Papp Sándor Zsigmond: A kiömlött színek

Publikálás dátuma
2019.11.18. 12:57

Fotó: Szerző felvétele
„Egészen biztos vagyok benne, hogy nagymamám egészen másként nézne az őszre, és szinte lelkesen idézné fel az Itt van az ősz, itt van újra szinte már reklámnak beillő strófáit, ha egyszer Provence-ban éli meg ezt az évszakot.”
Nálunk az ősznek volt a legkisebb renoméja az évszakok közül. Tegyük hozzá rögtön, hogy ez akkoriban történt, amikor az ősznek még határozottan ősz formája volt és nem a meghosszabbodott nyár, az elviselhető meleg évszaka. Hűvös volt és taknyos, Kolozsváron pedig főként huzatos. Nagymamám augusztus végén felsóhajtott, hogy „lassan jönnek az emberek”, mert neki szeptember elején véget ért az év, és ez a szigorúsága csak a decemberi ünnepekre engedett fel valamelyest. Mert akkor már nem volt mese, sürögni-forogni, helyezkedni kellett a három unoka miatt, és ez leginkább extra sorban állásokat jelentett, nem ritkán hajnali ötkor megjelentek az első széken ülő „sorban állók”, akik a többi családtagnak „fogták a sort”. Technikája volt ennek is, sőt már egyenesen módszertana, de a huzatos utcákon ezt leginkább csak az öregek bírták. Persze sok panasszal. Néha úgy éreztem, igazából az fűti őket, hogy megoszthatják egymással, kinek mennyire savanyodik a dereka, ki milyen gyógyszert szed vérnyomásra, ki hordja még mindig a már tíz évvel korábban is molyrágta nercbundát. Semleges témák kellettek, mert ahol ennyi ember összegyűlt, ott sosem lehetett tudni, hogy ki fülel puszta unalomból, és ki érdekből. Nagymamámnak az ősz volt a panaszkodós témája. Hogy mindenki, minden családtag akkor hal meg (szörnyű, de ebben valahogy igaza lett: őt is, apámat is az egyik ember, a november vitte el), és igazából csak az a hülye Petőfi tudott lelkesedni az őszért, de az nem számít, mert neki a puszta is szép. És akkor kicsit lehetett rágni a nemzet költőjét, verselemzések születtek pillanatok alatt, rendhagyó magyar órának lehetett tanúja a közért (alimentara) hátsó, szűk utcára nyíló bejárata, mert nem volt szabad a sugárúton sorban állni, hiszen az felforgató tevékenységnek minősült. A sokoldalúan fejlett Romániában minden van ugyanis, csak sor nincs. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagymamám egészen másként nézne az őszre, és szinte lelkesen idézné fel az Itt van az ősz, itt van újra szinte már reklámnak beillő strófáit, ha egyszer Provence-ban éli meg ezt az évszakot. Frivol gondolat, hiszen neki a külföldet kizárólag Magyarország jelentette, és azt is csak a hatvanas években, amikor még kaptak útlevelet. A rendszerváltás után eljutott Brüsszelbe is (az egyik unokája ott telepedett le), de a belga főváros ősz szempontjából inkább elrettentő, semmit kedvcsináló. Itt sokáig úgy tűnt, hogy el is marad az ősz, még október utolsó hetében is a régi nyarakra emlékeztető húszfokos meleg ragyogta be a tájat. Persze volt néhány esős nap, reggelente kicsit már összébb kellett húzni a vékony melegítőt, de határozottan úgy tűnt, hogy ezek nem komoly próbálkozások. Aztán ahogy megérkeztünk Aix-en-Provence-ba, Cézanne városába, hirtelen ősz lett. Már egyenlő arányban állnak az esős és a derűs napok, de az igazán verőfényes időszakot meg kell becsülni, és a hőmérő délben is épphogy eléri a 13-14 fokot. Viszont megéri kimozdulni, ha felhőtlen eget lát az ember. Provence ugyanis, azon belül is leginkább Vaucluse megye, olyan ebben az időszakban, mintha Istennek itt borultak volna ki a tégelyei, és a színek – az összes szín összes árnyalata – végigömlött volna a földeken, dombokon és hegyeken, minden házon és platánfán. Utóbbiak és a szőlő levelei mostanáig csak úgy tessék-lássék sárgultak, most viszont már ezer árnyalatban játszanak, ami mögött megmaradt az örökzöldek harsány tombolása, mintegy szerény háttérként. És mindent átjár az éles, nem bágyadt és nem melankolikus, hanem életerős fény. Nem csoda, ha ezt az orgiát akadémikus stílussal és eszközökkel nem lehetett megragadni, hogy ehhez az impresszionisták lazasága és szabályokat felrúgó bátorsága kellett. Ők csak követték a Jóistent, mert hát ha neki kiömölhetett a tégelye, akkor nekik miért nem? A teremtés tökéletessége sem lehet meg a véletlenek nélkül. És egyik csoda sorakozik a másik után. Gordes dombtetőre felkapaszkodó házai, melynek látványától alig lehet elszakadni; Rousillon narancssárga és vöröses színei, amelyet leginkább a vörhenyes földnek és az ezerszínű szikláknak köszönhet, vagy Bonnieux kicsit visszafogottabb méltósága, ahogy megbújik a két „sztárfalu” között. De nem csak a magaslatokon alkot tökéletes egyveleget az emberi és isteni kéz. Fontaine-de-Vaucluse, amelyet a Sorgue folyó forrása és kacskaringói (szinte teljesen körülindázzák a falut) tesznek emlékezetessé. A kristálytiszta víz nem csupán hozzáteszi a maga kékes, zöldes árnyalatait, de visszaveri a sziklák fehér és a platánok sárga színeit. És akkor még nem beszéltünk L’isle-sur-la-Sorgue nevű településről, amelyet csak Provence Velencéjeként emlegetnek, és sokak szerint Dél-Franciaország legszebb falva, a maga majdhogynem húszezer lakosával. S persze, hogy itt van az Angliából ideszökött Peter Mayle (a Provence-trilógia szerzője) könyveit ihlető falucska, Ménerbes is. (Az elsőből Bor, mámor, Provence címmel filmet is forgattak.) És ez csak egy megye! Illetve annak csak egy része, Avignon és Aix-en-Provence között, úgy harminc-negyven kilométeres sugarú körben. Egy hely, ahol boldogan savanyodna a derekam az emberek idején.

Egyensúly, feszkó és vibrálás

Publikálás dátuma
2019.11.18. 11:56

Fotó: Szerző felvétele
Kell egy könnyebb vörös a rőt ételekhez és egy mélyebb a beszélgetésekhez, mert a borban a legjobb a beszélgetés.
A sárkánykígyó tekergőzött a porban, a hatalmas leopárd fölé magasodva próbálta elkapni, mancsával oda-oda csapva, a kígyó pedig néha megharapta. Majdnem így nézett ki a dolog, a kígyó tényleg bátran kitátotta száját és el-elkapta a cica orrát. Ugyanis a valóságban a kígyó olyan 5 centis lehetett, az idei alomból nemrég kikelt kis erdei siklófióka, a cica meg sztenderd cicaméretű volt, de harcuk koreográfiája meghökkentően nagyszabású, a bátor kis siklócsecsemő úgy harcolt, mint egy nagy sárkánykígyó. Ez a theomachia (istenek harca - a szerk.) a balatonfelvidéki porban zajlott, ahol mostanában szolmizálgatok, és eszembe juttatta azt a hülyeséget, amit Keresztury Dezső mondott a Gulácsra: hogy a Gulács a magyar Fudzsi. Ja. A Fudzsi btw 3776 méter magas, a Gulács ennek tizede, 393 méter. És emiatt ütős a hülye kis hasonlat. Mert ahogy a Szerelmes biciklisták a magyar Easy Rider, úgy a Gulács a magyar Fudzsi: kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.  A Balcsi nem csak fehér. Egy francúz geológus-borász aszonta, nem érti, a Balaton körül miért nem csak vörösborokat készítenek? A mesés klimatikus viszonyok mellé a vörösbor érzéki komplexiójához itt hozzáadódik a bazalt vagy a mészkő ásványossága, amivel a puha, löszös vörösök nem rendelkeznek. A pinot például fiatalos illatú, jó balanszú, telt és sima korty, kicsit még tintás-nyerses, darabos-csípős, nincs teljesen kész, de van benne potenciál. A Pálffy Káli Pinot Noir (2018) a könnyebb fajsúlyú pinot-típusba tartozik, gyümölcsös, nem komplex holmi nagy térmélység nélkül, gasztrobor magyaros ételekhez, a mesés Káli-medencében termett, ahol minden reggel munkába sietek.
Mármost ha azt hiszed, hogy ilyen szép tájon, mint a Káli-medence ugyanolyan szép emberek élnek, amilyen a táj, hát… durwa nagyot tévedsz. A rurális világ finoman fogalmazva nagyon egyszerű világ. Nem ám, hogy Platon Karatajevek nyüzsögnek, vagy ősi bölcsességeket móriczi lakonikussággal be-benyögő, ősz copfú feketeistváni parasztcsodák mordulnak másfél óránkint egyet, miközben „a két szemük elnyállad, betaknyadzik a hévtül, kicsurog a pörses, duzzadt férfiszájuk, a nyakaerük félméterre kilóg és úgy megszoringatják a zekéjüket, hogy kicsattan a golyvás hátuljuk”. (Karinthy Móricz-paródiája nyomán). Oh nem, oh durwára nem. Sokkoló impresszióim szerint a meseszép hegyek alján élő félproli népek jelentős hányada (tisztelet a kivételnek) jórészt nem olvas, semmi nem érdekli, olyan távol áll az autonóm polgári léttől vagy a parasztpolgári öntudattól, mint Makó Jeruzsálemtől, kínosan kultúra-nélküli és egyszerű, mint a szelfibot. Viszont durvaságra és bunkóságra is hajlamos, ja, és homofób és migránsozik is. Ez a bázisa itt a mindenkori autokráciáknak, ez a félproli plebs, mely vélhetőleg nemcsak itt ilyen a vidéki Magyarországon. Tehát nemcsak a különítményes mentalitású, kirekesztő, klasszik posztúri középosztály posztdzsentrijeiből és a ma regnáló kocsisaikból rekrutálódik az aktuális autokrácia, akiknek csak egy ugrás átszökkenni kisnyilasból ávéhássá (vagy liberális alelnökből szélsőjobbos miniszterelnökké), hanem bizony alul is van kire támaszkodnia a mindenkori pártállamnak Magyarországon. Ez a puszták népe.
A Tolnay-merlot például szinte feka, jó balanszú. Sűrű illatában a fekete ribizli, szeder és szilva dominál, a telt kortyban épp csak kicsit kipcsak csípősség, kis kesernye tán, elég konkrét tannin és hordós felhang a háttérben, szép savtérkép, és ami a lényeg: egyensúly, bizonyos feszkó és vibrálás. (Villa Tolnay Magnus Merlot 2016). Mindig ez a lényeg: legyen bizonyos egyensúly, feszkó és vibrálás. 2019. 10. 28., Les-hegy
Szerző
Témák
bor Gulács

Kis pofázási lehetőség

Publikálás dátuma
2019.11.17. 14:17

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Kifejezett céllá vált, hogy megakadályozzák az egységes magyarországi ellenzék kialakulását. A manipulatív akciók ugyanakkor nemcsak bomlasztották, de bizonyos értelemben meg is konstruálták a rendszer ellenzékét. Félreértés ne essék: a megállapítások nem napjainkra vonatkoznak, hanem Tabajdi Gábor történész Bomlasztás című új könyvéből valók, amely azt mutatja be, a rendszerváltás előtt hogyan vált a titkosszolgálat, a belső elhárítás a kádári hatalomgyakorlás meghatározó eszközévé. Az áthallások azonban mégsem teljesen véletlenek. A közéleti manipulációk terepe a Kádár-korszak után sem szűnt meg, Keleten és Nyugaton egyaránt létezik ma is – jegyezte meg a könyv bemutatóján a szerző történész kollégája, Ungváry Krisztián. A Libri Könyvpalotában rendezett beszélgetésen Tabajdi Gábor hangsúlyozta, hogy a „bomlasztás" kulcsfogalom, alapvető működési kód. Számára erőteljes élmény volt azzal szembesülni, hogy a Belügyminisztériumban dolgozó közszolgák és a pártközpont vezetői annak idején azonos zsargonban beszéltek.  Minél távolabb kerültünk az örök viszonyítási pontnak számító 1956-os forradalom leverésétől, és minél inkább stabilizálódott a kádári berendezkedés, a pártállam annál kevésbé nyúlt a látványos, nyílt megtorlás eszközéhez. Nem is kényszerült rá, nem is gondolta produktívnak. Igyekezett elkerülni a „mártírok gyártását". Kádár János tudatosan törekedett arra, hogy az elnyomó szervekkel való érintkezését a minimálisra szorítsa, ily módon is próbált elhatárolódni a Rákosi-korszak gyakorlatától. Ezzel együtt a pártközpont többszörös kontroll alatt tartotta a titkosszolgálatokat. A hatalom kegygazdálkodása és a fegyelmező-büntetőintézkedések egymást kiegészítő rendszert képeztek. A bomlasztásos állambiztonsági eljárásokat is hasonlóan alkalmazták a különböző társadalmi csoportokban – konstatálta a szerző. A tankönyvi definíció szerint a bomlasztás „az állambiztonsági szervek nyílt és titkos eszközeivel egy ellenséges csoport szétverését, vagy mélyebb ellenséges tevékenység kialakulásának meggátlását" jelentette. A pártdirektívákból levezetett követelmény tehát úgy szólt, hogy az állambiztonságnak nem szabad megvárnia, amíg a bűncselekmény súlyossá válik, minél előbb meg kell akadályoznia annak kibontakozását. A konkrét eljárások skálája a nyílt rendőri intézkedésektől (igazoltatás, hatósági figyelmeztetés) az úgynevezett fedett eljárásokig (névtelen levelek, telefonok) és ügynöki akciókig terjedt. A megfigyelésekből, lehallgatásokból, hálózati személyek jelentéseiből nyert információk alapján az állambiztonság előszeretettel alkalmazta a lejáratás módszerét: titkosszolgálati eszközökkel rombolta az ellenségesnek minősített személy tekintélyét, befolyását. Alaptalan szóbeszédek híresztelésével, a propagandasajtóban közzétett, „rendelt" cikkekkel, tudósításokkal fokozták a hatást. Gyakran éltek a „leválasztással" is. Az ilyen típusú akciókkal azt akarták elérni, hogy egy-egy tekintélyesebb személy ne tudjon jelentősebb társadalmi kapcsolatokra szert tenni. Indirekt módon a levelek tömeges méretű ellenőrzése is hozzájárult a bomlasztáshoz, a társadalom atomizálásához – írta Tabajdi Gábor. Hiszen a levélforgalom ellenőrzéséről mindenki tudott, ennek következménye a virágnyelv használata, a konspiráció, végső soron az elhallgatás, az öncenzúra lett. A veszélyesnek minősített társadalmi jelenségek, csoportok elleni fellépést a „politikai megnyerés" – szintén titkosszolgálati eszközökkel támogatott – intézkedései is segítették. A már említett kegygazdálkodási mechanizmus részeként esetenként orvosolták a sérelmeket, erkölcsi vagy anyagi kárpótlást nyújtottak a múltbéli börtönbüntetésért, a mellőzöttségért. Demonstrálták, hogy a hatalommal korábban szemben állók kiegyeztek a rendszerrel. A „bevonás" módszerét alkalmazva különféle közéleti szerepet kínáltak előzőleg félreállított embereknek. A Kádár-rendszer mindenfajta kezdeményezést elsorvasztásra ítélt, amely akár csak csírájában magában hordozta az autonómia, a pártállamtól független akarat jegyeit. A könyv külön fejezetet szán az egyházak elleni fellépésnek, beleértve a katolikus szerzetesrendekkel szembeni intézkedéseket. A szerzetesi közösségek ugyanis jóval feloszlatásuk után is meglepő aktivitást – az állambiztonság szemszögéből nézve: ellenállást – tanúsítottak. Tabajdi Gábor részletesen elemezte az „ifjúsági elhárítás" ténykedését is, vagy például azt, hogy a titkosszolgálat, utólag szinte már megmosolyogtató módon, milyen hatalmas apparátust mozgósított az „illegális röplapozók" elfogása érdekében. A kultúrpolitikára, a kulturális elhárításra a politikai és hatalmi harc folytatásaként tekintettek. Az ellenzéki csoportok „kezelése" is innen nőtt ki.
A szerző közlése szerint az „ellenzék" fogalmának a megjelenése a hetvenes évek közepétől mutatható ki a titkosszolgálati iratokban. Az állambiztonság 1975-ben úgy találta, hogy „összeállt egy számszerűleg nem nagy, de a közművelődés területén szélesedő lehetőségekkel, befolyással bíró mag, amely tömegbázis létrehozására törekszik". A pártállam a későbbiekben is mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy egymásra találjanak a „népiesek" és az „urbánusok", akik – akár a perifériára szorított vallási csoportokkal együttműködve – megteremthetnék az „ellenzéki összefogást". Az ismertetett módszerek bevetése mellett az állambiztonságiak a meglévő töréspontok kihasználására, felnagyítására és manipulálására törekedtek. A bizalmatlanság keltésén túl szelektív intézkedésként alkalmazták az útlevélmegvonásokat. A magánlakásokon tartott összejöveteleket próbálták szétzilálni. Az ellenzéki akciókhoz igazodva a BM III/III. Csoportfőnökségen külön egység kezdett foglalkozni azzal, hogy ellehetetlenítse az engedély nélkül kiadott szamizdat lapok és könyvek előállítását, terjesztését. Az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) politikai bizottsága 1982 márciusában kétszer is tárgyalt az ellenzékről.
Ungváry Krisztián különösen szórakoztatónak nevezte a könyvben szereplő Kádár János idézeteket. Egyik esetben nehézséget okozott Kádár számára, hogy pontosan meghatározza, milyen rendszernek is az irányítója: „népi hatalom vagy munkáshatalom, proletárdiktatúra vagy mit mondjak rá". A nyilvánosságról vallott nézeteit ismertetve Kádár János közölte, a „mai gyakorlatunkban elviselhető, és talán a jövőben is bizonyos mértékig, hogy ilyen kis pofázási lehetőség és jog van Magyarországon". Máskor arra panaszkodott, hogy a fiatalok szemében lassan a marxizmus is olyan szerepet tölt be, mint valaha a hittan: „Unalmas, nem veszélyes tantárgy volt, ha a papot meg nem verte az ember, akkor a jó osztályzat garantálva volt, és kész". A leírtak illusztrálására a könyvbemutatón bejátszottak néhány részletet Kádár János eszmefuttatásaiból. Ez azért volt lehetséges, mert a párt vezető testületeinek üléseiről nemcsak jegyzőkönyvek, hanem hangfelvételek is készültek. Ahogyan a rendezvényen Tabajdi Gábor szóvá tette: nálunk manapság fontos döntéshozó fórumokon sincs mindig így. (Tabajdi Gábor: Bomlasztás – Kádár János és a III/III. Jaffa Kiadó, 2019)
Szerző