Előfizetés

Ő a mi emberünk!

Hat éve nincsen tévém, hat éve nem követem a magyar tévécsatornák úgynevezett kínálatát, és hat éve remekül érzem magam televízió nélkül, ám a napokban kíváncsiságból megnéztem néhány műsort. Azért tettem, mert bemutattak egy fiatalembernek, akinek nem értettem a nevét, úgyhogy rákérdeztem, mire furcsán nézett. 
Aztán társalgást kezdeményeztem vele, megkérdeztem, mivel foglalkozik. Nevetés harsant körülöttünk. Az asztalnál ki lettem röhögve, ez az ember ugyanis, akinek bemutattak, tévésztár, s vélhetően az elmúlt hat évben lett azzá, mióta én semmiféle műsort nem nézek. Szabadkoztam, hogy nem ismerem, de azt hitték, viccelek, hiszen amikor bejött az étterembe, minden szempár feléje fordult. Hazaérve beütöttem a nevét a keresőbe, s úgynevezett cikkeket találtam róla úgynevezett újságokban, amelyeket az udvariasság kedvéért nevezzünk most eufémisztikusan traccslapoknak. Ezekben a traccslapokban sokat trécseltek erről az emberről, amiből az derült ki számomra, hogy igazából a magyar médiát sem ismerem a maga mélységében. Elvagyok azzal az öt-hat lappal, amit rendszeresen olvasok. Hiba. 
A barátaimtól megkérdeztem hát, hogy miféle politikai műsorokat nézzek meg, mire mondtak néhány címet, amit az interneten is elérek, s biztosítottak róla, hogy jól fogok szórakozni. Igazuk lett.
Amikor egy bizonyos Bogár László elnéző mosollyal magyarázott a háttérhatalom működéséről, nem tudtam eldönteni, hogy stand up comedyt látok-e, vagy bejelentkezést egy diliházból. Röhögés közben eszembe jutott, hogy ez a gyógyíthatatlan, de szerencsére szelíd, ártalmatlan ember simán megélne belőle, ha haknizna a műsorával, aminek az a lényege, hogy a világpolitikai történések szálait egy titokzatos csoportosulás dörzsölt tagjai mozgatják évszázadok óta. Minden az ő akaratuk szerint történik, legyen az királygyilkosság vagy rendszerváltás, államcsíny vagy világháború, voltaképpen e pénzéhes háttérhatalom nyakába varrható a komplett világtörténelem az ősi Babilon bukásától kezdve a francia forradalom győzelmén át a most éppen furfangosan lebegtetett Brexitig – ám egyvalami ravaszul kicsúszott a titokzatos társaság markából! És ez az ördöngős valami nem más, mint Bogár László agya! 
Kezdem érteni, hogy minden előzetes találgatás ellenére miért volt képes győzni az ellenzék oly sok meghatározó jelentőségű helyszínen az önkormányzati választáson. A tévénézők alighanem gyakran elidőztek Bogár László arcán, s meggyőződtek róla, hogy nálunk mindenütt az efféle hóbortos alakok vannak hatalmon. Nem csoda, hogy le akarták őket váltani. 
Szóval azt kérem Karácsony főpolgármestertől: hagyja a csudába Tarlós és Demszky díszpolgári kinevezését, abból nem lesz semmi haszna. Inkább avassa díszpolgárrá Bogár Lászlót. A Lipótot pedig, könyörgöm, meg ne nyittassa! 2022-ben még szükségünk lesz Bogár László elméjére, arra a Csavaros Észre, amely addig ügyeskedett, míg az egész világot egyetlen szita mögé nem rejtette annak érdekében, hogy ezen az egy szitán végre átlásson. 
És: átlát!

Hűlt helyek

Hirdetésben árulják a budai egykori Sándor villát, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) hajdani nővérszállóját, amely egy ősparkban áll, s amelyet négy éve valaki 600-650 millióért megvett, hogy aztán felújítsa, és most kétmilliárdért kínálja megvételre. Nem rossz üzlet. 
A Lipótmezőn a szocialista-liberális kormány nagy viharokat kavarva 2007-ben tett lakatot - "nem alkalmas a betegellátásra, gazdaságosan nem lehet működtetni” -, az OPNI épületére. Az akkori ellenzék ingatlanmutyira gyanakodott, pedig a hatalmas épület ott, az őspark közepén megfizethetetlen volt és maradt, és azóta is üresen áll. Véleményünk 2007 óta változatlan: megbocsáthatatlan egy baloldali kormánytól, amit tett. Elküldte a pótolhatatlan orvosokat és ápolókat, miközben úgy eresztette szélnek a betegeket, hogy nem gondoskodott róluk. Azokról, akik képtelenek önmagukról gondolkodni, a saját sorsukról dönteni. 
Akinek akadt már a családjában egész életét éles szellemmel megélő családtag, aki – ilyen vagy olyan ok miatt - leépült szellemileg, s aki állandó felügyeletre szorul, az tudja: ha beleszakad, akkor sem tud mit kezdeni a helyzettel. Aki kihullik a hétköznapok darálójából, annak nem találni méltó és elviselhető teherrel járó helyet, semmilyen intézményben. 
Nem mai történetek ezek. Már-már megszoktuk őket. Most sem látunk semmi szokatlant, csupán eladó egy budai villa a pszichiátriai intézet hűlt helyén, ahonnan a betegeket ápolóikkal együtt szerteszét fújta a szél. Olyan országban élünk, ahol élő kutyákat száguldó autók után kötnek, öregedő, még ép elméjű emberek pedig azon törik a fejüket, hogyan múlhatnának ki az életből még azelőtt, hogy megmászhatatlan falak elé kelljen állítaniuk saját kiszámíthatatlan sorsukkal a családjukat.

A játék öröme

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a britek valójában a játék örömét keresik, amikor a Brexit nevű fejtörővel szórakoznak. Ideális karácsonyi ajándék, egyetlen család kandallója mellől sem hiányozhat. A játék lényege, hogy először is sorsolás útján kijelölnek egy miniszterelnököt, aki megpróbálja elfogadtatni a parlamenttel az unióból való kilépés feltételeit. Ha ez összejön, akkor a résztvevők „Deal!” felkiáltással elbúcsúznak Brüsszeltől. 
A miniszterelnök háromszor próbálkozhat, ha nem jár sikerrel, akkor kiesik, kivéve, ha előre hozott választásokra tudja rávenni a törvényhozást. Ez felettébb nehéz feladat, mert az alsóházban most nagyon kiegyensúlyozottak az erőviszonyok, viszont ahhoz, hogy parlamenti határozattal döntsenek az idő előtti választásról, kétharmados többség kell. Theresának háromszor nem jött össze a Deal, de ő nem próbálkozhatott előre hozott választással, mert arra minden miniszterelnöknek csak egyszer van lehetősége, és Theresa korábban már megszervezett egy ilyet, ráadásul úgy, hogy annak nyomán kis híján teljesen elveszítette korábbi szilárd parlamenti többségét. 
Ezután jött Boris. Ő csak egyszer próbálkozott a Deal elérésével, nem járt szerencsével. Mivel előrehozott választást ő még nem tartott, háromszor próbálkozhatott annak parlamenti elfogadtatásával. Ez sem jött be, így látszólag kimerítette összes lehetőségét. De csak látszólag, mert ha nem parlamenti határozattal írják ki a választásokat, akkor nem kell kétharmados többség, elég az egyszerű is. A korábbi szavazásokon ugyan az sem volt meg, így a próbálkozás nem sok jóval kecsegtetett, de Boris belevágott. Mert, és nyert: csodák csodája, ezúttal nem csupán az egyszerű, hanem a kétharmados többség is összejött! 
Ha valaki megkérdezi, hogy végeredményben mi a gyakorlati különbség a kétharmadot igénylő parlamenti határozattal, illetve az egyszerű többséget előíró törvénnyel kiírt előre hozott választás között, a válasz az, hogy semmi. Pontosabban: a játék öröme.