Üldözöttek

Kissé megmosolyogtató, hogy a magyar kormány rendez nemzetközi konferenciát a keresztényüldözésről. Jó, persze, értjük, hogy Magyarország a kereszténység bástyája, és – miként szeptemberben miniszterelnökünk fogalmazott – demokráciánkat a keresztény szabadság szellemében rendeztük be, bármit jelentsen is ez, de a keresztény értékek mellett való elköteleződés nem igazán tükröződik vissza a kormány politikájában. Jól hangzanak ugyan ezek a jelszavak, de amikor Orbán Viktor a Türk Nyelvű Államok Együttműködési Tanácsának kongresszusán vett részt október közepén, vajmi kevéssé zavarta, hogy olyan politikusokkal ült büszkén egy asztalhoz, akik a keresztényeket üldözik. 
Ez az egyik gond. A másik, hogy nehéz összefüggésbe hozni a magyar kormány fellépését Krisztus tanításával. A gyűlöletkampányra, a politikát, gazdaságot és a kommunikációt is érintő mérhetetlen cinizmusra felettébb nehéz lenne ráaggatni a keresztény jelzőt.
Azért szomorú, hogy Magyarországon a keresztényüldözés kérdéséből is politikai ügyet kreálnak, mert valóban létező problémáról van szó. Az Open Doors nevű szervezet minden évben közzéteszi jelentését a keresztényekről. A legutóbbi felmérésből kiderül, hogy a világban 200 millió embert üldöznek azért, mert Krisztus tanítását követi. A világ félszáz országában nem tartják tiszteletben vallásukat. A szervezet által felállított ötvenes listán megtalálhatjuk Törökország, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és Kazahsztán nevét - azon országokét, amelyek a Türk Tanács tagjai is.
Mindezek után nehéz elképzelni, hogy a magyar kormány komolyan gondolja a keresztények védelmét. Nem csoda, hogy sok mélyen hívő keresztény nem tud azonosulni Orbánék politikájával, hiszen a kabinet számára a kereszténység csak egy politikai eszköz. És a legkevésbé sem világkép, vagy éppen mások szolgálata.
Szerző
Rónay Tamás

A mi klímánk

Magányos lovas robog a narancsvörös tájban, körülötte városok romjai és elszenesedett csontvázak. Tűz a nap, legalább 60 fok lehet árnyékban, de nincs árnyék, és az élet jelei sem látszanak sehol. A hírnök kiáltványt lobogtat, miközben azt kiabálja: „Nemzeti konzultáció a klímaváltozásról! Ön is töltse ki a kérdőívet, mielőtt túl késő lesz!”  
Ha az Orbán-kabineten múlik, legfeljebb a fenti formában kérik majd ki az emberek véleményét a globális felmelegedés elleni küzdelemről. Abban az országban, ahol a hatalom már eszmét cserélt a lakossággal (darabonként tízmilliárdokért) a nyugdíjakról – közvetlenül a magánnyugdíj-kasszák bezárása előtt, amire természetesen nem kérdeztek rá –, a Soros-tervről, sőt Brüsszel (?) megállításáról is, a klímaválság valamiért nem került a témák közé. Tulajdonképpen érthető: ha nem fékezzük meg a belga fővárost, az nyilván más mederbe tereli a tízmillió magyar állampolgár életét – na de az éghajlat? Végül is mi történhet? Mit befolyásol a kiszáradás/elsivatagosodás/erdőpusztulás, a méhek és az énekesmadarak eltűnése, néhány tucat új kártevő és járványos betegség megjelenése, az aszályok és a pusztító áradások gyakoribbá válása (akár ugyanabban az évben többször is), egy kicsivel több földrengés, tornádó, jégeső, hóvihar, néhány millió klímamenekült, meg a többi előrejelzett következmény? Ér ez az egész annyit, hogy kérdésekkel zaklassuk az embereket, aztán esetleg a válaszok miatt be kelljen zárni az ország legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóját (történetesen egy Mészáros Lőrinc nevű sikervállalkozó erőművét)?
Brüsszel persze nem nyugszik: utolsó leheletével a minap ránk kényszerített egy amolyan nem hivatalos éghajlat-totót. Szerencsére a magyar emberek kormánya eldugta, ám így is kitöltötte vagy kétszázezer hazaáruló. Amennyiben lehet tippelni, a többség valószínűleg arra ikszelt, hogy még élne egy kicsit, de az ő véleményük nem számít. Mi másképp szeretjük a demokráciát: majd valaki a Karmelita kolostor hűvös falai között eldönti, hogy mi legyen a klímánkkal.
Szerző
Hargitai Miklós

Ez a minimum!

Magyarországon az egészségügyi rendszer állapota immár egyértelműen nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Mindannyian a bőrünkön érezzük, hogy a Fidesz sokadrangú kérdésnek tekinti az emberek egészségét, másodlagosnak a betegbiztonság garantálását. Az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index kimutatása szerint Magyarország egyértelműen a sereghajtók közé tartozik az európai országok egészségügyét rangsoroló listán: a vizsgált 35 állam közül csak Románia, Bulgária, Görögország és Litvánia produkált rosszabb eredményt.
A magyar egészségügy tragikus helyzetét jól bizonyítja, hogy Magyarországon még mindig háromszor több amputációt végeznek el, mint az Unióban. Azért ilyen magas ez a szám, mert egyszerűen „ez éri meg” a rendszernek. A rekonstrukciós érműtétekért a kórházak nem kapnak annyi támogatást, mint az amputációért. Riasztó és tragikus, hogy Magyarországon többen halnak meg kórházi fertőzésekben, mint autóbalesetben. Az OECD jelentése alapján kimondható: százezrek nem férnek hozzá megfelelő egészségügyi ellátáshoz hazánkban. A rideg valóság az, hogy amikor az Európai Unió tagjai lettünk, akkor még közel negyvenezer aktív orvos volt Magyarországon – a Fidesz 2010 óta tartó kormányzása alatt viszont már több mint hétezer orvos hagyta el hazánkat (a kivándorló nővérek és egyéb egészségügyi szakdolgozók száma még ennél is jóval magasabb). Csak háziorvosi praxisból közel négyszáz tartósan betöltetlen. És ami egy Örkény-egypercest is megérne, a Fidesz által kormányzott Magyarországon megvalósult az igazi abszurd: van olyan szakrendelő, ahol már az időpontfoglaláshoz is csak időpontot lehet kapni. Mindez Európa közepén, miközben a lakájmédia szalagcímei szerint minden nyugat-európai ország minket irigyel. 
Korábban tíz ellenzéki párt írta alá azt az egészségügyi minimumprogramot, amely ciklusokon átívelő alapvetéseket és célokat fogalmazott meg: többek között önálló egészségügyi minisztériumot, az egészségügyi kiadások növelését, vagy a hálapénz rendszerének felszámolását. Ezt a minimumprogramot egyedül a Fidesz-KDNP nem támogatta. Pedig azt írták a plakátokra, hogy nekik Magyarország az első. Ezek szerint mégsem.
Határozott álláspontom, hogy tarthatatlan az egészségügyi ellátórendszerek „egyensúlytalansága” az Unióban. Tarthatatlan, hogy európai polgárok egészsége és életminősége konkrétan azon múlik, hogy az Unió melyik tagországában élnek. Tarthatatlan, hogy az egészségügyi dolgozók elvándorlása miatt súlyos szakemberhiány veszélyezteti az ellátást a keleti régiókban. És tarthatatlan, hogy az egészségügy szervezését tagállami hatáskörben hagyó Unió csak a vállát vonogatja az egyes tagországokban uralkodó siralmas állapotok miatt.
EP-képviselőként ebben a parlamenti ciklusban leteszem az uniós döntéshozók asztalára az európai egészségügyi minimumszolgáltatás kereteit. (Az általam kezdeményezett online konzultáció is egyértelművé tette, hogy az emberek egyik elsődleges elvárása az egészségügy fejlesztése, a betegbiztonság megerősítése. Ezért lettem tagja az Európai Parlament ezzel a területtel foglalkozó szakbizottságának (ENVI), és tűztem ki elvégzendő feladatként az európai minimumprogram megalkotását.) Máris számos támogatóm és szakmai szövetségesem akadt ebben a nem mindennapi feladatban. Nemcsak hazai, de nemzetközi egészségügyi civil- és szakmai szervezetek jelezték megkeresésemre, hogy készek megosztani tapasztalataikat és javaslataikat a közös munkában, de ugyanígy partnerre találtam már több uniós tagország egészségügyi miniszterében is, akik szintén nyitottnak mutatkoztak a javaslat iránt.
A következő hetekben kezdi meg munkáját az új Európai Bizottság. Már megtettem az előkészítő lépéseket, és egyik első dolgom lesz, hogy tárgyalóasztalhoz üljek Stella Kyriakidesszel, az egészségügyért felelős uniós biztossal. Minden eszközzel meg fogok harcolni azért, hogy az Unióban létrehozzuk ennek az egészségügyi minimumszolgáltatásnak a kereteit, amelynek garantálása minden tagállamban kötelező. Azok az országok pedig, amelyek gazdasági hátrányok vagy épp az aktuális kormányzat nemtörődömsége miatt erre nem képesek, azok célzott forrásokat kaphassanak a betegbiztonságot garantáló egészségügyi szolgáltatás minimális szintjének eléréshez – például a szabad önkormányzatokon keresztül.
A betegbiztonság alapvető emberi jog, a szolidaritásra és humánumra épülő európai közösségünkben pedig nem tűrhető, hogy ilyen mértékű különbségek legyenek az ellátórendszerben. Ez a minimum! A szerző európai parlamenti képviselő 
Szerző
Ujhelyi István
Frissítve: 2019.11.27. 12:06