Mellékkörülmény

Bukott köztársasági elnököt és budapesti díszpolgárokat is bevetett már a kormány annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljon a fővárosi vezetőkre az atlétikai világbajnokságra megépítendő stadion miatt. Hasonlóképpen komoly a presszió a kézilabda Eb-nek otthont adó gigasportcsarnok ügyében. De szinte nincs már olyan szeglete az országnak, ahol ne építene valamelyik kormányközeli cég stadiont, uszodát vagy sportcsarnokot, melyek átadásakor arról valahogyan sohasem esik szó, hogyan lehet kihasználni, és kitermelni a fenntartási költségeket.
Ez egyelőre csak a váci önkormányzatnak jutott eszébe. A Duna-parti település korábbi, kormánypárti vezetése 2017-ben büszkén jelentette be, hogy ötmilliárd forintot kapott a kormánytól egy 3300 fős sportcsarnok építésére. Arról azonban egészen a múlt hét végéig nem esett szó, mit tud kezdeni a város egy ekkora létesítménnyel. Ehhez új vezetés kellett a minden felső döntésre-ukázra üdvözülten mosolygó Bólogató Jánosok helyett. Ők pedig, miután osztottak-szoroztak, kiszámolták, egyszerűen nem tudják majd fenntartani a létesítményt, így jelezték a kormánynak, köszönik, de nem kérik a csarnokot. Az ötmilliárdra viszont szükségük lenne, hiszen rengeteg fejlesztenivaló akad Vácon. Ahogy az új, ellenzéki polgármester, Matkovich Ilona leírta: többek között a városi sportcsarnokot kellene felújítani és az épülő kézilabdacsarnokot befejezni. 
Vagyis a meglévő mellett már úgyis épül egy új, és ez alapján teljesen adekvát a kérdés: mire fel egy harmadik? Persze bizonyos, hogy az eredeti terv kiötlői és támogatói megannyi választ tudnának kapásból sorolni. Ahogyan az is valószínűsíthető, hogy hamarost a jelszavaikban a város fejlődéséért, a helyiek egészséges életmódjáért aggódók is felsorakoznak majd a váci vezetéssel szemben. Mint az észszerűséggel szemben a pártfegyelem.
Szerző
Vas András

Zsákutca

Ha eddig valakinek kétsége lett volna afelől, hogyan vélekednek a hongkongiak az erős kínai befolyásról, egyetértenek-e azzal, hogy a jórészt fiatalokból álló tüntető tömeg szerint akár erőszakhoz is kell folyamodniuk a rendőrséggel szemben, az megkapta a választ: a helyhatósági választáson olyan győzelmet arattak a Pekinggel szemben álló demokrata erők, amilyenre saját maguk sem számítottak. A 18-ból 17 körzetben szereztek többséget olyan magas – több mint 71 százalékos – részvételi arány mellett, amilyenre még nem volt példa a város történetében. 
Több választókörzetben fiatal, radikálisan Kína-ellenes jelöltek végeztek az élen. Peking számára a legnagyobb csapást mégis az jelenti, hogy elvesztette képviselői helyét a kétes hírű honatya, Junius Ho. Bár többen voksoltak a kormánypárti képviselőre, mint az előző választáson, így is sima vereséget szenvedett, mert annyi korábban passzív hongkongit mozgósítottak az elmúlt hónapok eseményei.
Bár a városi tanács szerepe inkább jelképes, elsősorban helyi, városvezetési kérdésekről – például a buszközlekedésről, szemétszállításról és hasonló ügyekről – dönt, a választók olyan erős üzenetet fogalmaztak meg, amelyet Kína egyszerűen nem söpörhet le az asztalról. Vang Ji kínai külügyminiszter ugyan fenyegetően megjegyezte: az eredménytől függetlenül Hongkong továbbra is az ország része marad, mégis, súlyos hiba lenne Pekingtől, ha az erő politikáját alkalmazná. 
Carrie Lam kormányzó azt állította, meghallotta a választók hangját. A demokrácia hívei joggal remélhetik, hogy végre valami változás történik, a mintegy fél év óta tartó tüntetések meghozzák a remélt eredményt, és csökken Peking befolyása. Valójában azonban nehéz elképzelni, hogy éppen a Kínához hű vezető tenne komoly gesztusokat a hongkongiaknak, s találna kiutat a jelenlegi helyzetből. Lam Kínának köszönhette hatalomra kerülését, és kizárt, hogy szembefordulna kenyéradójával. Óvatos gesztusokat tehet ugyan a lakosságnak, de ennél több aligha várható tőle. 
A válság marad.
Szerző
Rónay Tamás

Méregkeverők

Aki ebben az országban arra a hazug ostobaságra vetemedik, hogy egy zsidót plakátol ki a nemzet ellenségeként, az vagy nem normális, és – legkevesebb – nem ismeri a történelmünket, vagy politikai ámokfutó és méregkeverő. Sokszor leírtuk már ezt a mondatot, amióta a hatalom, élén az antiszemitizmus ellen zéró toleranciát hirdető Orbán Viktorral, Soros György arcképével ragasztotta tele az országot – olyan finoman egyébként, hogy abban ittjártakor még maga Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő sem talált semmi kivetnivalót. Sőt: követsége tiltakozását is semlegesítette.
Az akkor elvetett mag lassan szárba szökken, s aligha tévedünk, ha egyértelmű összefüggéseket vélünk felfedezni a történtek mögött. Több mint egy hete kampányol a kormánymédia – nyíltan népszerűsítve a néppártosodó Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom szélsőjobboldali, parlamenti (!) pártot – az Index két újságírója ellen. Csak mert egyikőjük megírta: a Puskás Aréna megnyitóján nem állt fel, amikor a mérkőzés előtt az Ismerős Arcok „nemzeti érzelmű zenekar” Nélküled című dala elhangzott. A másik skribler pedig nem átallotta összevágni a dal koncertfelvételét egy menekülteket ábrázoló képpel. 
A Mi Hazánk nevű politikai alakulat rögvest közölte: a magyar nép elleni uszítás miatt feljelenti az Indexet – mire a főváros utcáin titokzatos kezek plakátokat helyeztek el, rajtuk a két „magyarellenes” újságíró, mögöttük pedig az izraeli zászló. Ha valaki pedig nem értené, mi köze a stadionban történteknek a zsidó állam nemzeti jelképeihez, ott a felirat: „Mi is a határon túlról jöttünk. Index – konstans rinyálás, látens magyarellenesség, hazaárulás.” 
Az a legkevesebb, hogy a Népszava szerkesztősége kiáll az Index és újságírói, a véleménynyilvánítás, a szólás szabadsága mellett, és tiltakozik a szerző(k) nélküli plakátok ellen. Ebben nem egyszerűen a szakmai szolidaritás vezet bennünket: anélkül is a nacionalista hülyeség tobzódásának gondoljuk, ha valaki magyarellenesnek címkézi azt, aki egy meglehetősen kétes értékű pop-produktum (még ha sokak szívéhez közel áll is) hallatán nem vágja vigyázzba magát, pedig körötte csaknem hetvenezren felemelkednek. Mert ezt a tiszteletadást az eddig bevett szokásjog alapján csupán a magyar Himnusz és a Szózat érdemelte ki, és még ez a szokásjog sem kötelező senkire nézve. 
Hanem a nacionalizmus vakító hülyesége a nyíltan antiszemita plakátokkal túlnőtt önmagán. Amire figyelmeztetünk: a maradék sajtó- és szólásszabadság ellen indított rohammal egyszersmind megmozdult az antiszemitizmus eddig is csak látszattétlenségre ítélt szelleme. Nem tudjuk, mit szól e szellem ténykedéséhez Netanjahu, és mit szól saját országa nagykövetségének közleményéhez, amely szigorúan elítéli a posztert. Mit szól hozzá a zéró toleranciát mormogó, de a reagálást nem éppen elsiető magyar kormányfő.  Vajon ráébredt-e már, hogy abban a pillanatban elhal a verbális igyekezet, ha csak egyetlen embert – akár valós származása miatt, akár rámondásra – zsidósága okán, „magyarellenesség” miatt üldözni kezdenek?
Szerző
Friss Róbert