Harc a hallgatás ellen - interjú Thomas Waltherrel, az egyik utolsó "nácivadásszal"

Publikálás dátuma
2019.11.03. 12:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Thomas Walther számos magyar mellékvádlót képviselt a náci elkövetőkkel szembeni perekben. Az egykori német bíró, az utolsó "nácivadászok" egyike úgy véli, a fiataloknak mindez már történelem, a holokauszt, a náci terror távolinak tűnik számukra, de éppen e perek révén hidat építhetünk a múlt és a jelen közé.
Ön 2006-ig bíróként dolgozott Németországban, ekkor úgy döntött, hogy a holokauszt túlélői megsegítésének szenteli az életét. Mi volt ennek az oka? Apja példája lebegett a szeme előtt, aki zsidó családoknak segített a náci érában? Való igaz, apám példája is fontos volt számomra. Két zsidó családnak segített az 1938. novemberi pogrom után. Az apám építési vállalkozó volt és sokszor zsidók építették a házakat, villákat a 20-as években, így kerültek kapcsolatba, sok személyes barátságot alakított ki velük. Apám nagy hatást gyakorolt rám, szellemi fejlődésemet is alapjaiban határozta meg. De ez csak az egyik ok. Tudja, a bírói munkámban sok minden ismétlődött az évtizedek alatt. Azon tűnődtem, mit tehetnék majd ezután? Mire használhatnám fel addigi tapasztalataimat? Több lehetőség merült fel, végül érkezett egy megkeresés a nemzetiszocialista bűncselekmények feltárásáért felelős ludwigsburgi központtól, s mivel már egyik gyermekem sem lakott otthon a négy közül, így úgy gondoltam, Ludwigsburgot választom.
Mennyire jelentős intézmény a ludwigsburgi központ? A hivatalt 1958-ban nemzetközi nyomásra hozták létre, szerepe volt ebben például annak is, hogy az NSZK a kapcsolatok normalizálására törekedett Izraellel. Feladata anyagok összeállítása az egyes bírósági eljárásokhoz, vádemelési jogköre nincs, erre az ügyészségnek van lehetősége. Akkoriban azonban alig volt olyan ügy, amely büntetőeljárást vont volna maga után. Ehhez ugyanis arra lett volna szükség, hogy a vádlottra közvetlenül rábizonyítsuk a gyilkosságot. Ám ez rendkívül nehéz, évtizedekkel az események után nem lehet azt várni, hogy a túlélő felismerje azt, aki Auschwitzban náci egyenruhát viselt.
Hogyan vélekedett arról, hogy évtizedekkel a bűncselekmény után is bizonyítani kellett a bűncselekményt egy adott személy esetében? Kezdetben elfogadtam, később azonban a felettesemnek felvetettem, mégis miért van szükség erre? A válasz az volt, hogy mert ez a szokás.
És mi hozta meg a változást? A nagy áttörést a sobibori koncentrációs tábort őrző John Demjanjuk elleni 2011-es ítélet jelentette. Az eljárásban a washingtoni társhatóságnak (Office of Special Investigations) is nagy szerepe volt. Az amerikaiak többször tették fel a kérdést, hogy Németországban miért nem lehet vádat emelni a náci koncentrációs táborok őreivel szemben? Erre akkor azt válaszoltam, nem értik a német jogrendszert. 2007-ben aztán rájöttem, akkor lehet előrelépni a jogi értelmezésben, ha az egész tábort halálgyárként fogjuk fel. Vagyis mindenki bűnös, aki ebben részt vett. Ha ez nem így működött volna, akkor Hitler nem mészárolhatott volna le hatmillió zsidót.
Hogy tudta meggyőzni erről a bírákat? Ez volt számomra a legnagyobb meglepetés. Az amerikaiak fellépése miatt valamit tennünk kellett, s ezt a bíró is belátta és támogatta. Amikor véget ért az előzetes eljárás, 150 oldalnyi dokumentum született, és fogalmazhatunk úgy, hogy ekkor már nyitott kapukat döngettünk. Ekkor már nem is volt szükség a bírák meggyőzésére. Hirtelenjében mindenki azt mondta, jó lesz ez így.
A Demjanjuk elleni ítélet után már nem volt szükség rábizonyítani a vádlottra a gyilkosságokat? Még ezután is volt példa arra, hogy a helyi bíróságok a régi indoklással utasították el a bírósági eljárást. Akadtak bíróságok, ahol sikerrel jártunk, de olyanok is, ahol nem, Brandenburgban volt például egy olyan eljárás, amit egész egyszerűen elszabotáltak.
Ugyanakkor az Oskar Gröning elleni ítéletet iránymutatónak is nevezik, mert az egykori auschwitzi őrt úgy ítélték el, hogy a gyilkosságot nem bizonyították rá. Egyebek mellett 300 ezer magyar zsidó meggyilkolásában való bűnrészességgel vádolták. Gröning feladata a haláltáborba küldött emberek tulajdonának kezelése volt, vagyis mindazon dolgoké, amiket a foglyok magukkal vittek a haláltáborba. Ezek közé tartoznak aranyfogaik, az értékeik, az esetleg a kabátjukba rejtett pénz - mindezt összegyűjtötték és értékesítették. Még a foglyok haját is áruba bocsátották, ez azonban nem Gröning feladata volt. Ugyanakkor ő felelt a nem német valutáért is. A mintegy hetven főből álló egységével a rendről is gondoskodtak, elvették, szétszortírozták az emberek csomagjait. A zsidóknak azt mondták, dolgozniuk kell majd, ezért sokféle dolgot vittek magukkal bőröndjeikben. Ezt azonban mind be kellett gyűjteni, el kellett tüntetni a következő vonat megérkezéséig. Gröning annyit legalább elismert, hogy két magyar zsidókat szállító vonat megérkezésénél és poggyászaik elvételénél ő is jelen volt. De – érvelt – ő csak a munkáját végezte. A magyar zsidók deportálása 1944. május 14-én és 15-én kezdődött és 56 napig tartott. Ez idő alatt 147 vonat érkezett be. Köztük Debrecenből, ahonnan az anyósom, a holokausztot túlélő Fahidi Éva is származik. Összességében 437 ezer magyar zsidót deportáltak, 300 ezret azonnal meggyilkoltak. Ha pedig valaki bármiféle segítséget nyújtott a zsidókkal szembeni fellépéshez, akkor jogi szempontból bűnrészessé válik 300 ezer zsidó meggyilkolásában. Ez jelentette a Gröning elleni ítélet alapját.
E per során ismerte meg Fahidi Évát? Nem, még a Gröning-per előtt, körülbelül nyolc éve. Ludwigsburg után a holokauszt áldozatai után kutattam és mellékvádlókat kerestem. Mit is jelent és miért fontos ez? Korábban egyes náci elkövetőkkel szembeni pereken számos fotóriporter vett részt. S mit fotózzanak? Az idős, gyakran már kerekesszékben lévő egykori nácik arcát. Az azonban egyszerűen elfogadhatatlan, hogy hetven évvel a bűncselekmény után csak az öregembert mutassák. S hiába hangzott el a perekben, hogy ezer, ötezer, vagy akár 300 ezer halálos áldozatról beszélünk, ezt senki sem tudja elképzelni. A halottakat nem lehet fotózni, de a túlélőket vagy az unokákat igen. A német jogrend szerint az, aki valamelyik hozzátartozóját gyilkosság révén vesztette el, mellékvádlóként léphet fel egy per során. Ők majdnem hasonló jogkörökkel rendelkeznek, mint az ügyész. A Demjanjuk-perben is fontos szerepük volt a mellékvádlóknak így nem csak a kerekesszékes Demjanjukot, hanem a holokauszt túlélőit is mutatták a kamerák. Azért kerestem mellékvádlókat, hogy meghallgassák őket, igazságot szolgáltassanak nekik. A német jogrend szerint a gyilkosság nem évül el, így az elkövetőt akár száz évvel később is felelősségre vonhatják. Ami pedig a Fahidi Évával való kapcsolatomat illeti, az interneten találtam rá, mielőtt felkerestem volna, elolvastam A Dolgok lelke című németül is megjelent könyvét
Tapasztalatai szerint akár Gröning, akár a 2016-ban 170 ezer zsidó meggyilkolásában való bűnrészesség miatt elítélt Reinhold Hanning megbánták mindazt, amit tettek? Gröning úgy érezte, egyre közelebb van számára a vég, s azt gondolta, mindarról, amit ott elkövetett, Istennek kell ítéletet mondania. Ám szerinte ez nem az igazságszolgáltatás feladata. Úgy vélte, csak erkölcsi értelemben lehet bűnösnek nevezni, jogilag nem. A hatvanas években még nem is találták bűnösnek. Hanning ugyanakkor ügyvédje után azt közölte, bűnszövetkezet tagja volt, egyfajta maffiáé. Hozzátette azonban, hogy ő maga sosem gyilkolt meg senkit, ezért közvetlen felelősség nem terheli. Csakhogy attól még nem ártatlan, hogy nem személyesen követte el a gyilkosságokat. Amikor nyáron magas állami kitüntetést, tiszti keresztet kapott, az allgäui polgármester, Michael Lang úgy méltatta önt, hogy a hallgatás ellen harcolt. Valóban hallgatott a német társadalom a náci bűntettek kapcsán? Így van. 1948-ban tartották az első választást Németországban. Számos plakát jelent meg, na azért nem olyanok, mint a magyarországi Soros-plakátok. A szabad demokrata FDP plakátján ekkor ez szerepelt: „Legyen vége”. Mindez a náci érára vonatkozott. Tehát nagyon gyorsan elkezdődött az a folyamat, hogy mindazt, ami a Hitler-érában történt, zárjuk egy fal mögé. A ludwigsburgi hivatal is egyfajta alibiként szolgált. Létrejött nemzetközi nyomásra, de a náci éra bűntetteinek jogi értelemben való feldolgozását nemigen segítette. És ez a kettősség mindig jelen volt a német igazságszolgáltatásban. Ezért is szenzáció például az, hogy most Hamburgban egy német férfit állítanak bíróság elé, aki őrként dolgozott egy koncentrációs táborban. S a peren hangfelvételt is készítenek a történelmi felelősség miatt, hogy a későbbi generáció, a történelem is értesüljön róla. A fiatalok mit gondolnak a náci éráról? Ez számukra történelem. A német fiatalok a jelenben élnek. Keveset olvasnak, márpedig a Harmadik Birodalom dolgairól nem írnak a Twitteren. A holokauszt, a náci terror már távolinak tűnik számukra, de éppen ezen perek révén egy hidat építhetünk a múlt és a jelen közé. Csakhogy mindig ismétli magát a múlt. Falakat, kerítéseket építünk, bezárjuk egy kis területre a külföldről érkezetteket, alig adunk nekik élelmet, hogy minél hamarabb elmenjenek. Mennyire tarja veszélyesnek a mai német társadalom számára az Alternatíva Németországért (AfD) pártot? Az AfD a szélsőjobb politikai szárnya. Csakhogy a szavak tettekre sarkallhatnak. És ezt Drezdában is megtapasztalhattuk feleségemmel és anyósommal a Pegida tüntetések idején. Egy férfi odarohant hozzánk és közvetlen közelről az arcunkba kiáltotta: „A hétfő a miénk”. A világban végrehajtott számos merénylet is mutatja, mekkora a veszély. Oda kell figyelni ezekre a jelenségekre. Hitler a 20-as évek végén még 15-16 százalékot kapott, amennyin most az AfD áll. Néhány évvel később azonban már az egész politikát az uralma alá hajtotta. Ilyen változások más országban is megfigyelhetőek. Magyarországon talán némi reménysugarat jelent az önkormányzati választás.

Névjegy

Thomas Walther 1943-ban született, 23 évig bíróként szolgált, 2006-tól dolgozott a náci bűnöket feldolgozó ludwigsburgi központnak. Addig mindössze 48 személyt ítéltek el. 2011-ben John Demjanjuk volt az első, aki úgy kapott büntetést, hogy nem bizonyították rá a gyilkosságot. Ebben Walthernek is nagy szerepe volt, amint a Gröning, illetve Hanning elleni ítéletben is.

Taki bácsi unokái

Publikálás dátuma
2019.11.03. 11:53

Fotó: Vasas Ádám
A Beszterce-lakótelepnél kicsordul a tömeg az autóbuszból. Salgótarján belvárosától vagy tizenöt percen át, mint dobozba tömött heringek, úgy utaznak a szatyrokkal felmálházott helybéliek, de ahogy átkelnek a széles hídféleségen, amely a főútról lankásan a telepre vezet, mintha új világba lépnének. Szétspriccel a nép a négyemeletes épületek és a tízemeletes toronyházak között, és mögöttük feltárul a központ, a sajátos formájú Beszterce tér. Fürdik az őszi napfényben. Elől kiöblösödik, a többi irányban pedig, mint valami élő organizmus, sok-sok csáppal fonja körül az épületeket. Hosszú, zöld növénytincsei között színes virágok villannak, egyik karjával lustán felfelé nyújtózik, a másikat oldalra emeli, s mint egy bűvész, mindegyik hónaljából formás kis játszótereket húz elő, ujjai között pingpongozó gyerekek labdái pörögnek. - Nézd, csak, van itt cápafog, ámbráscet állkapocs, de a kedvencem a mocsári béka, mert az a legaranyosabb - mutogatja a téren végigfutó különlegességet, a városi tanösvény egyes állomásait egy hatéves kislány. – Tudtad, hogy van itt sötétben világító szarvasbogár is? - Hát, nem tudtam - vallom be, mire a kislány iskolás bátyója átveszi az irányítást és végigvezet az egyes földtörténeti korszakok helyi jellegzetességeit bemutató idővonalon és a növény- és állatképekkel szemléltetett tápláléklánc valamennyi állomásán. Olyan lelkesen magyarázza, hogy ki mit és kit eszik meg, és azután kinek a tápláléka lesz maga is, hogy a térburkolatba épített fémtestű állatfigurák szinte megmozdulnak a szavára. Vajon engem majd ki fal fel a végén? - Látom, maga idegen itt, nagyon vizslatja a mi újjávarázsolt, szép terünket - szólít meg egy idősebb úr, aki az egyik árnyékos padon ejtőzik, később kiderül, nyugdíjas pedagógus. – Tudja, amióta ilyen ötletesen megcsinálták, nekem is több kedvem van itt lebzselni. Mintha a Jóisten megint ránk fordítaná a tekintetét. Mert az utóbbi évtizedekben nagyon elfordult tőlünk. Itt születtem a városban, ezen a lakótelepen élek közel harminc éve, azóta csak megy lefelé Salgótarján. Bezárt a bánya, megszűnt az acélgyár, az üveggyártás. Ezért is örülök minden ilyen akciónak. Megváltozik ettől még a közhangulat is, másképp nézünk egymásra és a környezetünkre is. - Az volt a legjobb az egészben, hogy mi, az itt élők is beleszólhattunk abba, hogy hogyan alakuljon ki a tér. Most van hol játszani, biciklizni, gördeszkázni a gyerekeinknek, és akad olyan nagyobb ülőfelület is, ahol a kamaszok bandázhatnak – veti közbe egy fiatalasszony, amikor hallja, hogy miről beszélünk. - Hé, srácok, kicsit halkabban! – szól rá két ördögfiókájára, akik egy kalózzászló mellett harci kiáltásokat hallatnak. – Az ilyesmi a lakók megbecsülését jelenti. Azt hiszem, ez tényleg valódi nemzeti konzultáció volt, ha csak egy lakótelepet érintett is – teszi hozzá és a körülötte üldögélő kismamák kuncognak. - Valami madárnevű fickó volt a főgóré, meg még ketten jöttek ide, ők hozták az ötleteket, fórumokat tartottak és vitatkozhattunk. Közben egész jó kis közösséggé formálódott a telep. Holló Mátyás fiatal építész, vezető tervezőként fogta össze a 450 milliós projektet. Ő is itt nőtt fel, ezen a lakótelepen. S bár saját tervezőirodája, az indelab már Budapesten működik, szívügyének tekintette a lerobbant Beszterce tér megújítását. És igen kreatív partnerei voltak a munkában. Az irodájából Árva József vett még részt a közösségi tervezésben. Madarász Dóra tájépítész (Landspect) modern és vidám korosztályos játszótereket tervezett és a környező hegyekben található növények sokféleségéből ágyáserdőket varázsolt az épületek közé. Krauth Vera építész és a Baróthy Anna vezette S39 Hybrid Design csapata pedig behozta a lakótelep szívébe a környék mészkő, bazalt és andezit szikláit és kiépítette a sok-sok információval gazdagított, egyedülálló tanösvényt. Friss hír, hogy az alkotóknak ez a munkája 130 pályázó közül, kategóriájában bejutott az idei Média Építészeti Díja 5 döntőse közé. Indira van’t Klooster, az előzsűri elnöke különösen azokat az alkotásokat fogadta lelkesedéssel, amelyek „ma a társadalmi fenntarthatóság és érzékenység kritikus pillanatában erős szociális elköteleződésről tesznek tanúbizonyságot.”
- Meddig marad Tarjánban? – fordul felém az öregúr.- Nincs kedve színházba menni este? Már az is van nekünk. És Zenthe Ferencről nevezték el, aki itt született Salgóbányán.
- Ki az a Zenthe Ferenc? – kérdi az egyik fiatalasszony. - Tudod, a Taki bácsit játszotta a Szomszédokban. Jó színész volt és azt hiszem, kedves ember – így egy másik anyuka. - Ja. Én a Radics Gigit ismerem, aki itt született, meg a Pindroch Csabát a Valami Amerikából. Tudod, aki a Verebes lányát vette el. - Az a baj, hogy amikor a régi nagy állami cégek leépültek és jött a rendszerváltás, valahogy nem találta ki senki, hogy mi legyen Salgótarjánnal. Azóta tulajdonképpen egy helyben toporog. És elég nehéz visszakapaszkodnia, mert sokan elmenekültek innen: néhány évtized alatt a hatvanezres lakosság körülbelül a felére apadt. Míg a 1970-80-as években művészlakások is épültek itt és trendi volt ideköltözni a hegyek közé, ma már alig van például műszaki értelmiség a városban – ezt már Drexler Szilárd mondja, a Novohrad-Nógrád Geopark egyik vezetője.
- Valóban nehéz nagyobb ipari céget idecsábítani, egyebek között azért is, mert ebben a völgykatlanban nagyon kevés sík szabad terep található, ahol egy nagyobb üzemcsarnokot felépíthetnének – magyarázza Fekete Zsolt polgármester, aki „Jövőt építünk” szlogennel kampányolt az önkormányzati választáson, és akit az ellenzéki összefogás jelöltjeként újraválasztottak. Amikor azt kérdezem, vajon nem kell-e félni, hogy ellenzéki vezetésű városként kevesebb pénzhez jut majd Salgótarján, Fekete Zsolt mosolyog. - Maga is tudja, hova kell leülni. Éppen arra a helyre ült, ahova Orbán Viktor, amikor itt járt. Korrekt módon tárgyaltunk. Remélem, az említett aggodalmakat lassan félretehetjük, hiszen kapunk állami pénzt is, templomfelújítás is zajlik például, EU-s pénz is eljut hozzánk. A Beszterce teret is uniós forrásból építettük újjá. Ami pedig a város jövőjét illeti, úgy gondoljuk, az adottságainkat kell jobban kihasználnunk, a gyönyörű hegyvidéki környezetet, a jó levegőt. Hiszen nincs még egy megyeszékhely az országban, ahol bármelyik ház mögül kikukkantva, hegyeket lát az ember. És a város mellett remek geoparkot talál, Eresztvényben látogatóközpontot, pár kilométeres körzetben pedig két középkori várat. De nem egyszerűen a turizmus és az idegenforgalom fellendítéséről van szó, terveinknek az csak plusz hozadéka. Letettük egy onkológiai központ alapkövét. Ha gyorsan megépülne, jót tenne nem csak a városnak, de az egész régiónak is. Ugyanígy egy sport-rekreációs, rehabilitációs központ létrehozását is tervezzük, amely szintén nagyobb területről vonzana látogatókat. A műszaki értelmiséget pedig ki kell nevelnünk és bizony meg kell tartanunk. Harmadik éve folyik már Salgótarjánban mérnökinformatikus szakemberek felsőfokú képzése. Amikor visszatérek a Beszterce térre, az öreg még mindig ott ül. Elmesélem, hogy a Városházán jártam. - Nahát, maga csak egy különleges közösségi teret akart megnézni, aztán mindenféle kövekbe botlott, amiken mi minden nap bukdácsolunk. De tudja, mit? Amióta megújult a terünk, én egész Salgótarjánt másképp látom már. Azelőtt némileg egyhangú, „szocialista” betonvárosnak tartották a szögletes épületei, lakótelepei miatt. Most meg úgy érzem, de komolyan, hogy az égieknek kedvük támadt felettünk kockázni kicsit, dobálóztak, dobálóztak, aztán néhány építőkocka fekve, a többi meg állva huppant le a gyönyörű, erdős-hegyes táj közepébe. De már egészen beleillenek, otthonossá fészkelték magukat.

„Szellemi Honvédelem” 2019-ben (Esszékötet Földes György szerkesztésében)

Publikálás dátuma
2019.11.03. 11:20

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939-ben kezdte meg a Magyar Nemzet (főszerkesztő: Pethő Sándor) önálló rovatban közölni Szabó Zoltán, a bátor szociológus és publicista cikksorozatát a „Szellemi Honvédelem” jegyében, ezt a rovatcímet persze a jobboldali sajtócenzúra hamarosan töröltette is. A pár évig azért folytatott sorozat a progresszív és antifasiszta magyar közírás értéke, számos máig érvényes gondolattal, tétellel, magyarság-felfogással és nem utolsósorban ethoszával. (A sorozatot modern kiadásban Kenedi János gyűjtötte össze és rendezte kötetbe, Gyurgyák János bibliográfiai mellékletével és András Sándor előszavával; a dátum nélküli kiadványt a Héttorony Könyvkiadó jelentette meg egy-másfél évtizede.) 

A másik Magyarország tradíciói

Nem szeretem az erőltetett analógiákat és összehasonlításokat, de a Földes György szerkesztette kitűnő esszékötetet (+− 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Bp., Napvilág Kiadó, 2019.) olvasva ez a múlt idéződött fel bennem. Számos kortárs politikai, kulturális, ideológiai jelenség láttán kell megtapasztalnunk a durva történetpolitikai hamisítások és a bornírt tévtanok, az álvalóság eszkalációját, a „posztmodern neohorthyzmust”. Ebben a friss kötetben végre a másik Magyarország szellemi-erkölcsi tradíciója, demokratikus, baloldali és liberális diskurzusa elevenedik meg, folytatódik: nem részletezem az analógiát, de mintha nyolc évtized múltán Szabó Zoltán sorozatához hasonló történelmi és mentális szerepet töltene be ez a – persze egészen más műfajú, többszerzős − kötet A címbeli 30-as szám elsősorban természetesen a rendszerváltozás évfordulójára utal, de nem ünnepel és nem temet, mint ahogy a jövőre vonatkozó harminc éves távlat sem vállalkozik jóslásokra, futurológiára. Valójában nem a múltról és a jövőről, hanem a címből − paradox módon - kimaradt jelenről szól a kötet, a történelmi folyamatokba ágyazva. S éppen ez garantálja, hogy nem merül el a jelen idő pártpolitikai leírásában, az ellenségképek és a „mozgósító” szlogenek felszínes reflektálásában, elkerüli a prezentizmus vétkét. Ezekben a hónapokban számos monográfia, dokumentum- és tanulmánykötet, konferencia, cikk, memoár és interjú eleveníti föl az elmúlt 30 évet és az azóta történteket: megannyi tanulsággal, értelmes konzekvenciával, de sajnos több aktualizáló történelemhamisítással és önigazoló csúsztatással is. (Érdemes lenne 1-2 év múlva „szigorúan” számba venni és szakmailag értékelni ezt a termést.) A Napvilág esszékötete eltér ezektől a jó és rossz példáktól – s éppen a választott üdítő esszéműfaj és a nyitott, igényes szereplőválasztás okán. Van benne egy-két alapos szaktanulmány (Bod Péter Ákosé, Ferge Zsuzsáé és Romsics Ignácé), az írások többsége ugyanakkor valóban személyes hangvételű. Érvelésük komolysága és komorsága ellenére is vonzó stílusú esszék, amelyek azonban nem a személyiség narcisztikus önmutogatásáról szólnak, hanem ellenkezőleg: életünk, históriánk, kollektív tudatállapotunk és mentálhigiénénk szubjektív, olykor szenvedélyes hitelesítéséről. Lehet, hogy az én ismerethiányomat bizonyítja, de nem olvastam még ennyire nyílt, kritikus, sőt rendszerkritikus írást a két nagyszerű lelkésztől, Beer Miklóstól és Donáth Lászlótól. Kiemelkedő és bátor szöveg a magát konzervatív liberálisként identifikáló Gyurgyák Jánosé, aki − a fájdalmasan csalódó egykori barát keserűségével − immár élesen elmarasztalja Orbán Viktor kormányzását és karakterét, hübriszét. A napi pártpolitikai viták, ellenzéki bírálatok érvrendszerén mélységükben túllépő, frázismentes írások ezek. Értéküket tovább növeli, hogy a progresszív magyar írástudók világnézetileg igen széles (bár nem parttalan) spektrumát képviselik, olykor egymással is vitában, de a lényegi helyzetértékelést és az értelmiségi felelősségérzet vállalását illetően azonos hangnemben. Az oktatás és a civil szféra „képviseletében” L. Ritók Nóra szólal meg; a globalizáció, a nemzeti kérdés és a kultúra, a művészet funkciójáról Földes György értekezik innovatívan. A határon túl magyarság életében bekövetkezett társadalmi, etnikai és nemzedéki „háborúkról” pedig Markó Béla, aki felidézi egykori, az RMDSZ élén eltöltött évtizedek során szerzett tapasztalatait is. Külön öröm számomra, hogy három kitűnő és tekintélyes szépíró is szerepel a kötetben, egyáltalán nem szépelgő, nem apolitikus esszékkel: Nádas Péter, Spiró György és – immár sajnos posztumusz – Térey János.

Egy sürgető fordulat hívószavai

Érdemes lenne alávetni a kötet teljes szövegét egy digitális content analysis-nek, kimutatandó a kulcsszavakat, a jellegzetes nyelvi fordulatokat. Amatőr elemzésem nyomán a következő fogalmak, metaforák, érzületek dominálnak a szövegekben, szinte egybehangzóan, jóllehet eltérő ideológiai-politikai platformról: periferikusság, visszacsúszás, peremvidék, új-feudalizmus, ciklikusság, nemzeti identitás, illetve lehetőség, felelősség és remény. Egy mind sürgetőbbé váló demokratikus és szociális fordulat hívószavai ezek, szellemi-erkölcsi pillérekként, intellektuális felkészülésként, a különböző világnézeti megközelítések közös nyelvpolitikai erőtereként. És ennek a reveláló ténynek nem mond ellent, hogy ahány olvasó, annyiféle olvasat lehetséges; magam is másként látok/értékelek olykor egy-egy állítást és minősítést, számos vitám van/lenne egyik-másik tétellel. Ezért is lenne érdemes szinte mindegyik esszét bemutatni és reflektálni, de itt és most aligha van erre lehetőség. Annak sincs értelme, hogy „számon kérjünk” hiányzó témákat és szerzőket: a szerkesztői koncepció így kerek. Nem emlékszem arra, hogy az elmúlt években a születésnapokat köszöntő Festschrifteket és az emlékköteteket kivéve napvilágot látott volna ilyen széles merítésű és átfogó tematikájú időszerű munka, amelynek oldalain egykori konzervatív miniszter, radikálisan baloldali szociológus és népszerű regényíró egyaránt otthonra lel. Erkölcsi-szakmai elismerés ez a részvétel az esszéírók részéről és elégtétel a reformer szocialista Földes György számára. Erre a beszédmódra van szükség ahhoz, hogy a praxisban is megtörténjen a republikánus fordulat, ami – talán – október 13-án, az önkormányzati választások fővárosi és több nagyvárosi eredményében is megelőlegeződhetett. Utópiák, egzakt jövőképek és programok megfogalmazására nem vállalkozik a kötet – indokoltan. Nem ez a műfaja, nem ez ihleti a szerzőket, nem ez a küldetésük. Sokkal inkább annak az intellektuális aurának és érvrendszernek a megteremtése, kidolgozása a tét, amely az írástudók felelősségére apellálva szól bele a – napjainkban erősen korlátozott − társadalmi nyilvánosság alakításába. 

Népfrontosság

A nemzet fogalma, objektív történelmi és tudati-kulturális-tömeglélektani valósága centrális témája a kötet szövegeinek – a globalizáció, az ökológiai fenyegetések, a kulturális értékőrzés és megújulás, a függetlenség, az autonóm kisebbségi lét védelme, tehát az ún. sorskérdések és sok más egyéb. Ezekről is lehetne bővíteni a diskurzust. Számomra viszont az volt a legrokonszenvesebb ebben a kötetben, hogy ezúttal a nemzeti lét és tudat belső, emancipációs oldalára, a demokratikus patriotizmusra esik a legnagyobb hangsúly. Nem csupán a nemzet „kifelé” irányuló, homogenizáló, etnokulturális és „külpolitikai” vonatkozásai kerültek szóba, hanem a modern európai nemzetté válás szociális, műveltségi, életformabeli előfeltételei, a riasztó belső egyenlőtlenségek csökkentésének elodázhatatlan kötelezettségei. A klímaválság következményei is ebben a megközelítésben a legaggasztóbbak. A hagyományos nemesi sérelmi politikát újraélesztő és kirekesztő demagógiáktól, az irracionális „nemzeti” történelemfelfogásoktól és a „délibábos” ideológiáktól ugyanakkor távol tartják magukat a szerzők. E tekintetben sem jogtalan Szabó Zoltán sorozatára asszociálnom. Nem lehet túlértékelni az esszékötet szellemi-erkölcsi értelemben integráló természetét, a demokratikus minimum közös nevezőjét és egyúttal villódzó sokszínűségét. A népfrontosság − sajnos többrendbelileg kompromittálódott, pedig eredeti szándékában releváns − fogalmát is merném használni rá. Ugyanakkor ezzel a kohéziós trenddel egyidejűleg jól látható, hogy a különböző világnézetű és értékrendű narratívák, irányzatok saját keretei között ezekben a hónapokban új erőre kapott a teoretikus és szociológiai alapozású innováció, illetve a kritikai és programalkotási ambíció. Ezt nem csupán a hazai politikai állapotok és az „ideológiai frontok” természetes küzdelmei kényszerítik ki, hanem a világ régi-új kihívásai is. A kapitalizmus, a liberalizmus újragondolása a demokratikus, antifasiszta konzervativizmusra ugyanúgy jellemző, mint a radikális, rendszerkritikus baloldaliságra. Ez utóbbira példaként az elmúlt hónapokból számos kreatív tudományos könyvet, internetes és élő ankétot, szakmai vitát és igényes publicisztikát említhetnénk – a Népszava hasábjairól is. Nem szabad veszélyes polarizálódásként, szakadásként tekinteni erre a kettősségre, nem érdemes félteni egymástól a baloldali útkeresés, a demokratikus szocializmus olykor élesen antikapitalista diskurzusát és a szellemi kohézió olyan kísérleteit, mint az Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Politikai alternatívák, fordulatok és értelmes együttműködések megalapozásához mindkét megközelítés nélkülözhetetlen, főleg, ha egymás tisztelete, a kölcsönös figyelem szövi át ezt a közbeszédet.
Szerző