Kentaurbeszéd - Lengyel László: Kifelé a Machiavelli-fasorból

Publikálás dátuma
2019.11.30. 09:30

Fotó: Marabu
Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se Isten, se ember nem korlátozhatja.
„A Machiavelli-fasor / Egyenes, mint az akarat.” – írta Térey az Akaratban.
Sokan, sokféle módon közelítik meg az Orbán-rendszert, de abban valamennyi felfogás megegyezik, hogy ez nem okság-, cél-, hanem akaratelvű rendszer. A dacos és kalandor válasz minden miért kérdésre: akarom. Abban már eltérnek a koncepciók, hogy vajon Orbán akarja-e és csinálja-e a rendszert, vagy a rendszer mozgatja Orbánt, de azt mindannyian kérdezzük magunktól: vajon eljutott-e a rendszer a point of no return, vagyis a visszafordíthatatlanság állapotába? Orbán sikeresen foglalta el és/vagy rombolta le az intézményeket. Kialakította a centrális erőteret, s a parlamentet a saját terévé tette. Központosította és minden területre kiterjesztette közigazgatási hatalmát. Radikálisan csökkentette az önkormányzatok hatókörét és forrásait. A politikai hegemónia megszerzése mellett, kétharmados többséget szerzett a gazdaságban – semmilyen ügylet nem köthető a Orbán-rendszer felügyelete nélkül -, és a sajtóban. Behatolt az igazságszolgáltatás területére: nincs független ügyészség és támadások érik a bíróságokat. Megsemmisítette a szellemi intézmények – CEU, MTA, egyetemek, kulturális központok – és az egyházak autonómiáját. Csakhogy az orbáni intézmények nem egyesítenek, hanem megosztanak, nem konszenzust, hanem konfliktusokat teremtenek, nem biztonságot, hanem bizonytalanságot idéznek elő. Így létrejön a furkósbot és mézesmadzag, az oszd meg és uralkodj rendje, de nem a tartós kiegyezés. És az intézményes ellenállás lehetőségeit az ellenzéki önkormányzatok Dávidjai most próbálják a hatalom Góliátja ellenében. A rendszer megkísérelte a társadalmi integrációt és a konszolidációt is előállítani, megértve, hogy az intézmények fölötti hegemónia nem szükségképpen vezet társadalmi hegemóniához. Egymás mellett és után próbálkozott a nemzeti és a keresztény identitás ideológiai kampányaival, és a jövedelem-kiáramoltatás, életszínvonal-növelés pragmatikus eszközeivel. Nem volt sikertelen. Mind a karaktergyilkos negatív kampány a migránsok és támogatóik ellen, mind az utóbbi évek állami függést biztosító jövedelemelosztó programjai sikeresen integrálták a vidék kisvárosait és falvait. Ám Budapest és a nagyvárosok rendszerszintű egyesítése, akár ideológiai, akár anyagi identitásteremtése megbukott. Nem kötötte meg alkuit az erős társadalmi csoportokkal, a szakmák elitjeivel, és nem engedett egy viszonylag autonóm életforma-rendszert kibontakozni. Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se Isten, se ember nem korlátozhatja. Kéjjel mutogatja példaként tolvaj és képmutató, úrhatnám és alpári dzsentri életformáját. Ez az önkényuralmi rendszer tudatosan semmibe veszi a teljesítményt, üldözi a tudást, értelmetlenné teszi a képzettséget. Mészárossá, Tiborczá és társaikká születés, hűség, szolgalelkűség tesz, nem tudás és teljesítmény. A kelet-európai önkényuralmak azért sem tudják képzett és nyugatos nagyvárosi polgáraikat integrálni, mert leértékelik a globális világban szerzett teljesítményt és tudást – ebben persze méltó párjukra lelnek Trumpban és az európai szellem-, szakértő-, gondolkodás-ellenes politikusokban. A dinamikus és újító, polgárosodni vágyók szakításai az ilyen, vagy olyan önkényuralmakkal, maffia-államokkal - Moszkvától Szkopjéig, Kijevtől Varsóig, Bukaresttől Prágáig, Budapesttől Pozsonyig - azért következnek be, mert nem tűrik rendszereik tudás-, verseny-, képesség-, teljesítmény-ellenességét, vagyis jövőtlenségét. E rendszereknek nincs igazi távlatuk. Államaik nem produkálnak élhető egészségügyi, oktatási, szociális, igazságügyi, rendészeti, infrastrukturális, digitális szolgáltatásokat, és üldözik a civil, szakmai, emberi jogi intézményeiket. A szabad gondolat, vélemény, szó csak a rendszeren kívül, annak ellenében létezik. Akkor pedig vagy a gondolkodóknak, vagy a rendszernek nincs jövője. Mit ér kipcsákká, kétszer kettő ötöt vallóvá, migráns- és Soros-gyűlölővé válnom, ha nem vagyok az uralkodó rokona és üzletfele? Jobb kereszténnyé válok-e az új Heródesek imádatától? Mennyiben tesz boldogabbá engem mások boldogtalansága, gazdagabbá mások elszegényítése, szeretetre méltóvá mások meggyűlöltetése? Európában és Amerikában, Ázsiában és Latin-Amerikában a neo-populista nacionalista vagy szociálprotekcionista lázadások és autokráciák elfedik előlünk, hogy végigsöpör a világ versenyképes és képzett részén egy ellentétes lázadás. Tudás a (tév)hitekkel, képzettség az „egyszerű paraszti ésszel”, európaiság a nemzetieskedéssel, nyugatiság a keletiséggel szemben. Ennek a tudásalapú forradalomnak három globális kihívás a kiváltója. A klímaváltozás összefüggő tudásteljesítményt és ennek megfelelő cselekvést kíván. Az ostobák és cinikusok rémuralma semmilyen üzenettel és fenyegetéssel nem hat a bolygóra. A hit- és akaratalapú cselekvések tragédiák sorát okozzák. A kínai fölemelkedés valójában szellemi robbanás a kutatás-fejlesztésben és az alkalmazásban. A kínaiak tanulnak, tanulnak és tanulnak, és tudásukat gyakorlatra váltják. S végül, a Nagy Recesszió megmutatta, hogy a nyugati világ fogyasztásalapú, individuális életformája, az american way of life, gazdasági vagy társadalmi célként nem működik, és új, összefüggő, fenntartható és követhető anyagi és szellemi civilizációt kell kialakítanunk. Most az a kérdés, hogy hiszünk-e abban, hogy „az élet érdemessé tehető arra, hogy leéljük. Tisztességes ember persze nem állíthatja, hogy a boldogság ma normális állapot a felnőtt emberiség körében: de talán normálissá lehetne tenni, s ez az a kérdés, amely körül valójában minden komoly politikai vita forog.” – írta Orwell.
                                                                                     ***
Az idő megérett arra, hogy a Népszava segítségével, barátaimmal megújítsuk a Népszabadság szellemi rovatát, a Kentaurbeszédet. Amikor Csányi Vilmossal, Gombár Csabával, Hankiss Elemérrel, Szilágyi Ákossal elkezdtük a Hyde Parkkal a 168 Órában, majd folytattuk a Kentaurbeszéddel, meggyőződésünk volt, hogy a szabad gondolat és a szabad sajtó olyan ikrek, amik és akik nélkül nincs szabad ország, nincs független nemzet. Amikor a végsőkig, a Népszabadság megsemmisítéséig kitartottunk Hunčik Péterrel, Markó Bélával, Sz. Bíró Zoltánnal és Végel Lászlóval, annak is tudatában voltunk, hogy a magyar nyelvű szabadelvű és európai szellem, egy magasabb haza fenntartói vagyunk egy sötétülő világban. Amikor most helyreállítjuk e rovatot, abban a reményben tesszük, hogy van és lesz kiút a kelet-európai nyomorúságból, van és lesz értelme a magyar igéknek. „Szakadt eget vitorla von!” A szellemi haza helyreállítása megkezdődött.

Zene a föld alatt

Publikálás dátuma
2019.11.24. 20:30

Fotó: Népszava
Rozsdás a fejed! – mondja nekem Duska, és nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nem könnyű ötévesnek lenni. A gyermekkor burka időnként már fel-felrepedezik, s azon benyomakodhat a világ a maga kellemetlenségeivel. Néha egy-egy nemkívánatos film részletével, furcsaságaival, hidegségével. Olyasmivel, amit már ő is észrevesz. Miért rángatja az az anyuka a gyermekét? Miért kér a bácsi pénzt? És jön nyomában a szorongás, a harag. Öt és egynegyed évesen már jól lehet haragudni. És olyankor bukik ki belőle a rozsdás mondat. Mert épp haragszik rám. A Wales–Magyar meccs elejét néztük ketten, és mindent tisztázni kell, kivel tartunk, azoknak milyen színű a kapusa, mi az a csatár, és miért nem előre passzol, ha gólt kell lőnie stb., de közben megy a közvetítés, Hajdú B. fáradhatatlanul szórja az információkat, nekem csak morzsák jutnak. Elharapott szavak. Ekkor szólok, de mintha a Niagarát akarnám megállítani egy körömkefével. Aztán megsértődik, és haragudni kezd. Koszos a fejed, vágja hozzám összehúzott szemöldökkel. És amikor látja, hogy nevetek, megpróbálja fokozni: Koszos a rozsdád! Nevetek ezen is, ő meg nem érti, hiszen borzasztó dolgokat zúdít rám. Hiszen én magam mondtam neki tegnap, amikor mindenáron meg akarta fogni a rozsdás vasdarabot a kertben, hogy az milyen veszélyes, mennyi kosz van rajta. Akkor bezzeg egyáltalán nem nevettem. (Az eddig legkegyetlenebb verbális visszavágás, kvázi elégtétel az volt tőle, amikor kis gondolkodás után azt mondta nekem: Rossz robot! De hogy ez honnan jött? Talán pár nappal korábban a meghibásodott háztartási gépről beszélgethettünk a feleségemmel.) Szerencsére a káromkodást még hírből sem ismeri, bár egyre jobban figyel arra, hogy mit mondok, amikor a kis lábujjammal véletlenül belerúgok a máshova tolt asztalba. És még nincs meg benne a kamaszok kíméletlen pontossága, hogy pont oda szúrjon, ahova kell. Egyelőre csak dühös, mert én nem rá vagyok kíváncsi, hanem Hajdú B. meglátásaira, amelyek amúgy semmilyen irányban nem befolyásolják a meccset. Tud a beszélő bácsi gólt rúgni? A másik véglet az áhítatig fokozódó rajongás. Ezt kivételes pillanatokra tartogatja. A Gryllus-koncertekre például. Ott nem szabad megszólalnunk, sem énekelnünk, sem tapsolnunk, mert semmi sem nyomhatja el a művészt (hiszen érte jöttünk, nem?), és nem zavarhatja meg azt a misztikus összekapcsolódást, ami a rajongó és tárgya között már első pillantásra kialakul. Ugyanez a révült tekintet (a Gryllus-tekintet!) jött elő a föld alatt is. Provence egyik megyéje ugyanis (Ardéche) nem csak a hegyekről, a folyó szabdalta csodás völgyekről, hanem a cseppkőbarlangjairól is híres. Itt vannak az ország legnagyobbjai és legszebbjei. Dusán eddig maximum metróval járt a föld alatt, és elképzelni sem tudta, hogy az milyen lehet. Ott is van mozgólépcső? Aztán szó bennszakadt, hang fennakadt, és tán lélegzetet sem vett egy darabig. Az a sok sztalagmit és sztalaktit, és mintha nyers tésztából lenne az egész! Szinte dagasztani lehetne, olyan puhának, omlósnak tűnik, aztán mégse. Ráadásul ma már semmit sem bíznak a véletlenre. Mintha nem lenne elég a természet évszázados csodája, türelme és kreativitása, mintha attól félnének, hogy kevés lesz ez a vibráló reklámok csiricsáré világából érkező turistának, fényeket és hangokat is bevetnek fokozás gyanánt. A Saint-Marcel csodás medencéit egymás után világítják meg a színes lámpák, a Madeleine falaira pedig animációt vetítenek (hogyan mászott le ide annak idején az ősember), ami annyira hitelesnek tűnt, hogy Dusival azután óvatlanul is minden sarok mögött az elbújt ősöket kerestük. És persze mindkettőben volt „videóklip” is. Az egyikben a Carmina Burana vészjósló kórusa, a másikban is valami félelmetes zene képezte a látogatás csúcspontját, a teljes sötétben lassan villantak fel itt-ott, ritmusra a fények. Dusi minden percben igyekezett leszögezni vigyorogva, hogy ő nem fél. Neki ez nem elég a rettegéshez, ahhoz korábban kell felkelniük. Nem mondom, nem volt hatástalan, de aztán mégis azon kezdtem töprengeni, hogy miközben folyton arra figyelmeztettek, mennyire óvni kell a természeti örökséget (ne nyúljunk bele a medence vízébe, mert azzal tönkre vágjuk az érzékeny mikroorganizmusokat, és felborul az egész miniatűr világ ökorendje), vajon milyen diszkrét katasztrófával járhat egy-egy egyszerű izzócsere a medencék alján? Odakint persze a kecskék ellopták a show-t. Mert klassz dolog a föld alatt is, de a meredek sziklafalon oly biztos lábakkal mozgó állatok mindent lepipáltak. Nem véletlenül voltak ott egyébként, a legenda szerint ugyanis a Madeleine-barlangot az elkóborolt kecskéjét kereső juhász fedezte fel. Illetve hát az állat, amely panaszosan mekegett egy sztalagmit mögött. Aztán a végén minden a helyére került. Wales berúgta az első gólt, mi kikapcsoltuk a laptopot (azt már megtanítottam neki, hogy magyar meccset addig érdemes nézni, amíg az ellenfél gólt nem rúg, mert utána már kész szenvedés az egész), és néztünk egymásra a félhomályban. Mint két megszeppent, rozsdás fejű ősember. És még zene sem szólt.

Tisztelet a tengernek

Publikálás dátuma
2019.11.24. 20:27

Fotó: VALERY HACHE / AFP
Ködbe veszett már a nagy Zeusz szülőhelye, a krétai Ida-hegy, Héraklész városából, Iraklionból is csupán fehér foltokat látunk. Hajónkat, az Iószt, úgy rémlik, száz utasra méretezték, mi mégis mintegy kétszázan szorongunk rajta. Sima a tenger, bár tükörnek nem mondanám. A korláton áthajolva látom a felszín alatt száguldozó, fickándozó vagy csupán araszoló halakat. Tiszta a víz, meglepően tiszta, a mélység megmutatja magát, jó lenne benne fürödni, még az sem lenne baj, ha egy-egy sós ízű kortyot kell lenyelnem. Ám egyszerre csak feltámad a szél. Egyre erősebben fúj. Ez bizony csakis a híres-hírhedt meltemi lehet, tengerjáró barátom szerint ez teszi az Égeit veszélyessé. Már az ókori akhájok is rettegték, és igyekeztek oltalmazó öbölbe vitorlázni, Kalüpszó barlangjába bújni, Kirké ölébe menekülni. Igen, ez a meltemi. Hajónk már dülöngél, arcomba csap a permet. Ellépek a korláttól, hogy valami száraz helyet keressek. Meg is találom a mentőládát, feleségem és fiam már a tetején kucorog. Jótékony ponyva feszül fölénk. Az Iósz, mondanám „költőileg”, keresztülvágja magát a hullámokon. De ez fél igazság. A hullámok is keresztülvágják magukat rajta. A belga gimnáziumi osztály már csuromvizes. Odahagyják a székeket, ledőlnek, lefekszenek a padlóra. Időnként különösen nagy hullámmal találkozunk. Látjuk, nem hazudik az operettdal, amikor azt panaszolja, hogy „ide-oda hány a tengerár”. Sajnos, nemcsak a tengerár. Jó néhány belga, német, holland utas – régi matróznépek sarja – tengeribetegségbe esik. Olyan sósak vagyunk, mint a heringek. Bocsánat, a hasonlat sántít. Amikor a hering sós, akkor már kint van a vízből. A bolygó hollandit megszégyenítő matrózléptekkel közelítjük meg a lépcsőt, és a bárban egy-egy doboz sör veszünk. Fent, a fedélzeten isszuk meg. Hova tegyem az üres dobozt? Behajítsam-e a vízbe? Úgy dúl bennem a jóra és a rosszra való hajlam küzdelme, hogy örülnének egyes idealista filozófusok, ha belém látnának. Végtelenül nagy a tenger, súgja egyik énem, észre sem veszi az arasznyi fémet. Másik énem viszont nem a Természet hatalmas méreteivel számol, hanem az önbecsülésre hivatkozik. „Magadat gyalázod meg a szemetelő mozdulattal”. Erre az „énre” hallgatok. Átgázolok a heverő utastársakon, és az egyik hulladéktárolóba dobom a sörös dobozt. Diadalmas érzés. Példámat, látom, többen követik. Műanyag tasakok, flakonok, palackok púpozzák már a tárolókat. Poszeidón elismerően pillantgat felénk a habokból. Értékeli a tiszteletünket. Elvégre európai népek vagyunk, megbecsüljük a földet, amelyet taposunk, a vizet, amely a hátára vett, s még a szelet is, amely frissít és röpít… Három órával később kikötünk a legendás Szantorini szigetén. Meghatottan nézem, a derék Iószt, a hajót. Hála neked, hogy idáig hoztál. Aztán meglátom, hogy két markos tengerész, Odüsszeusz két kései utóda a korláthoz battyog, és a szeméttárolókat – komótosan, figyelmesen – beleborítja a tengerbe.
Szerző