Túl az irodalmi alapokon

Publikálás dátuma
2019.11.18. 10:00

Fotó: INTERCOM
A Mike Flanagan rendezte Álom doktor film a legjobb, ami mostanában történt a Stephen King univerzumban.
Mai állás szerint Stephen King háromszáztizenegy(!) nyilvántartott írói kredittel rendelkezik filmes produkciók terén. Pedig „csak” szűk hatvan regényt írt. Az író rajongóinak a szemében örök kérdés, hogy hogyan lehetséges az, hogy túlnyomó többségben – pardon, pár kivételtől eltekintve – ezek a művek a kínosan rossz filmek történetét gazdagítják. A jelenség mögött nyilván összetett ipari és alkotói folyamatok húzódnak meg, ugyanakkor az is igaz, hogy maga King is sokat tett azért, hogy még az indokoltnál is jobban megossza az írásműveinek adaptációjának a megítélését. Ő maga is elismeri, hogy a filmek többsége pocsék, néhány kivételtől eltekintve: ezek A remény rabjai, az Állj mellém és némi meglepődésemre a Ralph S. Singleton jegyezte Graveyard Shift, mely mai szemmel inkább az annyira rossz, hogy jó kategória lehetne maximum. Utóbbit, én cserélném a Brian De Palma rendezte Carrie-re, ha már. Mindazonáltal Stephen King leghíresebb megnyilvánulásai közé tartozik, hogy ahol és amikor csak lehetséges, ekézi Stanley Kubrick által rendezett Ragyogást. Ahogy az író többször megfogalmazta, szerinte Kubrick verziója olyan, mint egy pofás Cadillac, csak épp motor nélkül. A baja főleg az volt a filmmel, hogy Jack Nicholson által megformált Jack Torrance már a film legelején egy sült bolond és az idő előre haladtával csak egyre betegebb lesz. King szerint az ő regényének a tragédiája pont az, hogy Torrance küzd azért, hogy épelméjű tudjon maradni, de ebben harcban elbukik. Ugyanakkor vitathatatlanul a filmtörténet legfontosabb művei közé soroljunk Stanley Kubrick alkotását. Ebbe az agyrém-szituációba lépett be Mike Flanagan író-rendező, aki volt annyira tökös, hogy vállalta úgy készíti el King Álom doktor című regényének adaptációját, hogy egyúttal szerves folytatása is lesz az 1980-as Kubrick klasszikusnak. Ehhez persze kellett King talán fő művének, az AZ-nak a sikeres mozis újrája, addig a jogokkal rendelkező Warner hallani sem akart az Álom doktor finanszírozásáról. A folytatás, ahogy King 2013-ban megjelent azonos című regénye évtizedekkel az előzmények után játszódik. A Ewan McGregor alakította Danny Torrance (a triciklis kisfiú a Ragyogásból) eleinte ugyanúgy alkoholizmussal és dühkitörésekkel birkózik, mint az apja, de aztán egy keleti-parti kisvárosban kijózanodik és új életet kezd egy nyugdíjas otthon ápolójaként. Felbukkan azonban az Igaz Kötés nevű szekta, melynek vezetője, Kalapos Rose (Rebecca Ferguson a film legjobb alakítását nyújtja) „táplálkozási célból” megszállottan keres olyan, lehetőleg gyerekkorú egyedeket, akik szintén bírnak a ragyogás képességével. Dan telepatikus kapcsolatot létesít egy Abra nevű lánnyal, aki rendkívüli mértékben ragyog, de természetesen Rose és társai is felfigyelnek rá. Az összecsapás elkerülhetetlen, így Dan felfedi magát az évtizedes bujkálásból. Ez az expozíció megegyezik a King regényével, de Flanagan Kubrickhoz hasonlóan eltér a regénytől számos ponton. Olyannyira, hogy a mű utolsó fél órájában már sokkal erősebb a mozgóképes előzmény hatása, mint az irodalmi alapanyagé. Ez pedig zseniális húzás Flanagantől, mert ugyan megadta a tiszteletet Kingnek a felvezetésen (nem mondhatja az író neki, hogy már az elejétől kiforgatta a művét), ám ugyanakkor jelzi, hogy azért a mozikultúra jelen esetben fontosabb, mint az irodalom – különösen, az Álom doktor nem tartozik a King életmű legjobban sikerült darabjai közé. Viszont Flanagan megoldása tízpontos, így a film verzió az év egyik nagy meglepetése, amit bűn lenne bármilyen mondvacsinált indokkal kihagyni!   

Maximális túlhajtás

A legcikibb Stephen King filmet maga Stephen King követte el. Dino De Laurentis producer 1986-ban megadta az írónak a lehetőséget, hogy bizonyítson: teljesen szabad kezet kapott a Maximális túlhajtás írása és rendezése terén. Ehhez képest legendák keringenek arról, hogy King mennyire „leszarta” az egészet és a végeredmény is ezt bizonyítja. 

Frissítve: 2019.11.18. 11:24

Sohasem a gyerek a hibás - exkluzív interjú Nora Fingscheidt rendezővel

Publikálás dátuma
2019.11.18. 08:15

Fotó: AXEL HEIMKEN / AFP
A szociális rendszer és ellátóhálózat sehol sem tökéletes, Nora Fingscheidt Kontroll nélkül című drámája a hibát mutatja meg a gépezetben: egy tízéves lány „tombolását” mutatja be, akiről lemondott az édesanyja. A mű egy igazi emocionális atomrobbanásokkal teli mozgóképes földgyalu, mely a februári világpremierje óta tarol a világ fesztiváljain. A rendező Karlovy Vary-ban adott exkluzív interjút a Népszavának.
Tisztában vagyok azzal, hogy Benni, a rendszerzúzó kisgyerek története fikció, de adódik kérdés: mennyi a film valóságalapja? Hosszú-hosszú évek kutatása előzte meg a forgatást. Több mint négy éven keresztül beszéltem szakemberekkel, tanulmányoztam egyedi eseteket és közben írtam a forgatókönyvet. Összetett folyamat volt, nagyon sok időt töltöttem irodán kívül, például hosszú hónapokon keresztül laktam gyermekotthonokban, segítettem a munkájukat. Majd megfigyelőként szintén hosszabb időt töltöttem el gyerekpszichológusokkal, később pedig heteket ideiglenes befogadóhelyeken. Több mint hatvan németországi, a gyermekvédelemben dolgozó szakemberrel készítettem mélyinterjút. Próbáltam teljes képet kapni a rendszerről, de talán ennél is fontosabb, hogy a gyakorlati helyzetek atmoszféráját is meg akartam ismerni, mielőtt egy íróasztalnál írok egy hitelesnek gondolt forgatókönyvet. Persze, hangsúlyozom, ahogy ön is mondja, a Kontroll nélkül végül is fikció, a karaktereket sok-sok valós figura alapján gyúrtam össze. Fontosan tartottam, hogy amit látunk, arra a szakemberek azt mondhassák, akár dokumentumfilm is lehetne. A Kontroll nélkül abból a szempontból érdekes film, hogy főszereplője egy működő gyermekvédelmi és szociális hálóba nem képes beilleszkedni. Aztán, vannak országok, amelyeké az itt kritizált rendszertől fényévnyi távolságra van. Azaz a film dicsér is, kritizál is. Pontosan. Nyilván van olyan élethelyzet, amikor egy-egy szociális munkásnál vagy gyermekvédelmi szakembernél elfogy a türelem és kiábrándul. Ám senki ne gondolja azt, hogy aki ezt a hivatást választja, nem azzal indul, hogy segíteni szeretne bármi áron. Mindemellett nincs tökéletes rendszer, mindig lesznek elveszett gyermekek. Németország például a bürokrácia diktatúrája, még egy pajtát sem tudsz építeni a saját kertedben anélkül, hogy – kis túlzással – húszezer oldalnyi kérvényt ne kelljen kitöltened. Ez azért van, mert ebben az országban minden egyes problémát intézményi szinten akarnak kezelni, szóval a rugalmasságnak helye nincs. Mondok egy példát: ha egy problémákkal küszködő gyerek úgy érzi, jobb lenne, ha a pszichiátrián maradhatna, ez csak abban az esetben lehetséges, ha ön- vagy közveszélyes. Ez abszurd. Egy erős rendszer is lehet rossz, mint ahogy a kevésbé fejlett országokban is lehet szerencsés megoldást találni. Egy biztos: sohasem gyerek a hibás. A Berlinálén megtartott világpremier után generált párbeszédet a film? Valamennyit. A baloldali politikusok például a filmet felhasználva érveltek, hogy több pénzt kéne fektetni a szociális szektorba. Persze, konkrétumokról nem beszélnek – mit várunk, elvégre politikusok –, ám számomra ennél fontosabb volt, hogy a szakmabeliek kitörő lelkesedéssel fogadták. Hogy aztán történik majd valami rendszerszinten? Reménykedem, de nincsenek illúzióim. A művészet manapság egyre kevesebb erővel bír. Pedig az is fontos állítás: ha a rendszer nem működik, egyének még mindig tudnak cselekedni. Eleinte, amikor nekiálltam a filmtervnek, azt gondoltam: szar a rendszer és ezt majd jól megmutatom a világnak. Mindig elfeledkezünk arról, hogy minden rendszernek van egy emberi arca, amit egyének alkotnak. És igen, van úgy, hogy a bürokrácia miatt nem tudnak dolgozni. Idealizmusnak tűnik, de állítom: Semelyik ember sem szörnyeteg, de bizonyos szituációk azzá tehetik. Nem tudtam nem észrevenni a rengeteg utalást Francois Truffaut Négyszáz csapására. Többször megnéztem a Truffaut-klasszikust, meg vagy ötven másikat, amely érinti a problémás gyermekkor tematikáját. Érdekes, hogy felhozza a Négyszáz csapást, a „rengeteg utalás” nem volt direkt vagy tudatos. Különösen, hogy sokkal nagyobb hatással volt rám Alan Clarke Made in Brittain című műve a nyolcvanas évekből, melyben a fiatal Tim Roth egy tizenhét éves neonácit alakít. Az ő karaktere olyan, mint Bennié, mindenki segíteni akar neki, ő pedig cserébe mindenkinek odavág. A Négyszáz csapás azért nem volt tökéletes referencia, mert abban a műben az anya karakterét gonosznak éreztem. Benni anyja nem utálja a gyerekét, csak nem képes kezelni. Tarr Béla mondása jut eszembe: azért más minden filmje, mert mindenki más ugyanazt a filmet készíti folyamatosan. Az én alkotásaimban, legyen szó fikciós vagy dokumentumfilmről, az összekötő kapocs, hogy perifériára szorított karakterekre koncentrálnak, illetve keresik a választ a kérdésre: miért okozunk fájdalmat azoknak, akiket a legjobban szeretünk? A Bennit alakító Helena Zengel elképesztő hatású a vásznon. A premier végén, először meg sem ismertem a színpadon, majd, amikor végül igen, azon csodálkoztam, hogy tulajdonképpen egy teljesen normális gyerek. Persze, hogy az! Amit a vászon lát, nagyon hosszú próbafolyamat eredménye. Persze, ennél is fontosabb, hogy Helena bámulatos tehetség, a fantáziája lenyűgöző és szeret mások bőrébe bújni – effektíve kész színésznő. Hat hónapig készültünk együtt, ő jött el velem például Benni ruháit megvenni, mindegyiket ő választotta ki. Folyamatosan elemezte, hogy a forgatókönyv helyzeteiben hogyan viselkedne Helenaként és mit tenne Benni. A szereplők közül mindenkivel találkozott a forgatás előtt – még a kutyákkal is. A forgatás sokáig, mintegy hatvanhét napig tartott, mivel gyermekkel csak napi öt órát lehet dolgozni Németországban. Ezzel persze nincs semmi gond. Védtem jómagam is Helenát, tudtam mit kell tenni, lévén én is gyakorló anya vagyok: van egy nyolcéves kisfiam. Pszichológus volt a forgatáson? Nem. Pedig azt hittem, kontrollálni kell, ha ilyen „súlyos” szerepet alakít valaki. Bárki. Igen, de a gyerekeknél ez sokkal könnyebb, mint egy felnőtt színész esetében. Helena azonnal kapcsolt, a színjátszás igazi játék neki, sőt, azt nem értette, hogy a profi színészekkel miért nem lehet hülyülni a szünetekben: mi az, hogy a karakterben akarnak maradni? Így maradtam én: Helenával minden nap naplót vezettünk, leírtuk mi történt aznap, mi volt könnyű, nehéz, stb. .Így dolgozta fel a komplikáltabb érzelmeket. Helena hogyan játszotta el, amikor Bennit többször is leszedálják? Ez is egy játék volt. Persze, megbeszéltük a jelenetet, hogy pontosan mi történik majd. Kérdezte, hogyan tudná tökéletesen hozni a helyzetet, mivel ilyen tapasztalatai nem voltak természetesen. Mondtam, hogy ne pislogjon húsz másodpercig. A többi pedig a filmes vágás csodája. Nem szeretném spoilerezni a film végét, de gondolkodott alternatív befejezésben? A világ legnehezebb dolga befejezni egy-egy filmet. Sokan azt gondolták, hogy amit mesélek, az tragédia. Csakhogy én a túlélésben hiszek.

Névjegy

Nora Fingscheidt német rendező. Számos sikeres rövidfilm után 2017-ben készítette el a Without This World című dokumentumfilmjét, mely az argentin mennoniták életét mutatta be. Első fikciós nagyjátékfilmje, a Kontroll nélkül Ezüst Medve díjat nyert a Berlinálén. 

Témák
interjú

Egy hangszer, két világ

Publikálás dátuma
2019.11.17. 19:28

Fotó: Bártfay Dávid / Kultúrpart
A százhalombattai Héttorony Fesztiválon Vlatko Stefanovski és Snétberger Ferenc egy estén mutatták be, mennyire más tud lenni ugyanaz az instrumentum. Vagy tán nem is.
Vlatko Stefanovski, a macedón virtuóz, elektromos gitáron játszott elektronikával fűszerezve, ez tette lehetővé, hogy saját kísérője is legyen, miközben általában egy szólamú zenét játszott. A műsor első ötven percét ő töltötte meg játékával, a számok között hangsúlyozottan szerepeltek hazája dallamai, táncai, különleges aszimmetrikus ritmusok, hét nyolcados, kilenc nyolcados, sőt, tizenegy nyolcados ütemek, rögtönzéseivel gazdagítva. Mindemellett a dallamok, amiket játszott könnyen befogadhatók voltak, harmóniáinak megértéséhez sem kellett vájt fülűnek lenni. Angol nyelvű konferálásaiból kitűnt közvetlen, mindenféle öntúlértékeléstől mentes személyiség, és ez játékából is kitűnt. De tudta mire képes, ezt folyamatosan a tudomásunkra is hozta. Sokszor rendkívüli mód virtuóz futamokat játszott, elénekelte saját dalát, amit a Gipsy Magic című filmhez írt, de végül is úgy tűnt, az alig egy óra alatt mindent megmutatott, tudásának legjavát felvillantotta. Olyan gitárost ismertünk meg személyében, akinek utánozhatatlan egyénisége legfőbb fegyvere, aki nem folyamodott olcsó megoldásokhoz, és mindig tudott egy kicsit csavarni a dolgokon, váratlannal előrukkolni. Snétberger Ferenc néhány perces átállás után folytatta a műsort, ő szokás szerint akusztikus, műanyag húros gitáron játszott – persze erősítéssel -, mint elmondta, a Zeneakadémián felvett új lemezének műsorából válogatott néhány számot.
Stefanovskival szemben klasszikusan iskolázott zenészt hallottunk, aki ennek a fajta kifejezésmódnak minden csínját-bínját ismeri. Játéka folyamatosan többszólamú, gazdagon harmonizált volt, valódi basszus kíséretet pengetett. Olyan kidolgozott, hogy nem tűnt rögtönzésnek, amit csinált, magasiskoláját hallottuk a gitárjátéknak, más módon, mint Stevanovskié, de ez is távolabb állt a szokásos dzsessztől. A ráadás szám, mi is lehetett volna más: a két gitáros együtt zenélt, bár mint elmondták, egyáltalán nem készültek rá. Egy-két perces összehangolódás után a közös nevező a valódi dzsessz lett, aminek keretei között a két zenész megőrizhette egyéniségét, miközben át-át vették egymás dallamait. Nem állhattuk meg, néhány kérdést feltettünk Snétberger Ferencnek a koncert után, aki elmondta, újabb sikeres szezont zárt alsóőrsi, a tehetséges fiatalok oktatásának szentelt iskolája, nemrég fejeződött be az őszi kurzus, jelentkeztek újabb tehetségek. Az a lemez, amit most bemutatott, már két éve felvett anyagot tartalmaz, most kerülhetett sor a megjelenésére. Amikor egy koncerten újra játssza a darabokat, csak az alaptémák ugyanazok, a rögtönzés mindig más, olyan 30-70 százalék arányban. Alapvetően a helység akusztikája határozza meg, milyen lesz az improvizáció, egy hangversenyterem és egy templom ebben különbözik, utóbbiban a visszhang miatt lassabban, nyugodtabban játszik. Vlatkót eddig egyáltalán nem ismerte, a beállás alatt tudta csak meghallgatni, de profi zenészek lévén nem volt nehéz összehangolódniuk. Infó: Vlatko Stefanovski és Snétberger Ferenc koncertje Százhalombatta, Szent István templom, 2019. november 16.  
Szerző
Frissítve: 2019.11.18. 14:07