Előfizetés

Kumisz és kutyagumi

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2019.11.10. 14:52

Fotó: Népszava
És milyenek a franciák? – ezt kérdezik legtöbben az otthoniak közül. A kérdésben persze egy másik kérdés is rejtőzik: milyenek a magyarok? A kérdezők többsége pedig igazából erre várja a választ. Egyik része azt szeretné, ha a magyarok jönnének ki jobban az összehasonlításból, mert igazából tőlünk tanult és tanul ma is Európa, a Kárpát-medencében ring a nyugati kultúra bölcsője stb., a másik fele meg azt, ha a magyarok maradnának alul, hiszen egy betolakodó, barbár törzs, és ezt mindmáig nem vetkőzte le, legszívesebben még ma is szürcsölve inná a kumiszt. A franciák meg csak állnak értetlenül. És nekem ki kell ábrándítanom mindenkit. Egyrészt sokkal kiegyensúlyozottabban viszonyulok a saját magyarságomhoz, amióta a franciák között pergetem a napokat. Nem lettem sem magyarabb, sem csak magy: nem nőtt és nem csökkent semmi. Inkább némi elégedettség bujkál bennem, amikor megpróbálják kitalálni, hogy milyen nyelven beszélünk (eddig a török és a svéd kapta a legtöbb tippet), ilyenkor hirtelen úgy nézek erre az ölem pottyant holmira, mint valami egzotikus kincsre. Másrészt nem nagyon hiszek az összevetésekben. Úgy is mondhatnám, hogy a fél gyermekkorom (vagy tán az egész) efféle összevetésben telt, a mi családunkban természetesen a magyarok, a szomszéd családban meg láthatóan a románok jöttek ki jobban belőle.
A nagyapám egy nap – épp az egyik labdarúgótorna idején – morcosan kijelentette, hogy márpedig nincs az az Isten, hogy ő a franciáknak drukkoljon. Nem értettem, főként azért sem, mert a Platini, Tigana, Giresse fémjelezte csapat nagyon is szerethető volt, szép focit játszottak. Ráadásul én akkor épp Verne-lázban égtem, rajongtam a regényekben felbukkanó talpraesett franciákért. Nagyapám nem adott semmilyen magyarázatot az ellenszenvére, a szüleim sem, gondolom, még virágnyelven sem akartak akkor Trianonról beszélni. Ez a szeretetláz mindmáig kitartott, és amióta itt vagyok Dumas, Verne és Hugo – ifjúkori olvasmányaim – földjén, újult erőre kapott. Igazából eddig két előítélet dőlt meg bennünk. Az egyik, hogy kissé fennhordják az orrukat. Ez főként abból fakad, hogy nem hajlandók más nyelven beszélni, csak az anyanyelvükön. Nos, ebben van valami, de ez igazán csak akkor okozott gondot, amikor igazán frekventált helyeken (tengerparti üdülőváros kikötőjében, Avignon belvárosában) is nehéz volt találni olyan éttermet, amelynek kétnyelvű (francia–angol) étlapja van. Persze valahogy mindig akadt egy-egy angolul kézzel-lábbal beszélő alkalmazott, de ez akkor is állandó stressz maradt: megfejteni a fogások és összetevők neveit. Egyáltalán rájönni, hogy mit ehetnénk a pénzünkért. Szívélyességben, udvariasságban és előzékenységben viszont úgy tűnik, verhetetlenek a franciák. Volt olyan, hogy egy autó állt meg előttünk és az utasa kihajolva figyelmeztetett, hogy ne ácsorogjunk a buszmegállóban, mert október 19-től ez a vonal már nem üzemel (arra nem jöttünk rá, hogy miért). De a nejemnek kérés nélkül segítettek csomagokat cipelni, amikor látták, hogy gyerekkel van, vagy kérés nélkül előreengedtek a sorban, mert észrevették, hogy sietnünk kell. A halloweenkor házról házra járó gyerekek egyből befogadták maguk közé Dusit (neki ez volt az első bonbonvadászata, csontvázas – ahogy ő mondja: csontházas – jelmezben), és azzal kezdték, hogy egyből megtömték a táskáját, hogy ne kezdjen üres kézzel. Miközben csak úgy repkednek a bonzsúr mösziök és bonszoár mádámok. Csupa-csupa apróság, de már egy ilyen is képes bearanyozni a teljes napot.
Avignonban – gyenge idegzetű olvasóim most ugorjanak egy bekezdést – muszlim negyedben laktunk, nem messze a helyi mecsettől, a boltokban semmilyen sertésből készült élelmiszert nem lehetett kapni, és a lépten-nyomon látott borbélyüzletekbe csak férfiak léphettek be. Szóval: itt voltak a legszívélyesebbek. Mint az idegenségét még nem levetkőző helyi az új idegennel. Aki még tudja, mit jelent a jó szó, a semmibe sem kerülő baráti gesztus. Így bármilyen hihetetlennek hangzik a migráncskampánytól elbódult magyar fülnek, de a félelemnek még az árnyéka sem kísértett meg minket. A nejemet sem, pedig ő félős, Palermóban semmi pénzért nem merészkedett be a főbb utcákat kísérő sikátorokba. Viszont kajánul fedeztem fel ismerős dolgokat. La Ciotat legszebb, csupa tengerparti villával övezett zsákutcájában, ahová idegen alig tér be, olyan kutyagumik hevertek a járdán, hogy azt még egy kétlábú is megirigyelhette volna. Imádnak ők is letekert ablakon át üvöltözni egymással az útkereszteződésekben, és az autópályán is rendszeresen akad egy-egy őrült. És a híres francia konyha sehogy sem akar leszivárogni a mindennapokba: a boulangerie-k és patisserie-k csodás kínálatát leszámítva nem sok gasztronómiai élmény vár a csak tutira menő éttermekben (pedig nem a külvárosban próbálkoztunk, hanem a központ központjában). Nyilván a két kategóriával feljebb lévő helyeken már csábítóbb a kínálat, de az nekünk most nem megfizethető. Finom volt, de nem különleges. Ehető, de nem ezért térnénk vissza. Így kénytelenek vagyunk ropogós bagettbe és isteni borba fojtani kulináris bánatunkat.

Kivégzés

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2019.11.10. 10:10

Fotó: Kiss László
Amerikából Siófokra és a II. világháború utáni időkből Magyarország 1990-es éveibe került át Tennessee Williams 1947-ben írt darabja, A vágy villamosa. A rendszerváltás eufóriája utáni állapot a csalódás apátiájába csap át, ami elhúzódik a mába, nő az elkeseredettség, a gyűlölet, ez totálisan szétmarhatja a családi kapcsolatokat is. Erről regél a a székesfehérvári Vörösmarty Színházban bemutatott, magyar környezetbe, Siófokra telepített dráma, ami ebben a verzióban A vágy nevű villamos címet kapta, és a budapesti Nemzetiben is vendégszerepelt, Bagó Bertalan erőteljes rendezésében, Hamvai Kornél fordításával, Tucsni András dramaturgi munkájával. Eléggé szűkös nappalit látunk, meglehetősen testközelből. Vereckei Rita olyan hosszúkás, pástra emlékeztető színpadot tervezett, amit két oldalról körbeülünk, mint egy bokszmeccset. És átvitt értelemben bokszmeccs az, amit a szereplők vívnak egymással. Nem ritkán kiütésre játszanak, a másik kikészítésére. A látszatbékét, a színleges családi nyugalmat, barátokkal, haverokkal, kockázással, sörözéssel, évődéssel, megzavarja az eredetiben Blanche, ezúttal Ilona érkezése. Tóth Ildikó ahogy megjelenik, már az ellentétek emberét formázza. Érzékeny úrinőt ad, a jómód látszatát keltve drágának látszó cuccokban pompázik, amikről azért eléggé lerí, hogy közel sem annyira finom holmik. Mint egy primadonna, olyan hatásosan magára vonja a figyelmet. Meglehetős magabiztossággal állít be, de időnként megremeg a hangja, olykor elbátorodnak a gesztusai, az önajnározó mosolya villanásnyira merevre vált, az arckifejezése riadtra, hogy aztán ismét teljes, energikus, határozott pompájában ragyogjon, megjátszottan is parádézzon. Azon nyomban látszik rajta, hogy nagy színjátékos ő, vérbeli kaméleon, aki tud szűziesen szendének, disztingváltnak is mutatkozni, igazi, veszélyes nősténynek ugyancsak, de közben az álca alatt ott a megrettent, kudarcokkal teli, zsákutcába jutott, kétségbeesett ember, aki nagyzolással, fontoskodással, fennhéjázással, kényeskedő affektálással igyekszik leplezni mennyire kiúttalan helyzetbe került, tanácstalansága milyen kétségbeejtő. Önkéntelenül is felkavarja az állóvizet, ami talán fölül tisztának tűnhetett, de azzal, hogy váratlanul megjelenik, sőt tanyát akar verni itt, felkavarja a vizet, aminek a mélyéről kiderül, hogy meglehetősen zavaros. Ilona húga, Csilla - Varga Lili szintén elsőrendű alakításában -, akinél megtelepedni akar. Tépik egymást a férjével, Józsival, miközben a totális társadalmi különbség dacára igencsak összemelegedtek. Ilona és Csilla eredetileg svábhegyi, jómódú úrilányok. Mindketten lecsúsztak. Az idősebb testvér tanárnőként dolgozott Székesfehérváron, de voltak zavaros férfiügyei, még a tanítványát is megkörnyékezte. Alkoholista lett, lepusztult idegállapotban, menedékért rimánkodva, mégis nagyzolva érkezik a testvéréhez. Aki viszont alapvetően jól érzi magát ebben a származásától fölöttébb eltérő környezetben, az egyáltalán nem entellektüel, nem művelt férje mellett, aki a barátaival lényegében kocsmát csinál a házukból. Piálnak, pénzben kockáznak, kivilágos kivirradtig. Vaskosan ugratják egymást. Nem állítható, hogy emelkedetten társalognak. A társaság egy másik párja Herceg és Irma, Sághy Tamás és Kiss Diána Magdolna, tépik egymást rendesen, önérzetesség és megaláztatás keveredik, ordibálás fajul tettlegességig. Szép kis televény ez az egész. Életkép Magyarországon, feltépett idegekkel, sértődöttséggel, támadással és védekezéssel, húsba vájó fájdalommal, örökös vágyálmokkal, elkeseredettséggel, depresszióval, elvágyódással, nyughatatlansággal, kétségbeesett boldogságkereséssel, reménytelenséggel határos reménykedéssel, kényszeres cselekvésekkel. Abszurdba hajló jelennel, kilátástalan jövővel. Az abszurd szituációk, miközben akár lidércesek is, persze röhejesek, sokat lehet nevetni, de közben azért el-elszorul a torok, lúdbőrözik a hát. Sajátos „csendélet” ez. Vagy tán azt is mondhatnám, hogy „hangosélet”, hiszen a szereplők igen gyakran emelik fel a hangjukat, szakad el náluk a cérna, ami a decibelek jelentős növekedésével is jár. Ilona férje, a lopott autókat buheráló Józsi, Kádas József alakításában, afféle kishal, aki tudja, hogy komolyabb ügyletekkel, például olajszőkítéssel, megütné a bokáját, jó neki ez a kis virbli, nincsenek különösebb igényei, elvan ezzel. Ami kell neki, megszerzi, tisztában van vele, hogy nem fajsúlyos kaliber, de önérzetes kakas a maga szemétdombján. A primitív módján férfiasság árad belőle, határozottság, vad elszántság, zsigeri érzékiség, feltehetően sok olyan tulajdonság, ami Ilonának imponál, és nem találta meg korábbi kapcsolataiban, a kikent-kifent aranyifjakban. Csilla, aki már jól láthatóan terhes, igyekszik villámhárító lenni a nővére és a férje között, akik erősen irritálják egymást. Röpködnek a gunyoros megjegyzések, fullánkos beszólások. Ádázak, gyilkosak a nézések. Kricsár Kamill kis balek autófényezője telitalálat, sóvárgó pillantásokat vet Ilonára, számára ő nagy, kívánatos nő, akit feleségként is repesve elfogadna, de hát, bár Ilonának is szüksége lenne rá, hogy szabaduljon a magánytól, borzad tőle, lenézi, akarná is némiképp, de valójában mégsem, és ez kínos szituációk forrása. Adódnak dermesztő, feszült csendek, amikor érezhető, hogy mindjárt elszabadulnak a pusztító indulatok. Felhorgadások és viszonylagos megbékélések váltják egymást, ha úgy tetszik, por került a gépezetbe. És nyilvánvaló, hogy ezt előbb-utóbb kegyetlenül eltávolítják ahhoz, hogy legalább a felszínen ismét nyugalom lehessen. Ha nem is olyan szó szoros értelmében való közösségi gyilkosságnak vagyunk a tanúi, mint Dürrenmatt klasszikussá vált darabjában, Az öreg hölgy látogatásában, de a hathatós lélektani hadviselés, a nem kívánatos személy sunyi eltávolításának szemléletes természetrajza felér egy valós kivégzéssel. A vágy villamosa most az elfojtott és kitörő indulatokkal, a boldogságsóvárgással, mások tönkretételével, valahogy fölöttébb korszerűnek hat, szinte benne van a levegőben. Tavasszal a Nemzetiben vendégszerepelt vele a híres Berliner Ensemble. Meglepően meredeken lejtős színpadon játszottak a színészek Michael Thalheimer merész rendezésében, ezzel is érzékeltetve a gyors lecsúszás folyamatát. Dés László pedig balettzenét írt Williams darabjához, amit Venekei Marianna koreográfiájával remek, ámde ritkán játszott előadásban mutattak be az Erkel Színházban. A kilátástalanság, a sivár létből való kitörés vágya, a hamvába fúlt remény, a boldogság soha el nem érhető kék madarának kergetése, fájdalmas élmény. Ezt tárja elénk a székesfehérvári Vörösmarty Színház kiváló társulata.

„Abszurd, de van benne logika”

Heimer György
Publikálás dátuma
2019.11.09. 16:32

Fotó: Markoszov Szergej /
Ismét felpöröghet a fegyverkezési spirál, az Egyesült Államok és Oroszország újra élesen rivalizál, s ennek részeként Európában is küzdelem folyik a befolyási övezetekért – mondja Dunay Pál, a George Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának professzora, aki a Szép Szónak adott interjúban azt is kifejti: mire jó, hogy a magyar kormány rendre ütközik nyugati szövetségeseivel.
Mintha zaklatottabb volna a világ, mint három évtizeddel ezelőtt, a hidegháború befejezése utáni időkben. A szaporodó helyi háborúktól a migráción és a klímaváltozáson át a fegyverkezésig régi-új veszélyforrások bukkantak fel. Valóban több a fenyegetés? A Szovjetunió összeomlása után létrejött világrendszerben az államközi biztonság kérdései le-, a nem államiak, köztük a terrorizmus, a szervezett bűnözés, vagy a kiberbiztonság, felértékelődtek. Az inga most visszalendült, ismét a nagyhatalmi rivalizálás került előtérbe. Az egypólusú világ kialakítására törekvő USA – az orosz-amerikai vetélkedés mellett – új kihívóval, Kínával találta magát szemben. Kína lenne az új veszély? Mi utal arra, hogy fenyegetné a világrendet, felforgatná a fennálló geopolitikai viszonyokat? Kína már a világ második legnagyobb gazdasága, az amerikai GDP kétharmadát produkálja. Röpke három évtizeddel ezelőtt mindössze 1,6 százalékkal részesedett a világ GDP-jéből, ma viszont már 16 százalékot mondhat magáénak. Több csúcstechnológiai ágazatban élenjáró, s ha így megy tovább, előbb-utóbb beéri az Egyesült Államokat. Igaz, még nem szuperhatalom, messze nem kész a komplex hatalmi bázis, de nagy erőket fordít gyengeségeinek mérséklésére, katonai, diplomáciai és kulturális potenciáljának globális méretű kiépítésére. Washington már jó ideje mindenféle eszközzel, egyfajta húzd meg, ereszd meg politikával próbálja lassítani ezt az utolérési folyamatot, de azért úgy, hogy ne idegenítse el magától a vele gazdaságilag millió szálon összekapcsolódó Pekinget. Ennek egyik legutóbbi felvonása a Trump adminisztráció Kínát sújtó vámháborúja, aminek mellesleg a szabad-kereskedelemben érdekelt, exportorientált nemzetgazdaságok is kárát látják. Másfelől a magyar közvélemény talán kevésbé érzékeli: Peking meglehetősen otrombán viselkedik dél-kelet ázsiai szomszédaival vitás ügyeiben. Így aztán felmerül a kérdés: vajon hogyan lép majd fel a világ más tájain, ha egyszer eléri a globális szuperhatalmi státust? Vajon nem válik-e türelmetlenné, nem méri-e fel rosszul erejét, s mondjuk, erőszakkal próbálja lerohanni a kezdettől fogva sajátjának tekintett Tajvan szigetét? A politológia szótárában ezt a gyengébb nagyhatalmakra jellemző politikát autós kifejezéssel hátsó ütközésnek, „rear end collision” nevezik, ami annak idején az első világháború kirobbanásához vezetett. Ha jól értem, ez egyelőre a kínai forgatókönyvek egyik lehetséges változata. Nem tartja riasztóbbnak a romló amerikai-orosz viszonyt? Kínkeservesen nyélbe ütött fegyverzetkorlátozási egyezményeket dobnak sutba, ismét kísért a nukleáris szembenállás réme. Tény, hogy az USA nemrég felmondta a közepes és a rövidebb hatótávolságú atomfegyverek felszámolásáról 1987-ben kötött INF-szerződést (Intermediate-range Nuclear Forces Treaty), kivonul a Nyitott Égbolt nevű bizalom- és biztonságerősítő megállapodásból, s az is kérdéses: meghosszabbítják-e a kétoldalú hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról 2021 elején lejáró START-szerződést. Washington arra hivatkozik, hogy az oroszok megsértették az INF-egyezményt, amit persze Moszkva visszautasít. Kétségtelen azonban, hogy az amerikai lépés szabad kezet ad a másik félnek, s felrémlik a Reagan elnök idejéből ismert „csillagháborús túlfegyverkezési” versengés is, amibe az amerikaihoz képest töredék-teljesítményű Szovjetunió belerokkant. Putyin elnöktől már elhangzott, hogy az USA-hoz hasonló tükörválaszt adnak, de az orosz stratégák jól tudhatják, ez csapda: a nagyságrendekkel kisebb, az amerikai GDP egy tizenketted részét előállító gazdaságuk nem bírna erővel egy szimmetrikus fegyverkezési versenyt. Mindeközben az amerikai kihívástól függetlenül, tíz év alatt 700 milliárd dollárt szánnak a hidegháború utáni időkben legatyásodott orosz hadsereg modernizálására. Moszkva emellett 6500 atom-robbanófejet tart hadrendben, szemben az amerikai 6185-el. Ez a kölcsönös elrettentés doktrínája, amely ismerős a hidegháborúból. Ha változatlanul ilyenek a nukleáris erőviszonyok, mire megy a játék, mit ró fel a Nyugat Moszkvának? Hát van jó pár ügy, ami elfogadhatatlan. Ilyen mindenekelőtt a Krím-félsziget erőszakos bekebelezése, az orosz szeparatista kisebbség felfegyverzése az ukrajnai Donyeck és Luhanszk térségében, vagy a népirtó Aszad-rezsim támogatása Szíriában, jelentékeny orosz haderő bevetésével, cserébe a latakiai támaszpontért és a hatalmas orosz befolyásért. Mindemellett látni kell, hogy az orosz vezetés birodalmi szerepre tör. Mint mondják, nem hajlandóak asszisztálni az USA világhatalmi törekvéseihez, aminek vonulataként tekintik, hogy az egykori kelet-közép európai szocialista országok NATO-, illetve EU-csatlakozásával a Nyugat geostratégiai értelemben közelebb került Oroszországhoz. A küzdelem így most arról szól, hol húzódjanak az újból megosztott Európa határai. Napjainkban ennek egyik terepe a Nyugat-Balkán. Miközben a térség államainak uniós integrációja egyre húzódik, Moszkva is ott sürög, hogy erősítse befolyását az ottani, úgymond „testvéri szláv népekre”.
A fejleményekből ítélve úgy tűnik, hogy a NATO-tagországok, legfőképpen az említett új keletiek oroszországi politikája nem egységes. Egy interjúban ragasztónak nevezte a NATO afganisztáni szerepvállalását, arra utalva, hogy akkor a tagállamok katonai erővel is felsorakoztak az terrorellenes kampányhoz. Miként ítéli meg az észak-atlanti szervezet kohézióját? Az orosz medve esetében is „ragaszt”? Szerintem a NATO köszöni, jól van, továbbra is az európai béke letéteményese. A tagországokat mindazonáltal sokféle, összetett kapcsolatrendszer fűzi Moszkvához, ezért úgy mondanám: a NATO differenciáltan ragaszt. Egyes keleti tagállamok, így Lengyelország, Románia, vagy a baltiak gyengének ítélik biztonságukat. Olyannyira, hogy a lengyelek még saját erőforrásaikból is készek lennének finanszírozni a náluk állomásozó amerikai katonaság nagyarányú és szimbolikus növelését. Romániában szintén jelen van az amerikai haderő, míg a balti légtér védelmét rotációban a NATO-tagállamok légi ereje, köztük magyar Gripenek látják el. Ezzel szemben a keleti tagok másik része, Szlovákia, Bulgária és Magyarország nem érez biztonsághiányt, nem táplálnak ilyen félelmeket. Ezt persze az orosz külpolitika minden erővel megpróbálja kihasználni, éket verni a szövetségesek közé, megnyerni a kevésbé lojálisakat. Hol ajándékokkal, hol korrupt politikusok lekenyerezésével, vagy akár több milliárd eurós hitelkeret folyósításával. Ennek során sűrűn emlegetik Magyarországot. Ahogy az ironikus mondás is járja: Orbán már rég kilépne az Európai Unióból, de Putyin elnök nem engedi. Kétségtelen, hogy a magyar kormány rendre szembemegy nyugati szövetségeseivel, legutóbb például a kurdok ügyében. Ön szerint mit hozhat a konyhára ez a különutas külpolitika? A magyar külpolitika az utóbbi 7-8 évben jelentősen módosult. Korábban tartotta magát a nézet, hogy hálásnak kellene lenni, hogy Magyarország felvételt nyert egy sor nyugati intézménybe. Az orbáni irányvonal szerint nincs hála, csak kőkemény üzlet, s ennek eszköze a magyar diplomácia verbális konfrontációja. Ha a nyugatiak el akarnak érni valamit, cserébe mindenért kapni, követelni kell – ez az ideológiai alap, s illik a miniszterelnök személyiséghez. E konfrontációnak ugyanakkor két oldala van. Túl azon, hogy a nyugati partnereknek engedményekkel kell megnyerni bennünket, belpolitikai üzenetet is hordoz. A magyar lakosság számára – melynek jó része mellesleg nem is tudja követni a külvilág történéseit – azt kell sugallni, hogy „csapataink harcban állnak”, azaz a kormány a határokon túl is rendületlenül küzd a nemzeti érdekek érvényesítéséért. Ezt szolgálja az Ukrajnával szembeni vétók sora, ami részben indokolható, viszont teljesen értelmetlen, ha nem éppen az orosz érdekek „megtámasztása”. Mivel a nyugati klubban a joguralom és a demokrácia irányadó alapszabály, az asztal túloldalán pedig úriemberek ülnek, alighanem még jó darabig el lehet lenni ezzel a népi külpolitikával. De meddig? Sokszor riogatnak, hogy ha a magyarok nem vallják a nyugati intézmények közös értékeit, felrúgják a játékszabályokat, annak rossz vége lehet. Az Orbán-kormány jól árazta be, hogy maximális előnyöket tudjon elérni, minimális veszteségekkel. Miközben eljátssza, hogy offenzív külpolitikával kiáll a nemzeti érdekekért, egy vitatott gazdaságpolitika részeként gátlástalanul kiszolgálja a nyugati nagytőkét, mindenekelőtt a nálunk letelepedett német autógyártókat. A Mercedes, az Audi és a BMW főnökei mondhatják, kérem, itt stabilitás van, alig fordul elő sztrájk, a tőkét repatriálhatjuk, s különben is milyen jót teszünk a magyarokkal, hogy itt termelünk. Mindennek nyomán aztán idelátogat Angela Merkel német kancellár, s ország-világ előtt ő is kijelenti: jól költötték el a befektetett tőkét. Szóval ez az orbáni külpolitika abszurd, de van benne logika. Megy a bolt, s a miniszterelnök elmondhatja: több előnyre teszünk szert, mintha belesimulnánk a nyugati rendbe. Együttműködésünkért kevesebbet kapnánk, nem is beszélve arról, hogy azt nehezebb lenne eladni az „istenadta népnek”.

Névjegy

Dunay Pál (62 éves) a biztonságpolitikai tudományok nemzetközileg elismert kutatója. Korábban volt a Külügyi Kutatóintézet igazgatója, majd dolgozott tudományos munkatársként a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézetben (SIPRI), irányította a genfi Biztonságpolitikai Központ képzési programját, igazgatta a Közép-ázsiai EBESZ Akadémiát Biskekben, Kirgizisztán fővárosában. Közel négy évtizedes – több száz publikációval jegyzett – kutatómunkája nemzetközi biztonsági, fegyverzetkorlátozási, illetve általános külpolitikai kérdésekre összpontosul. Jelenleg a Garmisch-Partenkirchenben működő német-amerikai George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának tanára, de emellett tanít alma materében, az ELTE-n is.