Múlt és jelen

Ágh Attila „Ébresztő, MSZP” című írása tipikus példája annak, amikor egy múltba révedő egykori reformkörös megmarad régi szokásánál: mindig, mindenkinél, mindent jobban tud, fő ellenfelének pártja (vagy egykori pártja) mindenkori vezetését tartja, az önkritikát, a múlt tisztázását (valamint a rendszerváltozásban betöltött szerepének méltatását), és nem a jövőt tartja fontosnak. 
Szekeres Imre Hosszú menetelés című cikkére (október 29.) reagáló írását azzal kezdi, hogy a „Szekeres cikkéből az derül ki, hogy az MSZP vezetői semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”, és az MSZP vezetői úgy gondolják, hogy az ellenzéki oldalon az MSZP-nek a vezető szerep ma is automatikusan jár. Tekintsünk el attól, hogy Szekeres 2010 óta nem vállal vezető tisztséget a pártban, és ezt nyilván Ágh Attila is tudja (de így „ütősebbnek” tartja a mondását), és nézzük, miről írt, és miről nem a kritika alá vont szerző a cikkében. 
Kezdjük a rövidebbel. Egyetlen gondolatot vagy szót sem írt Szekeres az MSZP vezető szerepéről. A szocialista pártban senkinek sem jut eszébe az MSZP vezető szerepéről értekezni, és senki sem gondol arra, hogy „az önkormányzati választások után most minden az MSZP ölébe hullik”. 
Annak, hogy Budapesten a EP választások eredményéhez képest nagyobb arányban nyertek szocialista polgármesterek, semmi jelentősége nincs a jövőre nézve. Annál is inkább, mert az önkormányzati testületekben nem szocialista, hanem ellenzéki többség van. „Minden azon múlik a városokban is, hogy akik közösen állítottak jelölteket, képesek legyenek közösen kormányozni. (…) Politikai siker az MSZP részleges megerősödése, ami lehetőséget ad arra, hogy átgondolja saját politikai jövőjét (...) Bebizonyosodott, hogy a média nem mindenható, hogy politikai munkával lehet győzni. Helyes döntés volt az együttműködésre törekvés, s az is, hogy nem erről szólt a kampány. A minket érintő botrányok következtetéseit azonban le kell vonni, még ha az konfrontációval jár is. Nem lehet még zárt körben sem félreérthetően fogalmazni, nem lehet elmenni vitatott magatartású társaink ügyei mellett. A múlt tisztázása, a helytállás bizonyítása, a hibák elismerése nélkül azonban nem tudunk tovább lépni” – írta Szekeres. 
Az MSZP egyik alelnöke, Hegyi Gyula is arról ír 2019. október 17-i cikkében, hogy „Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával”. Szó sincs tehát a vezető szerepről. 
Ami a „múlt önkritikus feltárását” illeti, szerintem nem az a „három nagy folyamat fontos”, amit a politológus a hivatkozott könyvében részletesen kifejtett, de ez most nem érdekes. Az MSZP történetének feldolgozásáról – állításával szemben – számos értékes könyv jelent meg: pl. Feitl István, Ripp Zoltán, Lakner Zoltán és mások tollából. Szekeres Imre dokumentumok alapján dolgozta fel az 1994-98 közötti kormányzást nemrég megjelent könyvében. A 89-es reformkörök októberi találkozóján Ágh Attila „elősegíthette” volna az általa hiányolt szembenézést, de néhány nappal a rendezvény előtt lemondta előadását, és a mostani cikkéhez hasonló tartalmú levélben fordult a résztvevőkhöz. De nem vett részt azon a rendezvényen sem, amelyen Tóth Bertalan adott elfogulatlan összegzést az elmúlt harminc évről. Úgy tűnik, könnyebb neki légből kapott állításokkal hadakozni, mint érdemi kérdésekről vitatkozni. 
Egyébként látott már valaki olyan pártot (az egypártrendszeren kívül), amely azzal szórakoztatja a közönséget, hogy folyamatosan kemény önkritikát gyakorol, és fogadkozik, hogy ezentúl másképpen lesz? Többpártrendszerben a kormány munkájának kritikai értékelése és alternatíva felmutatása az ellenzék dolga, és nem a nyilvános önkritika. Csak a jövőképnek, a tetteknek és a személyiségeknek van politikai értelemben jelentőségük, a múlt értékelése a történészek dolga. 
Szekeres álláspontja – „az esélyteremtő újraelosztás rendszere garantálhatja csak a szabad és igazságos társadalmat, mert a tőke és a munka érdekellentétének szerepe az új világunkban is fennmarad” – nem gyenge közhely, hanem azonos az „új baloldal” skandináv típusú berendezkedést elképzelő felfogásával. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy „akkor van kormányzásra lehetőségük a modern, a világra nyitott politikai erőknek, ha az MSZP mint baloldali párt összefog a liberális és modernista pártokkal.” Sőt nem elég a nagyvárosokban megfelelő támogatottságot elérni, hanem a vidéken is sok új szavazót kell szerezni. 
Nem Szekeres az, aki mantrázik, hanem a veterán politológus, aki a balliberális elit egy részének régi mantráját mormolja: a Fidesz-kormány történelmi gyalázata, hogy „az országot kivezették Európából”; az MSZP „provincializálódott, egyre messzebbre sodródott az európai baloldalban való együttműködéstől (...) ellazsálta a választási kampányokat, és nem aktivizálta magát az EP választásokon”. De megkapja a DK is, mert „ugyanazokat a lapos közhelyeket mormolja, mint az MSZP”. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Miklós László

Az oktatás ördögi köre

Az oktatás ügye mindig is fájó pontja volt az Orbán-kormánynak. Rengetegszer kellett már meghátrálniuk, mint a kötelező középfokú nyelvvizsga vagy a Waldorf iskolák korlátozása esetében. Azonban sosem féltek megtenni olyan lépéseket, amelyeket máshol remegő lábbal tett volna meg a kormányzat. Erre példa az iskolák állami kiszervezése a KLIK keretei közé, ami súlyos alulfinanszírozással kezdte működését. Ezen felül csökkentették, sőt szinte teljesen elvették a diákönkormányzatok jogköreit, teljesen átszabták a köznevelési törvényt, képesek voltak a Nemzeti Alaptantervet odadobni a szélsőséges nézeteket valló Takaró Mihálynak, de ami a legsúlyosabb, hogy hagyták kicsúszni a kezük közül a tanárhiány okozta problémát.
Nemrégiben jelent meg egy elkeseredett tanár levele egyes hírportálokon. Ebben a levélben benne van az, amit mindenki tapasztal az oktatási rendszeren belül, legyen tanár, diák, vagy akár portás. Arról szól, hogy az óriásira duzzadó tanárhiány miatt az adott iskolából hat tanár hiányzik, ezért az írónak kell tanítania a kémiát, az erkölcstant, a fizikát, heti egyszer angolt, és emellett még a napközit is neki kell vinnie a hátán. Ennél már csak az felháborítóbb, hogy fentről még rá is szóltak: kevesebb munkát kellene beírnia, mert túllépte a 32 órát. Ráadásul táborozni is úgy kell elvinnie a gyerekeket, hogy kijelenti, teljesen ingyen, önkéntesen vállalja ezt a munkát.
Hiába nem vagyok tanár, sokat tapasztaltam abból, ami a levélben le van írva. A tanárhiány már olyan szintű probléma, hogy szó szerint luxus mondjuk felmenteni egy tanárt a munkavégzés alól, mert nincs pótlás, legyen szó bármilyen tantárgyról. A „bármely szakos tanár” fogalom, úgy gondolom, tökéletesen leírja a jelenlegi helyzetet, hisz az utóbbi időben rengeteg ilyen hirdetés jelent meg. És a helyzet egyre csak romlik, hisz sok tanár már nyugdíjba készül, és egyre kevesebben tartják vonzónak a tanári pályát az alacsony fizetés és megbecsülés miatt. 
Teljesen jogos kérdés, hogy tett-e a kormány bármit azért, hogy ezt a problémát orvosolja? De természetesen csak költői, a választ mindenki tudja. A kormány rendszeresen letagadta a tanárhiányt, amikor pedig már nyilvánvaló volt, hogy nagy a baj, a mértékét kezdték el alábecsülni. Mind Rétvári Bence, mind Kásler Miklós szerepet vállal ebben – Kásler legutóbb pár hete állította azt, hogy nincs pedagógushiány. 
A tanárok hiánya egy olyan ördögi kört állított elő, amiből csak kormányzati segítséggel lehetne kilábalni. Hiszen a jelenlegi tanárok között is vannak alkalmatlanok, akiket nem lehet kirúgni a pótlás lehetetlensége miatt; a nyugdíjba vonulók sokkal többen vannak, mint a szakmába belépők; a kezdő pedagógusok pedig hamar irányt válthatnak a fizetés mértéke és a megbecsülés hiánya miatt. Közben pedig a kormány mindent tagad. 
Erre a problémára csak egy nagyon erős szakmai reform tudna megoldást nyújtani. Addig sem szabad hagyni, hogy elhallgassák a probléma mértékét, és természetesen ki kell állni a tanárok jogaiért minden platformon, ahol erre lehetőség van. A szerző diákaktivista 
Szerző
Szolga Bálint

Tanulom az életet

Anyám úgy döntött, hogy a nyári szünetben dolgozzak. Tizenhét éves vagyok, elég volt a lógásból, a mulatozásból és a semmittevésből. A nyári munka régen is része volt a szünidőnek, legalább megtanulod, mi az élet, mondta anyám, aki szeretett olyan jelszavakat alkalmazni, amiket a televízióban hallott. Hiába szerettem volna sokáig aludni vagy nem kötelező könyveket olvasni – bekerültem a külvárosi Bevásárlóközpontba, mint Tanuló Kettő. Első munkanapomon ott álltam kék munkaköpenyben a Vevőszolgálatnál, amikor megérkezett a Főnök Úr. Szigorú tekintettel méregetett.  – Alap. Nem mi vagyunk a vevőkért, hanem a vevők versenyeznek értünk. Alap. Nem az van, amit ők akarnak venni, hanem azt kapják, amit el akarunk adni. Ha valaki panaszkodik, azt feleled, utánanézel. Eltűnsz, de valójában nem csinálsz semmit,  elvégre nem neked fontos, hanem neki. Bólogattam, mert okos fiúnak akartam látszani. – Igyekezz folyton mozgásban lenni, a legjobb, ha észre sem vesznek. Ha egy vevő mégis megszólít és kérdez valamit, arra két válaszod van. Kérdően néztem a Főnök Úrra. Biztosan ez az élet, amit meg kell tanulnom. – Az egyik válasz, hogy keresse a hatodik regálon. – Mi az a regál? – Mindegy, mutass egy irányba és kész. – És a másik válasz? – A másik válasz, hogy keresse a illetékes kollégát. – És ő ki? – Mindegy, a fontos, hogy te szabadulj. Közben tapogasd a mustárokat, forgasd a kompótokat, foglald el magad. Minden gond forrása a vevő. Ezt vésd az eszedbe. – Igyekszem – mondtam. – Pénztárak közelébe nem mész. Tanuló Kettő vagy, nem adhatsz el semmit, csak legyél itt napi négy órában. Ne szólj bele semmibe, abból nem lehet baj. – Abból nem – kezdtem érteni, mi lesz a dolgom. – Ha valaki keres egy árucikket, és erőszakoskodik, mert vannak olyan vevők is, akkor azt feleled, az van, ami ki van rakva.    Körülnéztem, látok-e regált. – Ha valaki fehér színű, kétméteres hosszabbítót keres, azt feleled, csak hatméteres koráll színű van. Kész. Kétméteres hosszabbító is van, de majd hülyék leszünk osztogatni, amikor azt keresik a legtöbben. Ha nagyon akarja, belecsúsztat egy Dózsát a zsebembe, az alatt nem tárgyalunk senkivel. – Nem. – Nem szeretjük azokat a vevőket, akik értenek valamihez, és azokat sem, akik nem értenek. Leginkább pedig azokat nem szeretjük, akik nem értenek hozzá, de úgy tesznek, mintha értenének. Rakodásnál segíthetsz, de ha kitesszük az „Áruátvétel” táblát, akkor ne gyere be a raktárba, mert akkor én vagyok ott Etuskával. Etuska volt a legszebb pénztároslány. Vágyakozva néztem, hogy feszül formás keblén a piros blúz. Mély levegőt vettem, szerettem volna Főnök Úr lenni. Talán majd egyszer. – Remélem, megtanultad, mi az élet – fogadott otthon délután anyám. Bólintottam, és szívesen meséltem volna részleteket, de azokra nem volt kíváncsi. 
Szerző
Odze György