Mese a csokis sajtról is…

Publikálás dátuma
2019.11.24. 20:10

Fotó: Shutterstock
Gyerekek! Ébresztő, keljetek fel, elkéstek a suliból! – próbálkozott a Mama a boldogult ’70-es évek hajnalán, hogy valahogy kirobbantsa Gyuri bátyámat és engem az ágyból. Pedig a MOM remeke, a vekker is kíméletlenül csörgött, hogy majd’ belesüketültünk. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel később G. Zolival, a Magyar Ifjúság című –mily meglepő -, ifjúságnak szánt hetilap kiváló riporterével külsős fotósként a méltán nemzetközi hírű budai gyárba is bejutok. Igaz, nem az óra-, hanem az optikai műszergyárba látogattunk. Magyarországon dolgozó NDK-s fiatalokkal készült a riport, akik meglepő módon mindannyian nagyon elégedettek voltak a munkahellyel és a szabadidő eltöltésének lehetőségeivel. Némileg beleszagolva Ulbricht, majd Honecker országlásába, megértem őket. Persze már ébren voltunk, de nagyon nem akaródzott kikászálódni a takaró alól és belevágni a mindennapi reménytelen küzdelembe az iskolai unalommal. Amikor viszont végre feladtuk, és lekászálódtunk fekhelyünkről, beindult a hagyományos reggeli harc a fürdőszobáért, vagy a WC-ért. Mivel a bratyó jelentős erőfölénye vitathatatlan volt, én többnyire kénytelen-kelletlen kivártam, míg rám került a sor. Azután következett a reggeli. A folyamatokat némileg lassította, hogy Gyuri bátyám szinte egyetlen lépést sem tett könyv nélkül. Még a kelenföldi lakótelep Szakasits Árpád úti hetedik emeleti kis lakásának szűk közlekedő folyosóján is megkerülhetetlen akadályt jelentett számomra a konyha irányában, amikor menet közben is olvasva araszolt a keskeny helyiség felé. Ízlésekről és pofonokról nem érdemes vitatkozni, mert a vélemények eltérhetnek egymástól. A pofonok esetében ráadásul a nézőpontokat meghatározza, ki adta és ki kapta az első pofont. Nos, Gyuri bátyám például meglehetős undorral fogadta a csokoládés Mesesajtot érintő fogyasztási szenvedélyemet. Utóbb kénytelen vagyok igazat adni neki. A kis háromszögletű ömlesztett sajt leginkább a Medvesajtra hajazott. Ám maci helyett mesefigurák szerepeltek a címkén. Szerencsére viszonylag gyorsan kiábrándultam ebből a hungarikumból.
Általában azonban inkább olajban kisütött pirítóst reggeliztem. Néha a kívánatos aranybarna helyett kissé sötétebbre sikerült a pirítós, de a felhasználás szempontjából ez nem sokat számított. A pirítóst azután vagy bedörzsöltem foghagymával, vagy a serpenyőben ráütöttem két tojást, esetleg még egy kis sajttal is megkínáltam. Szintén gyakori reggeli étkem volt a mustáros kenyér. Nem tudom az okát ennek az eltévelyedésemnek sem.
Uzsonnáról a Mama gondoskodott. Két szelet kenyér közé vagy rántottát, vagy saját készítésű isteni körözöttet tett. A változatosság kedvéért volt párizsis-sajtos, esetleg szalámis-sajtos szendvics. Persze a téli szalámi majdnem olyan ritka volt a közértben, mint a borjúhús, vagy a birka a hentesnél. Ez utóbbi kettőről legföljebb az idősebbek visszaemlékezéseiből hallottunk. A téliszalámi, ha véletlenül betévedt is a boltba, drága volt. Efféle csemegét olcsóbban csak a pártközpontban, a köznyelvben Fehér Házként emlegetett intézmény büféjében vásárolhattak az akkori pártállam megbízható káderei. Egyébként, ha jól rémlik, a dollárboltokban is kínálták kőkemény valutáért. A hízott libamáj is a hanyatló Nyugatnak volt félretéve. Ha éppen nem akadt fontosabb dolgom és úgy döntöttem, hogy megtisztelem a Széchenyi gimit a jelenlétemmel – ez volt a negyedik, s egyben az utolsó középiskolai tanintézmény, amely tanulói között számon tarthatott -, a piros hetessel elszáguldottam a Kosztolányi térig, vagy a Móricz Zsigáig. Az 1-es busszal a Kálvin térre hajtottam, majd ott átszálltam talán az 52-es tujára és eldöcögtem a Népligetig. Világéletemben utáltam suliba járni; de mint közoktatási, hatalmi tényezőt nem szerettem, az osztálytársadalom kemény magjában mindig szívesen tartózkodtam. Miután megúsztam a reáltárgyakat valamint az oroszt és végigunatkoztam a fűrészporos töri- és nyelvtanórákat, irodalomórán megtudhattam, hogy mit akart mondani a költő. Ez ügyben teljes mértékig egyetértek Arany Jánossal, aki egy értő kritikára válaszolva mondotta volt: gondolta a fene. Ha nem volt sürgős sörözés a haverokkal, akkor vettem egy adag bélszínrolót. E termék esetében leginkább a roló volt csak igaz, de egy kis rósejbni kíséretében megvolt az ebéd. Néha szójafasírtot sütöttem, krumplipüréporból kreált körettel tálalva. Előfordult, hogy felváltva párhuzamosan két könyvet olvastam. Volt orosz korszakom, amikor Gorkij, Turgenyev, vagy Solohov Csendes Donja is lenyűgözött. Utóbbit ma is remekműnek tartom, de az Új barázdát szánt az eke című pamfletje elvette a kedvem a szerző további munkáitól. A német korszakomat Böll, Grass, von der Grün, Lenz töltötte ki, a cseh szerzők közül pedig Čapek, Hašek és persze Hrabal voltak a kedvencek. Este még leszaladtam barna és kék szemű kutyusunkkal, Brunival egy gyors sétára, azután vagy tévé, vagy mozi, esetleg randi vagy kocsma. És gyorsan felnőttem, sajna!
Szerző

Patakparti terminál

Publikálás dátuma
2019.11.24. 17:13

Fotó: Népszava
A világvégétől egy házszámnyira lakott, legalábbis úgy hitte, amikor ideköltözött majd harminc éve. A villamosnak pont itt volt a végállomása, ma gaz veri fel a síneket, de bölcs előrelátással nem szedték fel őket, mert, lám, mégsem jött idáig a metró. Hátha jó lesz az még valamire. Egyébként az enyészetnek, a kutyaszarnak és az alumíniumnak furcsa elegye az a sarok, ameddig Hirsch Jenő a kutyával nap mint nap elsétált a patakparton. Már egy évtizede is annak, hogy elbontották a tanmedencét, felszámolták a közösségi sportpályát, azóta csak a nagy árkok és földkupacok vannak, mert valami bombát találtak, s felrobbantották, majd mindent otthagytak maguk után, hogy úgyis jön ide az új pláza, de ahogy a metró nem jött, úgy az sem. Pedig a földért járó pénzt már rég kifizették, s tán fel is vették, el is költötték. Lett helyette stadion, igaz a patak másik oldalán. Odin bölcsebbé válásával már nem vett részt a napi harcban, csak csendes szemlélője volt annak, ahogy reggelente, majd délután a munkából jövet a biciklisek és a gyalogosok, újabban a rolleresek, meg olykor a neveletlen kutyák megküzdenek egymással a bicikliúton. Különösen a 7 óra 50-es anyukáért a három gyerekével reszketett minden nap. A csecsemő a babakocsiban, az óvodás rollerrel, a kisiskolás biciklivel száguld előre. Anyuka amennyire tud, szalad utánuk, az úttest előtt fegyelmezetten mindig megvárják, de esős, ködös időben csak kurjongatni tud nekik. Manapság hamar nőnek a gyerekek. Ezek is koravénen, fegyelmezetten jobbra tartanak, igencsak ügyelnek arra, hogy ne lépjék át a képzeletbeli felezővonalat, mintha már most tisztában lennének azzal, hogy nincs kímélet. A hátizsákos biciklisek, villamosrollerosok, ügyet sem vetve rájuk, zúdulnak el mellettük. De legalább a kutyákra bizton számíthatnak. A kutya nem bántja a gyerekeket, sőt, ügyel rájuk. Kell is valakinek, mert járda nincs a patak partján. Még az utca is eltűnt vele együtt, rátelepedett a sebtében felhúzott bádogszörny. A hónapok során, ahogy a kevés hó után hirtelen jött a tavasz, majd a hosszú, forró nyarat drasztikusan kivégezte a hideg ősz, volt ideje mustrálgatni a huszonöt jegenye helyére épülő csarnokot. Hirsch magában hálát adott a tervezőknek, hogy nem a stadiont építették a parthoz közelebb, hanem a százméteres terminált, így a többi jegenyét nem érte bántódás. Először azt hitte, hogy ez is Tesco lesz, olyannyira szürkére és alumíniumdobozosra sikeredett az építmény. Gondolta, ha már nem jön ide a pláza, megteszi az is helyette. Hanem a terminál nagyobb fejtörést okozott a patakpart kutyás közösségének. Sehogy nem lelték ugyanis a kifutópálya helyét. Nézték balra, nézték jobbra, de vagy a piac, vagy a magasfeszültségű oszlopok állták útját. Csórikáim mindenbe beleegyeztek volna, csak a még megmaradt zöld futtatót hagyják meg nekik. A baj csak az volt, hogy helikopter-leszállónak éppen alkalmas lett volna a hely, és manapság ki tudhatja, hogy a sportklub tulajdonosának nincs-e valamilyen kedvezményes helikopter-bérlete.
Hirsch ezért a hajléktalanokhoz fordult útbaigazításért. Térülnek-fordulnak, hátha hallanak valamit. Naprakészségüket mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a főpolgármester választás másnapján már benépesítették a bokrok alját. A demokratikus fordulat a maga életszagában jelent meg a főváros zöldövezetében. A kutyásokat ez a tény még a terminálnál is jobban megosztotta. A kőbányából bőségesen a patakpartra billencselt ormótlan, sziklányi kövek nem érték el az ingerküszöbüket, fegyelmezetten kikerülték, csak a kutyáik vizeltek elővigyázatlanul oda, mintha tudták volna, hogy errefelé nincsenek térfigyelő kamerák. És a patkányok is hadd szaladgáljanak háborítatlanul a patak partján. Nem akadt vállalkozó a lakossági bejelentésre. Hajléktalan-ügyben viszont már első nap panaszt tettek a kutyaszar iránt meglehetős toleranciát mutató, de az emberi ürüléktől ebeiket igen féltő gazdik. Hirsch Jenő ezen szerfelett elgondolkodott. A harminc év alatt találkozott itt már mindenféle emberrel. Sokukat ő tanította meg reggelente köszönni, mint faluhelyen, a szembejövőnek. Szakított időt a kurta szóba elegyedésre, és nem bánta meg. A kamaszok azóta felnőttek, de ma is köszönnek neki. Hajléktalant is látott már jó néhányat. Ha józanok voltak, bár ez, sajnos, nem gyakran fordult elő, velük is szót értett. Vitt nekik teát és pokrócot a mínuszos teleken. Ennyire futotta az emberiessége. Nem is várnak el többet, gondolhatta magában. Egészen jól elvannak. Sok éve annak, hogy Hirschékkel szemben, a fák védelmében egy család fészkelte be magát. Nylonnal fedelet húztak maguk fölé, pár nap múlva az ágy, a komód is megérkezett. A komódon horgolt csipke, rajta muskátli. Onnantól Jenő érdeklődve figyelte őket. Az idős úr valahová eljárt, tán dolgozni, napközben a felesége a sparhelten főzött, és gondosan kitakarított minden nap. A gyerekek vasárnaponta, unokákkal együtt, meglátogatták őket. A kocsit volt hely bőven leparkolni a bokrok között. Aztán a család megebédelt és elköszönt. Soha egy hangos szó nem volt, csak a szeretet hangjai, gesztusai. Aztán a nylonból a fákba kapott láng és a kivonuló tűzoltók véget vetettek az idillnek. De Hirsch Jenő emlékeiben megmaradtak. Így hát nem csövesként nézett az új hajléktalan betelepülőkre sem, most is bizalommal volt irántuk, ám a terminál-kérdésben ők sem tudtak neki felvilágosítást adni. A patakparti bokrokban ugyanis nincs internet-csatlakozás. P.S.: Azóta megfejtettem Hirsch helyett a terminál titkát. De nem árulom el. Jöjjenek, nézzék meg itt, a patakparton kerületünk új büszkeségét.
Szerző

Bóta Gábor: Behódolás nélkül

Publikálás dátuma
2019.11.24. 15:34

Fotó: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Mucsi Zoltán az átlagosnál is fanyarabb, gunyorosabb, keserűbb beszédtanár a filmről és színházból is egyaránt jól ismert A király beszédében, amit most a József Attila Színház tűzött műsorára. A túlzott tekintélytisztelet idején valahogy most fölöttébb aktuálisnak tűnik, hogy van valaki aki fittyet hány rangra, sarzsira, származásra, arra, hogy egyenesen egy királyi sarjjal, hamarosan jövendő királlyal beszél, fütyül minden előjogra és szokásjogra, társadalmi ranglétrára. Nem szédíti meg a pénz sem, ő ha törik, ha szakad, mindenkivel teljesen egyformán bánik. Mucsi olyan értelmiségit játszik, aki semmi szín alatt nem hódol be, icipicit sem hajlik a gerince, csak a saját szakmájának szabályai, a maga teremtette normák szerint hajlandó élni, és e tekintetben, ha piros hó esik is az égből, akkor sincs apelláta. Megmutat egy a világból iszonyúan kiábrándult, némiképp meg is savanyodott, különccé vált embert, aki a saját rendelőjében abszolút úr, de színészi vágyai vannak, és, ha meghallgatásra megy, szinte összetöpped, elesetté, félszeggé válik. Megalázó helyzetekbe kerül, és ő, az egyenes gerincű, már-már megalázkodik, de hamarosan észbe kap, kihúzza magát, ott hagy csapot-papot, kilép a számára tűrhetetlen szituációból. Mucsi végleteket mutat, elanyátlanodást és totális magabiztosságot, megkérgesedettséget és közben mégiscsak nagyszívűséget, a keménység mögött még némi érzelmesség is megbúvik. No meg fullánkosság, áradnak belőle a gonoszkodó megjegyzések, és célzott nyilai, vesébe látó furkálódásai, igencsak célba találnak. A négy Oscar-díjat nyert, kultikussá vált, 2010-ben készült Tom Hooper filmet a forgatókönyv írója, David Seidler eredetileg színdarabnak szánta. A nagy sikerű moziváltozat után igencsak szépen elterjedt színházakban is A király beszéde. Nálunk a tavalyi évadban a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára, Béres Attila remek rendezésében. Csaknem hat éve Funtek Frigyes szintén figyelemreméltó előadásban vitte színre Kaposváron. A megtörtént eseményeken alapuló história szerint Albert herceg, V. György király második fia, kórosan dadog, ami fölöttébb kínos akkor, ha nagy nyilvánosság előtt beszédet kell mondania. Így volt ez például a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének megtartásakor. Hiába a beszédtanárok sora, nincs eredmény. Felesége unszolására, utolsó, még egyáltalán megpróbálható lehetőségként, ekkor köt ki Lionel Logue-nél. Lehet ugyan róla tudni, hogy roppant különc, meglepően sajátos módszerei vannak, de hát már nincs mit veszteni. Élessé akkor válik igazán a két ember „mérkőzése”, amikor V. György elsőszülött fiáról, akit Előd Álmos játszik, kiderül, hogy teljesen alkalmatlan királynak, hamarosan le is mond. Albert herceg VI. Györgyként kerül a trónra, előtte persze igencsak szaporodnak a beszédtréningek, amik közel sem csak beszédgyakorlatokból állnak. Logue ugyanis a legintimebb kérdéseket is felteszi ahhoz, hogy rájöjjön, mik lehettek azok a traumák, amik a dadogáshoz vezettek, mert azt megállapítja, hogy ennek szervi oka nincs. Ha Mucsi a szokásosnál is epésebb beszédtanár, Fila Balázs a szokásosnál gyámoltalanabb, kétségbeesettebb, tétovább Albert herceg. Róla tényleg hihető, hogy a felesége örökös buzdítása nélkül tapodtat sem menne sehová, otthon kuksolna nagy gátlásosságában. Félszeg a végtelenségig. Kis dolgokon is felzaklatja magát. Tekintete, az egész mackós lénye, teszetoszaságot, mohó szeretetvágyat áraszt magából, tanácstalansága felér egy kétségbeesett gyerek elkámpicsorodásával. Jó színészpáros ez így. Alkati különbözőségüket is felhasználva, még inkább, még kiélezettebben, elénk tárják a keménynek mutatkozó, de mégis lelkében jókora sebeket hurcoló, terapeuta meg a magas polcon lévő, de totálisan talajt veszett ember párharcát, az egymás iránti, végtelennek tűnő ellenszenvük leküzdését és a kialakulófélben lévő barátságukat. Hargitai Iván rendezőként nem talál ki extra dolgokat, tisztán elemezve hagyja működni az olykor szinte önmagától áthallásossá váló szöveget, és intenzív játékra készteti a színészeket. Megteremti a két főhős körül a miliőt, azt a környezetet, amiben egyaránt van ok szorongásra és megkérgesedésre. Az időpont is drámai, hiszen azelőtt vagyunk, hogy Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak, és ezt már a VI. Györgyként királlyá lett, Bertie-ként becézett, Albertnek kell bejelentenie. Abszurd szituáció, hogy dúl a világháború, és mi azon izgulunk, hogy valaki el tud-e mondani épkézláb módon egy beszédet. Fila amikor már meg kellene szólalnia az élő rádióközvetítés mikrofonja előtt, királyként, hosszú ideig csak feszülten, mélán áll, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy egyetlen szót is képes lesz kipréselni magából. Hozzá közel ott izgul a beszédtanára, ugyancsak kővé dermedve, le nem veszi a szemét Bertie-ről, szinte szuggerálja. A nézőtéren pedig az a típusú mély, néma csend, ami közben egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani. Lassan, szaggatottan, még némi dadogással, félszegen kezdődik a beszéd, de aztán belelendül, sőt meglódul, az önbizalmát visszanyert, az igazában, országa erejében hívő ember okos, de érzelemmel is teli, megnyilvánulásává válik. Tanúi lehettünk egy félelmei, traumáin felülkerekedni tudó, hiteles személyiség „megszületésének.” Szabó Gabi a felelősségteljes királlyá érő Albert felesége. Eljátssza az aggódás, a kétségbeesés, az odaadás különböző stációit. A beszédtanár felesége, Szilágyi Katalin, menthetetlenül összefonódott a férjével, de rendszeresen van perlekedni valója vele. V. György királyként Ujréti László a flott, gördülékenyen beszélő politikust adja. Aki különösebb meggyőződés nélkül, szinte rutinból, meglehetősen slágfertigen, azt mondja, ami célszerű, és igencsak korán felismeri a média őrületes hatalmát, meg azt, hogy az marad hatalmon, aki megtanul vele bánni. Cantenbury érseke Schlanger András lett volna, de elfelejtett bejönni a színházba. Blazsovszky Ákos, hősiesen megmentve az előadást, ugrott be a helyére, érthető módon, szöveggel a kezében, olyan vezetőt megformálva, aki sok mindent inkább a színfalak mögött igyekszik elintézni. Mihályfi Balázs Churchillként intenzíven vitatkozik, élcelődik vele. Horesnyi Balázs fő díszletelemként jókora csigalépcsőt tervezett, ami érzékelteti azt is, hogy egyszer fent, máskor lent, és azt is, hogy nem feltétlenül egyenes út vezet a céljaink eléréséhez. Kárpáti Enikő jelmezei láthatóvá teszik a társadalmi különbségeket és viselőik merevségét vagy éppen lazaságát. A hétköznapi előadáson is pótszékes, zsúfolt ház közönsége nagy tapssal, és mi több, ovációval fogadta a produkciót.
Szerző