csupán a közepére vörös virágokból ültetett ötágú csillag indokolta. 
A híd közelgő felújítása kapcsán azonban nem csupán formai kérdések merülnek fel ismét, hanem szerepének esetleges változását is érdemes megvitatni.
Közúti szerepe az elmúlt években nem sokat módosult: a sok átkelőhely egyike maradt, kapacitása telített, a forgalom itt és az Alagútban napközben folyamatosan torlódik. Eközben azonban Budapest turizmusának ugrásszerű növekedésével együtt a hídon jelentősen megnőtt a gyalogos forgalom. A járdákon lévő zsúfoltságot csak fokozza, hogy a szuvenír árusok a legszűkebb helyen kínálják portékájukat, a turisták is rendre megállnak fényképezkedni. A gyalogos és a kerékpáros forgalom nem maradhat együtt a járdán – ahogyan a budai rakpart teljes hosszában is egyre sürgetőbb a kétféle forgalom kettéválasztása. A kerékpáros forgalom élénkülésével és jövőbeli jelentős növekedésével számolva egyre nagyobb az igény a jól kiépített dunai átkelő kerékpárútra, amit a Lánchíd gyalogos járdái nem tudnak megadni.
A felújítás tervezése során készültek tervvázlatok a járda különféle mértékű szélesítésére. Bár láttuk, hogy a híd élete során történtek olyan változások, átalakítások, amelyeket ma észre sem veszünk, e javaslatok mellett nem lehet jó szívvel kiállni. Ha a járda érdemlegesen szélesebb, a pilonok járdakiszögellését is át kellene alakítani, az oroszlánokat is át kellene helyezni, a hídfőket is át kellene építeni – ami így együtt már érezhetően túllépne az észrevehetetlen minimál-beavatkozások körén.
Ha nem növelhető a híd kapacitása, érdemes átgondolni a használat módját. Időről időre felmerül, hogy a híd legyen teljesen lezárva a közúti forgalom elől, és – a prágai Károly-híd mintájára – csak a gyalogos-kerékpáros forgalmat szolgálja. Volt is erre példa, az 1990-2000-es évek során a Budapesti Búcsú alkalmával és a nyári időszakban hétvégenként megnyitották a hidat a gyalogosok számára. Bár a rendezvények népszerűek voltak, észre kellett venni, hogy a híd erre nem a legalkalmasabb: a tartószerkezetek miatt nem lehet keresztben átjárni: aki az északi járdán indult, a séta során nem tud átmenni a déli oldalra. Időközben kiderült, hogy ilyen örömünnepekre a Szabadság-híd sokkal megfelelőbb, és civil kezdeményezésre már évek óta lehetőség is adódik a „hídfoglalásra”. 
A Lánchíd használatának radikális változását jelentené, ha a közösségi közlekedés (autóbusz forgalom és taxik) kivételével a gépkocsiforgalom nem használhatná a hidat. Ennek csupán egyik előnye, hogy az útpályán biztonságosan hajthatnának a kerékpárosok. A másik jelentős előny, hogy az autóbuszközlekedés a csúcsforgalom idején is akadálytalan lenne – a felgyorsult átkelési lehetőség révén sokkal több ember sokkal gyorsabban használhatja a hidat. A megváltozott használati mód illeszkedik a „gyalogos és kerékpáros város” gondolatkörébe. Természetesen a változást a hídfőknek is követni kell: a budai oldalon visszaállítható a korábbi egyszerű útkereszteződés, a Széchenyi tér felújítása is más peremfeltételekkel indulhat.
A Lánchíd sok mindenben volt első: ez volt az első állandó híd a Dunán, az első általános hídvámmal működő híd, az első híd, amely díszkivilágítást kapott. Lehet-e ez az első forgalomcsillapított híd Budapesten? A szerző építész, urbanista, a Budapest Kör tagja 
Szerző
Erő Zoltán

„Fanyar ízű vackor”

Autóbusz-állomás egy hajdan lüktető iparváros szívében. Messziről még idelátszanak a hatalmas kürtők, amelyek ma már hidegen merednek a szürkülő égbolt felé, de a szintén kihűlt vasgyári kohók már a köd homályába vesznek. Tisztviselőtelepi házak üzennek a múltból, sziluettjük romjaikban is eleganciát sugall, hiába csúfítják homlokzatukat falfirkák, hevenyészve felrakott reklámtáblák. 
Már sötétedik. 
A buszra várók között csak nők és gyerekek vannak, egyetlen férfi sem. Hátitáskás kisfiúk, kislányok, síró csecsemők, fáradt anyukák. Egyforma kapucnis, derékban feszesre húzott kabátok, egyforma, oldalt flitteres fekete nadrágok, ugyanolyan tarka színű kezeslábasok a kicsiken, legfeljebb egyikét unikornis díszíti, a másikét meg Csipkerózsika. 
A szomszéd faluba tartanak, ami valójában nem is önálló település, inkább ennek a romokban heverő városnak afféle külső kerülete, reményvesztett az is. 
Iskolásforma kislány, csuklóig maszatos a csokitól. Várom, hogy az anyja zsebkendőt keres, de nem, csak állnak, s halkan beszélgetnek. Van még idő az indulásig, akár a mosdóba is elszaladhatnának, merengek, de aztán megértem, miért nem mozdul egyikük se. A kislány széttárja az ujjait, s egyenként nyalja le a ráolvadt csoki utolsó édes kis pöttyét is, komótosan, mint egy kismacska. Semmi sem veszhet kárba, zsebkendővel letörölgetni, netán vízzel, szappannal lemosni olyasfajta pazarlásnak tűnik, ami eszébe sem jutna sem neki, sem az anyjának. 
Érkezik a járat, nyílik az ajtó, törődött, kopott a busz belseje is, talán csak a sofőr rí ki innét egy kicsit, a szeme vidám, van benne valami jóság. A gyerekek ismerősként köszöntik, talán mindennap vele utaznak, talán a falujukban lakik ő is. 
Előttem ül le anya és lánya, utóbbi leveszi a sapkáját, s kibomlik szinte fenékig érő dús, fekete haja. Olyan fekete, hogy ha megrázná, talán apró kis széncsillagok szállnának ki belőle, mint amilyenek alkonyatkor az apját lengik körül, amikor a közeli meddőhányón, a zsebbányáknak csúfolt gödrökben tüzelőanyag után kutat, hogy aztán vödörben, hátizsákban, műanyag ládában vigye haza, amit talál, s legyen meleg, legalább addig, amíg elalszanak a szűkre szabott, sokakkal megosztott kis házban. 
– Ötöst kaptam – mondja a kislány, s most már nemcsak a haja, a szeme is csillog, akár a fekete gyémánt. – Igaz, hogy volt egy hibám, de a tanító néni azt mondta, hogy attól az még nagyon is ötös – teszi hozzá. Aztán odabújik az anyja vállához, és halkan mondani kezdi a verset. Csak én látom, mögöttük, kissé oldalra hajolva, hogy közben az asszony szája is némán mozdul vele minden szóra. 
„Lompos árnyak ülnek zúzos hegytetőre, kopog dermedt szívünkön a kismadarak csőre. Pille havak szállnak, csonttá fagy a bocskor, kemencében aszalódik fanyar ízű vackor. Szél dudája dúdol álmot a mezőre, tegyük el a búbánatot jövő esztendőre.”
Szerző
Doros Judit

Saját erő

A régi mondás szerint akinek isten hivatalt ad, észt is ad hozzá – de van, amikor a valóság erre rácáfol. Valami hasonló mondható el a NER-milliárdosokról is. A (majdnem) isten százmilliárdokkal tömött ki egyes iparosokat, „vállalkozókat”, hogy létrehozza a „nemzeti burzsoáziát”, de az elmúlt tíz év is kevés volt ahhoz, hogy bármi eredményt tudjanak felmutatni. A KSH adatai szerint továbbra is a külföldi cégek termelik meg az összes hazai vállalkozás árbevételének felét, és ők adják a hozzáadott érték egyik felét – miközben jóval több a magyar cég. 
Persze nincs ezen mit csodálkozni, hisz magyar tőke hiányában az elmúlt harminc évben a technológia és a tőke külföldről jött – ehhez tette hozzá a maga tudását a magyar munkaerő, és állt felzárkózó pályára a gazdaság. 2010-től azonban egy patrióta kísérletet szenved el az ország. Több ezer milliárd forintnyi közbeszerzést, állami és uniós megrendelést térítettek el néhány kiválasztott „vállalkozó” felé, ami ugyan kitermelt néhány új, a miniszterelnök holdudvarához tartozó milliárdost, de új, versenyképes magyar cégeket nem. Sőt azzal, hogy eltérítették – és részben ellopták – ezen pénzeket, a fejlődés esélyét is elvették a kis cégektől. A NER-tőke most inkább fojtogatja a gazdaságot, s ennek a böjtje akkor jön el, ha megfordul szél, mert zárulni kezdenek az uniós pénzcsapok. 
Ezt sejthetjük az elmúlt napok nagy tőzsdei talánya mögött: bombaként robbant a hír, hogy a Mészáros Lőrinc- és Jászai Gellért-féle 4iG Nyrt. mégsem tudja megvásárolni a nála sokkal nagyobb T-Systemset. Nem az üzlet meghiúsulása, hanem annak ötlete volt az igazi meglepetés, ám helyreállt a világ rendje: vagy valakik behúzták a féket Németországban, vagy ők maguk riadtak meg a feladattól és felelősségtől. Így nem jöhet létre a NER egy újabb perverz üzlete.
Szerző
Papp Zsolt