Vennél a tortából? - Szenteczki Zita és Bíró Bence az elnyomás mértékéről

Publikálás dátuma
2019.12.14. 18:09

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Az elhallgatás regénye, írja Balassa Péter Kosztolányi Dezső Édes Annájáról – most mégis újra színpadra vitték. Szövegben minimálisan, hangsúlyokban annál inkább eltértek a regénytől, ám az elő­adásvégi tortafelvágásba bele van sűrítve az egész történet: nincs idill, nem létezik a békés egymás mellett élés egy egzisztenciálisan brutálisan szétszakadt társadalomban. Szenteczki Zita rendezővel és Bíró Bence dramaturggal beszélgettünk.
Mit gondolnak, egy társadalomban, ami ennyire tele van frusztrációval, elfojtásokkal és legfőképp igazságtalanságokkal, meg lehet-e jósolni, mikor jön az utolsó csepp? És mennyire szükségszerűen torkollik mindez egy ponton túl lázadásba? Bíró: Bence: Néha nagyon kevés elég, néha sok kell hozzá. Ha felszállok a 7-es buszra, sokszor nem értem, ezek az emberek miért nem szállnak le, vonulnak a Parlament elé és csinálnak forradalmat. Valahol Édes Anna is forradalmat csinál, csak ez nála talán nem egy tudatos döntés. Gyakorlatilag tandrámaszerű szerkezete van a regénynek, ami arról szól, mennyi ütést lehet bevinni valakinek, mire bekapcsol benne valamiféle ellenállás. Az persze teljesen kiszámíthatatlan, melyik embernek mitől lesz elege és mikor lázad fel. Egy okkal nem lehet megindokolni, hogy mi miért történik, mert, ahogy Kosztolányi is írja, egy tett mögött mindig ott az ember teljes élete. Hogy néha forradalmat kell csinálni, az szükségszerű. Ám úgy tűnik, most még nem jött el az az utolsó csepp, nem élünk forradalmi időket, és valószínűleg még messze vagyunk tőle. Egy idő után azonban el fog jönni. Mi itt Európában most elég nagy békében élünk. Kosztolányi idejében nagyon sűrű volt a történelem, iszonyú gyorsasággal fordultak át a rendszerek egymásba. És sokszor ugyanazok az emberek ültek az egyikben is, a másikban is. Szenteczki Zita: A válaszom kicsit utópisztikus: jó lenne, ha ki tudna alakulni valami párbeszéd, ami valami közös fejlődés felé mutat. Akkor nem kéne, hogy forradalom legyen. Ám ha nem erre megy a dolog, akkor valóban minden lassanként egyre rosszabb lesz. B. B.: Nálunk mindenesetre az előadás után ott lehet maradni, és meg lehet enni a tortát, amit Anna kínál a mészárlás után. Aki kér ebből a tortából és képes enni belőle, az egyen. Ön például elvenné azt a tortát, amit Anna nyújt felé?
Persze. Intellektuális előadásnál gondolkodom, és – ha kínálnak – eszem. Ám tortaevésen túl, nagyon sok dráma van, ami az elnyomásról, kifosztottságról és lázadásról szól, miért pont erre a regényre volt szükségük? Sz. Z.: Az Örkény Színház stúdióterére és hat színészre kerestünk történetet, és egyszer csak beugrott Kosztolányi remekműve, amit nagyon izgalmasnak találtam kamaratérbe vinni, ahol így közelről nézhetjük végig ezt az emberkísérletet. Láthatjuk, Anna milyen stációkon keresztül jut el a lázadásig. Bencével egyébként már több regényt adaptáltunk együtt. Inkább regényekből, dokumentumszövegekből, mesékből, versekből szeretek dolgozni. B. B.: Azért is jó regényből dolgozni, mert egy ilyen munkában talán jobban követhetjük a saját intencióinkat. Nagyobb lehetőség van szemezgetni, mi érdekel minket, szabadabban mozoghatunk az anyagban. Ezért, hogy ahány Édes Anna-előadás, jóformán annyi szövegkönyv is? Szinte mindenki sajátot készít. B. B.: Valóban, az Édes Annából sok adaptáció készült már, Kosztolányinétól kezdve Bíró Krisztán és Gyarmati Katán át Závada Pálig sokan színre írták. Ezeket mi is nézegettük, ám hiába voltak jók, végül mégis úgy döntöttünk, mi is csinálunk egy saját verziót. Kicsi a tér, kevés a szereplő, ráadásul mást akartunk fókuszba helyezni. Igyekeztünk kiélezni a jelenünkre legjobban rezonáló motívumokat. Sz. Z.: Mindig kérdés, mennyire tartsuk korban a történetet, én szeretem, ha valami szimbólumként tud működni. Tágítja az értelmezési keretet, ki tud szakadni térből és időből. Itt így például a cseléd túlmutat egy korszakon. A munkahelyeken és a családokban ma is sok az alá-fölé­rendeltségi viszony, jellemző a másik kizsigerelése, a helyzetével való visszaélés. A modern kori rabszolgaság létezik. Az Anna körüli társadalom önöknél ironikusan van kezelve, a figurák már-már karikatúrák, Kosztolányi bár kritikusan, elítélőn beszél róluk, nem viszi el ábrázolásukat a groteszk felé. Sz. Z.: Ha csak a Vizy házaspárra gondolunk, az az iszonyú elfojtás és kirakat, ahogy egymás előtt/mellett élnek, bevonzza a groteszket. Ahogy felülviselkedjük a helyzeteket, a kirakatlétünk maga a paródia. Egyébként is nagyon fontos az irónia és a humor ahhoz, hogy eljussunk a mélységekig. A szándékunk azonban nem a karikatúra volt. Nem akartuk, hogy elvegye a történet tétjét vagy a szereplőink igazságát. B. B.: Fontos volt számunkra, hogy minél jobban ellenpontozzuk Anna tisztább, egyszerűbb lényét. A mögötte lévő társadalom azonban egy zavarosabb, groteszkebb világ. Nálunk Moviszter sem lett olyan egyértelműen jó ember, mint Kosztolányinál. Nem akartunk szentképet csinálni belőle, aki tulajdonképpen egy szerzői szócső. Nálunk Moviszter is ugyanolyan megalkuvó gaz­ember, mint a többi szereplő. Ő is csak mondja-mondja, hogyan kéne jónak lenni, ám nem csinál semmit, soha nem tesz semmit, csak dumál. És a bolsevik, vörös mellé a liberális jelzőt is megkapja… B. B.: Megkerestük, mi lehet ma egy erős szitokszó. A regényben főleg kommunistáznak. Ez egy erős kritika a liberálisok és értelmiségiek felé? Sz. Z.: Igen, de benne van az is, hogy az értelmiségi réteg mit csinálna egy ilyen politikai fordulatnál – ez a történet érdekes értelmezési keret erre. Önök mégis a lélektani szálat erősítették fel, az Anna és Vizyné közötti kölcsönös érzelmi függést. A társadalmi szerepek és ridegség ellenében. B. B.: A regényben a legdrámaibb szál az Anna és Vizyné közti viszony (a darabban Zsigmond Emőke és Für Anikó alakításában – a szerk.), ahogy ők kölcsönös függőségben léteznek, pont a mostohaanya és a halott gyerek miatt. Törekedtünk arra, hogy ez a szál erős legyen. Kivettük a regényből a számunkra fontos mozzanatokat, és onnantól a saját szövegkönyvünkkel, ami a regénynek csupán egy töredéke, dolgoztunk. Ezt a töredéket önálló entitásként kezeltük, és nem tekingettünk már visszafelé a regényre. Közös munka volt a színészekkel. Nem szeretek regényt számon kérni az abból készült előadásokon. Ez egy 100 éve született könyv, akkor az úr-cseléd viszony természetes dolog volt, ma máshonnan kapcsolódunk ehhez. A társadalomba ágyazottság viszont most is éppúgy működik. Sz. Z.: Ezt nem lehet szétválasztani, hiszen ezek mind egyéni helyzetek, és a társadalmi működésünket a körülöttünk lévő emberek határozzák meg. Mint ahogy Moviszter mondja: nincs emberiség, emberek vannak. A társadalom emberekből áll és az embereknek egyéni helyzeteik vannak, ami viszont minden esetben lélektani. Valami kevesebb érzelemmel, valami ridegebben működik, ez esetenként változik. Mint ahogy a túlélési mechanizmusok is. B. B.: Az Édes Anna épp azért remekmű, mert sokféle értelmezést ki lehet belőle olvasni. Sok síkja van. Van egy erős társadalmi, egy lélektani és egy krimi síkja – rajtunk múlik, melyiket emeljük ki. A társadalmi kritikai síkot is szerettük volna meghagyni, miközben elsősorban az érzelmi szálat erősítettük fel, mert azt izgalmasabbnak találtuk.
Meglehetősen izgalmas új társulatot is alapítani mostanság, nemrég mégis alakult egy új, Narratíva néven, aminek önök is tagjai. Sokan felkapták a fejüket a hírre, hogy épp most, mikor sorra lehetetlenülnek el a függetlenek a tao-megvonás és a törvénymódosítás miatt. Előre menekülnek vagy fejjel a falnak? Sz. Z.: Ez nemcsak négyünkről szól (Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita – a szerk.), inkább egy generá­ciós dolog. Nemcsak egymás premierjeire esünk be, hanem segítjük is egymás munkáit, igény van bennünk egyfajta kooperációra. Mivel mindannyian máshoz értünk és mást tudunk (én bábszakirányos rendező vagyok, Máté mozgásrendező, Andrea színházi neveléssel, drámaírással foglalkozó alkotó, Dani színházrendező), ha már folyamat közben bevonjuk egymást, talán előrébb jutunk. Nekem fontos, hogy ne birtokként kezeljük az alkotásokat, hanem valami közös gondolkodásfolyamatként. A kezdeményezés lényege inkább ez az egymásra való figyelés és a műhelymunka. Az anyagi helyzet meg nagyon nehéz így is, úgy is. Egy fokkal talán könnyebb összefogva pályázni, mint külön-külön, ez már most is látszik. Egyébként sem tudom, van-e jó időzítés. Van benne persze egyfajta struktúraváltási igény is, meg szabadságvágy. Mindenesetre azt reméljük, hogy megéri, hosszú távon még inkább. B. B.: Pont annyira nehéz ma függetlenként létezni, mint egyedül keresztülhúzni egy zongorát egy háborús övezeten, amint azt Kurázsi mama teszi a csapat első előadásában, aminek a dramaturgja voltam, és Kovács D. Dani rendezte. És amely előadásnak kulcsmondata, hogy ülve nem lehet lázadni. B. B.: A nézők pedig általában ülnek. Sokszor a színészek is. Nem véletlen, hogy épp ez az első előadása a Narratívának. Nekünk jó löketet adott Brecht kísérlete, amiben azt vizsgálja, milyen életstratégiák lehetségesek háborús helyzetben, mert bizonyos szempontból gondolhatunk napjainkra háborús helyzetként. Mi is ezeket vizsgáljuk, vagyis a túlélés esélyeit; rögtön az első előadásunkban. És a lázadás lehetőségét is földobjuk. A darab központi gondolata számomra Kurázsi dala a Nagy Kapitulációról, amely arról szól, hogy ahogy telik az idő, így vagy úgy, de mindenki szépen sorban beáll a nagy zenekarba. Ez a Narratíva csapat pedig épp most szeretne egy új zenekart alapítani, és megpróbálni kicsit máshogy zenélni. +1 kérdés Mit szólnak a mostani – tüntetéssel súlyozott – színházi/kulturális törvény(tervezet) alakította helyzethez? Sz. Z.: Szeretnénk hinni, hogy szakmai összefogással meg tudjuk akadályozni a függetlenek végleges ellehetetlenítését és a kőszínházak függetlenségének megszüntetését. B. B.: A művészetek függetlensége kulturális alap. Kiállni a politikai beleszólás ellen lelkiismereti kötelességünk. Aki bármiféle politikai kontrollt helyesel (csöndben vagy hangosan), vét a művészi szabadság ellen és hiteltelenné válik. Ez ennyire egyszerű.

Szenteczki Zita

 2017-ben végzett bábszínházi rendező szakon. Rendezett az Operettszínházban, a Stúdió K-ban, a Trafóban. Színre álmodta többek között Hajnóczy A halál kilovagolt Perzsiábólját. Nemsokára Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című regényéből rendez színdarabot a Narratívával. 

Bíró Bence

 2015-ben végzett dramaturg szakon, ő volt a Schilling Árpád rendezte katonás Faust és a TÁP Színház kultikus Utas és holdvilágának dramaturgja, ő adaptálta színpadra az Árvácskát és neki is köszönhető, hogy Kulka János visszatért a színpadra. Következő bemutatója a Koldusopera lesz december végén Budaörsön, előtte azonban még Kurázsi mama szekerét is tolja.

Szerző
Frissítve: 2019.12.15. 11:06

Légüres élet(játék) - (Kukorelly Endre: Cé Cé Cé Pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé)

Publikálás dátuma
2019.12.14. 16:33

Fotó: Draskovics Ádám
Kísértet járja be Kukorelly Endre új könyvét – a kommunizmusé, nyilván, de szorosan mellette és felette Hermész szelleme is áthatja, az isteni közvetítőé. És maga Kukorellyé is, többszörösen. Egyfelől van egy olyan érzése (csalfa emléke) az embernek, mintha mindazt, ami a Cé Cé Cé Pében van, már olvasta, legalábbis hasonlót vagy részleteiben – leginkább a TündérVölgyben vagy az Ezer és 3-ban, pandanként a Rom. A szovjetónió történetében vagy a Rom. A komonizmus történetében, netán más K-kötetekben. Tehát, mondhatni, nagyban támaszkodik, az emlékezettel játszva emlékeztet, utal korábbi Kukorelly-művekre, -történetekre. Másfelől az elbeszélő, nevezett (K), aki a regény műfajmegjelölés (és az írás és az emlékezés folyamata) miatt fiktív, erősen kötődik a szerzői név mögül játékosan kibúvó Valaki perszónájához, életeseményeihez, családja történetéhez. Egy deklasszálódott család története kilenc fejezetben elmesélve, a ’40-es évektől (a háború, az ostrom éveitől) ’89-ig – ahogy (K) látta-hallotta, tapasztalta, ahogy emlékszik arra, ahogy látta-hallotta, tapasztalta. Szondy utca, hatodik kerület, szocializmus – korábban az anyai részről Buda, Horthy Miklós út, német kultúrkör, az apai részről pedig a katonatiszti múlt. A jelen a légüres tér, a semmi, minden, amiben nem vesznek részt, amivel nem forrtak szövetségbe; csevej a(z egykori) cselédekről, a zsidókról, a kommunistákról, a csütörtöki bridzsparti közben. Minden fejezet egy-egy évtizedet jelöl, illetve az adott évtized kitüntetett évéhez (1942, 1956, 1968, 1977, 1985, 1989 stb.) köthető, melyeket tematikus szálakkal (apa háborús sérülése, a szomszéd fiúnál focimeccsnézés a tv-ben, berlini fal leomlása stb.) sző át az elbeszélő, és ezeket a szálakat előzékenyen sorszámokkal jelöli is, hogy a textúra mintázatai jól követhetőek legyenek, és a lineáris olvasás helyett akár a „lóugrásszerű” lapozgatás is játékba kerüljön – a hermeneutika, a Hermész-fókuszú görög mitológiai értelmezéstörténet a mindent megelőző 0.xx számozást követi. A családtörténet alakulásának érdekessége mellett három további, külön figyelemre méltó szövegeseményt emelnék ki most. Az első a lokál, azaz a Szondy utca és környékének felépítése, majd belakása, több évtizedes változásainak, lakóinak nyomon követése (mindenki meghalt) – ez egy nagyon erős terepasztala a regénynek. A másik építmény, ami furcsamód bizarrá lesz, az az elbeszélő: (K). Az önmagára (időben) is többszörösen reflektáló alak mintha csak valami köd(betű)felhő lenne, nem kap igazán kontúrt: bár ő beszél, ő uralja a szöveget, mégis háttérben marad, mivel egy blazírt, semmiért nem lelkesedő, mindent unó (nők, ételek), közönyös alakként létesül (vagy épp szóródik szét, lehet, ő is halott), akinek minden mindegy, semmi nem számít, mindenen kívül marad, jórészt unalom, üresség az élete. Ám(!) éppen így megtestesítője narrátorként annak, amiről beszél: a kommunizmus tapasztalt változata. Épp az a kísértet, ami nemcsak Európát, de a könyvet is bejárja – sikeresen! A(z elbeszélés) formájában kifejezett tartalom. A harmadik említendő, az egész elbeszélést átszövő (tartalmi) emlékmozzanat az elbeszélő egy iskolástárssal, Pasztuhhal (Pásztor) való semmisnek látszó, de folyamatosan előhozott (így felzaklatóan fontosnak tűnő), meghatározónak bizonyuló kapcsolatának szétterülése a szövegben – tulajdonképpen egy rejtély elhelyezése a könyvben, mely az olvasót izgatja, kíváncsiságát végig fenntartja. (A „poént” nem is lőném le.) Pasztuh egyfajta tükröződése az elbeszélőnek, sorsban, írásban egyaránt. Kukorelly Endre számos idézettel, szövegközi utalással, precíz mondatokkal, néhol versbe tördelt szövegrészekkel (K-versekkel), kommentárokkal, de mindenekelőtt egy nagyon átgondolt és pompásan kivitelezett kompozícióval megvalósított könyvvel gazdagította (fejelte meg) a saját életművét, illetve azon perspektívák lehetőségeit is, ahonnan a történelmünket szemlélhetjük – újra meg újra. Nem beszélve az (ön)megértés alakzatainak ismételten finom játékáról. (Kalligram, 2019. 301 o.)
Szerző

Negyven menekülési pont - Interjú Szávai Attila íróval

Publikálás dátuma
2019.12.14. 16:23

Fotó: Jelencsik Péter
Nem szereti elhagyni a komfortzónáját, nincs még bátorsága ellépni a novelláktól a regény felé, ám új, hatodik novelláskötetében is a különös események, a különc figurák izgatják. Szávai Attilát, a Távoli vidékek felé című könyv szerzőjét faggattuk koncepciójáról – valamint vadászatról és vadhajtásokról.
A novelláiban rend szerint mintha megállítaná az időt, szinte életképekként, csend­életekként, mozgalmasság vagy fordulatos cselekmények nélkül ábrázol élethelyzeteket. A klasszikus poentírozást is kerüli – a szövegeiben a felmutatás gesztusa jelentésteli. Honnan e technika, dramaturgia?  Szeretem film- és fényképszerűen ábrázolni a karaktereimet és a környezetüket – rázoomolok a témára, mondhatni. Mindjárt a novellák elején pozicionálom a teret és az időt, nem mismásolok: Falunap, pont! Az olvasó így rögtön elhelyezheti a képzeletében, miről is lesz szó. Az biztos, hogy ez nem a klasszikus novellaszerkezetet és -írást követi, de én nem is bölcsészközegből érkeztem az irodalom felé, nem iskolában tanultam a novellaírást. Engem a különös, elkapott, körülöttem zajló események, különc figurák izgatnak, ezek adják az ihletet, a témát. Ahogy egymáshoz és a mikrovilágukban zajló folyamatokra reagálnak, hol bölcsen, hol ostobán. Egészen fura, ugyanakkor idilli ez a falusi, kisvárosi miliő, vagy az erdők hangulata, ahogy a novelláiban megjelennek. A nagyváros, pláne a főváros azonban soha! Olvasva azonban, nehezen tudnám megmondani, mikor játszódnak a történetek: a ’80-as, a ’90-es években, vagy éppen a jelenben, a 2010-es évek végén. Ennyire időtlen a magyar falu?  Nincs azzal különösebb baj, ha megrekednek a folyamatok vagy az emberek az időben. Egy bizonyos ideig. Íróként azonban erre fel lehet hívni a figyelmet: hogy a települések, az emberek a maguk erényeivel és hibáival évtizedekig ugyanúgy működnek. Holott működhetnének jobban is. Világi munkámat tekintve auditor is vagyok egy német cégnél, tehát meg kell lássam a rendszert, a rendszert működtető folyamatok hibáit, ugyanakkor javítási lehetőségeket is kell tudjak kínálni. Az irodalom pont ugyanerről szól, vagy kellene, hogy szóljon, ref­lektáljon a társadalomban végbemenő folyamatokra. Konkrétan Nógrád és Pest megyei vidékről beszélünk, szeretettel, elragadtatottsággal jelenik meg Penc és környéke, vagy épp a Cserhát, Vác, íróilag csak ezek a tájak érdeklik?  Az életem nagy részét eddig ezeken a földrajzi helyeken töltöttem, itt érzem otthon magam – íróilag is! A természet pedig, ahogy az a vadászattal foglalkozó novellákban is megjelenik, közel van hozzám. És a tájleírással mint írói eszközzel hogy áll? Olvashatóan élvezi, miközben sokan úgy gondolhatják, ennek a funkciója már lejárt az irodalomban, úgyis átla­pozzák…  Szeretem lírai módon ábrázolni a tájat: az egyszerű cserháti dombot például úgy, mint egy meztelen nőt a paplan alatt. Ez a vonzalom a pályakezdeti, elhagyott versírásból maradt meg. Arra azonban nagyon ügyelek, hogy ne essek túlzásokba, ezért aztán az íráskor a legtöbbször éppen a tájleírásokból húzok. Az említett vadászatok ábrázolása alapján elég bennfentesnek tűnik, maga is puskát ragad alkalmanként?  Nincs puskám, de a családban elég sok a vadász, hajtóként gyakran vettem már részt vadászatokon. A Nimród vadászati szaklapban pedig 2004 óta publikáltam rendszeresen novellákat. Ezért is ért sokkszerűen, hogy leváltották a több évtizede jól működő szerkesztőség egy részét, most, hogy a lapot a vadászati és természeti világkiállítás hivatalos újságjává kívánja tenni a világkiállítást szervező cég. Ám nincs veszve a dolog, mert a régi szerkesztőség új, háromhavonta megjelenő lapot indított, éppen a decemberi lapszámban jelent meg a következő vadászati témájú novellám. És a természet- és állatvédők kontra vadászok vitában hol foglal (lő)állást?  A vadgazdálkodás nem az ördögtől való, pláne, ha medvék, rókák grasszálnak az utcára kitett szemetesek környékén, vagy ha az elszaporodott vaddisznók feldúlják a veteményeseket. Ilyenkor nincs mese, ritkítani kell az állományt, mielőtt még nagyobb vadkár keletkezik. Az őzikéket könnyes szemmel sajnálóknak ezt meg kellene érteniük. Még egy kicsit a nógrádi régiónál időzve: a helyi irodalmi hagyományok ápolása mennyire működik?  Nagyon gazdag hagyományai vannak Nógrád megyének, hogy csak Madách vagy Mikszáth örökségét említsem. Két helyi irodalmi társaságnak is tagja vagyok, a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, és a rétsági Spangár András Irodalmi Körnek (utóbbi nevezett XVII-XVIII. századi áldozópap fordította latinról magyarra Szent István Imre herceghez intézett intelmeit), évekkel ezelőtt mindkettő aktívan működött, rendszeresen összejártunk, komoly műhelymunka is folyt, melyek eredményeit aztán antológiákban örökítettünk meg. Antológiákat jelenleg már csak a Spangár kör ad ki, sajnos egy ideje elmaradnak a balassagyarmati műhelymunkák, lazult a kohézió a tagok között. A nógrádi irodalmi örökséget többek közt a Palócföld folyóirat is ápolja.
A Távoli vidékek felé 40 novellát tartalmaz, amik azonban nincsenek csoportosítva vagy ciklusokba rendezve, ennek ellenére én több esetben éreztem kapcsolódást az egyes szövegek között, akár a sorrendjükben is… Pedig ezúttal nem volt koncepció, az elmúlt 3 év termését, publikációit jórészt a megírásuk időrendjében sorakoztattam fel, ám ha az olvasó ennek ellenére valamiféle tudatosságot fedez fel belső szövegösszefüggések alapján, az öröm a szerzőnek. Bár korábban kikacsintott a dráma felé, a Hevimetál, bányaló, tehervonat című egyfelvonásos színpadi művét be is mutatták a Merlinben és kötetben is megjelent 2011-ben a JAK Füzetek sorozatban, mind ez idáig más prózai műfajjal nem kacérkodott. Vagy netán már a fiókban lapul a regény?... Amikor kezembe vettem az újonnan kinyomtatott kötetet, azt mondtam magamnak, lám, itt a 40 oka annak, miért nem írok regényt. Negyven menekülési pont, novella, mind a regény elodázására. Az élet egyéb területein sem szeretek kilépni a komfortzónámból, íróként pedig ezt a novellaírás jelenti. Egyelőre nincs bátorságom ellépni a regény felé, bár a jelenlegi élethelyzetem igazán regényes. Elképesztő negatív és pozitív karakterek, fordulatok vannak az életemben, és ezek mellett íróként nem mehet csak úgy el az ember. Érzem, hogy nem kerülhetem ki a regény megírását. +1 kérdés Glóriaillat, csillagok illata, vasárnapszag, szobaszag, és még sorolhatnám a novelláiban sűrűn előkerülő orrérzékeléseket. Honnan e szaglószervi érzékenység? Úgy látszik, ez a gyengém, az illatok természetessége, mert ezt a játékosságot, motívumot én magam is csak utólag konstatáltam, nem volt tudatos a részemről.

Szávai Attila

 A Vácon, 1978-ban született novellistának a Távoli vidékek felé a 6. kötete. Harmadik és ötödik novelláskötetét (Optikai tuning; Huszonkettő) e-book formájában is kiadták. A szerző nem tudja palástolni rosszallását, hogy míg a könyvek áfája jelentősen csökkent, az e-bookoké továbbra is 27 százalék. Oktatási megbízottként, auditorként dolgozik egy német multicégnél Vácott; családjával egy kis közeli faluban, Pencen él. Szenvedélyesen gyűjti a karórákat.

Szerző
Frissítve: 2019.12.15. 11:07