Sebes György: A történelmet nem lehet megkerülni

Publikálás dátuma
2019.11.09. 15:36

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Nevezhetjük afféle élő lelkiismeretnek is ezt a több mint 90 éves embert, aki ugyan küzd időskorának mindenféle testi bajával, de gondolkodásában egészen friss, szinte fiatalos maradt.
A nyugdíjas évek a jelek szerint nem hoznak nyugalmat. Legalábbis egy olyan ember számára nem, aki egész életét arra tette fel, hogy hozzájáruljon egy jobb világ megteremtéséhez. Pedig senki sem vehetné zokon, ha valaki, aki 90 éves is elmúlt, már csak pihenni akarna és semmi mással nem foglalkozna. Lebovits Imrétől azonban ez aligha lenne elvárható. Lapunk hasábjairól is ismerhetik őt, hiszen több cikke jelent meg és többször írtunk is róla. Legutóbb néhány hónapja, amikor Ukrajnában járt, részt vett és fel is szólalt egy ungvári holokauszt-konferencián. Pár éve meg Németországban tanúskodott egy egykori náci perében. Mint holokauszt-túlélő fontosnak tartja ugyanis, hogy a múlt rémségei ne ismétlődhessenek meg, ezért pedig napjainkban is mindenki tudjon róluk. „A történelmet nem lehet megkerülni” – mondta legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, utalva például a jelenlegi magyar vezetés gyakran – enyhén szólva is - furcsa emlékezetpolitikájára. Lebovits Imre nem ok nélkül tart attól, hogy azok a gondolatok, amelyek sok millió zsidó elpusztításához vezettek a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, sok helyen még ma is élnek. Úgy véli, az antiszemitizmus mélyen megmaradt az emberek tudatában és adott esetben újjá is éled. Emlékeztet Adolf Eichmannra, meg arra, hogy amikor – Izraelben – bíróság elé állították, nyíltan kimondta, a magyar lakosság többségének támogatása nélkül nem tudtak volna több százezer magyar zsidót a haláltáborokba vinni és elpusztítani. Napjainkban is sokan vannak – teszi hozzá –, akik minden bajért a zsidókat okolják. Így hát nevezhetjük afféle élő lelkiismeretnek is ezt a több mint 90 éves embert, aki ugyan küzd idős korának mindenféle testi bajával, de gondolkodásában egészen friss, szinte fiatalos maradt. Erre azt mondja, túlzásokba azért ne essünk, de az biztos, hogy nem nyugodt amiatt, ami a hazájában történik. És felidézi, hogy nemrég egy vidéki városban egy zsidó embert csak a vallása miatt támadtak meg. Ez pedig nem is egyedülálló történet napjainkban. Holott mindenki okulhatna abból, amit Móricz Zsigmond írt – még a múlt század elején – egyik levelében, miszerint se okosabbak, se jobbak nem leszünk attól, ha minden zsidót megölünk. Lebovits Imrének ezt a kitartó küzdelmét, hogy megpróbálja jobbá tenni a mai világot, egyre többször honorálják is. Az utóbbi hetekben két elismerést is kapott. Előbb a főváros XIV. kerületében avatták díszpolgárrá, majd Németország budapesti nagykövetétől vehette át a szövetségi érdemkereszt szalaggal kitüntetést. Erre azt mondja, természetesen mindig jóleső érzés, ha felfigyelnek arra, amit hosszú ideje következetesen tesz. „Zuglóban észrevették, hogy én a világgal foglalkozom, ami bennünket körülvesz. Ugyanilyen öröm a német elismerés. Különösen azért, mert jelzi, hogy az a nép belátta, szörnyű dolgokat műveltek elődeik” – fogalmazott. Azért azt se felejtsük el, hogy Lebovits Imre a Budapesti Műszaki Egyetemen mérnöknemzedékek sorát tanította. Ugyanott részt vett egy modern könyvtár kialakításában, amit hosszú ideig irányított is. Közben mint sikeres szakszervezeti vezető is tevékenykedett, például rengeteg dolgozót segített lakáshoz jutni. Minderről visszatekintve csak annyit mond: „imádtam a Műegyetemet”. Nem kétséges, munkatársai is így lehettek vele. Nem felejtette el azt sem, honnan indult. Szülőhelyén, Tiszafüreden több éves kitartó szervezőmunkával elérte a zsidó temető felújítását, mártíremlékhely létrehozást. Aktív szervezője az ottani holokauszt emléknapoknak is. Nem csoda, hogy néhány éve már Tiszafürednek is díszpolgára. Amikor átvette az elismerést, a laudációban többek között Radnóti Miklós egyik versét is idézték. A Sem emlék, sem varázslat egyik sora mintha pontosan róla szólna: „szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül…”. Lebovits Imre napjainkban is sokat tesz azért, hogy a világ valóban újraépüljön. S lehetőleg jobb is legyen, mint amilyen korábban volt. Az életkor pedig nyilvánvalóan nem számít. Biztosak lehetünk benne, hogy ilyen marad, amíg csak lélegezni tud. 

Papp Sándor Zsigmond: Fények és fények

Publikálás dátuma
2019.11.03. 18:08

Fotó: A szerző felvétele
Van Gogh elképzelhetetlen Provence nélkül, és most már Provence is elképzelhetetlen Van Gogh nélkül. Lépten-nyomon felbukkan, prospektusban vagy bögrén, kósza utalásban vagy célzottan, s nem lennék meglepve, ha néhány helybélit megállítva, büszkén és meggyőződéssel felelnék, hogy márpedig a holland festő ízig-vérig francia volt, hiszen ő ragadta meg legjobban a dél-franciaországi fényeket. A hely tünékeny lényegét. És akkor mi sem lenne természetesebb, hogy nem csak Frédéric Mistral, a Nobel-díjas költő szobrai állnának a főbb tereken, nem ő lenne itt az első számú popsztár, a provanszál identitás alapköve, aki az itteni nyelvet nem csupán vissza akarta állítani régi fényébe, de egyenesen „a civilizált Európa első irodalmi nyelvének” nevezte. (Nyilván azért, mert nem hallott sem a sumérokról, sem a hunokról.) De a holland utcahossznyi előnnyel indul: míg a provanszált elenyészően, a képzőművészet nyelvét szinte mindenki beszéli. Legalábbis egy pontig. Van Gogh népszerűségét pedig még egy paradoxon is fűti, nevezetesen: őt az is ismeri, aki még nem is hallott róla. A fülét lenyisszantó művész (van, aki már úgy meséli, hogy egyenesen a művészet érdekében!) története ugyanis bejárta a világot, múltat és jelent, és már a konkrét festmények nélkül is él, önállóan. Ahogy a másik nagy narratíva is, a fel nem ismert zsenié, hiszen bár sokan nem tudnának egyetlen konkrét festménycímet sem felidézni, azt szinte mindenki fújja, hogy csupán egy festményt adott el életében, azt is a testvérének, miközben ma ő a legkeresettebb, szinte már megfizethetetlen festő a világon.
Bevallom, hozzám is előbb a történet jutott el kamaszkoromban, amikor szerelmes lettem az Éjjeli kávézóba, amely a vágyott és bohém életet testesítette meg számomra, azokat a színeket, amelyeket egy diktatúra még megközelítőleg sem tudna kikeverni. Apropó színek! Nem kell túl sok időt eltölteni Arles-ban vagy Saint-Rémy-de-Provence kisvárosában ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miként jutott el Van Gogh a Krumplievők komor alig-színeitől a szinte szemfájdító koloratúráig. Hogy még az éjszakák is ragyognak! Elég csak megnézni – a szintén itt készült – Csillagos éjt. Addig – amíg nem láttam Provence-t – magam is csodának tartottam, hogy alig másfél évi itt-tartózkodás mintegy varázsütésre „megcsinálta” Van Goghot. Persze Párizs sem elhanyagolható e tekintetben, de csak Párizzsal a holland „csupán” egy fontos impresszionista lenne, így meg egyedi és alig megismételhető, akinek hatása szerteágazó. Itt festette legfontosabb képeit, itt folytatott borotvaélre menő vitákat Gauguinnal, itt esett meg a füles performansz, itt volt „a szobája”, és itt jött rá, hogy menthetetlenül beteg. A turizmus persze maximálisan igyekszik ki- és felhasználni ezt a rövid időszakot. Mindezt úgy, hogy Van Gogh festményt nem tud felkínálni (csak egy nem túl jelentős mű árválkodik az avignoni múzeumban), ahhoz Párizsig kell elzarándokolni. Viszont itt van minden, ami őt inspirálta: a helyszínek, a hangulat, a színek. Saint-Rémyben, a részben ma is üzemelő Saint-Paul-de-Mausole nevű szanatóriumban persze látogatható Van Gogh betegszobája, és a városkán kívül fekvő intézményhez vezető kilométeres úton elhelyezték az összes itt festett kép reprodukcióját a szignóval ellátott botlató-kövekkel. Szerencséjük volt, mert az épp lábadozó festő viszonylag kis területen mozgott, így a látogató bármikor összevetheti a szanatóriumot övező olajfaligetet a vásznon megjelenő olajfaligettel, és elámulhat a művészet teremtő erején. Arles-ban mindez kissé bonyolultabb, ott jobban szétszóródtak a modellt álló utcák, kávézók, terek. Ott a hátára vetett állványát cipelő festő piktogramja vezet el a megfelelő helyekhez, meg a kötelező térkép. Enélkül nehéz megtalálni a part azon pontját, ahol a Csillagos éj a Rajna felett született, vagy a Place du Forumot, ahol pedig kedvenc kávézóm állt. Utóbbi persze már jól felfogott érdekből a megszólalásig hasonlít a festménybelire, nem a lámpák sárgítják be a falakat, hanem eleve okkersárgák, és persze napraforgókat is kitettek bőven. Sőt: a Van Gogh kávézó árai, ha szelíden is, de tükrözik a felfokozott érdeklődést. A Van Gogh nélküli Van Gogh-kultuszban viszont Baux-de-Provence jár az élen. Az itteni Carriéres de Lumiéres egy ötévest is képes volt egyből a holland rajongójává tenni, pedig a holland nem is nagyon kóborolt a környéken és még festmények sem lógnak a falon. Az ottani kibelezett kőbányában viszont vászonként merednek a hatalmas mészkő-fehér falak, naná, hogy kitalálta valaki: mi lenne, ha hatalmas mozivá alakítanák át a kongó termeket, ahová a festményeket vetítenék ki lehengerlő méretben. És be is jött! Az élmény tényleg lenyűgöző, még ha amúgy tiszta parasztvakítás, ahogy ezt Pesten mondanák. A VG-életéről és művészetéről szóló filmecske, a maga részletgazdagságával és lehengerlő színeivel még a legót és legyőzte: ma Dusi Van Gogh-kifestővel kel és fekszik. Bátran kever ki mindenféle árnyalatot, erről jól tanúskodik a lepedő, a paplanhuzat és helyenként a falak. Hát igen: ha egyszer a géniusz felszínre tör!
Témák
Van Gogh Provence

Hűség, önérzet, meggyőződés, helytállás (75 éve gyilkolták meg Mónus Illést)

Publikálás dátuma
2019.11.03. 14:07

Száz éve, a Tanácsköztársaság összeomlásával úgy tűnt, hogy a magyar munkásmozgalom is elvesztette a maga mohácsi csatáját. Azzal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői úgy döntöttek, egyesülnek a Kommunisták Magyarországi Pártjával és kikiáltják a proletárdiktatúrát a katonai, politikai, társadalmi és gazdasági összeomlás küszöbén, 1919. március 21-én, a hazai munkásmozgalom félévszázados eredményeit kockáztatták. „Mindent vagy semmit” játszva minden hitelüket föltették a pirosra, remélve, hogy valóban forradalmi hullám söpör végig a tőkés országokon. A világforradalom azonban elmaradt, a proletárdiktatúrát katonailag leverte az antant, mielőtt lassan, de biztosan a gazdasági blokád fojtotta volna meg, hiszen Magyarország nem Oroszország volt, ahol bármeddig lehetett hátrálni. 

A Tanácsköztársaság után

1919 augusztusában a legtekintélyesebb magyar munkásvezérek kivétel nélkül emigrációba kényszerültek, a kommünt rövidebb-hosszabb ideig támogató értelmiségiek, a magyar nemzet legjobbjai, pedig jobban tették, ha a zaklatások elől visszavonulnak, de legtöbbször persze utánuk nyúltak. Móricz Zsigmondot hátracsavart kézzel vezették el az otthonából, a meghurcolását aztán a Légy jó mindhalálig című 1920-as regényében örökítette meg. Az igen bátor író is csak egy debreceni kiskamasz történetébe csomagolva mert írni az ellenforradalmi berendezkedés embertelenségéről. A Tanácsköztársaság diktatúrája kompromittálta a magyar baloldal korábbi demokratikus követeléseit, a vörösterror beszennyezte a földi megváltásról szóló ígéreteket, a progresszív értelmiség meghasonlott. 1919 őszére a magyar munkásmozgalom elvesztette legjobb képességű vezetőit, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikusainak Magyarországon maradt másod-, de inkább harmadvonala pedig úgy döntött, hogy a párt a tomboló „fehérterror” miatt bojkottálja az 1920-as választást. A korabeli sötét helyzetet talán senki se foglalta össze annyira érzékletesen, mint Jászi Oszkár az 1920-ban, Bécsben kiadott Magyar kálvária – magyar föltámadás című memoárjában, amely egyike azon sok-sok, az 1918–19-es forradalmakról szóló baloldali visszaemlékezésnek, amelyek a Horthy-rendszerben nem jelenhettek meg: „Magyarország ma egy olyan lényhez hasonló, akinek agyát részben kiirtották: öntudata elhomályosult, az intelligenciát alacsonyabb reflextevékenységek szorították ki. A legsekélyebb nacionalizmus, a megbődült antiszemitizmus, a sovinizmus ideológiája lepte el azt a közéletet, mely az utolsó tíz-húsz évben mégiscsak a nyugati eszmék hatására orientálódott.” Innen kellett újraszerveznie magát az MSZDP-nek, amely 1919 után kétfrontos küzdelemre kényszerült: egyszerre kellett elhatárolnia magát a Tanácsköztársaságtól, amelyet az ellenforradalmi propaganda a magyar történelem mélypontjaként mutatott be, és ugyanakkor bírálnia a Horthy-rendszert. Az 1919-es katasztrófáért azokat a kommunistákat tették felelőssé a párt itthon maradt politikusai, akik radikális és megalapozatlan cselekedeteikkel diszkreditálták a szociáldemokraták törekvéseit – hazug önfelmentés volt ez –, az ellenforradalmi rendszer vezetőit pedig arra figyelmeztették, hogy amennyiben nem folytatnak mérsékeltebb politikát, és nem állítják le a fehérterrort, akkor egy újabb forradalom törhet ki. Márpedig ezt nem akarták az 1920-as évek szociáldemokrata politikusai: miközben a kommunista emigrációban Kun Béla kiadta az önsorsrontó jelszót, hogy „előre a második magyar Tanácsköztársaságért”, addig az MSZDP vezetője, a párt jobbszárnyához tartozó Peyer Károly megkötötte Bethlen Istvánnal 1921-ben a hírhedt „Bethlen-Peyer-paktumot”. Az annyit bírált kompromisszummal a szociáldemokraták lemondtak a tömegsztrájkok szervezéséről és elfogadták a Horthy-rendszer kereteit, cserébe ha korlátozottan is, de engedélyezték nekik a szakszervezetek újraszervezését és felhagytak a baloldali politikusok üldözésével. 1922-ben szociáldemokrata frakció alakult a parlamentben, és ennek titkárává Mónus Illést (1888–1944) választották, a Népszava újságíróját, a Cipő című újság korábbi munkatársát, majd a Bőrmunkás című szakszervezeti lap szerkesztőjét. Senki sem gondolhatta akkor, hogy a fiatalember az 1930-as évek legjelentősebb magyar szociáldemokrata teoretikusává növi ki magát, és Kunfi Zsigmond méltó utódja lesz (aki 1929-ben megölte magát az emigrációban).

Heroizmus vagy taktikázás

A Brandstein Illés néven a cári Oroszországban született, de az ottani pogromok elől Magyarországra menekülő családjával hazánkba érkező, a munkásmozgalommal a bőr- és cipőiparáról nevezetes Újpesten találkozó, és már kora ifjúságától szervező és agitációs munkát folytató Mónus neve aligha mondhat bármit is a mai olvasóknak. Megnyugtatásul közlöm, hogy a Kádár-kori Népszava-olvasók se tudhattak róla sokat. Bár 1945–1948 között még a mai Bem rakpart is a szociáldemokrata politikus nevét viselte, a Rákosi-rendszerben a Horthy-rendszerrel megalkuvó „munkásárulóként” kitörölték nevét a munkásmozgalom-történetből. A Kádár-korszakban se emlékeztek meg róla, amikor a „párttörténet” szinte kizárólag a kommunista párt történetét jelentette. Csak születésének centenáriumán rehabilitálták: az MSZMP KB Pártörténeti Intézetében tudományos emlékülést tartottak 1988 márciusában, amikor is az előadók Agárdi Pétertől Tőkéczki Lászlóig igyekeztek újraértékelni nemcsak Mónus Illés, de általában a két világháború közti magyar szociáldemokrácia történetét. Szabó Ágnes és Pintér István szerkesztésében szintén 1988-ban jelent meg a Mónus Illés válogatott írásai című kötet, a történelmet népszerűsítő – 2012-ben sajnálatosan megszűnt – História című folyóiratban pedig Sipos Pétert festett Mónusról egy korrekt portrét. De a recepció legfontosabb darabja alighanem Agárdi Péter Kortársunk, Mónus Illés című 1992-es munkája, amely Horváth Zoltán 1945-ös megemlékezésnek felidézésével mentette fel a „megalkuvással” vádolt politikust: „Mónus Illésnek döntenie kellett önmaga s nem kis mértékben az egész magyar munkásság nevében afölött, hogy milyen útra térjen: vállalja-e a bizonyos értelemben könnyebb, de dekoratívabb, szebb és csábítóbb heroikus utat vagy induljon-e meg a népszerűtlen egyezkedő, taktikázó úton. (…) Céljául tűzte ki, hogy a magyar munkásság évtizedek keserves munkájával felépített szervezeteit megmenti a jobb jövő számára. Lehet vitázni, hogy helyes volt-e ez az út, lehet kételkedni benne, hogy nem kellett volna-e inkább a hősi kiállás útját választani. (…) Halhatatlan érdeme marad, hogy az elnyomatás éveiben, a reménytelenség korszakában a szocialista tanítások igéit hirdetve mindenütt és mindenkor meg tudta tartani az emberekben a hitet, a reményt, a szocialista öntudatot.” Mónus Illés nem a mozgalomból élt, hanem a mozgalomért. Ha ma politizálna, róla biztos nem kerülne elő kokainos videó. Programját A magyar munkásmozgalom feladatai című 1935-ös cikkében foglalta össze: „Egyszerűen és őszintén összefoglalva a mi helyzetünket: az a mi feladatunk, hogy szocialisták maradjunk, és a szocializmus eszméjét terjesszük állandóan és rendszeresen. Az a feladatunk, hogy a szocialista világnézeten keresztül bíráljuk meg az eseményeket, és nyújtsuk azoknak szocialista magyarázatát (…) Nincsen olyan gyönge mozgalom, amely ne volna nagyra hivatott, és ne tudna nagyot alkotni, ha a haladás szolgálatában áll, ha se jobbra, se balra nem néz, hanem egyenesen és bátran kitűzött célja felé halad. Mi a legközelebbi feladatunk? Ez most fontosabb, mint bármikor, és ebben foglalható össze: szocializmust tanítani, szocializmus terjeszteni. A munkásmozgalom tőlünk, egyénektől is többet követel, mint eddig. Ezzel legyünk tisztában. Nekünk, egyéneknek, készen kell lennünk arra, hogy mindazt megtegyük, amit a mozgalom kíván.”
Mónus akkor se nyitott a szélsőbaloldal felé, amikor a szélsőjobboldallal szemben a Komintern meghirdette a népfrontpolitikát, és mancsot nyújtottak a szociáldemokrata pártoknak: demokrataként nem tartotta elképzelhetőnek az összefogást a kommunistákkal. Hirdette, hogy a fasizmusnak nem a bolsevizmus az alternatívája, hanem a demokrácia, amit a Szabadságharc a diktatúrák ellen című 1934-es cikkében fogalmazott meg legszebben. Ez az állásfoglalás pedig könnyen érthetővé teszi, hogy Mónusnak miért nem lehetett helye a pártállam munkásmozgalmi panteonjában. Miképp a Reform, szabadság, szocializmus című 1935-ös cikkében kifejtette: a „szabadság és szocializmus egy és ugyanaz”, és hirdette, hogy a bolsevizmussal szemben „nem kevesebb, hanem több marxizmusra, több szocializmusra” van szükség. És ahogy egyik támogatottja, Fejtő Ferenc megállapította: Mónusnak a „marxizmus” szó „nem doktrínát jelent, hanem elsősorban a nagyobb méltóságra törekvést”.

A Népszava szerkesztője

Ezt az erkölcsi és kulturális mércét képviselte a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus és a párt napilapja, a Népszava szerkesztőjeként (1934 és 1938, illetve 1934 és 1939 között). De persze nem volt könnyű dolga az üzleti kényszerek és a jobboldali kormányzat kettős nyomása között, miképp 1938-ban írta: „Sajtószabadság nincsen. A kapitalista polgári sajtónak korlátokat szab az önös érdek, az elérhető haszon. A sajtó üzleti vállalkozássá lett. A könyv és az újság nyomása, kiadása és terjesztése már nemcsak a nemzeti törekvések eszköze. Már nem a sajtószabadság a lényeg, hanem a vállalkozás révén elérhető jövedelem. Másfelől a sajtó újból elvesztette szabadságát azzal, hogy az uralkodó politikai rendszer egyik legfontosabb, tömegeket irányító eszközévé vált.” Szerkesztőként nagy erőkkel igyekezett előmozdítani a „progresszív” értelmiségiek összefogását, mintegy „szellemi népfrontként”, és ezért a legkülönbözőbb, egymással is vitatkozó szerzőknek adott lehetőséget, remélve, hogy ezzel kulturálisan megújíthatja, újraintellektualizálhatja a napi aprómunkában elfáradt, és Peyer Károly gyakorlatias vezetése alatt nemegyszer a marxizmustól is elidegenedett szociáldemokrata politikusokat, szakszervezetei bürokratákat. Értelmiségi fórummá akarta tenni a Népszavát: „Sürgős feladatunk, hogy mozgalmunkat az intellektuális rétegekre is kiterjesszük és közülük mennél többet a mozgalom és a szocializmus számára megszerezzünk. (…) Mozgalmunk nemcsak a fizikai munkások mozgalma, sosem is volt csak az (sic!), hanem az emberiség egyetemes haladását szolgáló mozgalom” – szögezte le már a Pártunk legsürgősebb feladatai című 1930-as cikkében. Kiállt a megtámadott falukutatók mellett: „Joggal félnek attól, hogy a tények rácáfolnak mindarra, amit mondanak és tesznek” – írta 1937-ben, amikor a hatalom vegzálni kezdte a szociográfusokat, és a népi–urbánus-vita kellős közepén adott helyet a népi íróknak, hogy megszólaljanak a Népszavában. Miközben a laphoz igazolta azt a radikálisan urbánus K. Havas Gézát – az Örkény-egypercesből ismert dr. K. H. G.-t –, aki a stílusával fél évszázaddal előzte meg a Magyar Narancs rendszerváltás utáni gonzó forradalmát. De annak a József Attilának is Mónus Illés kínált „szellemi menhelyet”, akit ellöktek maguktól a kommunisták – 1942-ben az egyik főszervezője volt a költő tüntetéssel felérő budapesti újratemetésének is. Mónus szemléletileg befogadó szerkesztő volt, másfelől viszont nagyon szigorú és kíméletlen: egyszer még Kassák Lajosnak is visszadobta egy cikkét, csak mert „kikerülte az állásfoglalást”. Az állásfoglalásra maga mutatott példát akkor, amikor 1938 decemberében egy olyan vezércikket publikált a tervezett második zsidótörvényről, ami miatt egy hónapra betiltották a lapot. Pedig nem fogalmazott meg semmi radikális kérést, amikor a következőképp fordult a magyar honatyákhoz: „Későbbi kor a botbüntetés bevezetését is szégyellte. Ne tegyenek olyant, amiért későbbi koroknak és nemzedékeknek szégyenkezniök kell majd. Magyarnak és európainak lenni és megmaradni, akármilyen nehéz, s akármennyi elfogultságba ütközik, mégis: kötelesség, és ilyen időkben: százszorosan az!” A zsidótörvényeket a maguk helyén kezelte: „a sárga folt az emberiség szégyene, az emberi ostobaság, gonoszság határtalanságának bizonyítéka” – írta, és az Árjaparagrafus című 1938-as cikkében marxista leleplezését adta az antiszemita politizálásnak: „»Zsidókérdés« – földkérdés helyett. »Zsidókérdés« – a szabadságjogok helyett. »Zsidókérdés« címen kötik gúzsba a sajtót és rendezik újra a közélet legégetőbb problémáit. A »zsidókérdés« csak arra való, hogy a valóságos viszonyokról a figyelmet elterelje.” Amikor Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezésével még inkább szélsőjobbra tolódott a magyar kormánypolitika, azt írta: „Mi demokratikus felfogást képviselünk. Ennek a felfogásnak önkormányzat és a szabadságjogok az alapelvei. (…)„Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak Nyugat-Európában kell maradnia (…) Nyugat-európainak lenni, az emberiség eddigi küzdelmeiben érvényre jutott nagy eszmékhez hűségesnek maradni s a divatos korporációs kísérleteknek ellenállni méltó és értékes feladat.” A „demokratikus szocializmust” hirdető Mónus Illés azonban bár „nyugat-európai” maradhatott, de Népszava szerkesztője már nem. Zsidó származása miatt a már nem felekezeti, hanem „faji” alapon diszkrimináló második zsidótörvény elfogadását követően távoznia kellett a posztjából, kizárták a sajtókamarából, és a szociáldemokrata pártban is visszaszorult a másodvonalba. A második világháború alatt elméleti brosúrákat írt és megszervezte a Munkás Akadémiát, mert fő feladatának a szocializmusba vetett hit megőrzését tartotta. „Valószínű, hogy új összeomláson át juthatunk csak a szabadba” – írta még 1934-ben. De a rövid ideig tartó, átmeneti felszabadulást nem érhette meg: hetvenöt éve, 1944. november 2-án, ötvenhat éves korában a Dunába lőtték a nyilasok.