Ez már kétfordulós választás

Bár az első komolyabb politikai sikert az elhíresült Torgyán paktum hozta meg Orbán Viktor számára, nem lett „hivatalból” a kétfordulós választási rendszer barátja... Amikor másodjára kormányra került, első dolga volt, hogy a „királycsináló” kétfordulós választást likvidálja. 
Orbán, mint tudva levő, nem egy kiköpött demokrata. Viszont többnyire jól számító politikus, aki nyíltan hangoztatta: „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon!” S miután a gazdasági-pénzügyi világválság is a kezére játszott, önmagának 2010-ben szabad kezet adott.
Rendes jogállami körülmények között az egyfordulós választási rendszer természetesen nem ördögtől való. Legfeljebb akkor, ha bevezetésének célja az, hogy a Fidesz soha többé ne veszítsen választást. Márpedig a fékek és ellensúlyok kiiktatásával az akkoriban nyélbe ütött Alaptörvény is elsősorban a kormánypárt közhatalmi hegemóniájának megőrzését szolgálta, szolgálja.
És sokáig valóban úgy tűnt, mintha a centrális erőtér populista szellemi hordalékára épülő NER-rendszernek nem is volna ellenszere. Így az ellenzék választási összefogásra buzdító kísérleteit a hiábavalóság szinonimájaként kezdték emlegetni. Az első valódi áttörését az idei önkormányzati választás jelentette. Budapestet elvesztette a Fidesz. A közvélemény-kutatók cáfolják azt a tévhitet, hogy a kormányzat csupán a Borkai-ügynek köszönhette vereségét. Inkább a hatalmi arroganciája, a korrupt parvenük ellenszenves életvitele miatt büntették a választók a Fideszt. Csakhogy az ellenzék „váratlan” sikerének van egy kevéssé ismert dimenziója is, amelyre hiba volna nem fölhívni a közfigyelmet. Mert ha az ellenzék még nem is ébredt tudatára, a NER-rendszer egyik – ha nem legerősebb ellenszerét – a „kétfordulós választásban” megtalálta. 
Tényleges visszaállításához persze aligha lesz partner az Orbán-kormány, amely az egyfordulós szisztéma haszonélvezője. Törvényhozó hatalom híján tehát a demokratikus ellenzéknek (egyelőre) be kell érnie az „előválasztással”.
Tagadhatatlan: kezdetben igen sok fenntartás fogadta ezt a választás-technikai újítást. Úgy tartották, egy reprezentatív közvélemény-kutatással összevetve nem is állná ki a próbát. Ám mára megváltozott a helyzet: komoly politika versenyelőnyhöz juttatta az előválasztást az a kivételes képessége, hogy alkalmas a választók mozgósítására. 
Amíg ugyanis a kérdezőbiztosok fejlett tudományos módszerekkel, de zárt ajtók mögött teszik a dolgukat, a fővárosi közterekre kitelepült ellenzéki képviselő- és polgármester-jelöltek az előválasztások időszakában (fokozódó média-érdeklődés mellett) képesek voltak közvetlenül megszólítani a lakosság széles rétegeit. Amit az általuk képviselt közügyek demokratikus vitelében érdekelt fővárosi polgárok jól honoráltak. 
A sikeresen honosított előválasztás közjogi olvasata világos: bár az egyfordulós rendszer névleg, „de jure” fideszes megalkotói szolgálatában áll – a demokratikus ellenzék Budapesten már „de facto” visszaállította a kétfordulós választást. 
A Fidesz most, a veszett fejsze után kapva, megpróbálja a maximumot kihozni saját választási vereségéből. De mára az ellenzék is megtanulta a leckét, és ideje szélesebb körben élnie az előválasztás kínálta új politikai lehetőséggel. Nem utolsó sorban azért, hogy e „részben szabad” országban a választási eredmény visszanyerje közakarat jellegét. A szerző jogász, újságíró 
Szerző
Bodnár Lajos

Mindig a nő választ

Ő az étlapot nézi, én meg a kezét, milyen gyönyörűséges, finom, hosszú ujjai vannak, uramisten, vérvörösre festett körmökkel. Éhes, kedves Zsolt, kérdezi, mire csak annyit nyögök, hogy nagyon. Hát persze, a szememmel mindjárt fölfalom, érzi ezt, tán a lélegzetemből, és mosolyog. Nagyon nő. S élvezi. Nézze csak, mondja, előételnek volna itt cékla „ravioli” fetával, körtepürével, dióval, de legyen óvatos, a raviolit idézőjellel írják. Mit bánom én, hogy írják, ez fut át az agyamon, de nem szólok, beletemetkezem az étlapba én is, de nem látom a betűket. Nem hangzik rosszul, körtepüré, feta és dió, igen, ha tehetném, ezeket most szépen sorban rálapátolnám a meztelen hasára, és onnan falnám fel. Mit gondol, Zsolt? Tudod te azt, dünnyögöm magamban, remélem, nem hallja. 
Nem tudok választani, ráhagyom a dolgot, mire fölszabadultan nevet, de jó, kacag, akkor most megetetem. Elakad a lélegzetem megint. Előételnek választok magának cékla „raviolit” fetával, körtepürével, dióval, de mondom, legyen óvatos, a raviolit idézőjellel írják. Főételnek fűszeres sütőtököt gondoltam magának gyömbéres joghurttal, olívabogyóval, zöldsalátával, mit gondol, ez most jólesne? Vagy kívánna inkább lazacos árpagyöngyrizottót zöldborsócsírával, karfiollal? Legszívesebben azt válaszolnám neki, hogy hagyjuk ezt, hagyjuk most ezt a ceremóniát, inkább menjünk föl hozzám, és nézzük meg az ablakomból a Bajza utca őszülő fáit, nagyon szépek, sárgák, vörösek, illatosak, és koronájuk fölött, a távolban, nézze csak, az ott a Hármashatárhegy. Koccintsunk hármat arra a hegyre.
Hosszas megfontolás után saját magának előételnek grillezett gombasalátát rendel, főételnek pedig lazacot zöldsalátával, vajban sült répával és spenótlevelekkel, de a borlap fölött sokáig tűnődik, mit ajánl, kedves Zsolt, néz rám, de nem, én inkább nem mondom ki, hogy most mit ajánlanék neki, hát én sörös vagyok, válaszolom, mert jólesik most a kontrapunkt. 
Míg az ételekre várunk, kényelembe helyezi magát, hátradől, a haját megigazítja, majd egyszerre csak azt mondja, hogy milyen fura, kedves Zsolt, hogy ilyen sokat gondolkozik az ember mindenféle jelentéktelen dolgokon, alaposan megfontolunk minden tényezőt, ha kocsit választunk, ha lakást nézünk, kérdezősködünk hetekig, hónapokig, megkérdezzük a barátainkat, de bezzeg ha a legeslegfontosabb dologról van szó, akkor elegendő egyetlen másodperc, azonnal döntünk, és végünk. Mi volna az a legeslegfontosabb dolog, nézek rá, mire elmosolyodik, és azt súgja: a szerelem. 
Hallgatok, a mosolyát nézem, be akarok látni mögéje, aztán a tekintetét figyelem, s riadtan látom, hogy kezd megkeményedni az a gyönyörű, tükröskék, hatalmas szeme, s mintha látnám benne az ítéletet. Az ítéletemet. Az nem fair, kedves Zsolt, hogy a párválasztásra jóval kevesebb időt szánunk, mint egy autóvásárlásra, nem gondolja? 
De gondolom, hajtom le a fejemet, mire bólint, mintha azt mondaná, aha, megértette. Majd kinéz az ablakon, s azt javasolja: de most már beszéljünk valami másról.
Szerző
Kácsor Zsolt

Sáskák

Az elmúlt években több ezer milliárd forintot nyelt el az adófizetők pénzéből a NER, ennek a pénznek egy része meg is jelent Mészáros Lőrinc, Szíjj László, Garancsi István, a Vajna-örökösök vagy épp Tiborcz István vagyonában. Ők a kormány járadékvadászai, amit csak lehet, „szerencsésen megnyernek”, ám a megszerzett vagyont nem mindig tudják hasznosan forgatni, azt felélik, elporlad a kezük között. Olyanok, mind a sáskák. 
Ez látható a Mátrai Erőmű esetében is: a korábban jól működő cég csak döglődik, már szabadulna is tőle a nemzet strómanja. Az csak az egyik járulékos kár, hogy ezek a cégek „szerencsésen pályáznak”, azaz viszik a közpénzt; közben viszont azon versenyképes cégek elől orozzák el a megrendeléseket, amelyek képesek lennének az organikus fejlődésre – és nem mellesleg, biztos munkahelyet adhatnának tízezreknek, tartós alapjai lehetnének a magyar költségvetésnek. 
Az elmúlt nyolc-tíz évben a kormányközeli NER-cégek közbeszerzéseken híztak hatalmasra, több száz milliárd forintos vagyonokat halmoztak fel, de  láthatóan még ez sem elég. Újabb és újabb cégeket vásárolnak fel, ám ehhez nem elég az összeharácsolt vagyon, szükség van további pótlólagos tőkére. Ezt szolgálja most az MNB Növekedési Kötvényprogramja, amelyért minden NER-milliárdos sorba áll, és tartja a markát. 
A bennfentesek farvizén majd néhány versenyképes cég is kap az MNB kölcsönéből tíz évre – ők nagy valószínűséggel 2029-ben vissza is fizetik tartozásukat a jegybanknak. A NER-cégek esetében ez nem garantálható, jóval nagyobb az esélyük az összeomlásra, mint azon piaci vállalkozások esetében, amelyek nem járadékvadászatból élnek. És akkor nemcsak azt a 300 milliárdot bukjuk mi, adófizetők, amit most az MNB szétosztogat. Ha megszűnik a NER, a cégbirodalom összeomlása magával ránthatja az egész gazdaságot.
Szerző
Papp Zsolt