Sebes György: Vállalások

Publikálás dátuma
2019.12.01. 11:44

Fotó: Szabó Gábor / Tabuk nélkül
„Én nem akarok nem autista lenni” – mondja egy fiatalember a Spektrumon látható filmsorozat harmadik epizódjában. „Tabukról tabuk nélkül” – ez az összefoglaló címe az epizódoknak, és jellemzője is az egyenként mindössze 50 perces részeknek, meg az utána következő – fele hosszúságú – stúdió-beszélgetéseknek. Ennek a különleges sorozatnak ez már a második évada. Azért folytatták, mert az első kétségkívül sikeres volt. Pedig nem könnyű témákkal foglalkoztak akkor sem. Többek között a halálról, a gyászról, a függőségekről és a szexuális identitás különlegességeiről is készült műsor. Két év elteltével – az idén – a fogyatékossággal élőkről, a sokféle mentális betegséggel küszködőkről, valamint napjaink egyik sláger-témájáról, a zaklatásról is beszéltek, valóban tabuk nélkül. Egészen különleges, ahogy a filmek szereplői megnyílnak a kamera előtt. Csak dicséret illeti azokat, akik – láthatóan nagy gondossággal – előkészítik a felvételeket. Bizonyára óriási háttérmunkát kell végezniük addig, amíg le tudnak forgatni egy-egy epizódot: meg kell találni az alanyokat, fel kell „deríteni” az életüket, mielőtt eljutnak odáig, hogy bekapcsolják a kamerát. Az egyes részek végén a stáblista gyakorlatilag olvashatatlan, de annyit azért ki lehet belőle silabizálni, hogy a rendező ezúttal is Pálinkás Norbert. Akinek feltehetően rengeteg ötlete van, de ehhez elengedhetetlen a háttér-csapat előkészítő ténykedése, aztán pedig a leforgatott nyersanyag szerkesztése és vágása, ami ugyancsak nem csekélység. A mentális betegségekről szóló részben szólal meg a bevezetőben már idézett fiatalember. Ő az autizmus egy enyhébb formájával, Asperger-szindrómával él, ami saját magának éppúgy gondokat okoz, mint közvetlen környezetének. Épp ezért nagyon fontos – és jelenti az epizód csúcsát – az a mondat, mely szerint nem akar nem autista lenni. Hiszen erről szól az egész sorozat. Mindenkinek vállalnia kell a maga életét, miközben mindenkinek szüksége van arra is, hogy a mellette, körülötte élők is elfogadják, és ha tehetik, segítsék is őt. Ez még a teljesen egészségesek számára is létfontosságú, hát még azoknak, akik valamilyen – testi, vagy szellemi – bajjal küszködnek. A Tabukról tabuk nélkül abban segít a nézőknek, hogy átérezzék mindazt, amiről beszélni sem könnyű, megvalósítani viszont borzasztó nehéz. Nézve ezeket a filmeket, elgondolkozhatunk, milyen nehéz az élet. Ami persze egy hatalmas közhely, ám a sorozatból is nyilvánvaló, hogy rengeteg gonddal kell megküzdeni a hétköznapokon. Találkozhatunk bűnözőkkel, akik már megjárták a börtönt is, most pedig lényegében „vezekelnek”. Megismerhetünk házaspárokat, akiknek valamilyen okból nem lehet gyerekük, s láthatjuk küzdelmüket és dilemmáikat is (lombikbébi-program, örökbefogadás, netán beletörődés). Szinte barátunkká válik a mellkastól lefelé megbénult fiatalember, aki ezzel együtt megpróbál teljes életet élni. Megannyi sors, amiről nagyon finoman és empatikusan tudósítanak ezek a filmek. Akárcsak az első évadban, ezúttal is a színész, Thuróczy Szabolcs a műsorvezető, aki még jobb most, mint két éve. Egy pillanatig nem színészkedik, viszont gondolkodik, gondolkodásra késztet és közben mint igazi riporter vált szót a szereplőkkel. Minden epizódban más-más helyszínen és beállításban veszik fel önálló szövegeit, közülük telitalálat a mentális gondokról szóló részben az, amikor tükrök között megsokszorozva látjuk őt. A stúdió-beszélgetések pedig valóban hozzátesznek az egyes epizódokhoz. Az AMC Networks International – Central and Northern Europe kreatív igazgatója, egy vérbeli tévés, Radnai Péter kérdezi a szakértő és/vagy érintett vendégeket. Egyik témának sem szakértője, de pont ezért képes megfelelően képviselni a nézőket. Arról faggatja a meghívottakat, ami a filmek nyomán az egyszerű embernek is eszébe jutna. Persze ehhez jól kell kiválogatni az alanyokat is. Remek volt például az RTL Klub időjárás-jelentőjeként megismert Pataki Zita, aki a meddőség elleni küzdelmével már korábban felhívta magára a figyelmet. Ezúttal is tudott olyanokat mondani, ami bizonyára segítheti a hasonló problémákat átélő sorstársait. Egyetlen kérdést hiányoltunk Radnaitól, ugyanebben az adásban. A meghívott andrológus ugyanis megemlítette, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a lombikbébi-programnak köszönhetik születésüket, gyakran csak ugyanígy lehet majd gyerekük. Ez olyan információ, amelyről szívesen hallottunk volna további magyarázatot. Végignézve a sorozatot, kétségkívül depressziósak lehetünk, gyarapítva ezzel a mentális betegségekben szenvedők táborát. Mégis jó, hogy a Spektrum vállalta az újabb ciklus elkészítését is. Megérte megkeresni azokat az embereket, akik vállalták, hogy kamerák előtt beszéljenek életükről és legféltettebb titkaikról. És jó volt látni, hogy a legsötétebb helyzetekből is van kiút. Egy evangélikus lelkész-házaspár sok éven át sikertelenül próbálkozott, hogy gyerekük legyen. Ám a lombikbébi-programnak köszönhetően már egy 3 éves kisfiú és egy ikerpár is színesíti – ha úgy tetszik nehezíti, vagy teszi boldogabbá – életüket. Tény, nincs mindig happy end, de ha a jó példákkal csak néhány embernek segítenek, már megérte.  

Az őszirózsás forradalom szédülete

Publikálás dátuma
2019.12.01. 11:43

Fotó: Wikipedia
Az első világháborúra újabban nem a kezdete és az előzményei, hanem a vége és a következményei felől tekint a történettudomány. Népszerű és inspiráló munkák születtek arról, hogy az első világháború miként vezetett a birodalmakra alapozott XIX. századi európai rendszer összeomlásához, és hogy az addigi állami keretek szétesése miként okozta az erőszak elszabadulását a „brutalizált” társadalmakban, miközben széles csoportok váltak nyitottá az új, XX. századi szélsőséges ideológiákra. Különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol az első világháború nem is ért véget 1918 őszén. Ebbe a kutatási trendbe illeszkedik Hatos Pálnak az 1918-as magyarországi összeomlás és forradalom történetét bemutató, Az elátkozott köztársaság című, a Jaffa Kiadó gondozásában 2018-ban megjelent könyve, amelynek speciális emlékezettörténeti jelentősége van.

Egy konzervatív történész kritikája

Napjainkban kevés annyira negatív megítélésű eseménye van a magyar történelemnek, mint az őszirózsás forradalom. Az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály az egyik legelutasítottabb történelmi személyiség a magyar történelmi tudatban, pedig a Károlyi-kormány egykor példátlan támogatottsággal látott munkához, hogy realizálja a forradalom jelszavait, a „békét”, a „földet”, a „szabadságot” és a „függetlenséget”, és 1918 novemberében Magyarországon aligha volt népszerűbb ember Károlyi Mihálynál, az 1916 óta békepolitikát hirdető pacifista grófnál (miközben ugyanekkor Tisza Istvánnak még a koporsóját is megdobálták). Ám ahogy Károlyi Mihály nem tudta kezelni a súlyos problémákat – a politikai, társadalmi, gazdasági és katonai összeomlást még egy spanyolnátha-járvány is súlyosbította –, úgy vesztette el a népszerűségét. Míg végül a Horthy-korban őt tették bűnbakká a kommunisták 1919-es hatalomra kerüléséért és az 1920-as területcsonkításért. Az 1919 után dominánssá váló, „jobboldali” ellenforradalmi nagy-elbeszélés hazugul Károlyi Mihály pacifista politikáját tette meg „Trianon” legfőbb okozójának. A korábbi „diadalmas forradalom” „patkánylázadás” lett a Horthy-kori nyilvánosságban, és az 1918-1919-es forradalmakat kritizáló és rágalmazó pamflet-, memoár- és regényirodalom és a perek (a Tisza-per, továbbá a Károlyi-per és a népbiztosok pere) mind azt célozták, hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsenek. Mivel az Orbán-rendszerben ismét a hivatalos emlékezetpolitikai szintre emelődött ez a „jobboldali” narratíva – Károlyi szobrát 2012-ben eltávolították a Kossuth térről is –, indokolt volt, hogy Hatos Pál Az elátkozott köztársaság címmel írja meg az őszirózsás forradalom történetét, amely egy jó, bátor könyv, bár nem problémamentes. Merészsége – és egyben emlékezetpolitikai jelentősége is – abban áll, hogy egy konzervatív történész megy szembe az őszirózsás forradalom hagyományos magyarországi „jobboldali” értelmezésével, ironikusan kritizálja azt. De eközben gúnyos megjegyzésekkel illeti a „marxista történetírás” szemléletét és megállapításait is, sokszor igaztalanul. Például méltánytalannak tartom, hogy a historiográfiai áttekintésében nem tesz említést Borsányi György Októbertől márciusig című 1988-as kötetéről, az 1979-ben betiltott Kun Béla-életrajz szerzője ugyanis egy korát megelőző, innovatív könyvet írt, sok szempontból megelőlegezve Hatos megközelítését (például Borsányi külön fejezetet szentelt a spanyolnátha-járványnak), és Hajdu Tibor 1968-as nagymonográfiája is több elismerést érdemel, mint amennyit Hatos munkájában kap.

Szemben a nemzeti emlékezet kánonjával

Az elátkozott köztársaság szatirikus könyv, a stílusa pedig kifejezetten ironikus: különösen, ha a szerzőnek a világnézetüket váltogató értelmiségiekről, vagy csak a saját anyagi boldogulásukkal törődő „hazafiakról” kell írnia. Hatos a „nemzeti emlékezet kánonjaival” szemben határozza meg szerzői pozícióját: „A nemzeti emlékezet kánonjai 1918 őszének eseményeit óhatatlanul Trianon keserű csalódásának szemüvegén át láttatják (…) Míg a jobboldali történeti köztudat biztos abban, hogy ha nincs Károlyi és az őszirózsás forradalom, akkor nincs Trianon sem, a baloldali biztosan tudja, hogy Károlyi és forradalma nélkül is bekövetkezett volna az ország feldarabolása. Mindkét verzió fikcióra alapoz” (10. oldal) – írja. Ám itt szerintem fontos különbséget kéne tenni, hogy míg az első értelmezést az 1919 utáni elleni pamflet- és memoárirodalom állította (ma pedig főleg politikusok beszédeiben és propagandacikkekben található meg), az utóbbit nemcsak a forradalmak egykori résztvevőinek önmentegető visszaemlékezései képviselték, hanem ezt állítja a modern történettudomány is (amelynek termékei közül itt széles nemzetközi horizontjuk és diplomáciatörténeti megközelítésük miatt Ormos Mária és Peter Pastor munkáit emelném ki). Eszerint a vesztes világháború után nem lehetett fenntartani a magyar területi integritást, hiába ragaszkodott hozzá a Károlyi-kormány is a ma már az irredenta szélsőjobboldalnak tulajdonított „Nem! Nem! Soha!” jelszó kimondásával. Hatos munkájának is az egyik fő üzenete, hogy Nagy-Magyarország eltűnését nem az őszirózsás forradalom és a Károlyi-rendszer okozta, hanem az a világháborús vereségnek és a Monarchia – a magyarországi eseményektől független – szétesésének következménye volt. Miképp az erőszak magyarországi elszabadulása 1918 késő őszén, a fosztogatások, gyújtogatások és gyilkosságok sorozatát hozó „vidéki forradalom” is a világháború brutalizáló hatásával és a mérhetetlen szenvedésekkel magyarázható. Hatos könyvének nagy erénye, hogy a szereplők egykori nézőpontját és „várakozási horizontját” rekonstruálja, ihletett miliő-festéssel kísérve, közemberek fennmaradt naplójegyzeteit és levélrészleteit legalább annyira használva illusztrációs anyagként, mint a politikusok utólagos visszaemlékezéseit. Az 1918-1919-es forradalmak résztvevőinek tetteit és kijelentéseit ugyanis csak úgy lehet megérteni, ha visszahelyezkedünk a világháborút követő hónapokba. Amikor széles körben gondolták úgy, hogy az első világháború katasztrófája bebizonyította a kapitalista rendszer csődjét, a jövő társadalmi berendezkedése pedig a szocializmus lesz. Ez a várakozás az, ami megmagyarázza, hogy ebben az időben miért kacérkodtak a kommunizmussal olyan később konzervatív, polgári értelmiségiek is, mint Márai Sándor – akik persze utólag igyekeztek megfeledkezni 1918-1919-es „megszédülésükről”. E megközelítésnek köszönhető, hogy Hatos például „rehabilitálja” a legsötétebb emlékezetű magyar hadügyminisztert, Linder Bélát: „Mindenki ismeri Linder Béla végzetes mondatát, amely úgy hangzott: »Soha többé katonát nem akarok látni«. A Károlyi-kormány hadügyminiszterének 1918. november 2-án elmondott nyilatkozata ma is összeesküvés-elméletek kedvelt gumicsontja, de keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló több száz fős közönsége” (10-11. o.) Az efféle, historizálást nélkülöző történeti megállapítások tekinthetők a könyv legjobb pillanatainak, ugyanakkor érthetetlen, hogy Hatos miért nevezi (többször is) „végzetesnek” Linder kijelentését, ha éppen maga mutat rá arra, hogy annak nem volt jelentősége, mivel a hadsereg nagy része már a Károlyi-kormány hatalomra kerülése előtt bomlásnak indult (188. o.). Továbbá miért minősíti szintén „végzetesnek” Linder leszerelési rendeletét is, ha az szerinte „nem elindította, legfeljebb felgyorsította az elkerülhetetlent” (190. o.). Ráadásul a szerencsétlen hadügyminiszter nem is nagyon tehetett mást, mivel – ahogy Hatos is kifejti – „parancsa az akkori úri és polgári közvéleményt fejezte ki” (197. o.). A civilek 1918 novemberében nem akartak katonákat látni, hiszen a hazatérő katonák voltak azok, akik feltörték a borospincéket, leitták magukat, aztán dühükben állami tisztviselőkre vadásztak.

A történelem szédülete

Az elátkozott köztársaság az őszirózsás forradalom vezetőinek cselekedeteit Eelco Runia nyomán előszeretettel magyarázza a történelem „szédületével”, amit inspirálónak tartok, hiszen a legfontosabb döntéseinket gyakran hirtelen hozzuk, irracionális megfontolásokból, és legfeljebb csak utólag próbáljuk meg racionalizálni azokat. Hatos szerint a Népköztársaság 1918. november 16-i kikiáltását is „a történelem szédülete diktálta” (227. o.), és a „köztársasági eszme váratlan felbukkanásáról”, „semmiből feltörő jelszaváról” ír (223. o.). Hangsúlyozza, hogy a dualizmus kori ellenzéki pártprogramok, de még a Nemzeti Tanács programja se tartalmazta a köztársaság követelését (114. o.) . De ebben szerintem téved: az MSZDP 1903-as pártprogramjának „mindennemű öröklött és rang eltörlését” követelő pontját nehezen lehet másként dekódolni, mint a köztársasági államforma óvatosan megfogalmazott, burkolt követelését (a felségsértési pereket elkerülendő), és szerintem a „népköztársasági” államforma kikiáltását egy nagyon is tudatos, külpolitikai célú taktikai húzásként lehet értelmezni. Miként a nemzetközi színtéren otthonosan mozgó feminista, Bédy-Schwimmer Rózsa követté választása is logikus, megfontolt választás volt (ahogy arra Peter Pastor 1976-os könyvében rámutatott). A Károlyi-kormány azt hangsúlyozhatta ezekkel a döntéseivel, hogy az „Új Magyarország” radikálisan más, mint a „Régi”, mert attól remélték a legjobb békefeltételeket, ha sikerül elhitetni, hogy a független Magyarország már nem a nemzetiségeket elnyomó „feudális” uraké, hanem a népé. Ráadásul miután Németország, Ausztria és Csehszlovákia is köztársasággá kiáltotta ki magát, már Magyarország sem tehetett nagyon mást annak érdekében, hogy a háború után a békét se veszítse el. De ha egyetlen következtetésével se értenék egyet, akkor is olvasásra ajánlanám Az elátkozott köztársaságot, mert Hatos Pál műve egy nagyon jól megírt, sodró, gondolkozásra kényszerítő könyv: jelentős történetírói teljesítmény. (Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, 2018.)

Egy jó szaftos válásra vágyik a műtárgypiac

Publikálás dátuma
2019.12.01. 10:54
The Ring
Fotó: Jean Michel Basquiat
Egymilliárd kétszázmillió dollárt költöttek el novemberben New Yorkban a nagy őszi árveréseken. Az összeg különösen figyelemre méltó annak tükrében, hogy ezúttal hiányoztak a vevőcsalogató kollekciók, s a geopolitikai helyzet sem igazán buzdítja a potenciális eladókat, akik jellemzően inkább kivárnak.
A Brexit, az impeachment, a latin-amerikai és a közel-keleti feszültségek, továbbá a műtárgyak adásvételét negatívan érintő amerikai adóváltozások 40-50 százalékkal nyirbálták meg az eladásokat, különösen az impresszionista és a modern alkotásokét - a májusi szinthez képest. A piacot a vásárlók mozgatják, és ők egyre igényesebbek, óvatosabbak és mindemellett érdeklődésük is irányt váltott.

Józan helyzetértékelés

Sem a három „D” (death, divorce, debt – halál, válás, adósság), sem a politika nem adott lendületet az idei nagy őszi árveréseknek, és szívhez szóló történetekkel sem tudták traktálni az érzelmes gyűjtőket a műtárgypiacot hol irányító, hol csak követő aukciósházak. Ezúttal nem dicsekedhetett sem a Sotheby’s sem a Christie’s korszakos gyűjteményekkel és a két nagy máskor megszokott rivalizálása sem kapott visszhangot. 2018-ban a Christie’s történelmet írt az évszázad legnagyobb kiárusításával, akkor a Rockefeller-kollekciót (David Rockefeller és felesége Peggy gyűjteményét) „kalapálták el”, összesen csaknem 1 milliárd (pontosan: 832,5 millió) dollárért. Idén tavasszal a Christie’s a 2017-ben elhunyt sajtómágnás Samuel Irving "S. I." Newhouse Jr. modern, impresszionista és kortárs alkotásokat is tartalmazó hagyatékával, valamint a pop-art mesterműveket felvonultató Mayer-gyűjteménnyel lépett porondra. A Sotheby’s-ra egy neves dallasi gyűjtő, Irvin Levy özvegye, Joan Schnitzer Levy bízta impresszionista és kortárs értékeit, de Richard E. Lang és Jane Lang Davis kollekciójából is válogattak. A Phillips pedig történetének legnagyobb fogásaként Miles Fiterman és felesége Shirley gyűjteményével lépett a porondra májusban. A tavaszi rendezvénysorozat kasszájába 2 milliárd dollár került. A novemberi árverések mérlege alig több mint 1,2 milliárd dollár összbevételt jelzett, nemhogy százmilliós leütések nem voltak, de az egyetlen 50 milliós értékesítés is kivételnek számított. Az aukciós házak ezúttal nem diadalittasan, inkább józanul értékelték a helyzetet. A műtárgy-kereskedelem egyetlen más üzleti tevékenységhez sem hasonlítható, a művészi alkotások nem eladásra váró részvények, kötvények, ezen a piacon nem a racionalizmus, inkább az érzékek, érzelmek irányítják az eseményeket - hangoztatta a neves New York-i díler, Helly Nahmad. A műtárgyak egyelőre pihennek, gazdáik a politikai, gazdasági fejleményekre várnak, pedig a vevők étvágya nem csökkent. Mostanság azonban nem a biztos befektetéseket keresik, hanem a vonzó újdonságokat, a kortárs „blue chip”-eket. Ahogy azt a számok is mutatják, csökken az érdeklődés a mindig is jó megtérülést ígérő impresszionista és modern művek iránt. Ez a trend már májusban is látszott, akkor egy 111 millió dollárért elkelt Monet-tól eltekintve az impresszionisták halványan teljesítettek, többségük nem érte el az előzetes becslés minimumát sem. A Price Database adatai szerint míg 1999-ben a top 20-ba összesen egyetlen világháború utáni mű került be, addig 2019-ben a legmagasabb leütési árat elért 10 festmény közül hat kortárs volt. 

Keletre mennek a művek

A novemberi aukciókon a bevétel alig harmadát adták az impresszionista és a modern művek - a nagyobb csalódástól az ázsiai vásárlók mentették meg az eladókat. A kínálatból a legtöbb reményt Claude Monet „Charing Cross Bridge” (1903) című alkotásához fűzték. A kép 1977-ben került Andrea Klepetar-Fallek tulajdonába, a holokauszt-túlélő nő negyedik férjétől, Fred Fallektől kapta ajándékba, aki a bázeli Beyeler alapítványtól vette a „szerény” születésnapi ajándékot. A házaspár rendszeresen festménnyel lepte meg egymást, és bár a kép és a története is szép volt, a 20-30 millió dollárra értékelt mű kalapácsáron 24, jutalékkal pedig összesen 27,6 millióért kelt el. Pablo Picasso alkotását, „Femme dans un fauteuil” (Françoise) (1949), 12-18 millió dollárra becsülték előzetesen. Az eladó családjához 2000-ben került, akkor 3,3 milliót adtak érte a Sotheby’s aukcióján. Most a Christie’s épphogy az alsó becsérték felett, 13,3 millió dollárért adta el. Egy másik Picasso, a „Buste d’homme” (1968) a hajdani producer Terry Allen Kramer hagyatékából érkezett az árverésre, Kramer 1993-ban 596 500 dollárt adott érte. Mostani becsértéke 9-12 millió dollár volt, 8 milliónál ütötték le, a jutalékkal együtt 9,4 milliót fizetett érte az új tulajdonos. Gustave Caillebotte műve, „Richard Gallo et son chien Dick” (1884), amely még soha nem bukkant fel aukción 18 millió dollárt ért valakinek. Egy Signac-kép, amely 2008-ban 6,6 millióért fordult meg a piacon, majd négy évvel később Londonban közel 14 millióért cserélt gazdát, most alig 16 milliót ért. Vélhetően mindkét kép Ázsiába kerül, és általában is el lehet mondani, hogy ezúttal minden szegmensben domináltak a telefonon licitáló távol-keleti vevők. A langyos üzletmenet némileg felpezsdítették a háború utáni és kortárs művek, és ha világcsúcsnak nem is, de egyéni rekordoknak tanúja lehetett a közönség. Mindhárom aukciósház árverezőinek kalapácsa alá került néhány csemege, többségük a piacon „friss” alkotás, amelyet a vásárlók szépen honoráltak. Egy ázsiai vevő közel 55 millióval könnyített pénztárcáján, megvette Willem de Kooning „Untitled XXII” (1977) című alkotását 30,1 millióért, és vélhetően ugyanő volt a telefon végén, amikor leütötték Clyfford Still „PH-399” (1946) című alkotását, amiért 24,3 milliót kellett fizetnie. Többen arra gyanakszanak, hogy a japán milliárdos, Yusaku Maezawa volt a "tettes", ő adott 2017-ben 110,5 milliót egy Basquiat műért. Maezawa a közeli napokban eladta online divatkereskedése, a Zozo 50,1 százalékát a Yahoo Japan-nak 3.7 milliárd dollárért, így van miből hódolni a műtárgyak iránti szenvedélyének. Mark Rothko „Blue Over Red” (1953) című vászna is keletre utazik 26,5 millióért, ahogy Wayne Thiebaud Encased Cakes (2010–11) című műve is, 8,5 millióért.

Kortársak és ismeretlenek

Szembetűnő volt egyébként a törekvés, hogy az eladásra kiválogatott anyagban domináljanak az olyan tételek, amelyek egyáltalán nem, vagy nagyon régen fordultak meg a piacon. Charles White „Banner for Willie J” (1976) című képének sikere is az ismeretlenségnek volt köszönhető, 1,2 millió dollárnál ütötték le a Christie’s-nél, hogy azután egy másik műve 1,8 millióért találjon vevőt a következő napon a Sotheby’s-nél. A „Ye Shall Inherit the Earth” 1953-ban készült, Rosa Lee Ingramot, egy afroamerikai asszonyt örökít meg, akit két fiával együtt elítéltek, mert megölték a szomszéd farmert, aki hosszú évekig gyötörte őket. A legsúlyosabb büntetéstől végül egy feketék jogait védő civil mozgalom mentette meg őket. Az 1979-ben elhunyt White-nek két, mostanság egyre divatosabb afroamerikai alkotósztár is tanítványa volt: Kerry-James Marshall és David Hammons útját egyengette. White eddigi legdrágább képe 2017-ben 81 250 dollárt ért. A tanítvány nála jóval nagyobbat hasított, Kerry-James Marshall, „Vignette 19” című művének felső becsértéke 11 millió volt, most 18,5 milliót adott érte valaki.
Annak tükrében, hogy tavaly történelmet írt David Hockney, aki élő művészként, a legdrágább mű megalkotójának címét szerezte meg a 90,3 millióért eladott Pool with Two Figures című képével, sokat reméltek egy újonnan felfedezett, most piacra dobott alkotásától. A “Sur la Terrasse” szerelmét, Peter Schlesingert ábrázolja egy marrakeshi szálloda erkélyén 1971-ben. A mű, amelyet a nyilvánosság utoljára 1973-ban láthatott, egy európai gyűjteményből érkezett a tengerentúlra, ahol alig meghaladva a minimumbecslést, 29,5 millióért kelt el telefonos alku után. A kortárs sztárok között Gerhard Richter 1967-es fotó alapú festménye 20,5 milliót, Yves Klein 1960-as absztraktja, a “Barbara (ANT 113)” 15,6 milliót, Andy Warhol Big Electric Chair-je 19 milliót ért. A sikertörténeteket Jean-Michel Basquiat „The Ring” című vászna gyarapította, amely 15 millió dollárért kelt el, míg egy több mint hat évtizede rejtőző Joan Miró, a „Paysan catalan inquiet par le passage d’un vol d’oiseaux” (1952), 4,5 milliót ért meg valakinek. Rekordot írt még az 1980-ban elhunyt Tamara de Lempicka műve, a „La Tunique Rose”, amely 13,3 millió dollárért került valószínűleg egy moszkvai gyűjtőhöz. A művész előző legdrágább képe (La Musicienne) egy évvel ezelőtt 9 millió dollárért kelt el. Egyéni csúcsot jegyzett Ellsworth Kelly „Red Curve VII” (1982) című képe, amely 9 millió 800 ezer dollárért ment el, de a 2,66 milliós „Fantastic Sunset”, Alma Thomas alkotása is felülmúlta a művész eddigi 740 ezer dolláros rekordját. És akkor a New York-i „maraton” sztárjáról Ed Ruscha alkotásáról is ejtsünk néhány szót. A „Hurting the Word Radio #2" (1964) 52,5 millió dollárral lett az aukciós hét rekordere, egyúttal a festő legdrágábban értékesített műve is a Christie’s rendezvényén. Öt évvel ezelőtt Ruscha „Smash” (1963) című képe 30,4 millió dollárt ért a Christie’s-nél. Joan és Jack Quinn a 70-es évek kezdetén vásárolta meg Ruscha-tól a most eladott vásznat, amelyre telefonon alkudozott valaki. Amúgy 30 millióért vállalt garanciát az aukciós ház az öt láb magas (1,5 méteres) égszínkék vászonra, amelynek közepén a napsárga RADIO-felirat betűit fém szorítócsipeszek húzzák össze. A történtekhez tartozik, hogy egy másik Ruscha is gazdát cserélt novemberben New Yorkban. A 2015-ben készült „Start Over Please”, amelynek a naplemente árnyalatait idéző sötétkék-narancssárga alapján fehérek a betűk, 4,2 millió dollárért kelt a Phillipsnél, egy telefonos alkudozó vitte el. A vájtszeműek biztos tudják, hogy miért a nagy különbség.

Egymilliárdos manna

Egyre valószínűbb, hogy a műtárgypiac már jövő tavasszal hozzájut egy annyira áhított, igazi pezsgést hozó kollekcióhoz. A közeli napokban ugyanis Laura Drager, New York-i bíró arra kötelezte a milliárdos gyűjtő, immár csak volt házaspárt, Harry és Linda Macklowe-t, hogy - miután nem tudtak megegyezni a vagyonfelosztásban - dobják piacra páratlan műtárgy-kollekciójukat. A 81 esztendős ingatlanmágnás és felesége válását 59 évnyi házasság után mondta ki a bíróság, a nyilvánosság 2016-ban értesült az ügyről, amikor Harry egyik ingatlanjára kihelyezett óriásplakáttal tette nyilvánvalóvá, hogy félrelépett. A képen ő és új párja Patricia Landeau, egy francia üzletasszony volt látható, ami nem tette engedékenyebbé elvált feleségét. Az osztozkodás tétje számos ingatlan és jacht mellett egy páratlan műtárgy-kollekció, amelyet a Christie’s szakértői 937.5 millió dollárra értékeltek 2015-ben. A több mint 160 kivételes értéket tartalmazó gyűjteményben Andy Warhol 50 millióra taksált Marilynje mellett 9 Picasso, egy 35 milliós Jackson Pollock, tucatnyi 10-12 milliós Jeff Koons, Gerhard Richter, Willem de Koonig, Mark Rothko, Cy Twombly rejtőzik. Várhatóan decemberben eldől, hogy a bírói döntés jogerőre emelkedik-e.

Más perspektíva

Közép európai művészek, köztük magyarok alkotásaira is lehetett alkudni a Sotheby’s „Different Perspective” mottójú, novemberi online aukcióján. Vaszary, Kádár Béla, Vasarely alkotásai mellé több magyar kortárs, köztük fiatalok művei is bekerültek a válogatásba. Az elkelt tételek között Vaszary „Beach in Italy” című képéért 75 ezer fontot ígértek, míg a második legmagasabb árat, 40 ezer fontot, Majoros Áron Zsolt acéllamellákból készült emberi alakja, a „Barrier” érte el. Egy Kádár-mű 8750 fontot, Gábor Áron képe 5000 fontot, míg Nagy Boglárka műve 3750 fontot ért meg valakinek.

A víziló drága, de hasznos

Néhány kivételes szobor is gazdát cserélt New York-ban. Umberto Boccioni modernista alkotása, az 1913-ban készült „Forme uniche della continuità nello spazio” (A térbeli folytonosság egyesített formái) megnégyszerezte becsértékét, 16,2 millió dollárért talált vevőre. Elkelt két Giacometti is, az 1953-ban befejezett, az alkotó öccsét ábrázoló mellszobor, a „Diego au Blouson” 14,3 millióért, míg egy másik  alkotása, a „Quatre figurines sur piédestal", 5,5 millióért. Egy elszánt, lehetséges, hogy fürdőszobájának felújítására készülő gyűjtő alkudozott 4,3 millió dollárig a Christie’s rendezvényén François-Xavier Lalanne alkotására. A monumentális 1964-ben készült bronz víziló becsértékének háromszorosát érte, miközben előző tulajdonosa, akiről annyit tudni, hogy floridai, 2006-ban 168 000 dollárt adott érte a Sotheby’s aukcióján. A tíz láb hosszú állatfigura persze megéri a pénzt, hiszen hasznos tárgya lehet egy jól felszerelt lakásnak, ki lehet nyitni a száját, teleengedhető vízzel, fel lehet hajtani a farkát, és a hátsó részen feltárható nyíláson egy sportember be tud mászni egy jó kis lubickolásra. A dizájner/szobrász François-Xavier Lalanne és felesége, Claude 1964 óta fókuszál az állatfigurákra, vicces alkotásaik között majom formájú szekrények, birkafazonú asztalok is vannak, melyek milliókért forognak az aukciókon. A közelmúltban egy párizsi árverésen, amelyen több, mint 4000 gyűjtő alkudozott, 274 Lalanne művet értékesítettek.

Szerző