Skorpiós váltó

Publikálás dátuma
2019.11.10. 15:01

Fotó: retrovasak.hu
Hú, öregem, hát ez tök baró, ilyen pipec hangfalakat még nem is láttam! – lelkendezett barátom a ’70-es évek vége felé, amikor egyik közös cimboránk felspécizett "paraszt Mercijébe" vágtuk be magunkat. A népnyelv az ikerfényszórós ezerötös Ladát hívta így, nem kevés iróniával. Minden bántó él nélkül a Trabant a "papír Jaguár" becenevet kapta, de a rosszmájúak szappanos doboznak is hívták. Talán furcsán hangzik, de azokban a régi időkben is létezett a társadalmi és autós hierarchia. A meglehetősen kevés nyugati, illetve japán márka után presztízsben a Zsiguliból reinkarnálódott Lada következett, ám még ezen belül is volt rangkülönbség. Az ezerkettes volt a tehetősebb korabeli középosztály, míg az ezerötös a nómenklatúra és a menő maszekok modellje. A Trabant pedig a tömegautó szerepét töltötte be. Ám az ember már csak olyan, hogy miközben nem szívesen lógott ki a sorból, azért mégis csak vágyott arra, hogy egyéni színt keverve kitűnjön az egyenszürkéből. Erre egyebek mellett kiváló terepnek bizonyult az autó. Kinek mi telt a fantáziájából, pénztárcájából, igyekezett feltuningolni a Ladáját, Škodáját, Wartburgját, Daciáját, Trabantját. A fiatalabb nemzedékek például a korabeli audiorendszerrel akartak kitűnni. A hátsó ülés mögötti kalaptartón a minél nagyobb hangfalak jelezték a srácok státuszát. Ezeket vagy házilag szereltették fel, vagy az erre szakosodott sufniműhelyekben rakták össze. Nagyon menő volt például a gömb formájú, de nyomult a szögletes, doboz alakú is. A lényeg, hogy a csajok már messziről kiszúrják, menő csávó kapaszkodik a volánba. Az autórádió már kevés volt a tutisághoz, magnó nélkül halott ötlet volt a hangfal. Lehúzott ablaknál lehetett nyomni ízlés szerint a rockot, popot, a diszkó izét. Én ’75-ben egyszer Balatonszemesen stoppoltam egy olasz srácot, akinek autós lemezjátszó volt a Fiatjában. Persze kizárólag kislemezek fértek az „etetőbe”, de nekem újdonság volt, ahogy a masina beszippantotta a lemezt, majd Rita Pavone, Adriano Celentano húzta a fülembe. A Wartburg kormányváltója, illetve a Trabi műszerfalon meredező sebváltója még nem sok eredeti innovációra adott lehetőséget, de a többi márka botváltója annál inkább. Sok autósboltban lehetett színes műanyag sebváltó gombot, vagy hosszúkás nyelet venni a gyári helyére. Ez utóbbi még némi sportos fílinget is kölcsönzött a sofőrnek. Viszonylag elterjedt volt a műanyag, vagy műgyantába öntött valódi havasi gyopár is, de a leghátborzongatóbb és számomra leginkább gyomorforgató változat az ugyancsak műgyantába öntött halott skorpió volt. És akkor még ott volt az egész utastér! Némi pironkodással töredelmesen bevallom, Škoda MB 1000-esünk hátsó ablakban nekünk is ott hevert a kultikussá vált bólogatós kutyus. A barna műanyag jószág feje egy kis kampóval csatlakozott a testhez, és minden úthibánál, kátyúnál - akkor is volt dögivel -, döccenőnél buzgó bólogatásba kezdett. Sajnos ez a relikvia is eltűnt az idők homályában. Ilyen kutyus ezrével verte a taktust a fejével, de legalább ilyen népszerű lett a jóval előkelőbben jegyzett moncsicsi. Mintha H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényének őrült tudósa a párducemberek és egyéb veszélyes ragadozókból alkotott szörnyei helyett afféle genetikai kisiparosként nekiállt volna futószalagon sorozatgyártani valami sündisznó- és selyemmajmocskaszerű esztétikai szörnyszülöttet, Walt Disney látványterve alapján. A moncsicsi lóghatott zsinóron a visszapillantó tükrön, hacsak nem a frissen divatba jött fenyőillatú és formájú fejfájdító, vagy - bátrabbak esetében - egy rózsafüzér, esetleg Szt. Kristóf lengett már ott, de ülhetett is a műszerfalon gügye mosollyal. A műszerfalon mágneses mini virágtartóban kis csokor művirágot is láttam pompázni egy taxiban, de a személyfuvarozók kis jegyzettömböt is felcsíptettek a kesztyűtartó mellé, ahová a címeket és egyéb üzeneteket firkantották. Az idősebb korosztály némely képviselői, akiket eléggé el nem ítélhető általánosítással a műbőrkalapos, nyugger škodások címszó alatt tartottunk nyilván, a kemény és télen kétségtelenül hideg bakelit kormányra subaszőnyegszerű, bolyhos, védő és kézmelegítő huzatot tettek. A kor nagymenői persze szarvasbőr borítót húztak a volánra. Legalábbis ezt mondták, de lehet, hogy élő korában röfögött az a szarvas. Ennél népszerűbb volt a fagolyókból összeállított üléshuzat, ami állítólag masszírozta a sofőr hátát és a vezetés közbeni elalvás kockázatát is csökkentette. Magam is használtam ilyet, de semmilyen különösebb hatást nem érzékeltem, ha csak azt nem, hogy baromi kényelmetlen tudott lenni, ahogy csúszkáltam rajta. Hamar ki is vágtam a bilikék Ladából. Bizonyos praktikummal rendelkeztek azok a kis gumi védőperemek, amelyekbe macskaszemet is beépítettek, s a kocsiajtókra lehetett felerősíteni. A szerepük az volt, hogy kiszálláskor, ha neki is ütődik az ajtó a szomszédban parkoló autónak, egyiket se karcolja meg. Ha elfáradt az anyag, búcsú nélkül távozott. A többi filléres emlékünkhöz hasonlóan.
Szerző
Témák
autók nosztalgia

Kumisz és kutyagumi

Publikálás dátuma
2019.11.10. 14:52

Fotó: Népszava
És milyenek a franciák? – ezt kérdezik legtöbben az otthoniak közül. A kérdésben persze egy másik kérdés is rejtőzik: milyenek a magyarok? A kérdezők többsége pedig igazából erre várja a választ. Egyik része azt szeretné, ha a magyarok jönnének ki jobban az összehasonlításból, mert igazából tőlünk tanult és tanul ma is Európa, a Kárpát-medencében ring a nyugati kultúra bölcsője stb., a másik fele meg azt, ha a magyarok maradnának alul, hiszen egy betolakodó, barbár törzs, és ezt mindmáig nem vetkőzte le, legszívesebben még ma is szürcsölve inná a kumiszt. A franciák meg csak állnak értetlenül. És nekem ki kell ábrándítanom mindenkit. Egyrészt sokkal kiegyensúlyozottabban viszonyulok a saját magyarságomhoz, amióta a franciák között pergetem a napokat. Nem lettem sem magyarabb, sem csak magy: nem nőtt és nem csökkent semmi. Inkább némi elégedettség bujkál bennem, amikor megpróbálják kitalálni, hogy milyen nyelven beszélünk (eddig a török és a svéd kapta a legtöbb tippet), ilyenkor hirtelen úgy nézek erre az ölem pottyant holmira, mint valami egzotikus kincsre. Másrészt nem nagyon hiszek az összevetésekben. Úgy is mondhatnám, hogy a fél gyermekkorom (vagy tán az egész) efféle összevetésben telt, a mi családunkban természetesen a magyarok, a szomszéd családban meg láthatóan a románok jöttek ki jobban belőle.
A nagyapám egy nap – épp az egyik labdarúgótorna idején – morcosan kijelentette, hogy márpedig nincs az az Isten, hogy ő a franciáknak drukkoljon. Nem értettem, főként azért sem, mert a Platini, Tigana, Giresse fémjelezte csapat nagyon is szerethető volt, szép focit játszottak. Ráadásul én akkor épp Verne-lázban égtem, rajongtam a regényekben felbukkanó talpraesett franciákért. Nagyapám nem adott semmilyen magyarázatot az ellenszenvére, a szüleim sem, gondolom, még virágnyelven sem akartak akkor Trianonról beszélni. Ez a szeretetláz mindmáig kitartott, és amióta itt vagyok Dumas, Verne és Hugo – ifjúkori olvasmányaim – földjén, újult erőre kapott. Igazából eddig két előítélet dőlt meg bennünk. Az egyik, hogy kissé fennhordják az orrukat. Ez főként abból fakad, hogy nem hajlandók más nyelven beszélni, csak az anyanyelvükön. Nos, ebben van valami, de ez igazán csak akkor okozott gondot, amikor igazán frekventált helyeken (tengerparti üdülőváros kikötőjében, Avignon belvárosában) is nehéz volt találni olyan éttermet, amelynek kétnyelvű (francia–angol) étlapja van. Persze valahogy mindig akadt egy-egy angolul kézzel-lábbal beszélő alkalmazott, de ez akkor is állandó stressz maradt: megfejteni a fogások és összetevők neveit. Egyáltalán rájönni, hogy mit ehetnénk a pénzünkért. Szívélyességben, udvariasságban és előzékenységben viszont úgy tűnik, verhetetlenek a franciák. Volt olyan, hogy egy autó állt meg előttünk és az utasa kihajolva figyelmeztetett, hogy ne ácsorogjunk a buszmegállóban, mert október 19-től ez a vonal már nem üzemel (arra nem jöttünk rá, hogy miért). De a nejemnek kérés nélkül segítettek csomagokat cipelni, amikor látták, hogy gyerekkel van, vagy kérés nélkül előreengedtek a sorban, mert észrevették, hogy sietnünk kell. A halloweenkor házról házra járó gyerekek egyből befogadták maguk közé Dusit (neki ez volt az első bonbonvadászata, csontvázas – ahogy ő mondja: csontházas – jelmezben), és azzal kezdték, hogy egyből megtömték a táskáját, hogy ne kezdjen üres kézzel. Miközben csak úgy repkednek a bonzsúr mösziök és bonszoár mádámok. Csupa-csupa apróság, de már egy ilyen is képes bearanyozni a teljes napot.
Avignonban – gyenge idegzetű olvasóim most ugorjanak egy bekezdést – muszlim negyedben laktunk, nem messze a helyi mecsettől, a boltokban semmilyen sertésből készült élelmiszert nem lehetett kapni, és a lépten-nyomon látott borbélyüzletekbe csak férfiak léphettek be. Szóval: itt voltak a legszívélyesebbek. Mint az idegenségét még nem levetkőző helyi az új idegennel. Aki még tudja, mit jelent a jó szó, a semmibe sem kerülő baráti gesztus. Így bármilyen hihetetlennek hangzik a migráncskampánytól elbódult magyar fülnek, de a félelemnek még az árnyéka sem kísértett meg minket. A nejemet sem, pedig ő félős, Palermóban semmi pénzért nem merészkedett be a főbb utcákat kísérő sikátorokba. Viszont kajánul fedeztem fel ismerős dolgokat. La Ciotat legszebb, csupa tengerparti villával övezett zsákutcájában, ahová idegen alig tér be, olyan kutyagumik hevertek a járdán, hogy azt még egy kétlábú is megirigyelhette volna. Imádnak ők is letekert ablakon át üvöltözni egymással az útkereszteződésekben, és az autópályán is rendszeresen akad egy-egy őrült. És a híres francia konyha sehogy sem akar leszivárogni a mindennapokba: a boulangerie-k és patisserie-k csodás kínálatát leszámítva nem sok gasztronómiai élmény vár a csak tutira menő éttermekben (pedig nem a külvárosban próbálkoztunk, hanem a központ központjában). Nyilván a két kategóriával feljebb lévő helyeken már csábítóbb a kínálat, de az nekünk most nem megfizethető. Finom volt, de nem különleges. Ehető, de nem ezért térnénk vissza. Így kénytelenek vagyunk ropogós bagettbe és isteni borba fojtani kulináris bánatunkat.

Kivégzés

Publikálás dátuma
2019.11.10. 10:10

Fotó: Kiss László
Amerikából Siófokra és a II. világháború utáni időkből Magyarország 1990-es éveibe került át Tennessee Williams 1947-ben írt darabja, A vágy villamosa. A rendszerváltás eufóriája utáni állapot a csalódás apátiájába csap át, ami elhúzódik a mába, nő az elkeseredettség, a gyűlölet, ez totálisan szétmarhatja a családi kapcsolatokat is. Erről regél a a székesfehérvári Vörösmarty Színházban bemutatott, magyar környezetbe, Siófokra telepített dráma, ami ebben a verzióban A vágy nevű villamos címet kapta, és a budapesti Nemzetiben is vendégszerepelt, Bagó Bertalan erőteljes rendezésében, Hamvai Kornél fordításával, Tucsni András dramaturgi munkájával. Eléggé szűkös nappalit látunk, meglehetősen testközelből. Vereckei Rita olyan hosszúkás, pástra emlékeztető színpadot tervezett, amit két oldalról körbeülünk, mint egy bokszmeccset. És átvitt értelemben bokszmeccs az, amit a szereplők vívnak egymással. Nem ritkán kiütésre játszanak, a másik kikészítésére. A látszatbékét, a színleges családi nyugalmat, barátokkal, haverokkal, kockázással, sörözéssel, évődéssel, megzavarja az eredetiben Blanche, ezúttal Ilona érkezése. Tóth Ildikó ahogy megjelenik, már az ellentétek emberét formázza. Érzékeny úrinőt ad, a jómód látszatát keltve drágának látszó cuccokban pompázik, amikről azért eléggé lerí, hogy közel sem annyira finom holmik. Mint egy primadonna, olyan hatásosan magára vonja a figyelmet. Meglehetős magabiztossággal állít be, de időnként megremeg a hangja, olykor elbátorodnak a gesztusai, az önajnározó mosolya villanásnyira merevre vált, az arckifejezése riadtra, hogy aztán ismét teljes, energikus, határozott pompájában ragyogjon, megjátszottan is parádézzon. Azon nyomban látszik rajta, hogy nagy színjátékos ő, vérbeli kaméleon, aki tud szűziesen szendének, disztingváltnak is mutatkozni, igazi, veszélyes nősténynek ugyancsak, de közben az álca alatt ott a megrettent, kudarcokkal teli, zsákutcába jutott, kétségbeesett ember, aki nagyzolással, fontoskodással, fennhéjázással, kényeskedő affektálással igyekszik leplezni mennyire kiúttalan helyzetbe került, tanácstalansága milyen kétségbeejtő. Önkéntelenül is felkavarja az állóvizet, ami talán fölül tisztának tűnhetett, de azzal, hogy váratlanul megjelenik, sőt tanyát akar verni itt, felkavarja a vizet, aminek a mélyéről kiderül, hogy meglehetősen zavaros. Ilona húga, Csilla - Varga Lili szintén elsőrendű alakításában -, akinél megtelepedni akar. Tépik egymást a férjével, Józsival, miközben a totális társadalmi különbség dacára igencsak összemelegedtek. Ilona és Csilla eredetileg svábhegyi, jómódú úrilányok. Mindketten lecsúsztak. Az idősebb testvér tanárnőként dolgozott Székesfehérváron, de voltak zavaros férfiügyei, még a tanítványát is megkörnyékezte. Alkoholista lett, lepusztult idegállapotban, menedékért rimánkodva, mégis nagyzolva érkezik a testvéréhez. Aki viszont alapvetően jól érzi magát ebben a származásától fölöttébb eltérő környezetben, az egyáltalán nem entellektüel, nem művelt férje mellett, aki a barátaival lényegében kocsmát csinál a házukból. Piálnak, pénzben kockáznak, kivilágos kivirradtig. Vaskosan ugratják egymást. Nem állítható, hogy emelkedetten társalognak. A társaság egy másik párja Herceg és Irma, Sághy Tamás és Kiss Diána Magdolna, tépik egymást rendesen, önérzetesség és megaláztatás keveredik, ordibálás fajul tettlegességig. Szép kis televény ez az egész. Életkép Magyarországon, feltépett idegekkel, sértődöttséggel, támadással és védekezéssel, húsba vájó fájdalommal, örökös vágyálmokkal, elkeseredettséggel, depresszióval, elvágyódással, nyughatatlansággal, kétségbeesett boldogságkereséssel, reménytelenséggel határos reménykedéssel, kényszeres cselekvésekkel. Abszurdba hajló jelennel, kilátástalan jövővel. Az abszurd szituációk, miközben akár lidércesek is, persze röhejesek, sokat lehet nevetni, de közben azért el-elszorul a torok, lúdbőrözik a hát. Sajátos „csendélet” ez. Vagy tán azt is mondhatnám, hogy „hangosélet”, hiszen a szereplők igen gyakran emelik fel a hangjukat, szakad el náluk a cérna, ami a decibelek jelentős növekedésével is jár. Ilona férje, a lopott autókat buheráló Józsi, Kádas József alakításában, afféle kishal, aki tudja, hogy komolyabb ügyletekkel, például olajszőkítéssel, megütné a bokáját, jó neki ez a kis virbli, nincsenek különösebb igényei, elvan ezzel. Ami kell neki, megszerzi, tisztában van vele, hogy nem fajsúlyos kaliber, de önérzetes kakas a maga szemétdombján. A primitív módján férfiasság árad belőle, határozottság, vad elszántság, zsigeri érzékiség, feltehetően sok olyan tulajdonság, ami Ilonának imponál, és nem találta meg korábbi kapcsolataiban, a kikent-kifent aranyifjakban. Csilla, aki már jól láthatóan terhes, igyekszik villámhárító lenni a nővére és a férje között, akik erősen irritálják egymást. Röpködnek a gunyoros megjegyzések, fullánkos beszólások. Ádázak, gyilkosak a nézések. Kricsár Kamill kis balek autófényezője telitalálat, sóvárgó pillantásokat vet Ilonára, számára ő nagy, kívánatos nő, akit feleségként is repesve elfogadna, de hát, bár Ilonának is szüksége lenne rá, hogy szabaduljon a magánytól, borzad tőle, lenézi, akarná is némiképp, de valójában mégsem, és ez kínos szituációk forrása. Adódnak dermesztő, feszült csendek, amikor érezhető, hogy mindjárt elszabadulnak a pusztító indulatok. Felhorgadások és viszonylagos megbékélések váltják egymást, ha úgy tetszik, por került a gépezetbe. És nyilvánvaló, hogy ezt előbb-utóbb kegyetlenül eltávolítják ahhoz, hogy legalább a felszínen ismét nyugalom lehessen. Ha nem is olyan szó szoros értelmében való közösségi gyilkosságnak vagyunk a tanúi, mint Dürrenmatt klasszikussá vált darabjában, Az öreg hölgy látogatásában, de a hathatós lélektani hadviselés, a nem kívánatos személy sunyi eltávolításának szemléletes természetrajza felér egy valós kivégzéssel. A vágy villamosa most az elfojtott és kitörő indulatokkal, a boldogságsóvárgással, mások tönkretételével, valahogy fölöttébb korszerűnek hat, szinte benne van a levegőben. Tavasszal a Nemzetiben vendégszerepelt vele a híres Berliner Ensemble. Meglepően meredeken lejtős színpadon játszottak a színészek Michael Thalheimer merész rendezésében, ezzel is érzékeltetve a gyors lecsúszás folyamatát. Dés László pedig balettzenét írt Williams darabjához, amit Venekei Marianna koreográfiájával remek, ámde ritkán játszott előadásban mutattak be az Erkel Színházban. A kilátástalanság, a sivár létből való kitörés vágya, a hamvába fúlt remény, a boldogság soha el nem érhető kék madarának kergetése, fájdalmas élmény. Ezt tárja elénk a székesfehérvári Vörösmarty Színház kiváló társulata.
Szerző