Bóta Gábor: Kicsattanó életkedv

Publikálás dátuma
2019.10.27. 18:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Van valami vagányság a dermesztő tél országából, a messzi Észak-Kelet Szibériából, Jakutföldről a Fővárosi Nagycirkuszba hívni a Hófödte álom című, még télen is játszott műsort. Szerintem gőzünk nem volt arról, hogy ott cirkusz működik, méghozzá a Szaha Köztársaság Állami Cirkusza. Nem véletlenül Ősi cirkuszi mese a műsor alcíme, mert az ősi fagy országában még őrzik a Közép-Ázsiából hozott sámánizmus hagyományait, és az abból táplálkozó gazdag mondavilágot, ami tán nem is különbözik annyira a miénktől. Naná, hogy küzd benne a jó és a rossz, van próbatétel meg szerelem, barátság, és persze ugyanúgy színre lépnek hősök, állatok, mint tündérek. Csak a jakutoknál a tündérek jégtündérek, a király hókirály, és mindez megjelenik a gazdagon kiállított, pazar jelmezek, profi módon ellejtett táncok formájában is.
Maka Gyula a konferanszié is tetszetős prémkabátot kapott, temérdek a fehér jelmez, érzékeltetve a hideg, a hó birodalmát. A kutyaszám remek állatain pedig eleve ott a vastag bunda, így aztán nyilván megőrzik virgoncságukat mínusz 20-30-40 fokban is. Tetszik, hogy kiírják a nevüket a műsorfüzetben, és mindegyiknek odateszik a fényképét is. Ez azt jelzi, hogy tényleg partnernek, kollégának tekintik őket. Jack, Dan, Terry, Umka, Frank és Vova keresztül-kasul nyargalásznak a porondon, olyan élvezettel hancúroznak, mint a bőrükbe nem férő rosszcsont kölykök. Szertelenül ugrabugrálnak, valósággal incselkednek a gazdáikkal, a Rubtsov család tagjaival. Hízelkedve hozzájuk bújnak szeretetéhesen, és láthatóan meg is kapják a szeretetet. Állnak és járnak két lábon, rohangásznak hosszúkás asztalon, meg alatta is, szóval nagyszerűen érzik magukat. Amúgy nem mutatnak fene nagy kunsztokat, de mivel fölöttébb élvezik, amit csinálnak, örömük átragad a közönség tagjaira is. És ez tulajdonképpen az egész műsorra jellemző. Nem sorjáznak benne óriási, sosem látott világszámok, de süt belőle, hogy az artisták igencsak nekifeszülnek, energiát nem kímélve, nagyot akarnak, és abszolút szívesen teszik a dolgukat. Fagyos, hamis mosolyokat alig lehet látni, ez a műsor a kicsattanó életkedvről szó. Arról, hogy megküzdve az elemekkel, másokkal, no meg önmagunkkal, akár a legzordonabb körülmények között, farkasordító hidegben is jól érezheti magát az ember, ha vannak társai, belső tartaléki, van értelmes cselekvési lehetősége, és gyermekkorból megőrzött játékossága, ami sok mindenre lehet gyógyír. Furcsa, hogy éppen a legkülönlegesebb szám esetében látok fagyos, azaz hamis, műmosolyokat, sőt, rémült arcokat. Ez az úgynevezett lengőpiedesztál attrakció. Ilyet amúgy még tényleg nem láttunk, bár már számos nemzetközi cirkuszfesztiválon aratott babérokat a Virtuoso 5 csoport. Amelynek tagjai egymás hegyén-hátán állva, több ember magasságban is, egy bonyolult fémszerkezet segítségével, ide-oda csúsznak, valósággal lengenek, remek ízelítőt adnak az egymásba vetett bizalomból, hihetetlen koncentrációs képességből, az összpontosítás magas fokából. És miközben mindez gyönyörű, mégiscsak látszik, hogy többen közülük félnek: görcsös az arckifejezésük, merev egy-egy bátortalan léptük, pedig biztosítókötelet is használnak, amire a premieren szükség is volt, hibáztak, baj lett volna nélküle. Ilyenkor persze, ha megismételve sikerül megcsinálni az attrakciót, még nagyobb a taps. Tán a bemutató plusz izgalma is okozta, hogy nem ment minden tipptop, meg hát szinte emberfeletti a vállalás is, amit aztán csak sikerül teljesíteni, és ez jó. De hiányzik belőle a játékosság, ami nélkül nincs művészet, előtérbe tolul helyette a bizonyítási kényszer. Az igazi cirkuszban, az akár emberfeletti teljesítmény mellett, ott kell lennie a repülés boldogságának, a mámoros játékosságnak és fantáziának, ez ragadta meg például annyira Chagallt, Picassót, Fellinit, Chaplint ebben a művészetben. Izzadságos műfaj, de ez nem szabad, hogy látszódjon. Kolumbiából például itt járt egy remek, 7-8 fős csapat, magas dróton mutattak be hihetetlennek tűnő dolgokat, élettől kicsattanó, virulens energiákkal, bohócos humorral, vígan hülyéskedve, és még biztosítókötelet sem használva, tehát egyértelműen az életüket kockáztatva. Nyilvánvaló, hogy ők is féltek. Veszélyhelyzetben nem félni, hatványozottan veszélyes, rövidlátó ostobaság. De a veszélyt, a halálfélelmet pontosan ismerve, rajta felülkerekedni, merni vele viccelni, kutatva az emberi teljesítőképesség határát, az az igazi, nagy cirkusz. A nagy bohóc pedig az, mint Chaplin, vagy a mi Eötvös Gábor zenebohócunk volt, akinek a lelke legmélyéről tör fel a fájdalom és a nevetés is. Eötvös, amikor elvették tőle valamelyik hangszerét, érzékeltette, hogy a lételemét, szinte az életét vették el tőle. Amikor pedig azt kiabálta, jellegzetesen elnyújtott, sipítóan éles hangján, hogy „van máááááááááásíííík”, az felért egy győzelmi mámorral, a pokolból való kikecmergéssel, megmutatva, hogy minden gyötrődés dacára mégiscsak tovább lehet élni. Most két bohóctriót is láthatunk, az Equivokee nevű tagjai kimondottan ügyesek, kicsit zsonglőrködnek, picit bűvészkednek, csipetnyit hulla-hopp karikáznak… Az Észak nevettetői fancsali pofák, érdekes figurák, ők is helyesek, kedvesek. Mindkét társuláson lehet nevetni, empatikusan veszik fel a kapcsolatot a közönséggel, és ez már nagy szó, mert kutyaütő bohócokat is láthattunk. De egyikük sem megy túl a kedves hülyéskedés szintjén. Murad Abdullaev rendezése, ami nálunk Graeser József cirkuszszakmai vezetésével jött létre, egy mesefonál mentén összefűzi a számokat. A felfokozott játékkedv, amit hiányoltam a lengőpiedesztálból, abszolút megvan abban a gúlaszámban, amin egymás vállán állva az artisták, látványos ívben dobálják mutatós kalapjaikat. Nagy elánnal, különböző alakzatokban ugrálnak át köteleket. Kínai rúdra mászva tornáznak, és két ember által tartott, vízszintes, orosz rúdról dobbantva, szaltóznak a levegőben, a többiek pedig fokozva a hangulatot, harciasan dobolnak hozzá. Egy hölgy magasba húzott karikán mutatja meg milyen hajlékony. Zsonglőrök kis golyóbisokat dobálnak a földhöz és kapnak el, szélsebes iramban. Talajon egymásra helyezett, különböző méretű karikákon ugrálnak át kidolgozott testű férfiak. Szép nők tündérekként csábosan táncolnak. Minden megvan, ami egy revü elemekkel felturbózott, klasszikus cirkuszhoz kell. Élvezetes, ízléses, jól szerkesztett a műsor. De valami plusz, néhány olyan szám, amitől nem kapok levegőt, amin ámulok és bámulok, évekkel később is emlegetem, nekem hiányzik.
Szerző
Témák
cirkusz

Vámcsaták

Publikálás dátuma
2019.10.27. 17:58

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Jó napot kívánok! Akinél külföldi fizetőeszköz van, készítse elő! - vezényelte a csehszlovák-magyar határon a magyar vámos. Egy tanárképző főiskolai csoport tagjai némi aggodalommal fogadták a felszólítást. A ’70-es évek közepén még a legmerészebb álmában sem gondolta senki, hogy egyszer konvertibilis lesz a forint. Aki Nyugatra ment és kevesellte – joggal - az először 70, majd talán 100 dolláros költőpénzt, az igyekezett a legrafináltabb módokon elrejteni magán-valutakészletét. A határokon a vámosok vadásztak ezekre a dugipénzekre. Ági és csoporttársai Krakkóba mentek volna, ahol a lengyel királyok egykori székhelyének, a Wawelnek és az ősi város kulturális örökségének adózva azt tervezték, hogy a rég áhított farmernadrágra váltják hazalátogató rokonoktól, vagy valutaüzérektől titkon vásárolt dollárjaikat, nyugat-német márkáikat. Ági 20 dollárja is arra várt, hogy Levi’s farmerré lényegüljön át a lengyel dollárboltban, a Pewexben. Ez volt tehát a terv. A spenótzöld egyenruhába öltözött végzet azonban közbeszólt. Máig nem derült ki, hogy olyan kifinomult volt a szaglása, hogy a busz karosszérialemezeinek réseibe eldugott pénz szagát is megérezte, vagy zseniális lélekbúvárként szemek villanásából, grimaszokból megállapította, ezek a fiatalok rosszban sántikálnak. Egy életszerűbb vélekedés szerint azonban valakitől fülest kapott a hatóság. A vámosok az első leletek előkerülése után fáradságos munkával jóformán alkatrészeire szedték szét a buszt. Egykettőre előkerültek az illegális valutakészletek. Az üzleti út befuccsolt, a buszt visszafordították. Hogy mi lett a dugipénz sorsa, csak találgatni lehet, azóta sem kapott senki semmilyen hivatalos dokumentumot a valuta elkobzásáról. Persze nem csak a magyar vámosok vizslattak kemény valuta, vagyis nyugati fizetőeszközök és kiviteli tilalom alá eső termékek után. Furcsa szabályok éltek akkortájt! Csehszlovákiából például törvényesen be lehetett hozni légfegyvert, de tornacipőt nem. A „béketábor” országai féltették a közellátást egymástól. Arra már nem emlékszem, hogy, Magyarországról mit nem lehetett kivinni, de arra igen, hogy forintot nem. Aki ezt megkísérelte és lebukott, az a forintkiajánlás vétkébe esett és megkapta méltó büntetését. Utólag bevallom - remélem azóta elévült a dolog  -, hogy sok ezernyi honfitársamhoz hasonlóan, ha nagy ritkán kijutottam Hegyeshalomnál, a dugi-dollár és a nyugat-német márka mellett bizony annyi forintot ajánlottam ki, amennyit csak bírtam. Bécsben és még néhány nyugat-európai városban ugyanis szemérmetlenül alacsony árfolyamon, de beváltották az Adyt, később a Bartókot is a helyi fizetőeszközre. És persze ki lehetett játszani a spenót zöld egyenruhás cerberusokat, ha elég fifikás volt az ember. Fotós osztálytársaimmal, Sz. Pistával és R. Bandival úgy jártunk túl a vámosok eszén, hogy előre kitöltöttük a vámáru nyilatkozatnak nevezett papírost. Beírtuk az NDK-ban a magyarországi áraknál jóval olcsóbban megvásárolható Praktica fényképezőgépeket és objektíveket. Természetesen a gyári szám hiányzott. A zsúfolt vasúti szerelvényen szerencsére a vámosoknak nem volt sem idejük, sem energiájuk végigböngészni mindenki „bevallását”, így a miénket sem. Hazafelé pedig hanyag eleganciával nyújtottuk át a vámosoknak a tökéletesen kitöltött dokumentumokat. Ám ahogy telt múlt az idő és a nagy Szovjetunióban csúcsra járt a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty, a „legvidámabb barakkban" enyhült az amúgy is meglehetősen slampos diktatúra. Bár a ’80-as évek második felében is görcsbe rándult a gyomrom a határállomásnál, ha volt rá okom, ha nem, de azért a régi időkhöz képest a vámosok kevésbé voltak szigorúak. Azért akadt kivétel. Újságíró-csoporttal utaztunk busszal Bécsbe. A hivatalos indok az igen csekély létszámú és befolyású osztrák kommunista párt lapjának, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségének a meglátogatása volt. Ezt persze senki nem vette komolyan, valójában shopping-túrára szerveződött a csapat. Izgalom nélkül vártuk a vámosokat. Jöttek is. Egyikük, egy köpcös nem húzta az időt köszönéssel, leparancsolta a busznyi „delegációját” a jármű mellé a betonra és ránk üvöltött, hogy adjuk elő az engedély nélkül nálunk lévő valutát. Mintha Rejtő Jenő (P. Howard) Potrien őrmestere üvöltözött volna a francia idegenlégió oráni garnizonjának gyakorlóterén a csetlő-botló újoncokkal. Néhányan megriadva a halhatatlan őrmester hazai reinkarnációjától, önként átadták rejtett valutatartalékaikat. Nekem azonban eszem ágában sem volt megválni a becsületes valutaüzérektől némi felárral vásárolt márkáimtól. Az előző bécsi kiruccanáson az apósomtól kapott 500 schillingen vásárolt sportcipőm oldalán, egy kis rejtett zsebben lapult a valutám. Szerencsére a vámosnak nagyobb volt az önbizalma, mint az esze, így nem buktam le. Az idők változását jelezte, hogy némi arrogáns dorgálást követően továbbmehettünk. A folyamatosságot viszont az, hogy a megsarcolt kollégák semmilyen hivatalos papírt nem kaptak valutájuk elkobzásáról.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Lovagok kora

Publikálás dátuma
2019.10.27. 12:04

Fotó: Népszava
Épp egy talpig páncélba öltözött lovag állt mellettem, amikor megnéztem a telefonomon az első részvételi eredményeket. Ő kissé egykedvűen izzadt mellettem a többkilós jelmezben, és talán már csöndben átkozta azt a percet, amikor jó ötletnek tűnt, hogy egy középkori hagyományőrző csapathoz csatlakozzon. Az én homlokom jóval diszkrétebben gyöngyözött, hiszen csak azért izgultam, hogy vajon merre indul el a városom, egykori lakóhelyem: a múlt felé tesz megint egy kacskaringót, vagy a jövő felé kezd el bukdácsolni, még ha kezdetben bizonytalanul is. De hogyan magyarázzam el mindezt egy lovagnak? Az Aranyrózsa fesztiválon vagyunk, Franciaország legnagyobb historikus eseményén, amelyre ezerötszáz hagyományőrző érkezett a maga maskaráiban. Már szombaton fel-felbukkantak Avignon utcáin, a legnagyobb látványosságnak mégis az számított, amikor bemelegítés gyanánt – felkészülve a vasárnapi eseményekre – bemasíroztak a pápai palota udvarára. A tekintélyt parancsoló épület pár száz évvel ezelőtt láthatott hasonló sokadalmat, úgy is képzeltem, hogy némiképp meg is hatódott a gesztustól, ködös tekintettel merült el évszázados emlékeiben. A turisták is tülekedtek a keskeny és hosszúkás ablaknál, a gótikus művészet remekénél, hogy elkészíthessék a maguk időutazós fotóit. (A pápai palota teremőrei megpróbáltak más, udvarra néző ablakot is kinyitni, ám ez nem olyan egyszerű egy műemlék esetén. Néhány diszkrét rángatás és zörgés után fel is adták.) A sokadalom nyújtotta látványosság aztán másnap a Barthelasse-szigeten bontakozott ki, mely Európa legnagyobb folyami szigete (a Margitszigetet persze nem homályosította el), ahová bevette magát az öt országból érkezett 85 csoport valamennyi tagja. A hagyományt pedig itt sem veszik félvállról: korabeli étkeket fogyasztottak ebédre korabeli eszközökkel, boldogan tették közszemlére a fegyvereiket (egy-egy kardot vagy buzogányt nem is volt egyszerű forgatni), és csak a maguk által készített ruhákban jártak a maguk által készített lobogók alatt. Egy hollywoodi szuperprodukció producerének valószínűleg könnybe lábadt volna a szeme ennyi önkéntes statiszta láttán, akiknek még a jelmezét sem kellene méregdrágán megvarratni. Természetesen Dusival mi is mindent kipróbáltunk: rendre alulmaradtunk a korabeli ügyességi játékokban, viszont boldogan szedegette fel a katapulttal a gyermeksokaságba kilőtt cukorkákat. És hát a végső nagy csata! Mintegy kétszáz lovag és íjász gyűlt össze a küzdőtérre, hogy megvívjanak egymással. Legalább húsz percet késett a meghirdetett csata, mert a felöltözés a fegyverhordozókkal kész tudománynak számít. Mi csak a sisakot emeltük meg, de itt már el is dőlt, hogy semmi pénzért nem leszünk lovagok, a királylány megmentését is inkább másra hagyjuk. És akkor még nem is beszéltünk a vértekről, a páncélingről, és az alá felhúzott vastag ruhákról, amelyek az ütésektől védték őket, merthogy csépelték egymást rendesen. Nem csoda, ha a hagyományőrzés bizonyos szempontból a szaunázással áll inkább rokonságban. Én viszont időnként – megtörve a varázst – előkaptam a telefonomat a nagyon is újkori hírek miatt. Igazából ez volt az első nap, hogy ennyire érdekelt, mi történik otthon. Már eddig is igyekeztem eltolni magamtól a politikát, de ezt másfél hónapnyi itteni tartózkodás után szinte tökélyre fejlesztettem. Már egyre kevésbé értettem a közösségi oldalakon felhabzó indulatokat. Egy-egy pillanatban úgy tűnt, mintha a Holdról nézném ezeket a furcsa földi dolgokat. A magyarországi politika helyére, a vákuumba nem tolakodott be a francia közélet. Persze láttam sárgamellényeseket Marseille utcáin, egy La Ciotat-i körforgalom közepén is bágyadtan tüntettek vagy két-három hétig, de ez sem volt több puszta látványosságnál. (Dusinak nem is nagyon tudtam elmagyarázni, hogy mit akarnak a bácsik.) Tán csak Borkai és csinos horvát „rokonai” ütötték át kajánul közönyöm falát. Hej, mivé lettek a lovagok mai utódai, sóhajtott fel bennem a rejtett hagyományőrző, és arra már kísérletet sem tettem, hogy mindezt madárnyelven a gyereknek is világossá tegyem. Jobb, ha bizonyos összefüggések még a homályban maradnak. A politikát is valahogy így tudtam leírni Dusinak: mintha bekötött szemmel keresnél egy sötét szobában valamit, amit már rég kivittek. Végül „Pour Avignon! Pour le pape!” (Avignonért! A pápáért!) felkiáltással egymásnak estek az elkerített réten. Mintha evőeszközöket ráznánk egy hordóban, kábé ilyen hangokkal járt a csata. És nem is tartott sokáig, hiszen három kardcsapás után már annak is meg kellett állnia pihenni, aki még nem kapott halásos sebet. Ezért még háromszor összetrombitálták és egymásnak eresztették őket, hogy ne távozzon csalódottan a belépőjegyet kiperkáló közönség. Nem is távoztak, hiszen a mai drónos, gombnyomásos hadviselésben, a kanapémegváltók korában tán már csak az ilyen fesztiválok idézik fel a vért, verejtéket és könnyeket. Avignon tehát nem esett el, és tíz óra után már az is kiderült, hogy Budapest életében is új fejezet kezdődik. Tán kevesebb kardcsörgetéssel és királylánnyal.