Patakparti terminál

Publikálás dátuma
2019.11.24. 17:13

Fotó: Népszava
A világvégétől egy házszámnyira lakott, legalábbis úgy hitte, amikor ideköltözött majd harminc éve. A villamosnak pont itt volt a végállomása, ma gaz veri fel a síneket, de bölcs előrelátással nem szedték fel őket, mert, lám, mégsem jött idáig a metró. Hátha jó lesz az még valamire. Egyébként az enyészetnek, a kutyaszarnak és az alumíniumnak furcsa elegye az a sarok, ameddig Hirsch Jenő a kutyával nap mint nap elsétált a patakparton. Már egy évtizede is annak, hogy elbontották a tanmedencét, felszámolták a közösségi sportpályát, azóta csak a nagy árkok és földkupacok vannak, mert valami bombát találtak, s felrobbantották, majd mindent otthagytak maguk után, hogy úgyis jön ide az új pláza, de ahogy a metró nem jött, úgy az sem. Pedig a földért járó pénzt már rég kifizették, s tán fel is vették, el is költötték. Lett helyette stadion, igaz a patak másik oldalán. Odin bölcsebbé válásával már nem vett részt a napi harcban, csak csendes szemlélője volt annak, ahogy reggelente, majd délután a munkából jövet a biciklisek és a gyalogosok, újabban a rolleresek, meg olykor a neveletlen kutyák megküzdenek egymással a bicikliúton. Különösen a 7 óra 50-es anyukáért a három gyerekével reszketett minden nap. A csecsemő a babakocsiban, az óvodás rollerrel, a kisiskolás biciklivel száguld előre. Anyuka amennyire tud, szalad utánuk, az úttest előtt fegyelmezetten mindig megvárják, de esős, ködös időben csak kurjongatni tud nekik. Manapság hamar nőnek a gyerekek. Ezek is koravénen, fegyelmezetten jobbra tartanak, igencsak ügyelnek arra, hogy ne lépjék át a képzeletbeli felezővonalat, mintha már most tisztában lennének azzal, hogy nincs kímélet. A hátizsákos biciklisek, villamosrollerosok, ügyet sem vetve rájuk, zúdulnak el mellettük. De legalább a kutyákra bizton számíthatnak. A kutya nem bántja a gyerekeket, sőt, ügyel rájuk. Kell is valakinek, mert járda nincs a patak partján. Még az utca is eltűnt vele együtt, rátelepedett a sebtében felhúzott bádogszörny. A hónapok során, ahogy a kevés hó után hirtelen jött a tavasz, majd a hosszú, forró nyarat drasztikusan kivégezte a hideg ősz, volt ideje mustrálgatni a huszonöt jegenye helyére épülő csarnokot. Hirsch magában hálát adott a tervezőknek, hogy nem a stadiont építették a parthoz közelebb, hanem a százméteres terminált, így a többi jegenyét nem érte bántódás. Először azt hitte, hogy ez is Tesco lesz, olyannyira szürkére és alumíniumdobozosra sikeredett az építmény. Gondolta, ha már nem jön ide a pláza, megteszi az is helyette. Hanem a terminál nagyobb fejtörést okozott a patakpart kutyás közösségének. Sehogy nem lelték ugyanis a kifutópálya helyét. Nézték balra, nézték jobbra, de vagy a piac, vagy a magasfeszültségű oszlopok állták útját. Csórikáim mindenbe beleegyeztek volna, csak a még megmaradt zöld futtatót hagyják meg nekik. A baj csak az volt, hogy helikopter-leszállónak éppen alkalmas lett volna a hely, és manapság ki tudhatja, hogy a sportklub tulajdonosának nincs-e valamilyen kedvezményes helikopter-bérlete.
Hirsch ezért a hajléktalanokhoz fordult útbaigazításért. Térülnek-fordulnak, hátha hallanak valamit. Naprakészségüket mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy a főpolgármester választás másnapján már benépesítették a bokrok alját. A demokratikus fordulat a maga életszagában jelent meg a főváros zöldövezetében. A kutyásokat ez a tény még a terminálnál is jobban megosztotta. A kőbányából bőségesen a patakpartra billencselt ormótlan, sziklányi kövek nem érték el az ingerküszöbüket, fegyelmezetten kikerülték, csak a kutyáik vizeltek elővigyázatlanul oda, mintha tudták volna, hogy errefelé nincsenek térfigyelő kamerák. És a patkányok is hadd szaladgáljanak háborítatlanul a patak partján. Nem akadt vállalkozó a lakossági bejelentésre. Hajléktalan-ügyben viszont már első nap panaszt tettek a kutyaszar iránt meglehetős toleranciát mutató, de az emberi ürüléktől ebeiket igen féltő gazdik. Hirsch Jenő ezen szerfelett elgondolkodott. A harminc év alatt találkozott itt már mindenféle emberrel. Sokukat ő tanította meg reggelente köszönni, mint faluhelyen, a szembejövőnek. Szakított időt a kurta szóba elegyedésre, és nem bánta meg. A kamaszok azóta felnőttek, de ma is köszönnek neki. Hajléktalant is látott már jó néhányat. Ha józanok voltak, bár ez, sajnos, nem gyakran fordult elő, velük is szót értett. Vitt nekik teát és pokrócot a mínuszos teleken. Ennyire futotta az emberiessége. Nem is várnak el többet, gondolhatta magában. Egészen jól elvannak. Sok éve annak, hogy Hirschékkel szemben, a fák védelmében egy család fészkelte be magát. Nylonnal fedelet húztak maguk fölé, pár nap múlva az ágy, a komód is megérkezett. A komódon horgolt csipke, rajta muskátli. Onnantól Jenő érdeklődve figyelte őket. Az idős úr valahová eljárt, tán dolgozni, napközben a felesége a sparhelten főzött, és gondosan kitakarított minden nap. A gyerekek vasárnaponta, unokákkal együtt, meglátogatták őket. A kocsit volt hely bőven leparkolni a bokrok között. Aztán a család megebédelt és elköszönt. Soha egy hangos szó nem volt, csak a szeretet hangjai, gesztusai. Aztán a nylonból a fákba kapott láng és a kivonuló tűzoltók véget vetettek az idillnek. De Hirsch Jenő emlékeiben megmaradtak. Így hát nem csövesként nézett az új hajléktalan betelepülőkre sem, most is bizalommal volt irántuk, ám a terminál-kérdésben ők sem tudtak neki felvilágosítást adni. A patakparti bokrokban ugyanis nincs internet-csatlakozás. P.S.: Azóta megfejtettem Hirsch helyett a terminál titkát. De nem árulom el. Jöjjenek, nézzék meg itt, a patakparton kerületünk új büszkeségét.
Szerző

Bóta Gábor: Behódolás nélkül

Publikálás dátuma
2019.11.24. 15:34

Fotó: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Mucsi Zoltán az átlagosnál is fanyarabb, gunyorosabb, keserűbb beszédtanár a filmről és színházból is egyaránt jól ismert A király beszédében, amit most a József Attila Színház tűzött műsorára. A túlzott tekintélytisztelet idején valahogy most fölöttébb aktuálisnak tűnik, hogy van valaki aki fittyet hány rangra, sarzsira, származásra, arra, hogy egyenesen egy királyi sarjjal, hamarosan jövendő királlyal beszél, fütyül minden előjogra és szokásjogra, társadalmi ranglétrára. Nem szédíti meg a pénz sem, ő ha törik, ha szakad, mindenkivel teljesen egyformán bánik. Mucsi olyan értelmiségit játszik, aki semmi szín alatt nem hódol be, icipicit sem hajlik a gerince, csak a saját szakmájának szabályai, a maga teremtette normák szerint hajlandó élni, és e tekintetben, ha piros hó esik is az égből, akkor sincs apelláta. Megmutat egy a világból iszonyúan kiábrándult, némiképp meg is savanyodott, különccé vált embert, aki a saját rendelőjében abszolút úr, de színészi vágyai vannak, és, ha meghallgatásra megy, szinte összetöpped, elesetté, félszeggé válik. Megalázó helyzetekbe kerül, és ő, az egyenes gerincű, már-már megalázkodik, de hamarosan észbe kap, kihúzza magát, ott hagy csapot-papot, kilép a számára tűrhetetlen szituációból. Mucsi végleteket mutat, elanyátlanodást és totális magabiztosságot, megkérgesedettséget és közben mégiscsak nagyszívűséget, a keménység mögött még némi érzelmesség is megbúvik. No meg fullánkosság, áradnak belőle a gonoszkodó megjegyzések, és célzott nyilai, vesébe látó furkálódásai, igencsak célba találnak. A négy Oscar-díjat nyert, kultikussá vált, 2010-ben készült Tom Hooper filmet a forgatókönyv írója, David Seidler eredetileg színdarabnak szánta. A nagy sikerű moziváltozat után igencsak szépen elterjedt színházakban is A király beszéde. Nálunk a tavalyi évadban a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára, Béres Attila remek rendezésében. Csaknem hat éve Funtek Frigyes szintén figyelemreméltó előadásban vitte színre Kaposváron. A megtörtént eseményeken alapuló história szerint Albert herceg, V. György király második fia, kórosan dadog, ami fölöttébb kínos akkor, ha nagy nyilvánosság előtt beszédet kell mondania. Így volt ez például a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének megtartásakor. Hiába a beszédtanárok sora, nincs eredmény. Felesége unszolására, utolsó, még egyáltalán megpróbálható lehetőségként, ekkor köt ki Lionel Logue-nél. Lehet ugyan róla tudni, hogy roppant különc, meglepően sajátos módszerei vannak, de hát már nincs mit veszteni. Élessé akkor válik igazán a két ember „mérkőzése”, amikor V. György elsőszülött fiáról, akit Előd Álmos játszik, kiderül, hogy teljesen alkalmatlan királynak, hamarosan le is mond. Albert herceg VI. Györgyként kerül a trónra, előtte persze igencsak szaporodnak a beszédtréningek, amik közel sem csak beszédgyakorlatokból állnak. Logue ugyanis a legintimebb kérdéseket is felteszi ahhoz, hogy rájöjjön, mik lehettek azok a traumák, amik a dadogáshoz vezettek, mert azt megállapítja, hogy ennek szervi oka nincs. Ha Mucsi a szokásosnál is epésebb beszédtanár, Fila Balázs a szokásosnál gyámoltalanabb, kétségbeesettebb, tétovább Albert herceg. Róla tényleg hihető, hogy a felesége örökös buzdítása nélkül tapodtat sem menne sehová, otthon kuksolna nagy gátlásosságában. Félszeg a végtelenségig. Kis dolgokon is felzaklatja magát. Tekintete, az egész mackós lénye, teszetoszaságot, mohó szeretetvágyat áraszt magából, tanácstalansága felér egy kétségbeesett gyerek elkámpicsorodásával. Jó színészpáros ez így. Alkati különbözőségüket is felhasználva, még inkább, még kiélezettebben, elénk tárják a keménynek mutatkozó, de mégis lelkében jókora sebeket hurcoló, terapeuta meg a magas polcon lévő, de totálisan talajt veszett ember párharcát, az egymás iránti, végtelennek tűnő ellenszenvük leküzdését és a kialakulófélben lévő barátságukat. Hargitai Iván rendezőként nem talál ki extra dolgokat, tisztán elemezve hagyja működni az olykor szinte önmagától áthallásossá váló szöveget, és intenzív játékra készteti a színészeket. Megteremti a két főhős körül a miliőt, azt a környezetet, amiben egyaránt van ok szorongásra és megkérgesedésre. Az időpont is drámai, hiszen azelőtt vagyunk, hogy Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak, és ezt már a VI. Györgyként királlyá lett, Bertie-ként becézett, Albertnek kell bejelentenie. Abszurd szituáció, hogy dúl a világháború, és mi azon izgulunk, hogy valaki el tud-e mondani épkézláb módon egy beszédet. Fila amikor már meg kellene szólalnia az élő rádióközvetítés mikrofonja előtt, királyként, hosszú ideig csak feszülten, mélán áll, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy egyetlen szót is képes lesz kipréselni magából. Hozzá közel ott izgul a beszédtanára, ugyancsak kővé dermedve, le nem veszi a szemét Bertie-ről, szinte szuggerálja. A nézőtéren pedig az a típusú mély, néma csend, ami közben egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani. Lassan, szaggatottan, még némi dadogással, félszegen kezdődik a beszéd, de aztán belelendül, sőt meglódul, az önbizalmát visszanyert, az igazában, országa erejében hívő ember okos, de érzelemmel is teli, megnyilvánulásává válik. Tanúi lehettünk egy félelmei, traumáin felülkerekedni tudó, hiteles személyiség „megszületésének.” Szabó Gabi a felelősségteljes királlyá érő Albert felesége. Eljátssza az aggódás, a kétségbeesés, az odaadás különböző stációit. A beszédtanár felesége, Szilágyi Katalin, menthetetlenül összefonódott a férjével, de rendszeresen van perlekedni valója vele. V. György királyként Ujréti László a flott, gördülékenyen beszélő politikust adja. Aki különösebb meggyőződés nélkül, szinte rutinból, meglehetősen slágfertigen, azt mondja, ami célszerű, és igencsak korán felismeri a média őrületes hatalmát, meg azt, hogy az marad hatalmon, aki megtanul vele bánni. Cantenbury érseke Schlanger András lett volna, de elfelejtett bejönni a színházba. Blazsovszky Ákos, hősiesen megmentve az előadást, ugrott be a helyére, érthető módon, szöveggel a kezében, olyan vezetőt megformálva, aki sok mindent inkább a színfalak mögött igyekszik elintézni. Mihályfi Balázs Churchillként intenzíven vitatkozik, élcelődik vele. Horesnyi Balázs fő díszletelemként jókora csigalépcsőt tervezett, ami érzékelteti azt is, hogy egyszer fent, máskor lent, és azt is, hogy nem feltétlenül egyenes út vezet a céljaink eléréséhez. Kárpáti Enikő jelmezei láthatóvá teszik a társadalmi különbségeket és viselőik merevségét vagy éppen lazaságát. A hétköznapi előadáson is pótszékes, zsúfolt ház közönsége nagy tapssal, és mi több, ovációval fogadta a produkciót.
Szerző

"Kívánjuk a szabadságot rend nélkül"

Publikálás dátuma
2019.11.24. 12:22

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Magyarország Ügyészsége a honlapján november 5-én közzétett (lásd illusztrációnkat) szűkszavú kommünikében adott tájékoztatást a Deák Ferenc-díj (?) szokásostól - Deák Ferenc születése (október 17.) napjától - időben eltérő, a szakmai és a társadalmi nyilvánosság kizárásával történt, november 4-i átadásáról. A késlekedés oka indokkal nem párosult. A jól értesültek szerint azonban a díjátadó-ünnepségnek meg kellett várnia a legfőbb ügyész november 4-i (újra)megválasztását.
Nem véletlenül, hiszen a Deák Ferenc-díj (?) Testület tagjaként az egyik legfőbb adományozó maga a legfőbb ügyész. Nélküle nincs ünnepi testületi ülés és díjátadó ünnepség. Ráadásul - nem mellékesen - a testületi munka mozgatója, az ünnepi esemény szervező-előkészítője maga a centralizált ügyészi szervezet; sőt, még az előbb említett testület titkári funkcióját is egy gyakorló ügyész tölti be (díjazás mellett, vagy anélkül). 

Végzetes baki

A törvényességet nélkülöző, illegitim módon működő testületnek a „minden rendben van” tisztaságú kirakat felmutatásához szüksége volt a legfőbb ügyész jelenlétére. A róla elhangzott miniszteri laudáció szerint „büntetőjogi szaktudása megkérdőjelezhetetlen”. Szerencsére a többi jogágban való jártassága minősítéseként érdemjegy nem hangzott el. Mindezt – egyetlen osztályzatot kivéve – a díjátadón történtek nyomban cáfolták volna. E körben elég csupán az ünnepségről szóló híradás néhány tárgyi tévedése által gerjesztett feszültségingadozásra utalni, amelynek következményeként a LED-es díszlámpákkal bevilágított ünnepség biztosítékai sorra mondták fel a szolgálatot, fátyolos árnyékot vetve a zártkörű eseményre. Az első végzetes baki már a díjátadó elején bekövetkezett. A moderátor szerepét alakító Kintzly Péter - a Kúria elnökének személyi titkára - tévedésből a Deák Ferenc Díjat életre keltő alapítói gondolatok helyett a Deák Ferenc-díj létrehozataláról elmélkedett (ahogyan az ügyészségi honlap is tévesen a Deák Ferenc-díj és nem a Deák Ferenc Díj átadásáról tudósított). Mindez talán nem minősülne főbenjáró bűnnek, hiszen a Deák Ferenc Díj megalkotásáról szóló Alapító Okirat - az alapítók megkívánt aláírásainak hiánya miatt - jogilag amúgy sem minősül érvényesnek. Másrészt, az említett két elismerési forma (Deák Ferenc Díj, illetve Deák Ferenc-díj), elnevezésük hasonlósága (egyezősége) miatt könnyen össze is cserélhető. A probléma jelentőségét azonban – az említetteken felül – a két kitüntetés közötti legitimitáskülönbség képezi: az Alaptörvényből fakadó alkotmányos követelmény feltételével a kettő közül ugyanis csak az egyik rendelkezik.  Az Alaptörvény végrehajtásaként megalkotott címer és kitüntetési törvény egyértelmű egzaktsággal határozza meg azokat a normatív előírásokat, amelyek teljesítésével „állami elismerés” alapítható és adományozható. E feltételek szerint: a jogalkotó által nevesített állami közjogi szervezetek, tisztséget betöltő személyek feladatkörükkel összefüggő egyes kiemelkedő tevékenységek, teljesítmények elismerése céljából akkor jogosultak kitüntető cím, díj, oklevél, plakett stb. alapítására és adományozására, ha és amennyiben az elismerés elnevezését, az elismerésben részesíthető személyek körét, az évente adományozható elismerések számát, az elismerés adományozásának feltételeit és rendjét, valamint az elismerés leírását rendeletben meghatározza, illetve az adott közjogi tisztséget betöltő személy mindezt a Hivatalos Értesítőben közzéteszi. Ezeknek a törvényi követelményeknek a „Deák Ferenc Díj”, illetve a „Deák Ferenc-díj” közül csupán az utóbb említett – az igazságügyi miniszter által alapított és adományozott – „kitüntetés” tesz eleget. Következésképpen, a Deák Ferenc Díj léte és funkcionálása jelenleg sem nem törvényes, sem nem legitim, átadása pedig durván szembemegy a Nemzeti hitvallás normativitásával és szellemiségével, a keresztényi erkölcs követelményével, semmibe véve az általa hivatkozott deáki örökség és hagyomány iránt elvárható módon tanúsítandó nemzeti tiszteletet és méltóságot.
A közlemény

Jogászi arrogancia

E kényes problémahalmazra, illetve a fennálló törvénysértés kiküszöbölésének lehetséges megoldásaira Galambos Károly szerzőtársammal kellő időben - három önálló részben - publikált (Comitatus, 2018. ősz-tél; 2019. tavasz; 2019. tél) írásunkban, valamint névre szólóan megküldött levélben is felhívtuk a - jogszerűen nem létező - Deák Ferenc Díj Testület érintett, nagyméltóságú tagjainak figyelmét. Továbbá, a megoldás elősegítéséhez írásban kértük a köztársasági elnök, a nemzetpolitikáért is felelős miniszterelnök-helyettes, az igazságügyi miniszter támogató közreműködését. Mindhiába! Pedig – a törvényesség biztosítása végett szükséges idő és feltétel megteremtésének követhető példájaként – az említetteknél nem kisebb „értéket” képviselő irodalmi Nobel-díj 2018. évi odaítélése elhalasztását is megemlítettük. Mindennek ellenére, az egyre többen hangoztatott - legfelsőbb szintű - jogászszakmai „arrogancia” ezúttal is győzedelmeskedett! Önmagukat a jogászszakma hivatásrendjei vezető képviselőinek kikiáltott személyek Magyarország Ügyészsége honlapjának tanúsága szerint 2019. november 4-én, mint a Deák Ferenc-díj (?) Testület díjat adományozó tagjai: Dr. Sulyok Tamás AB-elnök; Dr. Darák Péter a Kúria elnöke; Dr. Polt Péter legfőbb ügyész; Dr. Tóth Mihály az MTA Jogtudományi Bizottságának elnöke; Dr. Bánáti János az ügyvédi kamara elnöke; Dr. Tóth Ádám a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke; Dr. Szép Tibor a Magyar Közigazgatási Társaság elnöke és Dr. Sárközy Tamás a Magyar Jogász Egylet elnöke - minden szégyenkezés nélkül - átadták azt a Deák Ferenc-díjat, amelyet rendeletével jogérvényesen az igazságügyi miniszter alapított, és amelynek átnyújtására a rendelet értelmében minden évben a március 15-i nemzeti ünnep és az augusztus 20-i állami ünnep alkalmából szokott sor kerülni. Emellett még idekívánkozik négy apró, szakmai jellegű kérdés: 1. Vajon mely törvényi követelménynek eleget téve működött közre az ország három igen fontos közjogi méltósága – AB-elnök, Kúria-elnök, legfőbb ügyész – e kitüntetési forma átadásában? 2. Mióta és milyen objektív/szubjektív ismérvek alapján tekinthető önálló jogászszakmai hivatásrendnek a Magyar Jogász Egylet, avagy az MTA Jogtudományi Bizottsága által „tömörített” - más-más jogászi munkahelyen és munkakörben foglalkoztatott - jogtudósok köre? 3. Az eseményen jogszerűen hogyan lehetett jelen Dr. Szép Tibor a Magyar Közigazgatási Társaság elnökeként, amikor a közhiteles bírósági nyilvántartásban más nevű személy van bejegyezve? 4. Vajon a kitüntetettek a plakett mellett kézhez vehették-e - a miniszteri rendelet értelmében - a díjjal együtt járó 1.000.000 Ft összegű pénzjutalmat is? De ne legyünk szőrszálhasogatók, inkább lépjünk egy lépéssel tovább és tegyük fel a következő - költői - kérdést: az előre „kiszemelt” díjazottak az igen tisztelt testülettől (elnökétől, vagy titkárától) kaptak-e tájékoztatást e törvénysértő anomáliákról? Hiszen, annak ellenére, hogy - Kállai Ferenc Kossuth-díjas színművésznek tulajdonított mondás szerint - „a kitüntetéseket adják, és nem kapják” a kitüntetéssel együtt járó tortúra - minden bizonnyal - a díjazott személyek emberi méltóságát is érinti. Azaz, az illető személynek joga van tudni az általa átveendő kitüntetés legitim, illetve illegitim voltáról, majd annak ismertében döntenie a kitüntetés el-, vagy el nem fogadásáról. Mindennek hiányában a frissen kitüntetettek - Dr. Stumpf István volt alkotmánybíró; Dr. Sinku Pál legfőbb ügyészségi főosztályvezető ügyész; Dr. Bócz Endre az MTA volt közgyűlési képviselője; Dr. Havasi Dezső ügyvéd, megyei kamarai elnök; Dr. Csillag Attila közjegyző; Dr. Éliás Tünde járási hivatalvezető - szabad akaratuk szerint már csupán az átvett kitüntetés visszaadásáról dönthetnek, majd. Azonban, az előbbiekhez képest is bonyolultabb a megoldás azon 49 fő esetében, akik 2004 és 2011 között érvényes Alapító Okirat hiányában részesültek Deák Ferenc Díjban, míg a 2012-2019 közötti időszakban - a hatályos törvényi szabállyal szembemenő adományozással - érintett 48 fő tekintetében a rendezés lehetősége már csak törvénymódosítás útján biztosítható. Az említettek egyikébe sem sorolható 5 fő esete pedig a rejtély kategóriáját gazdagítja, bár jogászi körökben ez sem kelt megütközést: hogyan volt lehetséges 2003-ban átadni a Testület által csak 2004-ben alapított kitüntetést? A deáki örökség és a nevével fémjelzett kitüntetés erkölcsi tisztasága, illetve a kitüntetettek emberi méltósága megóvása végett írásban fordultunk az államfőhöz közérdekű javaslatunkkal: alkotmányos jogával élve kezdeményezze a Deák-díj törvényi megalkotását. Hivatalának válasza negatív volt.

A felelősség terhe

Végezetül, essen szó a díj kapcsán a „haza bölcse” személyéről is, akire hivatkozással e kitüntetés - jogsértés kíséretében - adományozásra került/kerül, miközben az ezzel szemben a jog által mindenkinek kijáró védekezés, tiltakozás számára nem adatik meg. Így hát joggal kérdezhetjük, mire is gondolhatnak az alapító testület jogutód tagjai, amikor a díjazott személyeket a kitüntetés átadásakor a következő méltatás mellett útjukra bocsátják: a Deák Ferenc nevéhez kapcsolódó díjjal vétessenek észre a jogászi hivatásrendek azon szakemberei, akik életútjukkal az elmúlt századok nagy jogászai, a deáki hagyományok méltó utódai. De másként is fogalmazhatunk: mai gyakorló jogászok számára van-e Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, vagy „már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban”?  Ugyanakkor tudjuk, érezzük – miként a kiegyezés folyamatában – ma is nélkülözhetetlen szükségünk van Deák személyiségét, tevékenységét átható tisztességére, megingathatatlan erkölcsi tartására, a szabad véleménynyilvánítás melletti kiállására. Mindezt a társadalmi igényt megérezve kerülhetett sor életnagyságú festményének a fővárosi közgyűlés alakuló ülésekor a pulpitus mögött történő elhelyezésére. Őszinte, nyílt tekintete az ülésezés alatt üzenetet közvetített: „(…) míg a kormány maga példát nem mutat reá, hogy a törvényt ő is tudja tisztelni s teljesedésbe hozni, károsnak tartom bármi másról tanácskozni”, „(…) nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigorún vigyázni minden lépéseinkre (…), mert ki keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét.” A fenti témát a lelkiismeret szó jelentésének ismeretében Arany János ironikus sorainál aligha lehetne jobban és stílusosabban zárni: „Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül! Kívánjuk a szabadságot rend nélkül.”