Taki bácsi unokái

Publikálás dátuma
2019.11.03. 11:53

Fotó: Vasas Ádám
A Beszterce-lakótelepnél kicsordul a tömeg az autóbuszból. Salgótarján belvárosától vagy tizenöt percen át, mint dobozba tömött heringek, úgy utaznak a szatyrokkal felmálházott helybéliek, de ahogy átkelnek a széles hídféleségen, amely a főútról lankásan a telepre vezet, mintha új világba lépnének. Szétspriccel a nép a négyemeletes épületek és a tízemeletes toronyházak között, és mögöttük feltárul a központ, a sajátos formájú Beszterce tér. Fürdik az őszi napfényben. Elől kiöblösödik, a többi irányban pedig, mint valami élő organizmus, sok-sok csáppal fonja körül az épületeket. Hosszú, zöld növénytincsei között színes virágok villannak, egyik karjával lustán felfelé nyújtózik, a másikat oldalra emeli, s mint egy bűvész, mindegyik hónaljából formás kis játszótereket húz elő, ujjai között pingpongozó gyerekek labdái pörögnek. - Nézd, csak, van itt cápafog, ámbráscet állkapocs, de a kedvencem a mocsári béka, mert az a legaranyosabb - mutogatja a téren végigfutó különlegességet, a városi tanösvény egyes állomásait egy hatéves kislány. – Tudtad, hogy van itt sötétben világító szarvasbogár is? - Hát, nem tudtam - vallom be, mire a kislány iskolás bátyója átveszi az irányítást és végigvezet az egyes földtörténeti korszakok helyi jellegzetességeit bemutató idővonalon és a növény- és állatképekkel szemléltetett tápláléklánc valamennyi állomásán. Olyan lelkesen magyarázza, hogy ki mit és kit eszik meg, és azután kinek a tápláléka lesz maga is, hogy a térburkolatba épített fémtestű állatfigurák szinte megmozdulnak a szavára. Vajon engem majd ki fal fel a végén? - Látom, maga idegen itt, nagyon vizslatja a mi újjávarázsolt, szép terünket - szólít meg egy idősebb úr, aki az egyik árnyékos padon ejtőzik, később kiderül, nyugdíjas pedagógus. – Tudja, amióta ilyen ötletesen megcsinálták, nekem is több kedvem van itt lebzselni. Mintha a Jóisten megint ránk fordítaná a tekintetét. Mert az utóbbi évtizedekben nagyon elfordult tőlünk. Itt születtem a városban, ezen a lakótelepen élek közel harminc éve, azóta csak megy lefelé Salgótarján. Bezárt a bánya, megszűnt az acélgyár, az üveggyártás. Ezért is örülök minden ilyen akciónak. Megváltozik ettől még a közhangulat is, másképp nézünk egymásra és a környezetünkre is. - Az volt a legjobb az egészben, hogy mi, az itt élők is beleszólhattunk abba, hogy hogyan alakuljon ki a tér. Most van hol játszani, biciklizni, gördeszkázni a gyerekeinknek, és akad olyan nagyobb ülőfelület is, ahol a kamaszok bandázhatnak – veti közbe egy fiatalasszony, amikor hallja, hogy miről beszélünk. - Hé, srácok, kicsit halkabban! – szól rá két ördögfiókájára, akik egy kalózzászló mellett harci kiáltásokat hallatnak. – Az ilyesmi a lakók megbecsülését jelenti. Azt hiszem, ez tényleg valódi nemzeti konzultáció volt, ha csak egy lakótelepet érintett is – teszi hozzá és a körülötte üldögélő kismamák kuncognak. - Valami madárnevű fickó volt a főgóré, meg még ketten jöttek ide, ők hozták az ötleteket, fórumokat tartottak és vitatkozhattunk. Közben egész jó kis közösséggé formálódott a telep. Holló Mátyás fiatal építész, vezető tervezőként fogta össze a 450 milliós projektet. Ő is itt nőtt fel, ezen a lakótelepen. S bár saját tervezőirodája, az indelab már Budapesten működik, szívügyének tekintette a lerobbant Beszterce tér megújítását. És igen kreatív partnerei voltak a munkában. Az irodájából Árva József vett még részt a közösségi tervezésben. Madarász Dóra tájépítész (Landspect) modern és vidám korosztályos játszótereket tervezett és a környező hegyekben található növények sokféleségéből ágyáserdőket varázsolt az épületek közé. Krauth Vera építész és a Baróthy Anna vezette S39 Hybrid Design csapata pedig behozta a lakótelep szívébe a környék mészkő, bazalt és andezit szikláit és kiépítette a sok-sok információval gazdagított, egyedülálló tanösvényt. Friss hír, hogy az alkotóknak ez a munkája 130 pályázó közül, kategóriájában bejutott az idei Média Építészeti Díja 5 döntőse közé. Indira van’t Klooster, az előzsűri elnöke különösen azokat az alkotásokat fogadta lelkesedéssel, amelyek „ma a társadalmi fenntarthatóság és érzékenység kritikus pillanatában erős szociális elköteleződésről tesznek tanúbizonyságot.”
- Meddig marad Tarjánban? – fordul felém az öregúr.- Nincs kedve színházba menni este? Már az is van nekünk. És Zenthe Ferencről nevezték el, aki itt született Salgóbányán.
- Ki az a Zenthe Ferenc? – kérdi az egyik fiatalasszony. - Tudod, a Taki bácsit játszotta a Szomszédokban. Jó színész volt és azt hiszem, kedves ember – így egy másik anyuka. - Ja. Én a Radics Gigit ismerem, aki itt született, meg a Pindroch Csabát a Valami Amerikából. Tudod, aki a Verebes lányát vette el. - Az a baj, hogy amikor a régi nagy állami cégek leépültek és jött a rendszerváltás, valahogy nem találta ki senki, hogy mi legyen Salgótarjánnal. Azóta tulajdonképpen egy helyben toporog. És elég nehéz visszakapaszkodnia, mert sokan elmenekültek innen: néhány évtized alatt a hatvanezres lakosság körülbelül a felére apadt. Míg a 1970-80-as években művészlakások is épültek itt és trendi volt ideköltözni a hegyek közé, ma már alig van például műszaki értelmiség a városban – ezt már Drexler Szilárd mondja, a Novohrad-Nógrád Geopark egyik vezetője.
- Valóban nehéz nagyobb ipari céget idecsábítani, egyebek között azért is, mert ebben a völgykatlanban nagyon kevés sík szabad terep található, ahol egy nagyobb üzemcsarnokot felépíthetnének – magyarázza Fekete Zsolt polgármester, aki „Jövőt építünk” szlogennel kampányolt az önkormányzati választáson, és akit az ellenzéki összefogás jelöltjeként újraválasztottak. Amikor azt kérdezem, vajon nem kell-e félni, hogy ellenzéki vezetésű városként kevesebb pénzhez jut majd Salgótarján, Fekete Zsolt mosolyog. - Maga is tudja, hova kell leülni. Éppen arra a helyre ült, ahova Orbán Viktor, amikor itt járt. Korrekt módon tárgyaltunk. Remélem, az említett aggodalmakat lassan félretehetjük, hiszen kapunk állami pénzt is, templomfelújítás is zajlik például, EU-s pénz is eljut hozzánk. A Beszterce teret is uniós forrásból építettük újjá. Ami pedig a város jövőjét illeti, úgy gondoljuk, az adottságainkat kell jobban kihasználnunk, a gyönyörű hegyvidéki környezetet, a jó levegőt. Hiszen nincs még egy megyeszékhely az országban, ahol bármelyik ház mögül kikukkantva, hegyeket lát az ember. És a város mellett remek geoparkot talál, Eresztvényben látogatóközpontot, pár kilométeres körzetben pedig két középkori várat. De nem egyszerűen a turizmus és az idegenforgalom fellendítéséről van szó, terveinknek az csak plusz hozadéka. Letettük egy onkológiai központ alapkövét. Ha gyorsan megépülne, jót tenne nem csak a városnak, de az egész régiónak is. Ugyanígy egy sport-rekreációs, rehabilitációs központ létrehozását is tervezzük, amely szintén nagyobb területről vonzana látogatókat. A műszaki értelmiséget pedig ki kell nevelnünk és bizony meg kell tartanunk. Harmadik éve folyik már Salgótarjánban mérnökinformatikus szakemberek felsőfokú képzése. Amikor visszatérek a Beszterce térre, az öreg még mindig ott ül. Elmesélem, hogy a Városházán jártam. - Nahát, maga csak egy különleges közösségi teret akart megnézni, aztán mindenféle kövekbe botlott, amiken mi minden nap bukdácsolunk. De tudja, mit? Amióta megújult a terünk, én egész Salgótarjánt másképp látom már. Azelőtt némileg egyhangú, „szocialista” betonvárosnak tartották a szögletes épületei, lakótelepei miatt. Most meg úgy érzem, de komolyan, hogy az égieknek kedvük támadt felettünk kockázni kicsit, dobálóztak, dobálóztak, aztán néhány építőkocka fekve, a többi meg állva huppant le a gyönyörű, erdős-hegyes táj közepébe. De már egészen beleillenek, otthonossá fészkelték magukat.

„Szellemi Honvédelem” 2019-ben (Esszékötet Földes György szerkesztésében)

Publikálás dátuma
2019.11.03. 11:20

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939-ben kezdte meg a Magyar Nemzet (főszerkesztő: Pethő Sándor) önálló rovatban közölni Szabó Zoltán, a bátor szociológus és publicista cikksorozatát a „Szellemi Honvédelem” jegyében, ezt a rovatcímet persze a jobboldali sajtócenzúra hamarosan töröltette is. A pár évig azért folytatott sorozat a progresszív és antifasiszta magyar közírás értéke, számos máig érvényes gondolattal, tétellel, magyarság-felfogással és nem utolsósorban ethoszával. (A sorozatot modern kiadásban Kenedi János gyűjtötte össze és rendezte kötetbe, Gyurgyák János bibliográfiai mellékletével és András Sándor előszavával; a dátum nélküli kiadványt a Héttorony Könyvkiadó jelentette meg egy-másfél évtizede.) 

A másik Magyarország tradíciói

Nem szeretem az erőltetett analógiákat és összehasonlításokat, de a Földes György szerkesztette kitűnő esszékötetet (+− 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Bp., Napvilág Kiadó, 2019.) olvasva ez a múlt idéződött fel bennem. Számos kortárs politikai, kulturális, ideológiai jelenség láttán kell megtapasztalnunk a durva történetpolitikai hamisítások és a bornírt tévtanok, az álvalóság eszkalációját, a „posztmodern neohorthyzmust”. Ebben a friss kötetben végre a másik Magyarország szellemi-erkölcsi tradíciója, demokratikus, baloldali és liberális diskurzusa elevenedik meg, folytatódik: nem részletezem az analógiát, de mintha nyolc évtized múltán Szabó Zoltán sorozatához hasonló történelmi és mentális szerepet töltene be ez a – persze egészen más műfajú, többszerzős − kötet A címbeli 30-as szám elsősorban természetesen a rendszerváltozás évfordulójára utal, de nem ünnepel és nem temet, mint ahogy a jövőre vonatkozó harminc éves távlat sem vállalkozik jóslásokra, futurológiára. Valójában nem a múltról és a jövőről, hanem a címből − paradox módon - kimaradt jelenről szól a kötet, a történelmi folyamatokba ágyazva. S éppen ez garantálja, hogy nem merül el a jelen idő pártpolitikai leírásában, az ellenségképek és a „mozgósító” szlogenek felszínes reflektálásában, elkerüli a prezentizmus vétkét. Ezekben a hónapokban számos monográfia, dokumentum- és tanulmánykötet, konferencia, cikk, memoár és interjú eleveníti föl az elmúlt 30 évet és az azóta történteket: megannyi tanulsággal, értelmes konzekvenciával, de sajnos több aktualizáló történelemhamisítással és önigazoló csúsztatással is. (Érdemes lenne 1-2 év múlva „szigorúan” számba venni és szakmailag értékelni ezt a termést.) A Napvilág esszékötete eltér ezektől a jó és rossz példáktól – s éppen a választott üdítő esszéműfaj és a nyitott, igényes szereplőválasztás okán. Van benne egy-két alapos szaktanulmány (Bod Péter Ákosé, Ferge Zsuzsáé és Romsics Ignácé), az írások többsége ugyanakkor valóban személyes hangvételű. Érvelésük komolysága és komorsága ellenére is vonzó stílusú esszék, amelyek azonban nem a személyiség narcisztikus önmutogatásáról szólnak, hanem ellenkezőleg: életünk, históriánk, kollektív tudatállapotunk és mentálhigiénénk szubjektív, olykor szenvedélyes hitelesítéséről. Lehet, hogy az én ismerethiányomat bizonyítja, de nem olvastam még ennyire nyílt, kritikus, sőt rendszerkritikus írást a két nagyszerű lelkésztől, Beer Miklóstól és Donáth Lászlótól. Kiemelkedő és bátor szöveg a magát konzervatív liberálisként identifikáló Gyurgyák Jánosé, aki − a fájdalmasan csalódó egykori barát keserűségével − immár élesen elmarasztalja Orbán Viktor kormányzását és karakterét, hübriszét. A napi pártpolitikai viták, ellenzéki bírálatok érvrendszerén mélységükben túllépő, frázismentes írások ezek. Értéküket tovább növeli, hogy a progresszív magyar írástudók világnézetileg igen széles (bár nem parttalan) spektrumát képviselik, olykor egymással is vitában, de a lényegi helyzetértékelést és az értelmiségi felelősségérzet vállalását illetően azonos hangnemben. Az oktatás és a civil szféra „képviseletében” L. Ritók Nóra szólal meg; a globalizáció, a nemzeti kérdés és a kultúra, a művészet funkciójáról Földes György értekezik innovatívan. A határon túl magyarság életében bekövetkezett társadalmi, etnikai és nemzedéki „háborúkról” pedig Markó Béla, aki felidézi egykori, az RMDSZ élén eltöltött évtizedek során szerzett tapasztalatait is. Külön öröm számomra, hogy három kitűnő és tekintélyes szépíró is szerepel a kötetben, egyáltalán nem szépelgő, nem apolitikus esszékkel: Nádas Péter, Spiró György és – immár sajnos posztumusz – Térey János.

Egy sürgető fordulat hívószavai

Érdemes lenne alávetni a kötet teljes szövegét egy digitális content analysis-nek, kimutatandó a kulcsszavakat, a jellegzetes nyelvi fordulatokat. Amatőr elemzésem nyomán a következő fogalmak, metaforák, érzületek dominálnak a szövegekben, szinte egybehangzóan, jóllehet eltérő ideológiai-politikai platformról: periferikusság, visszacsúszás, peremvidék, új-feudalizmus, ciklikusság, nemzeti identitás, illetve lehetőség, felelősség és remény. Egy mind sürgetőbbé váló demokratikus és szociális fordulat hívószavai ezek, szellemi-erkölcsi pillérekként, intellektuális felkészülésként, a különböző világnézeti megközelítések közös nyelvpolitikai erőtereként. És ennek a reveláló ténynek nem mond ellent, hogy ahány olvasó, annyiféle olvasat lehetséges; magam is másként látok/értékelek olykor egy-egy állítást és minősítést, számos vitám van/lenne egyik-másik tétellel. Ezért is lenne érdemes szinte mindegyik esszét bemutatni és reflektálni, de itt és most aligha van erre lehetőség. Annak sincs értelme, hogy „számon kérjünk” hiányzó témákat és szerzőket: a szerkesztői koncepció így kerek. Nem emlékszem arra, hogy az elmúlt években a születésnapokat köszöntő Festschrifteket és az emlékköteteket kivéve napvilágot látott volna ilyen széles merítésű és átfogó tematikájú időszerű munka, amelynek oldalain egykori konzervatív miniszter, radikálisan baloldali szociológus és népszerű regényíró egyaránt otthonra lel. Erkölcsi-szakmai elismerés ez a részvétel az esszéírók részéről és elégtétel a reformer szocialista Földes György számára. Erre a beszédmódra van szükség ahhoz, hogy a praxisban is megtörténjen a republikánus fordulat, ami – talán – október 13-án, az önkormányzati választások fővárosi és több nagyvárosi eredményében is megelőlegeződhetett. Utópiák, egzakt jövőképek és programok megfogalmazására nem vállalkozik a kötet – indokoltan. Nem ez a műfaja, nem ez ihleti a szerzőket, nem ez a küldetésük. Sokkal inkább annak az intellektuális aurának és érvrendszernek a megteremtése, kidolgozása a tét, amely az írástudók felelősségére apellálva szól bele a – napjainkban erősen korlátozott − társadalmi nyilvánosság alakításába. 

Népfrontosság

A nemzet fogalma, objektív történelmi és tudati-kulturális-tömeglélektani valósága centrális témája a kötet szövegeinek – a globalizáció, az ökológiai fenyegetések, a kulturális értékőrzés és megújulás, a függetlenség, az autonóm kisebbségi lét védelme, tehát az ún. sorskérdések és sok más egyéb. Ezekről is lehetne bővíteni a diskurzust. Számomra viszont az volt a legrokonszenvesebb ebben a kötetben, hogy ezúttal a nemzeti lét és tudat belső, emancipációs oldalára, a demokratikus patriotizmusra esik a legnagyobb hangsúly. Nem csupán a nemzet „kifelé” irányuló, homogenizáló, etnokulturális és „külpolitikai” vonatkozásai kerültek szóba, hanem a modern európai nemzetté válás szociális, műveltségi, életformabeli előfeltételei, a riasztó belső egyenlőtlenségek csökkentésének elodázhatatlan kötelezettségei. A klímaválság következményei is ebben a megközelítésben a legaggasztóbbak. A hagyományos nemesi sérelmi politikát újraélesztő és kirekesztő demagógiáktól, az irracionális „nemzeti” történelemfelfogásoktól és a „délibábos” ideológiáktól ugyanakkor távol tartják magukat a szerzők. E tekintetben sem jogtalan Szabó Zoltán sorozatára asszociálnom. Nem lehet túlértékelni az esszékötet szellemi-erkölcsi értelemben integráló természetét, a demokratikus minimum közös nevezőjét és egyúttal villódzó sokszínűségét. A népfrontosság − sajnos többrendbelileg kompromittálódott, pedig eredeti szándékában releváns − fogalmát is merném használni rá. Ugyanakkor ezzel a kohéziós trenddel egyidejűleg jól látható, hogy a különböző világnézetű és értékrendű narratívák, irányzatok saját keretei között ezekben a hónapokban új erőre kapott a teoretikus és szociológiai alapozású innováció, illetve a kritikai és programalkotási ambíció. Ezt nem csupán a hazai politikai állapotok és az „ideológiai frontok” természetes küzdelmei kényszerítik ki, hanem a világ régi-új kihívásai is. A kapitalizmus, a liberalizmus újragondolása a demokratikus, antifasiszta konzervativizmusra ugyanúgy jellemző, mint a radikális, rendszerkritikus baloldaliságra. Ez utóbbira példaként az elmúlt hónapokból számos kreatív tudományos könyvet, internetes és élő ankétot, szakmai vitát és igényes publicisztikát említhetnénk – a Népszava hasábjairól is. Nem szabad veszélyes polarizálódásként, szakadásként tekinteni erre a kettősségre, nem érdemes félteni egymástól a baloldali útkeresés, a demokratikus szocializmus olykor élesen antikapitalista diskurzusát és a szellemi kohézió olyan kísérleteit, mint az Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Politikai alternatívák, fordulatok és értelmes együttműködések megalapozásához mindkét megközelítés nélkülözhetetlen, főleg, ha egymás tisztelete, a kölcsönös figyelem szövi át ezt a közbeszédet.
Szerző

Sebes György: Tévések egymás között

Publikálás dátuma
2019.11.03. 09:51

Fotó: Rónai Egon Facebook-oldala
Még a nyolcvanas évek elején – amikor tévéjátékok és saját gyártású adások is nagy számban készültek – sikert aratott a Magyar Televízió műsorai között egy lényegében egyszerű ötlet. Előttem az utódom – ez volt a szombat esténként gyakran jelentkező program címe. Benne pedig egy befutott, elismert művész bemutatott egy akkor még kevésbé ismert fiatalt, akiben reményt látott, hogy akár folytathatja is, amit ő a színpadon, vagy a pódiumon elkezdett. A közelmúltban a Duna TV még mindig futó emlékező műsorában – Hogy volt?! a címe – az egyik szereplő felidézte, mekkora lökést adott neki a pályán az elődje. Szolnoki Tibor – aki már majdnem harminc éve a feleségével, Zsadon Andreával együtt alapított, Operettvilág című társulatával lép fel – meghatottan nosztalgiázott azon, hogy egy akkori csillag őt választotta utódának. Nem is akárki, Feleki Kamill tartotta hozzá hasonló tehetségnek az operettekben akkor még éppen csak feltűnt ifjút. Mindez egy minap látott beszélgetés kapcsán jutott eszembe. Rónai Egon kérdezte Vitray Tamást az ATV Spirit csatornán hétköznap esténként jelentkező Húzós című műsorában. És ennek az utóbbi mondatnak szinte minden egységénél el kell időznünk egy kicsit. Mindenekelőtt a két főszereplő érdemel külön méltatást. Vitray Tamást – feltételezem – senkinek sem kell bemutatni. Akkor is a hazai tévézés egyik – ha ugyan nem: A - legnagyobb egyénisége, ha napjainkban már nem is csinál műsorokat. Kedden lesz 87 éves – ezúton is boldog születésnapot kívánunk neki – és a kora miatt igazán nem kellett volna még visszavonulnia. Szellemileg teljesen friss, nagyon pontosan tudja, mit akar mondani és tanítani valóan fogalmaz. Csakhogy nálunk – legyen akárki - egy ilyen idős embert már nem kérnek fel adáskészítésre. A Digi TV-nél – ahol az utóbbi években rendszeresen feltűnt – nemrég megszüntették a műsorát. Így hát mostanában emlékezik, ha kérik, s a Húzósban is öröm volt látni. De ennél több is történt. Vitray láthatóan élvezte, hogy olyan riporter kérdezi, aki hozzá hasonló: felkészült, hozzáértő, empatikus. Annak idején, a Magyar Televízió hőskorában, Vitray Jolly Jokernek számított. Bár voltak kitűnő kollégái, nem véletlen, hogy annyiféle műsorban szerepelt. Közvetített sportot – „főállásban” –, de amellett készített portrékat, voltak beszélgető műsorai, vezetett vetélkedőket éppúgy, mint zenei adásokat és szombat esti könnyedebb programokat is. Az utóbbiak közül övé volt az Előttem az utódom is, ő mutatta be a sztárokat és választottjaikat. Mostanában Rónai Egon fut be hasonló pályát. Hetente többször kérdez politikusokat és elemzőket az ATV főműsorában, az Egyenes Beszédben. De amikor tavasszal elindult az 500 című kvízműsor, nem volt kérdéses – és be is bizonyosodott -, hogy ő a legalkalmasabb az irányítására. Aztán most ősszel újra belevágott a Húzósba is. Pedig korábban már készített majdnem 200 adást, ami azt jelenti, hogy csaknem 400 emberrel beszélgetett, s ezekből a portré-interjúkból összeállt öt kötet is. Ám egyéves szünet után úgy érezték, hogy lehet még folytatni, mert vannak olyan ismert emberek, akik figyelmet érdemelnek. És akiktől Rónai Egon tud olyant kérdezni, amivel képes felülemelkedni az átlagon, a hétköznapokon. Ezért volt különleges az a műsor, amelyben e két nagyszerű tévés beszélgetett. Nem riportert és riportalanyt láttunk, nem is kérdezőt és válaszolót, hanem két olyan embert, akik régóta ismerősök és érdeklődnek is egymás iránt. Rónai egy pillanatig nem intimpistáskodott, de Vitray lényegében megnyílt előtte. Elmesélte például nemrég történt balesetét, amikor saját házában egy éjszaka – buta módon – nem kapcsolta fel a villanyt, s emiatt leesett a lépcsőn. Kórházba került, de nagy szerencséje volt, mert megúszta maradandó károsodás nélkül. Ennek kapcsán pedig azt is meg tudták beszélni, hogy mennyit számít életükben a hit. S kiderült, hogy bár Vitraynak ez fontos, azért saját magának is része van abban, hogy élete úgy alakult, ahogy, mert a szerencséjét a jó döntéseivel képes volt befolyásolni. A Húzós egy órás műsorában általában két interjú van. De Rónai Egon Vitrayval természetesen végigbeszélt egy teljes adást. Egy pillanatig nem volt érdektelen, netán kínos a csevegésük, figyelni kellett rájuk és kezdő – vagy gyakorló tévések – sokat tanulhattak is belőle. Most már csak az a kérdés, jó helyen van-e a Húzós. Hiszen az ATV nemrég indult második csatornáján, a Spiriten látható. Ám még az sem biztos, hogy mindenki tudja, hol fogható ez a program. A jelek szerint nincs is benne valamennyi kábelszolgáltató kínálatában, vagyis feltehetően nagyon kevesen nézik. Érthető, hogy a műsorszerkesztők akartak egy valóban húzós programot adni az új csatornának is, de ezzel sokakat megfosztanak tőle. Az is szempont lehet, hogy az Egyenes beszéd (Rónai) után ne következzen egy másik Rónai-interjú. Talán így is lehetne helyet szorítani neki a főadón, ahol Jakupcsek, Bochkor, Tatár Csilla, Sváby, Fiala mind ott van és Rónai Egon a Húzóssal – legalábbis – felveszi a versenyt mindegyikükkel. Meglehet, nem kellene heti ötször jelentkeznie a műsornak, a kevesebb több lenne, de nagyobb közönség előtt. Az iménti névsort végignézve és még hozzávéve a Reggeli Start műsorvezetőit, azért – riporterekben - irigylésre méltó helyzetben van az ATV. És ezzel kétségkívül a nézők járnak jól.